Összesen hét napot töltöttünk a motelben. Egy teljes héten keresztül szinte ki sem mozdultam az ágy ölelő takarásából. Csak gondolkodtam és merengtem. Igyekeztem feldolgozni az elmúlt napok eseményeit, de Nathan élettelen teste nem akart eltűnni agyamból.
Haldokló arca, a szíve, ahogy utoljára dobban, a vér, miként kiömlik szájából...

A szívemen kegyetlenül átdöfött láthatatlan tőr a lelkem peremét karcolgatta minden egyes percben, amikor újra eszembe jutott a rémes pillanat.

Aztán ott volt még a másik dilemmám is, ami rengeteg idegőrlő órát elvett az életemből az elmúlt hét folyamán. Igyekeztem összekaparni az érzéseimet, de nem tudtam. Sokáig össze voltam zavarodva, hogy tulajdonképpen mit is akarok tőle.
Ahogy az órák teltek, és minden egyes nap egy bíztató mosolyt küldött felém, egyre jobban körvonalazódott bennem, hogy beleszerettem.

Néha bekapcsoltam a tévét, és úgy csináltam, mint aki nézi. Teljesen magamba zuhantam.
Nathaniel hiába noszogatott, hogy legalább egy picit menjek ki levegőzni, nem akartam.
Ő a hét nap alatt többször eltűnt. Gondoltam az apja sírjához ment. Ugyan féltettem, de nem akartam megakadályozni a veszteség feldolgozásában.

Azt hiszem, a második éjszaka sikerült először aludnom néhány órát. Legközelebb két nap múlva, végül az utolsó éjszaka hajnalban szenderülhettem el hosszabban.

A hetedik nap estéjén szorosan magam köré csavartam a takarót, és felhúzott lábakkal meredtem a halkan szóló tévére. Ezúttal sem bírtam odafigyelni, hogy pontosan mi is történt a képernyőn. Valami vetélkedő lehetett, ahol a végén pénzjutalom dukált a legszerencsésebbnek.

Elmélázva bambultam, amikor Nathan belépett az ajtón, és küldött felém egy bánatos mosolyt.

- Nincs kedved két perc erejéig kimászni onnan, és kiállni a levegőre? – szegezte nekem a kérdést ismét.

- Nincs – súgtam elhalóan. – Jó itt, köszi!

 - Mit nézel? – kérdezte, miközben lerúgta magáról a cipőjét, és bemászott az ágy másik felére, majd oldalán elterülve megtámasztotta fejét tenyerében.

 - Fogalmam sincs – motyogtam nagyokat pislogva.

 - Hagyd már abba ezt! – bökte meg óvatosan a karom. 

 - Mit? – néztem felé értetlenkedve. – Csak ülök.

 - Nem igaz, már egy hete nem csináltál semmi hasznosat. Nem unod magad halálra? – feküdt hátára, majd tarkója alatt összekulcsolta kezét.

 - Nem, elvagyok – ellenkeztem, majd visszafordítottam bús tekintetem a tévé felé.

 - Szeretnél esetleg beszélni róla? – vetette fel. – Nem normális, hogy ennyire magadba zárkóztál. Alig eszel, alig iszol, még csak meg sem szólalsz, ha nem kérdezlek!

 - Nem – csóváltam meg a kobakom. – Minden oké, csak szükségem volt egy kis időre, hogy feldolgozzam a dolgokat. Túl sok minden történt egyszerre.

 - Min kattogsz? – érdeklődött kedvesen.

 - Semmin – zártam rövidre ezt a témát is.

 - Rendben, nem muszáj elmondanod – felelte vállat rántva. – Viszont én kénytelen leszek erőszakot alkalmazni, ha nem nyitod ki a szád, és mondod el, hogy pontosan mi ütött beléd.

 - Tényleg semmi! – erősködtem tovább. Nem szerettem volna megosztani még vele, hogy mennyire megrázott a halála. Azt sem, hogy valószínűleg szerelmes voltam belé, így maradt a tagadás.

 - Oké, én előre szóltam! – mormolta, majd felkelt az ágyról, és átsétált az én oldalamra. Benyúlt térdhajlatom alá, míg másik kezével a hátamat támasztotta meg, és felemelt az ágyból.

 - Most mit csinálsz? – hisztiztem. – Tegyél vissza, Nathan!

 - Nem lehet, megtiltották!

 - Kik? – nyávogtam.

 - A hangok – válaszolta, majd kitárta az ajtót, és lábra állított az erkélyszerű magaslaton. Felsóhajtottam, majd megfogtam a korlátot. A friss levegő eljutott az agyamig. Igazándiból jól esett teleszívni vele a tüdőmet.

 - Most már mehetek vissza, igaz? – pillantottam rá, de ő csak megcsóválta a fejét, majd mellém lépett, és felmutatott az égboltra.

 - Nézd csak – bökött az egyik csillagképre. – Ott van az Ursa Maior.

 - A mi? – csodálkoztam nagyokat pislogva. – Az mi a franc?

 - A Nagy Medve – helyesbített. – Sajnálom, így jutott eszembe.

 - Oké – motyogtam tágra nyílt szemmel. – Szép!

 - Tényleg az – mosolygott rám. – Ott pedig a Kígyó, ha megnézed.

 - Kígyó? – kérdeztem vissza. – Sosem hallottam még erről.

 - Nem látod? – pislogott le rám, mire megcsóváltam a kobakom.

Mögém lépett, majd állát vállamra tette, így arcunk összeért. Nyeltem egy nagyot közelségétől.
Kezével felmutatott az égre, majd körberajzolta a Kígyót.

 - Azt hiszem, már megvan – mondtam halkan.

 - Nincs kedved felállni annak a korlátnak a szélére? – kuncogott fel. – Elég kényelmetlen ilyen alacsonyan lenni.

 - Én kérek elnézést! – csattantam fel, majd kérésnek eleget téve, felléptem a korlát aljára. Kezemmel megkapaszkodtam a tetején. Mindjárt legalább tíz centivel magasabb lettem.
Lenéztem a mélységbe, majd gyorsan felkaptam a buksim. Indokolatlanul magasnak tűnt innen.

 - Nem fogsz onnan leesni, ugye? – lépett vissza mögém Nathan. Még mindig nem voltam olyan magas, mint ő, így kényelmesen be tudott állni mögém. A hátam a mellkasának dőlt, míg bal kezével megragadta a korlátot bal oldalamon.

- Nem hiszem – rebegtem zavaromban.

Kezdtem teljesen megbizonyosodni róla, hogy beleszerettem. Az, hogy ilyen közel volt hozzám teljesen felhergelt. Meg akartam fordulni, és megcsókolni.

 - Ott az Androméda, látod? – mutatta jobb kezével. Felpillantottam, majd felkuncogtam.

 - Arról a részeg pálcikaemberről beszélsz?

 - Micsoda? – nevetett fel. – Komolyan? Ez jutott róla eszedbe?

 - De nézd már meg! – böktem oda kacarászva. – Ott az egyik lába, a másik behajlítva, ott a teste, a jobb karja hosszabb, mint a bal és a feje lemaradt, de szerintem teljesen olyan.

 - Bolond vagy! – nevetett velem.

 - Ismersz még több csillagképet is? – pislogtam hátra fél szemmel.

 - Aha, nagyjából az összeset – válaszolta.

 - Micsoda? – döbbentem le azonnal. – De mégis honnan?

 - Apám tanította, amikor kicsi voltam – mondta, de apja említésére nem mertem mélyebben belemászni a témába.

 - Mutass még egyet, aztán engedj vissza az ágyba! – követeltem.

 - Ott a Sárkány – rajzolta körbe ujjával a magasban.

 - Léteznek sárkányok? – töprengtem.

 - Eleanor – hajolt be elém. – Szerinted?

 - Honnan tudjam? – fordultam felé hirtelen, majd leléptem a korlát aljáról. – Azt sem tudtam, hogy angyalok és démonok léteznek, közben meg nézz rám! – csóváltam meg a fejem, majd bevonultam a szobába.

 - Untatnak a csillagok, vagy csak nincs kedved velem megnézni őket? – kérdezte az ajtóban állva.

Kérdésére megtorpantam. Igazából nem volt kedvem ott állni a korlát mellett, de vele nagyon szívesen töltöttem az időmet.

 - Az első – válaszoltam végül, majd bemásztam az ágyba, és magamra húztam a takarót. Lefeküdtem, majd jobb oldalamra fordultam. Épp láttam, ahogy hajába túrt, majd becsukja az ajtót, és elforgatja a zárat belülről.

 - Én még nem találkoztam sárkánnyal – heveredett le mellém.

 - Én sem találkoztam a sátánnal, mégis azt állítod, hogy létezik. – Ajka felfelé kunkorodott szellemes válaszomra.

 - Ha minden jól megy, akkor nem is fogsz! – jelentette ki, majd folytatta is egyből. – Összességében mi a véleményed ezekről a dolgokról?

 - Mármint? – gyűrtem be fejem alá a kispárnát. Nem tudtam, mire gondolt.

 - Angyalok, démonok, fél-démonok, hibridek...

 - Ja! – kuncogtam fel. – Már egészen megbarátkoztam a létezésemmel – vigyorogtam rá. – Már azt hiszem, nem akaszt ki a dolog.

 - Látod? Mondtam neked, hogy meg fogod szokni – mosolygott rám, majd összevont szemöldökkel végigmért engem. – Mondd csak, Luna, te fázol?

A takarót teljesen felhúztam az orromig, még a számat is eltakarta. Bekuporodtam alá, mint egy kis kukac a járataiba. Szerettem a melegséget. Továbbra is olyan érzésem támadt a nyakig betakarózástól, mintha valaki megölelne. Habár jelenleg sokkal jobban vágytam volna arra, hogy Nathan tegye ezt velem. Felsóhajtottam, majd kihúztam a fejem, begyűrtem a nyakam alá a takarót, és rátámasztottam állam.

 - Nem, de szeretem a puhaságot és a meleget. Megnyugtat.

Nathan nem felelt, azonban kék íriszét nem vette le rólam. Az arcom vizslatta egy darabig, majd pillantása megtapadt ajkamon. Azt hiszem, tudtam, mire gondolt. Én is arra gondoltam.

 - Szeretnék kérdezni tőled valamit – pillantott vissza szemembe.

 - Na! – lelkesedtem fel egyből. Mondjuk, hogy szeretnék-e csókolózni? Reméltem, hogy ezt fogja kérdezni. Nem ellenkeztem volna, hiába akartam elrejteni érzéseim előle, annyira vonzott az egész lénye, hogy szívem szerint, rögvest a nyakába vetettem volna magam.

 - Ha ebben a percben kellene döntened menny és pokol között, akkor melyiket választanád?
Elszontyolodtam kérdésére, mert sokkal jobban örültem volna, ha odabújhattam volna hozzá, de elgondolkodtam. Azt hiszem, egyértelmű volt.

 - Hát... - mormoltam. – Azt hiszem, hogy a poklot.

Nathan arcáról nem bírtam érzelmeket leolvasni, de száját összeszorította, majd végül elfordította a fejét a másik irányba.

 - Értem – válaszolta. – Jól van.

 - Miért? – súgtam.

 - Csak kérdeztem.

 - Oké – vágtam rá megilletődve.

Ezután egy ideig némán feküdt mellettem, majd végül csak megtörte a csendet.

 - Holnap reggel lemegyek a boltba, mielőtt... elmennénk innen. Mire van szükséged?

 - Semmire, de köszönöm – suttogtam elhalóan. Egy ölelésre lett volna szükségem.
Nathan ismét nem válaszolt, csak a hátára feküdt, majd a plafont kezdte bámulni.

 - Eleanor – pillantott rám. – Bocsáss meg nekem!

 - Tessék? – zavarodtam össze azonnal. – Miért?

 - Azért, amiért ilyen helyzetbe hoztalak.

 - Mégis milyenbe? – csodálkoztam. Már semmit sem értettem.

 - Ilyenbe – mondta. – Csak bocsáss meg nekem mindenért! – kérte ismét, majd egyszerűen felkelt az ágyról, és az ajtóhoz lépett. – Egy kicsit elmegyek, ha nem haragszol meg.

 - Vigyázz magadra – motyogtam, de vissza szerettem volna tartani. – Ugye visszajössz?

 - Persze – válaszolta. – Aludj egyet!

Kinyitotta a zárat, majd lenyomta a kilincset. A szívem kihagyott egy ütemet. Azt akartam, hogy itt maradjon velem.

 - Nathan – szóltam utána, mire visszapillantott rám. – Nagyon fontos dolgod van?

 - Miért? – fordult vissza felém összevont szemöldökkel.

 - Hát... – hebegtem zavartan. – Nem maradnál inkább itt velem? Nem szeretnék egyedül lenni.

 - Fél órán belül visszajövök – mosolygott rám. – Annyit kibírsz?

 - Igen – súgtam elhalóan, majd befúrtam magam a párnába, és szomorúan magam elé pislogtam.



***

Nathan tényleg fél órán belül visszatért, ahogy ígérte, majd meglehetősen gondterhelt arckifejezést öltve magára,  leült mellém az ágyra. Megint arcom kezdte kémlelni, és elég sokáig elidőzött ajkamon ahhoz, hogy nyeljek egy nagyot.
Ahogy a két gyémántkék szempár engem vizslatott, teljesen zavarba jöttem.
Megragadtam a takaró szélét, és erősebben kezdtem szorítani. Oda akartam menni hozzá, és
megcsókolni.

 Magam sem értettem, mégis honnan tört elő belőlem ilyen erősen ez az érzés, de döbbenetes volt és hatalmas. Nagyon vele akartam lenni.
Megszületett bennem az elhatározás, hogy megosztom vele, hogy én is viszonzom érzéseit. Csak nem most, hanem holnap reggel.

 - Miért nem alszol? – kérdezte tőlem, mire összerezzentem. – Most mi van? Ennyire rémisztő lettem újabban?

- Nem – rebegtem. – Csak elgondolkodtam.

- Min? – tudakolta kedvesen.

 - Semmi lényegesen – mormoltam a takaróba.

 - Nem muszáj elmondani, ha nem akarod – felelte, majd lejjebb csúszott a párnán, és felém fordította ismét kobakját. Száján egy halvány mosoly ült, ahogy engem nézett.

 - Kérdezhetek valamit, ami nem biztos, hogy tetszeni fog? – suttogtam még mindig a takaróba. Eltakartam vele a fél arcom, szégyenlősen bujkáltam előle. Nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ne másszak rá, mint egy hete a kocsiban.

 - Kérdezz! – fordult felém teljes testtel, érdeklődően. – Kíváncsi lettem.

 - Azt mondtad az erdőben, hogy nem így akartad megbeszélni velem amit akkor mondtál – hebegtem félénken. – Mikor akartad, vagy hogy?

 - Mármint azt kérdezed, hogy mikor akartam elmondani, hogy szerelmes vagyok beléd? – kérdezett vissza, mire a szívem ugrott egyet örömében. Markoltam a takarót, hogy ne vessem rá magam.

 - Igen – motyogtam.

 - Nem tudom – ráncolta szemöldökét. – Talán egy idő után rájöttél volna magadtól is. Idővel azért elmondtam volna.

 - De mikor?

 - Nem tudom, Luna – nevetett fel. – Talán jobb is, hogy így alakult. Legalább mindenki tisztán lát.

 - Ki lát tisztán? – értetlenkedtem még mindig a takaróval a szám előtt.

 - Te is, meg én is – rántott vállat, majd megtámasztotta magán könyökén, és állát tenyerébe hajtotta. Így pislogott rám nagyokat a csodálatos szemével.
Nem volt kétségem innentől: én is szerelmes voltam belé.

 - Nem értem – rebegtem vékony hangon, mire elvigyorodott.

 - Csak arról beszélek, amit már egyszer megbeszéltünk – magyarázta íriszemet vizslatva. – Te tudod, hogy én mit érzek irántad, és én is tisztában vagyok vele, hogy te teljesen mást érzel.

Igazam volt, tényleg úgy halt meg előttem, hogy végig azt hitte, közömbös vagyok irányába.
Az érzéseim felkavarodtak, rögtön rossz kedvem lett. El akartam neki mondani, hogy változtak a dolgok azóta, de egyelőre még nem mertem.

 - Ó! – Kínomban mindössze ennyit bírtam kinyögni.

 - Mondtam már, hogy nincs ezzel baj. – Odanyúlt a szám felé, és elhúzta onnan a takarót. – Ha nem haragszol, mert elég nehéz megérteni, amit beszélsz így.

 - Vagy csak stírölni akarod az ajkam – húzódott vigyorra a szám, mire megcsóválta a fejét.

 - Még az is lehet – kuncogott velem együtt hülyeségemen. – Legalább hadd nézzem, ha már nem tehetek vele mást – tette hozzá, mire szinte felcsillant a szemem. Témánál voltunk.

 - Ezt nem teljesen értem – ráncoltam homlokom. – Mégis mit lehet csinálni egy szájjal?

Reméltem, hogy szemléltetni támadt kedve.

 - Nekem lennének ötleteim – esett vissza ismét kék szeme ajkamra, majd felsóhajtott. – Kár, hogy nem lehet.

 - Mit? – erősködtem tovább, hátha kikötünk a lényegnél.

 - Megcsókolni – nyögte ki végül idegesen. – Megcsókolnálak, de ez azt hittem, hogy egyértelmű.

 - Most? – kérdeztem vissza halkan, mire újfent vett egy nagy levegőt.

 - Most, vagy bármikor – válaszolta. – Ezért mondtam, hogy nehéz így szeretni valakit, de nem baj. Beérem a látványoddal is, mert csodálatosnak tartalak.

 - Megcsókolhatsz, ha szeretnél – súgtam a szélnél is csendesebben, mire ajka elnyílt.

 - Megint ezt csinálod – fújta ki a levegőt. Habozott talán egy teljes másodpercig, majd elmosolyodott. – De talán egyszer szabad... - Óvatosan simította tenyerét az arcomra, majd odahajolt hozzám, és lágyan odanyomta száját az enyémre. Ajkaink lágy táncot jártak. A szívem olyan hevesen vert, mint még soha. Többet akartam belőle.

 Beletúrtam a hajába, és úgy húztam közelebb magamhoz.

Ilyen heves érzéseim,  ezelőtt még sosem voltak. Ennyire még sosem vágytam senkire, mint rá.
A csókja minden elfeledtetett velem, abban az fél percben csak arra bírtam gondolni, hogy itt volt velem. Csak ő létezett, csak rá koncentráltam.

 - Mit csinálok? – lihegtem, de arca még mindig nagyon közel volt hozzám.

 - Csak játszol az érzéseimmel – suttogta, majd még egyszer odanyomta ajkát az enyémhez. Ezúttal lassabb volt, mégis sürgető. Annyira finom volt és puha. Az illatát magamba szívtam, és igyekeztem eltelni vele.

Kimért mozdulatokkal húzódott el tőlem, majd lefeküdt mellém az ágyra, és nagy levegővételek között kezdte a plafont nézegetni.

 - Nem játszom – mormoltam felfűtötten. – Én is szerettem volna.

 - Miért? – fordította felém arcát.

- Jó veled csókolózni – vallottam be fülig pirulva.

- Tényleg? – gördült vissza mellém azonnal. – Szeretnél még?

Bátortalanul bólintottam.

 Szája ismét felfelé kunkorodott, majd elkapta az állam, és közelebb húzott magához. Olyan boldog voltam, mint évek óta nem, ahogy a meleg ajka az enyém falta, mintha ő is kizárólag ebben az esendő másodpercben akart volna ragadni velem. 

A testem brutális módon reagált közelségére. Felgyűlt bennem az érzelem, és csak arra várt, hogy kirobbanjon. Minden fajta módon akartam őt.
Legalább három percig csókolóztunk megállás nélkül, majd végül elhúzódott, és vett pár nagy levegőt.

 - Nem szabad – mondta. – Ezt nagyon hamar be kell fejezzük!

 - Miért? – szontyolodtam el egyből. Én folytattam volna, akár... tovább is.

 - Úgy csókolsz, hogy elhiteted velem az ellenkezőjét annak, ami van. Nem szeretnék megbolondulni teljesen. – A mondat végére suttogássá vált hangja. – Úgyhogy ilyet többet nem csinálunk.

 - És ha... - kezdtem volna bele, de mutatóujját a szám elé tette.

 - Kérlek, ne kínozz tovább! Teljesen odavagyok érted, Eleanor. Ha most ezt folytatjuk, abból nagyon nagy baj lesz. Nem szabad.

 - Oké – súgtam elhalóan, miközben igyekeztem úrrá lenni a testemen áthatoló vágyakon. Én nem akartam abbahagyni, csak arra vágytam, hogy folytassuk, akár ruhák nélkül is.
Jézusom, Eleanor!
Alig ismered, de odaadnád magad neki?
Kérdés nélkül.
Nathan rám emelte pillantását, majd ajkamra.

 - Bassza meg! – csattant fel, majd visszagördült hozzám, és még egyszer, utoljára vadul rányomta ajkát az enyémre. A végén elhúzódott, majd egyből fel is kelt mellőlem. – Elég ebből! Én most megyek, levegőzni!

 A reakciójára felkuncogtam, majd felsóhajtottam. Kár, én el bírtam volna még egy darabig viselni közelségét. Nagy vigyorral az ajkamon fúrtam be magam a párnák közé, majd lehunytam a szemhéjam, és hagytam, hogy agyam újra és újra lejátssza nekem a pillanatot, ami örökre elmémbe égett.

***

A nyolcadik nap reggelén kábán ébredtem. Ahogy kinyílt a szemem pislogtam párat, majd körülnéztem. Nathan nem volt sehol.
Először megijedtem, de aztán eszembe jutott, hogy még az este közölte, hogy ma reggel leugrik a boltba. De buta is voltam.

Fetrengtem még öt percet, majd elmentem a mosdóba, és rendbe szedtem az éjszaka összekócolódott frizurám. Úgy döntöttem, ezúttal nem fogom össze. Amúgy is jobban állt kiengedve.

Aztán két perc elteltével hallottam, hogy nyílik a bejárat, ezért kikukucskáltam a fürdőből. Egyből elvigyorodtam, ahogy a tegnap éjszakára gondoltam.

 - Szia! – köszöntöttem az ajtófélfába kapaszkodva, majd még egyszer megnéztem magam a tükörben, és átléptem a küszöböt.

 - Boldog szülinapot! – Nathan egy aprócska tortával állt a kezében, rajta egy szem gyertyával. Mi van? Lehetetlen, hogy október elseje legyen. Nem telhetett ennyire gyorsan az idő. Vagy mégis?

  - Elseje van? – kérdeztem megilletődötten. Teljesen megfeledkeztem a születésnapomról.

 - Legjobb tudomásom szerint, igen.

 - Akkor köszönöm! – mosolyodtam el, majd odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és megpusziltam az arcát.

 - Ez a tied! – mondta, majd átnyújtotta a tortám. – Nem igazán volt nagy választék – tette hozzá szégyenlősen. – Remélem, tetszik!
Elvettem tőle, majd letettem az aprócska asztalra, és leültem a székre.

 - Tökéletes! – küldtem felé egy újabb bátorító mosolyt, ahogy a picike csokitortát kémleltem.

 - Nem sok szülinapot ünnepeltem az elmúlt években – kezdett bele –, de ha jól emlékszem, akkor kívánnod kell valamit, mielőtt elfújod a gyertyát.

A már negyedéig elégett gyertyára emeltem a tekintetem, majd felsóhajtottam.
"Azt kívánom, hogy Jayce ismét itt legyen mellettem."
Ezzel elfújtam, és elvigyorodtam. Habár Jayce nem termett előttem, de attól még felvillanyozott a tudat, hogy Nathan számon tartotta a születésnapom.

 - Van itt még valami – motyogta, majd hátsó zsebébe nyúlt, és kiemelt belőle egy karkötőt.– Nem nagy dolog... - Aztán közelebb lépett, és a tenyerembe ejtette a fémláncot. Egy piciny, hold alakot formáló medál csillogott rajta.

Szám újfent felfelé görbült. A szívverésem felgyorsult, ahogy tudatosult kedveskedése.

 - Ez gyönyörű! – pillantottam rá. - Köszönöm!

Egyből felálltam, és felé nyújtottam a csuklóm, mire ő elvette tőlem a karkötőt, és rácsatolta kezemre. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy eltalálta indokolatlanul vékony csuklóm méretét.

 - Azon gondolkodtam, hogy milyen illetlen vagyok – hozta fel, majd leült a velem szembe lévő székre. – Majdnem hagytam, hogy egyedül ünnepeld meg a születésnapod. – Célzott az egy héttel ezelőtti eseményekre.

 - Még szerencse, hogy nem rajtad múlott! – morogtam összevont szemöldökkel, mire Nathan ajka felfelé kunkorodott.

 - Na, és mit választasz? – érdeklődött, miközben könyökét az asztalra helyezte, és kézfejére támasztotta állát, hogy egy kicsit közelebb tudjon hajolni.

 - Mi? – értetlenkedtem.

 - Melyik oldalt választod?

 - Nem értelek – feleltem zavarodottan. Fogalmam sem volt, mire akart kilyukadni.

 - Tudod... amit tegnap este kérdeztem...

Ó, baszki!

Teljesen megfeledkeztem, hogy ez a születésnapomon vált esedékessé. Pánikolva hőköltem hátra. Akkor ezért kérdezte, valóban.

Kár, hogy teljesen elfelejtettem, hogy ma van a születésnapom. Legalább lett volna időm agyalni.

Mondjuk a döntés már megszületett, amikor rájöttem, hogy beleszerettem az előttem ülő fiúba.
Emellett megöltem Gabrielt is. Nem hittem, hogy ezek után a menny tárt karokkal fogadott volna. De a pokol sem lehetett boldog, hogy az egyik ősdémonjukat roncsolódott gerinccel zavartam haza. Egyébként egy igazi pancser voltam.

 - Szóval? – erősködött Nathaniel. Úgy éreztem, hogy valamit nagyon ki akart mondatni velem.

 - Most fogsz emberevő szörnyeteggé változni, és azért akarsz a számba adni szavakat? – tudakoltam ajkamat biggyesztve. Nathan a szavaimra kajánul elvigyorodott. Inkább nem akartam tudni, mire gondolt e percben.

 - Nem, csak érdekel, hogy mit választasz – jött végül a kimért válasz.

- Téged! – jelentettem ki határozottan, mire szeme megvillant, majd az asztallapra pillantott.

 - Válaszd az angyalokat – motyogta alig hallhatóan.

 - Nem tehetem – mondtam, mire újfent rajtam pihentette tekintetét.

 - Dehogynem – lehelte. – Én elengednélek, ha őket választanád.

 - Hogy érted? – ráncoltam homlokom, majd én is az asztalra támasztottam könyököm, és előredőltem. Nagyjából harminc centi lehetett közöttünk.

 - Mondtam, hogy véleményem szerint a prófécia kompromisszumokról szól. Most, hogy itt vagyunk, és mi vagyunk azok, szabadon rendelkezhetünk arról, hogy mit akarunk. Legalábbis most még igen. És én azt akarom, hogy az angyalokkal legyél, Jayce-szel. - Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor tényleg, tényleg, tényleg beleszerettem. Már megint csak rám gondolt. Arra, hogy számomra mi lenne a legjobb.

Szakaszosan fújtam ki a levegőt tüdőmből, majd megráztam a buksim, de nem feleltem.

 - Megbocsájtanak neked – súgta bársonyosan. – És velük boldog lehetsz. Ott békesség, szeretet uralkodik és ott van Jayce is. Ő is így akarná!

 - Hát nekem Gabrielről nem ezek jutnának eszembe – fűztem hozzá, még mindig előre hajolva.

 - De ne őt vedd alapul! – győzködött tovább. – Jayce-re gondolj, és válaszd őt.

Elkámpicsorodtam Jayce említésére, mert szerettem az öcsém, de Nathanielt is legalább annyira, csak másképp. Mindezek után nem tehettem meg vele, hogy én hagyom el őt. Nem ezt érdemelte, így a döntésem hamar végleges lett.

 - A poklot választom! – hangoztattam elhatározásom. Nathan egy pillanatra a tenyerébe temette arcát, majd újra rám nézett, a pillantása összezavart.

 - Eleanor, gondold át még egyszer!

 - Oké – feleltem lazán. – A poklot választom.

 - Luna! – kiáltott rám immáron feldúltan. – Nem azt választod!

- Nem a te döntésed!

- Akkor inkább itt hagylak! – jelentette ki idegesen.

 - Nem fogsz! – kontráztam rá komolyan.

 - Miért? – kérdezte indulatosan.

 - Mert szeretsz engem.

 - Megint csinálod!

 - Mit?

 - Visszaélsz az érzéseimmel.

 - Nem igaz!

 - De, igen!

A párbeszéd olyan gyorsan zajlott le, hogy a végére felkuncogtam. Nathan bosszúsan meredt rám egy darabig, majd hátradőlt, és összehúzta barna szemöldökét.

 - Megint kiakadtál – közöltem reakciójára.

 - Megkértelek, hogy ne csináld ezt! – szegezte nekem mérgesen.

 - Én meg megígértem, hogy nem fogom – feleltem szorosan farkasszemet nézve vele.

 - Akkor mégis miért csinálod?

- Nem csinálom!

- Eleanor! – sóhajtotta nevem türelmetlenül. – A lényeg, hogy minél előbb meg kell békülj a mennybéliekkel, mert odamész! – Úgy beszélt, mint egy háromgyerekes apuka. Ismét felkacagtam. – Egyáltalán nem vicces.

 - De az – vihogtam. – Mert úgyis tudod, hogy az lesz, amit én akarok.

 - Ezúttal nem! – A válasz mély volt és komor. Az asztalt szuggerálta megállás nélkül, majd megszólalt. – Idehívtam apád.

Mintha leöntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel.

 - Mit csináltál? – Úgy pattantam fel, mintha térdem helyén rugók lettek volna. – Miért csináltad ezt? Átadsz nekik, hogy megöljenek?

 - Nem fognak bántani. Feltételeket szabtam – mondta, de ajka remegett. – Eleanor, esküszöm neked, hogy az életemnél is jobban szeretlek, csak és kizárólag ezért csináltam ezt.

 - Ezért kértél tegnap bocsánatot? Azért mentél el, hogy megszervezd ezt? – estem neki habozás nélkül.

 - Igen – súgta.

 - Csak ezért csókoltál meg annyira... hevesen tegnap? Tudtad, hogy most látsz utoljára!

 - Nem, mindig így csókolnálak, te vagy életem szerelme – emelte rám kék íriszét, melyben szomorúság csillogott. – Ezért nem maradhatsz mellettem, én nem vagyok elég jó neked. Velük kell menned. Ők a családod.
Élete szerelme...

- Hol... hol van Michael? – tudakoltam remegő hangon.

 - Kint vár. Jayce is itt van.

 - Mi? – nyögtem, de teljesen elszédültem az információk zuhatagától. Jayce itt van.

 - Menj a családodhoz! – biztatott Nathan. – Mellettük a helyed!

Először rászegeztem pillantásom, majd az ajtóhoz rohantam, és feltéptem.
Kiléptem a korláthoz, és lenéztem a parkolóra.

Michael és Jayce egymás mellett álltak. Jayce kimondottan jól nézett ki. Szinte kicsattant az erőtől, mintha megizmosodott volna, mióta utoljára láttam.
Kellemesen rám mosolygott, majd felém intett.

Úgy bámultam őket, mint egy balfék. Megfagytam, és csak szorítottam a vasrudat.
Nem akartam velük menni.

Nathan mellém lépett, majd mély levegőt vett, és így szólt:

 - Én, mint Lilith nyolcadik fia, lemondok a lányról. A tiétek. – Hangja hűvös volt és magabiztos.

 Lesokkoltam és egyszerre bepánikoltam. Lemondott rólam. A felismerés pofon vágott, ahogy még egyszer, utoljára rám nézett. Kék szeme nem csillogott, csak fájdalom úszkált benne.
Lehajtott fejjel visszasétált a motelszobába, majd becsukta az ajtót.

Jayce felé kaptam a kobakom, majd újra a csukott ajtóra.

 - Szia, Luna! – kiáltott Jayce mosolyogva, majd felém nyújtotta karját. – Hiányoztál!

 - Szeretlek, Jayce! – kiabáltam válaszul. Orcámon egy kósza könnycsepp gördült végig. – De őt választom!

 - Mondtam, fiam, hogy időpocsékolás ez az egész! – Robbantak ki édesapámból a kelletlen szavak. – Eleanor már hetekkel ezelőtt döntött. Aztán még egyszer, igaz? – Nem feleltem, mert pontosan tudtam, hogy Gabriel halálára gondolt.

 - Jayce! – szóltam egyenesen felé. – Őt választottam!

Jayce eltátotta száját, majd bólintott, és elfordult. Valamit susmorgott Michael fülébe.
Reszkető lábakkal vártam, hogy mi történik. Aztán Jayce megindult felém.

Kivártam, és egy kicsit hátrébb húzódtam a falhoz. Rettentően féltem, közben pedig elmondhatatlanul dühös voltam Nathanre.
Amikor Jayce elém ért, egyszerűen csak magához húzott, majd a fülemhez emelte ajkát.

- Meg akarnak ölni – súgta. – Nem érdeklik őket Nath feltételei. Itt vannak körülöttünk, mindenhol. Amikor jelzek, vissza kell menj a szobába, és el kell innen teleportálnod.

- De... - suttogtam feszülten. – Nem tudok teleportálni.

 - Dehogynem! Bármire képes vagy, Luna. Csak akarnod kell! – biztatott.

 - Nagyon szeretlek! – suttogtam immáron sírva.

 - Én is téged! – felelt halkan. – Most lökj el magadtól, nagyon erősen. Aztán rohanj! Nathan vigyáz majd rád. Szeret téged, hidd el nekem.

 - Én is szeretem őt – hüppögtem idegesen.

 - Jól van – Jayce megsimogatta a hátamat. – Most!

 Ezzel mellkasánál fogva eltaszítottam magamtól. Jayce elesett, én pedig berobbantam a szobába.

 Nathan az asztalnál ült, arcát tenyerébe temetve. Amikor futótűzként megérkeztem a helyiségbe, felkapta a fejét.

 - Eleanor? – kezdett volna bele, de közbevágtam.

 - Mennünk kell! – ordítottam, majd elkaptam a kezét, és kitártam fekete szárnyam.

Az energia felgyülemlett testemben, cikázott egy darabig, majd durrant egyet. A következő pillanatban egy kupac levélbe zuhantunk.

 Felugrottam harcra készen, de nem volt ellenség a környéken.

Gyanakvóan körbefordultam, majd döbbenten konstatáltam, hogy egy gimnázium udvarára érkeztünk. Azonnal visszaváltoztam, majd a levelek között fekvő döbbent Nathanre förmedtem.

 - Te nyomorult idióta! – ordítottam teljesen kikelve magamból. – Hát teljesen elment az eszed? Bassza meg! Mit gondoltál, hogy majd mosolyogva átölelnek? Befogadnak, miután kinyírtam azt a faszt? Nem tudom, feltűnt-e, de egy csapatnyi angyal várt rám odakint, hogy lemészároljanak!

 - Én csak jót akartam! – felelt illetődötten, miközben feltápászkodott, és leporolta ruháját.

Odaléptem hozzá, majd teljes erőmből felpofoztam. Úgy éreztem, menten felrobbanok.

 - Nathaniel Jones? Maga az? – Egy idegen férfi hang szólalt meg a hátunk mögött. – Azt hittük, már sosem fárad be az iskolába.

Kitágult szemekkel pillantottam hátra, ahogy John McCoy, a colonie-i iskola igazgatója felénk tartott.

 - Fiatal hölgy! – szólított meg mellénk érve engem. – Ezt a viselkedést nem díjazzuk a tanítási intézményen belül. Kénytelen leszek értesíteni az édesanyját. – Ezzel Nathan felé fordult. – Jól van, Nathaniel?

 - Igen – bólogatott. – Nem szükséges bevonni Eleanor szüleit. Nem történt semmi. Meg tudjuk beszélni egymás között.

 - Biztos benne, Mr. Jones?

 - Igen, teljesen! – bólintott Nathan, majd rám sandított.

 - Ez esetben legyenek kedvesek órára fáradni – utasított Mr. McCoy. – Már ha még emlékeznek, hogy merre van a tanterem.

Nem mozdultunk, csak pislogtunk egymásra, mint két hülye.

 - Gyerünk! Menjenek előttem!

 Vonakodva, de megindultunk a gimnázium hátsó bejárata felé. Folyton-folyvást a mellettem igyekvő Nathanre pislogtam, de ő csak  kedvszegetten a földet bámulta. Reméltem, hogy marcangolja a bűntudata.

 - Jöjjenek utánam! – adta ki az igazgató, majd bevezetett minket az irodájában. Ott felrakta szemüvegét, majd felemelt egy papírt asztaláról.

- Maga Eleanor Owens?

 - Én vagyok – feleltem sóhajtva.

Hát persze! Bárhova teleportálhattam volna magunkat az egész földön. Mondjuk Párizsba, mindig is el akartam oda menni. De nem, nekem a rohadt gimnáziumunk udvarára sikerült.
Egy kétbalkezes szerencsétlen vagyok!

 - Három hét hiányzás, szükséges lesz egy igazolás az édesanyjától, és év végéig tanítás után korrepetálásra kell járnia. Így is le van maradva. – Remek. Mintha nem lenne elég bajom így is.

- Nathaniel Jones – pillantott fel szemüvege mögül Mr. McCoy. – Magára is vonatkoznak az imént elhangzottak. Ezen kívül a holnapi naptól a közös óráikat leadják, és újat vesznek fel helyette. Úgy látom, nincsenek túl jó hatással egymásra.

 - Rendben Mr.McCoy! – vigyorgott Nathan, látszólag mulattatta a helyzet. – Így lesz!

 - Jó kedve van, Jones? Akkor ma tanítás után várom egy kis tornaterem-takarításra a többi büntetésben lévő diákkal. Eleanor, maga is jöjjön! Legalább kiadhatja a felgyülemlett feszültséget.

 - Rendben – bólogattam összeszorított szájjal. A szituáció nem lehetett volna szürreálisabb.

 - Most pedig menjünk! Matematika órájuk van! Lekísérem Önöket.

Mr. McCoy meglódult a kijárat felé, az ajtót szinte kicsapta.

Végigrobogott a folyosón, majd benyitott a tanterembe. Mrs. Andrews, a matektanár kikukucskált, szája egy "Ó"-t formázott az igazgató szavaira, majd ránk nézett.

 - Gyertek! Hiányoltuk titeket!

Mr.McCoy türelmesen kivárta, amíg átlépjük a terem küszöbét, majd elsietett az irodája felé.
Mrs. Andrews elmosolyodott, majd a terem leghátsó padjára mutatott.

 - Menjetek csak!

Josh érdeklődve döntötte oldalra a fejét, ahogy végignézett rajtam. Mikor elhaladtam mellette, epésen elvigyorodott.

 - Már azt hittem, nem látlak többé, cicuska! – mondta középmagas hangon, így Mrs. Andrews nem hallotta.

 - Josh! – Nathan felé hajolt, majd a vállára helyezte a kezét, s a fülébe súgott. – Ha még egyszer hozzá szólsz, esküszöm neked, hogy kettétöröm a gerinced, és felmosom vele a padlót tanítás után.

 - Ember! Te egy pszichopata vagy! – suttogta Josh, majd fintorogva elfordította rólam szemét.

Ezután sietősen helyet foglaltunk a leghátsó padsorban, majd összenéztük.

A helyzet nevetséges volt, mégis valós. Ugyan ott ültünk, ahol egy hónappal ezelőtt, de most már nem azon kattogott az agyam, hogy vajon mennyire fognak utálni az osztálytársaim. Leginkább Nathaniel elbaltázott próbálkozásán, hogy átadjon a mennyeknek.

Rettentően dühös voltam rá, amiért megpróbált eltaszítani magától, de titkon imponált, hogy mindezt azért kísérelte meg, mert szeretett. Azt mondta, hogy az életénél is jobban szeret.
Majd hozzátette, hogy én vagyok élete szerelme. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor erre gondoltam.

Persze nem úgy sült el, ahogy ő akarta. Szinte már megszokássá válhatott volna, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy azt elképzeltük.

A tanárnő csak mondta és mondta a monoton hangján a jelentéktelen feladatokat.
Ilyen számolás, olyan gyökvonás, míg én meg csak pislogtam tehetetlenül a táblára, és azon tűnődtem, hogy mégis mit vétettem, amiért ezt érdemeltem.
"Megöltél, gyermek" – Hát persze, Gabriel. Talán ez lenne a karmám?

Nathan gyengéden meglökte a vállam, ezért ráemeltem a pillantásom. Kibányászott a padból egy papírt és egy ceruzát, majd gyöngybetűkkel odafirkantott valamit, és elém tolta.

"Sajnálom" - díszelgett a papíron.
Kivettem ujjai közül a ceruzát, majd ezt írtam a lapra:
" Helyes. Idióta."
Rám emelte csodaszép tekintetét, majd mélyet sóhajtott. Egy percig hezitált, majd visszatolta elém a papírt.
"Szeretlek" - állt rajta dőlt betűkkel.

Közelebb hajoltam hozzá, majd odasúgtam:
- Hazugság.

 Nathan szája elnyílt kegyetlen válaszomtól. De mégis mit mondhattam volna?
Nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy bevalljam, én is viszonzom érzéseit. Még nem.

 - Nathaniel! – Mrs. Andrews egy krétával a kezében állt a tábla előtt. – Kérlek fáradj ki, és vezesd le az imént átbeszélt egyenletet!

Nathan megforgatta a szemét, majd csigalassúsággal kiaraszolt a táblához. Néhányan összesúgtak a háta mögött, ezért igyekeztem szúrós pillantást küldeni feléjük, de nem zavartatták magukat. Némán kacagtak rajta.

 Fél szemmel azért Nathant is vizslattam, ugyanis kíváncsi voltam, képes-e megoldani a feladatot. Én biztos, hogy felsültem volna. Sosem voltam jó matekból.

Csodálkozva néztem, ahogy Nathan elveszi a krétát Mrs. Andrewstól, majd számokat firkant a táblára. Amikor végzett, kiejtette az ujjai közül, egyenesen a tanári asztalra, majd öntelten egyenesen rám mosolygott.
Mrs. Andrews vizslatta egy pár pillanatig a megoldást, majd helyeslően bólintott.

 - Gratulálok! Hibátlan.

 Döbbenetes volt ez a fiú. Két drámai csata között beugrott matematika órára, és tökéletesen levezetett egy egyenletet. Hitetlenkedve figyeltem alakját, ahogy közeledett felém, majd elfoglalta korábbi helyét.

 - Honnan tudtad? – suttogtam.

 - Nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek hiszel – válaszolt velősen, majd összefonta karját mellkasán, és hátradőlt a székén.