Az első benzinkútnál teletankoltuk a kocsit. Újfent egy huszonhat órás út várt ránk, ezért még az elején bekapcsoltam a rádiót. Hallgattuk a híreket, de néhány baleseten és rabláson kívül nem történt érdekfeszítőbb a napokban.
Persze mégsem számolhattak be démoncsordákról és ismeretlen, repülő emberekről, hiába számítottam rá szüntelenül az események után. Talán túldramatizáltam már megint a dolgokat.

Nathan úgy hajtott végig a beláthatatlanul hosszú főúton, mintha nem lenne holnap.
A feszültség végig a levegőben terjengett, nem is nagyon szólalt meg, miután lezártuk az Aaron-os témát. Ha kérdeztem tőle valamit egyszavas válaszokat adott.
Tudtam, hogy kiborult, de nem számítottam rá, hogy ennyire erőteljesen ki is mutatja majd.
Érthető volt, a bizonytalanság szétrágja az embert belülről, mint egy sunyin a ház pincéjében ólálkodó kisegér a szanaszét hagyott zoknikat.
Én is egy megrágott zokninak éreztem magam, vagy inkább egy csipet fogkrémnek egy óriás fogkefén. Nyomottan, eldeformálódottan, kihűlve.

A tudat, hogy elvettem egy életét teljesen felőrölt. Gabriel arca lebegett tekintetem előtt, ahogy pupillái kitágultak utolsó lélegzetvétele közepette, majd lehullott a porba, és nem mozdult többé.

 Minél jobban igyekeztem kizárni agyamból a képeket, annál erőteljesebben jelentek meg újra, ezért úgy döntöttem, hogy alszom egy kicsit.
Talán két-három óráig sikerült lefoglalnom magam így, utána csak meredtem ki az ablakon mozdulatlanul, saját magamtól teljesen elidegenedve.
Néhányszor megkérdeztem Nathanielt, hogy nem akar-e pihenni, de a válasz általában egy heves "nem" volt. Megértettem, talán én is így éreztem volna magam a helyében.

Megállás nélkül robogtunk Mason City felé az 1998-as Dodge Ram fedélzetén.
Omahát elhagyva Nathan még türelmetlenebb lett, hiába volt még hátra legalább három óra az úti célunkig.
Általában mindig az ülés háttámlájának dőlve vezetett, de most nem.
Markolta a kormányt, és jóformán teljesen előrehajolva bámult ki a szélvédőn.

Des Moines határában ismét rákérdeztem, hogy biztos ne vegyem-e át a volánt, de ő csak rázta a fejét felspanoltan.

Ezután Williams után néztem rá arcára újból. Szemei vérben forogtak a stressztől, egyáltalán nem csillogtak, búskomoran meredtek az országútra.
Már kevesebb, mint egy óra volt vissza Mason Cityig, amikor Nathan felmordult, majd rám nézett.

 - Ha tényleg meghalt, akkor nem hagyhatod, hogy ott maradjak. Rángass el onnan, üss ki, vagy amit akarsz, csak ne hagyd, hogy jelenetet rendezzek – kérte egy halványabban összeszedettebb hangon. – Nem akarok bántani senkit.

 - Rendben. – Csak ennyit mondtam válaszul. Őszintén reménykedtem, hogy az édesapja életben van, és Gabriel szavai mind csak megtévesztés volt a részéről.
S már megint itt tartottam. Gabrielnél. Az én keresztemnél, én hordozom magammal életem hátralévő részében a terhét.

***

Negyvenöt perc elteltével elhagytuk Mason City határát. Nathan ujjai még az általános fehérnél is fehérebbek lettek a kormányon.

A főútról letérve a kisvároson belül kavirnyáztunk egy darabig, majd egy kereszteződés előtt, egy templom melletti, alacsony, fehér háznál leállította a motort.

Azonnal ráemeltem tekintetem, hogy megnézzem hogy van. Fejét lehajtotta, ajka remegett.

- Bekopogjak helyetted? – kérdeztem szemernyi magabiztossággal a hangomban. Nem kimondottan szerettem volna, de engem nem ismertek itt.

- Nem, de arra kérnélek, hogy tarts velem.

- Menjünk! – szólítottam fel mosolyogva, mert fogalmam sem volt, hogy kéne viselkednem egy ilyen idegőrlő helyzetben.

Kiszálltunk a gépjárműből, majd megvártam, amíg mellém sétált. Mikor már egymás mellett álltunk, megragadtam a kézfejét, és összekulcsoltam tenyerünket. Ha máshogy nem, legalább így támogathassam. Összefont kezekkel indultunk meg a fehér aprócska épület felé. A bejárati ajtó két szélén ablak húzódott. A jobb oldalra hanyagul egy gereblye volt odavetve.

Nathan megszorította a mancsom, majd megnyomta a csengőt.

Feszült percek következtek, mert az az ajtó bizony nem akart kinyílni. Aztán végül valaki elforgatta belülről a kulcsot a zárban.

Egy negyvenes évei elején járó nő nyitott ajtót, kezében egy kisbabával.

- Jó... estét! – motyogta Nathan egy kisfiú bizonytalanságával hangjában. – Jonathan Jonest keresem.

A nő összehúzta szemöldökét, és úgy mért minket végig, majd megköszörülte torkát.

- A férjem elhunyt! – jelentette ki ridegen, majd szipogott egyet, és elkezdte az orrunkra csukni az ajtót, de Nathan nem hagyta. Tenyerével megtámasztotta, mire a nő hátrahőkölt.

- Kérem, én... - nyögte leverten.

- Mit akarnak tőle? Kik maguk? – kérdezte szigorúan.

- Én... - kezdett bele remegő hangon. – Én a fia vagyok.

- A fiát régen elrabolták. Sosem került elő. A rendőrség sem találta. Az ügyet lezárták majdnem két éve. Valószínűleg halott ő is, ahogy az apja is.

- Nem – felelt Nathan szelíden. – Nathaniel Caiden Jones vagyok!

A nő érdeklődve oldalra döntötte a fejét. A kezében lévő barna szemű kisbaba viháncolva húzta meg a felé eső hajszálakat.

- Várjatok itt! – Ezzel eltűnt a lakásban az ajtót résnyire nyitva hagyva. Körülbelül két perc eltelt, majd egy fényképpel a kezében tért vissza, immáron baba nélkül, és szorosan Nathan arca mellé tartotta azt. Szája egyre jobban elnyílt, ahogy realizálta, hogy valóban Nathaniellel volt dolga. Arcán döbbenet jeleit véltem felfedezni.

- Tényleg te vagy az! Ezt nem hiszem el! Ha három nappal korábban jössz...

- Mi történt az apámmal? – vágott közbe Nathan.

- Munkahelyi baleset. Rázuhant egy munkagép. Felismerhetetlenségig torzult a teste. – A nő nagyot nyelt, majd kitárta az ajtót. Arcán néhány könnycsepp gördült végig. – Gyertek be!

Ahogy átléptem a küszöböt édes illatok csapták meg az orrom. Azt hiszem, csokis sütit süthetett korábban.

Egyből a világos nappaliba léptünk be, ami zsúfoltságig tele volt különféle fejlesztő gyermekjátékokkal. A bézs színű falakon családi fotók lógtak, és néhány polcon könyvek sorakoztak. Egy kisebb méretű TV kapott helyett és egy piros kanapé.

A dívány bal szélén egy babakerítés húzódott, aminek a szélén vidáman kapaszkodott a barna szemű kisfiú. Nagyjából tíz hónaposnak tűnt.

- Sajnálom, szalad a ház, nem volt időm semmire, mióta... - mondta a barna hajú, teltebb alkatú nő, de nem tudta befejezni, hangja elcsuklott. – Üljetek le!

Sebtében elkapkodta a kanapéra halmozott plüssöket és műanyag babákat, mi pedig szófogadóan helyet foglaltunk.

- Mikor történt a baleset? – hozta fel Nathan, de a "baleset" szót olyan furán ejtette ki.

- Tegnapelőtt – sóhajtott az asszony. – Olyan váratlanul... én azóta sem tértem magamhoz. Itt maradtam két gyerekkel, és el kell temessem a férjem. A kislány folyamatosan keresi az apját, én pedig nem merem elmondani... Csak ő volt neki – nyögött fel, majd hátrasimította szétzilált haját. Csak ő volt neki? Teljesen összezavarodtam, hiszen azt hittem, hogy Natalie-nak is ő az édesanyja.

- Mary mami. – Egy elragadó, csilingelő hang zendült fel a pillanatnyi csend után. A kislány az ajtófélfának támaszkodva apró kezével, cserfesen mosolygott felém. Kicsiny ábrázata lenyűgöző volt. Arca ugyanolyan vékony, mint Nathané, és a szemei... – A néni egy angyal! – Eltátottam szám bátortalan kijelentése hallatára.

- Szia, drágám – mosolygott szelíden a nő feltételezhetően Natalie felé. – Igen, olyan szép, mint egy angyal!

Kifújtam a levegőt tüdőmből.

Nathan a lányka felé meredt, mintha lefagyott volna a látványától, majd futólag rám pillantott. Ő sem tudta hova tenni az előttünk toporgó, szédületesen rá hasonlító gyermeket.

A kisasszony betopogott a helyiségbe, majd megállt előttem, és összehúzta csepp szemöldökét.

- Angyal vagy? – kérdezte szégyenlősen, majd kimérten megérintette az arcom. Rémisztően ismerős kék tekintete megcsillant, ahogy pillantásunk találkozott.

- Nem – feleltem, majd óvatosan leemeltem kicsiny kezét az arcomról. Legkevésbé sem éreztem magam annak. Natalie ízlelgette válaszom egy darabig, majd Nathanhöz lépett, és oldalra döntötte pici fejét. Félhosszú, barna hajszálai oldalra estek mozdulatától.

- Te vagy a herceg, akiről apuci minden este mesélt nekem? – Rózsaszín szoknyája alját birizgálta apró ujjaival, majd közelebb hajolt Nathanhöz, aki csodálkozva kémlelte a gyermeket. Aztán Natalie váratlanul átölelte. – Vártam már rád!

- Natalie! – A nő odalépett, majd hónaljánál fogva felemelte a kislányt, lerakta maga elé, és mérgesen ránézett. – Nem illik így viselkedni a vendégekkel! Menj szépen vissza a szobádba játszani.

- De Mary mami, apuci megmondta, hogy eljön, és most itt van. Itt akarok maradni vele! – Natalie gyermeteg haraggal toppantott egyet pindurka lábával.

- Kicsikém, előbb anyu beszélget vele egy kicsit, aztán megengedem, hogy visszagyere. Rendben?

Natalie szomorúan Nathanre nézett, majd karba tett kézzel elvonult.

- Sajnálom! – kezdett bele Mary. – Nagyon élénk a fantáziája. Ráadásul John is állandóan angyalokról és... - itt suttogássá csendesült hangja. - ...mindenféle démonokról mesélt neki.

- Miért? – kérdeztem érdeklődve.

- John Natalie érkezése óta megszállottá vált a témában. Könyveket olvasott, kutatott és folyton folyvást arról beszélt, hogy a fia démonok kezébe került. Talán megőrülhetett... nem tudom.

Nathan a padlószőnyeget szuggerálta, láttam, hogy közel volt hozzá, hogy elszakadjon a cérna, ezért megragadtam a kezét. Reméltem, hogy ez eléggé kizökkenti ahhoz, hogy visszatérjen a valóságba.

- Értem – mondta közönyösen. – Hát... talán igaza volt.

- Hogy érted? – értetlenkedett a nő.

- Csak arra gondolt, hogy elég rossz társaságba keveredett, amikor megszökött otthonról – kontráztam rá, mielőtt Nathan válaszolhatott volna. – Drogok, meg ilyenek.

- Szóval drogozol?

- Már nem! – válaszoltam helyette ismét. – Az elvonó után találkoztunk. Nathan remek ember! Keményen dolgozik és tanul mellette.

- Ezt örömmel hallom – felelt az asszony. – John biztos nem akarta volna, hogy a fia túladagolásban haljon meg.

- Valóban! – bólogattam egyetértően. – Szerencsére ez a veszély már nem áll fenn.

- Miért szöktél el? – idézte következő kérdését Natalie nevelőanyja Nathanhöz.

- Azt hittem, úgy jobb lesz – motyogta Nathan. – Aztán nem mertem visszajönni.

- Pedig édesapád minden nap várta az érkezésed.

- Sajnálom! – tört ki Nathanból, majd idegesen hajába túrt.

- Édesanyáddal tartod a kapcsolatot azért? – hozta fel Mary érdeklődve, majd folytatta. – A minap itt járt, és meglátogatta Natalie-t.

- Mi? – csattant fel Nathan. – Mármint persze! De nem említette, hogy idejön.

- Talán még a városban lehet. Azt mondta, el kell intéznie pár dolgot, mielőtt hazamegy.

- Nem mondta mit?

- Nem. Lili mindig olyan kimért – felelte vállat rántva. Forgott velem a világ neve hallatán, ahogy legrosszabb sejtéseink beigazolódni látszódtak. – Sosem mond sokat. Mindig csak egy órára jött át Natalie-hoz, úgy fél évente.

- Értem – hebegte Nathan leverten. – Beszélhetek Natalie-val?

- Persze! – válaszolt Mary. – Addig felteszek egy teát. Ugye szeretitek?

- Igen! Köszönjük – mosolygott rá Nathan, majd talpra szökkent, rám pillantott elkámpicsorodottan, és elkezdett húzni a húga szobája felé.

Belépve egy aranyos, rózsaszín gyerekszoba tárult elénk. A falakon apró virágokkal díszített tapéta kapott helyet, bent egy fából készült gyermekágy és rengeteg barbie baba. Az ágy meg volt rakva párnákkal és különböző plüssállatokkal.

Natalie egy rózsaszín kis asztalnál ült, éppen rajzolt valamit.

Jövetelünkre felkapta piciny buksiját, és fülig érő szájjal letette ceruzáját.

- Szia Natalie! – szólította meg Nathan. – Van kedved beszélgetni velünk egy kicsit?

- Ühüm – bólintott, majd odaszaladt az ágyacskájához, és lecsüccsent rá. Nathan törökülésben leereszkedett elé, majd jelentőségteljesen rám nézett, hogy én is tegyek így. Nem ellenkeztem, leültem mellé.

- Tudod ki vagyok?

- A herceg, aki elvezet minket a fénybe – vigyorgott gyönyörűen. – Te pedig az angyal, aki megmenti a herceget – mutatott felém csepp ujjával. Vérfagyasztó volt hallani, hogy mivel tömték tele ennek az ártatlan kislánynak az elméjét már ennyi idősen. Kezdtem átértékelni magamban a tudás súlyát. Lehet hálásnak kellett volna lennem, hogy előlem titkolták. – De már te sem csak angyal vagy. Pedig sokáig az voltál.

Nathannel összepillantottunk. A döbbenet sugárzott arcáról. Valószínűleg én sem nézhettem ki jobban, mert felsóhajtott ismét, és visszaemelte tekintetét Natalie-ra.

- A bátyád vagyok – mondta neki Nathan szelíden.

- Tudom – bólintott Natalie. – Anyuci sokat mesélt rólad tegnap. Azt mondta, hogy te vagy a legkedvesebb fia.

- Nem tudod véletlenül, hogy anyucinak hány fia van?

- Régen nagyon sok volt – villant meg a lány szeme. – De most már csak nyolc.

- Az is elég sok, nem? – mosolygott rá Nathan. Fogalmam sem volt, hogy hogy bírt ennyire türelmes maradni. Bennem már tíz perce csilingelt a vészcsengő. Ordítani tudtam volna a felismerés kegyetlenül undorító szagától.

- Aha – helyeselt Natalie. – De én vagyok az egyetlen kislánya. Ezért szeret engem annyira, azt mondta.

- Mondott még valami érdekeset tegnap anyukád? – faggatta tovább húgát Nathaniel.

- Hm... – Kis ujjait az állára helyezte, úgy gondolkodott, mint egy pindurka tudós. – Nem!

- Ez is elég sok egyszerre, nem? – Nathan olyan kedvesen beszélt hozzá, hogy teljesen meglágyult jéggé fagyott szívem tőle.

- Aha – bólintott Natalie a kelleténél nagyobbakat. – Visszajössz értem, igaz?

- Tessék? – Nathan ismét szemöldökét ráncolta. A gyermek fergetegesen sokat tudott, és ez megrémisztett mindkettőnket.

- Most el kell menned – jelentette ki. – De vissza jöttök majd értem, igaz?

- Ha ezt szeretnéd, akkor igen – felelt magabiztosan. Tudtam, hogy nem hazudott.

Natalie egy pillanatig tétovázott, majd beleugrott Nathan ölébe, és hozzábújt. Nathan először nem tudott mit kezdeni a kislány hirtelen közeledésével, majd végül átkarolta, és egy halvány puszit nyomott a feje búbjára.

Sosem vágytam kis testvérre, de a jelenet láttán újfent azon kaptam magam, hogy Jayce-en agyalok. Én is át akartam ölelni az öcsémet, és elmondani neki, hogy mennyire hálás vagyok neki, amiért ennyire fantasztikus testvér. A legsötétebb percben is mellettem állt. Utánam nyúlt, amikor már mindenki elengedett. Ha ő nem jelenik meg tegnap előttem, valószínűleg halott lettem volna már.

- Natalie! Már megint kezded? – Mary szakította félbe szomorkás gondolataim, ahogy betoppant a szobába két csésze teával a kezében. – Nem illik rámászni a vendégekre!

- Nem zavar – felelt Nathan, majd megsimogatta a kislány kipirult orcáját, és hagyta, hogy elengedje. A szeretet, amit a gyermek tőle kapott, mindennel felérhetett a számára.

Mary a kezünkbe adta a csészéket, majd leült Natalie ágyára, és megvárta, hogy a lányka is mellé telepedjen. Fél szemmel néha-néha kikukucskált a szobából a kisbaba felé.

- Köszönjük! Nagyon finom – mondtam, miután kortyoltam kettőt a forró italból.

- Az előbb nem is mutatkoztam be, annyira modortalan vagyok! – kapott a kobakjához Mary, majd felém nyújtotta a kezét. – Maria Jones.

- Ugyan – feleltem. – Szerintem kisebb gondod is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozz – mosolyogtam rá, majd megráztam a kezét. – Eleanor vagyok!

- Szép neved van! – Barna szeme felcsillant. – Ismered a jelentését?

- Nem igazán – görbítettem le az ajkam. Sosem érdekeltek az ilyen apróságok.

- Isten az én világosságom – mondta, majd ismét mosolyra húzódott a szája. – Csak onnan tudom, mert én is ezt a nevet akartam adni a kis Jonathannek, ha lány lett volna.

- Á! – bólogattam érdeklődően, de nem igazán érdekelt semmi mennybéliekhez kapcsolható dolog. A nevem abszolút nem illett hozzám. Az én világosságom nem Isten volt, de nem is tudtam mi volt az igazából. Semmi.

- Köszönjük a vendéglátást! – mondta Nathaniel, majd feltápászkodott a parkettáról, és felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon.

- Már mentek is? – csodálkozott Mary.

- Van még egy kis elintézni valónk a városban – felelt Nathan, majd az ajtóból visszaintett Natalie-nak. – Szia Natalie!

- Szia Nathan! – Csengő-bongó kislány hangján még csilingelőbbnek hangzott Nathan neve. Önkéntelenül elmosolyodtam.

- Jól van – mondta Mary, amikor kiértünk a nappaliba, és behajtotta Natalie ajtaját. – A megemlékezés holnap lesz, ha gondolod gyertek el.

- Átgondolom – biccentett Nathan. – Köszönjük, Mary! – Ezzel megragadta a kilincset, majd kilépett a levegőre.

- Még egyszer köszönjük! – motyogtam zavartan, majd követtem az autó felé rohanó Nathant.

- Most vezethetsz! – jelentette ki búskomoran, majd szinte feltépte az anyós oldali ajtót.

Elfoglaltam a volán mögötti pozíciót, majd ránéztem.

- Én megmond....- kezdtem volna bizonygatni az igazam, de félbeszakított.

- Menjünk innen, Eleanor! – sziszegte idegesen.

Először arcát kezébe temette, majd hirtelen kiegyenesedett és teljes erejéből rácsapott a jobb oldalán lévő ajtókárpitba épített műanyag kapaszkodóra, ami óriásit roppanva szakadt le a helyéről.

Kitágult szemekkel fordítottam arcom az úttest felé, majd nagyot nyeltem, és elindultam előre. Nem tudtam hova mentem, csak vezettem amerre vitt az út.

Délután fél hét körül érkezhettünk meg a városba. Nagyjából háromnegyed órát tölthettünk Marynél, így mostanra már a nap helyét átvette a hold az égen.

Negyed óra céltalan furikázás után egy park mentén parkoltam le. A fás övezet félelemkeltőnek hatott a sötétségben.
Nathan még mindig nem szólalt meg, csak ült, és nézett ki a szélvédőn. Ajka néha megremegett.

Úgy tűnt, hogy megpróbálta magába folytani érzéseit, ezért felé fordultam. Meg akartam fogni a kezét, de ellökte magától vigasztaló tenyerem.

- Ne érj hozzám – suttogta dühösen. Nem értettem miért lökött el magától, ezért közelebb húzódtam hozzá az ülésen, és ismételten megkíséreltem megfogni a kezét, de megint odébb tolta ujjaimat. – Azt mondtam, hogy ne nyúlj hozzám.

- Én csak... - motyogtam, de én magam sem tudtam mit szerettem volna. Megvigasztalni? A támasza lenni? Talán.

- Te csak mi? – zsörtölődött. – Esetleg az orrom alá dörgölnéd, hogy te bizony megmondtad? Hát rajta! Igazad lett, Eleanor! Remélem, most örülsz! – Nem feleltem, ezért folytatta. – Elvitte a cica a nyelved? Miért nem mondod már, hogy te megmondtad? Itt ülünk nyakig szarban tapicskolva. Most jött el az ideje. Az apámat meggyilkolták, a prófécia beteljesedik, én vagyok Lilith nyolcadik telibebaszott fia. Most már megkoronázhatnád a napot igazán egy velős megjegyzéssel. Már csak ez hiányzik, és akkor lesz igazán tökéletes!

Gyémántkék írisze a szemem láttára változott éjfeketévé. Pislogott párat a válaszomra várva.

- Na! Mondd csak ki! Tudom, hogy erre vártál a kibaszott vihar óta! – sürgetett indulatosan, mire én csak elvigyorodtam. Mulattatott kiborulása. Voltaképpen elég szórakoztató volt, ahogy megpróbált szóra bírni, de nem sikerült neki. Aranyosnak tartottam, ahogy kezével csapkodott a levegőben.

Lényegében elégedett voltam, mert ezt szerettem volna. Nathaniel volt Lilith nyolcadik fia. Olyan boldogság lett úrrá rajtam, hogy magam sem bírtam felfogni. A legeslegjobb szcenárió kezdett elősompolyogni a barlangjából, ahol eddig kitartóan bujkált.

Nathaniel annak ellenére, hogy éppen rendíthetetlenül kiabált velem, egy nappal ezelőtt azt mondta nekem, hogy szeret, és én hittem neki már.

Emellett nehezményezte, ahogy Aaron bánt velem, ami szintén megerősítésként hatott számomra. Tulajdonképpen én is megkedveltem őt, és azt, ahogy viselkedett velem. Imponált, és jól esett a törődése.

- Hahó! – kiáltotta bosszúsan. Felkuncogtam, mire egyből folytatta. – Hát ezt nem hiszem el! Megszólalnál végre?

Nem teljesítettem kérését, inkább még közelebb csúsztam hozzá. Lábam hozzáért combja oldalához, mire odakapta tekintetét, majd visszanézett a szemembe. Furcsa bizsergés rohant végig alakomon, ahogy ennyire közel kerültem hozzá.

- Mit csinálsz? – morgolódott összeráncolt szemöldökkel. – Inkább beszélj!

Megráztam a kobakom, nem terveztem már beszélni. Óvatosan közelebb hajoltam arcához, és ajkára szegeztem pillantásom, majd vissza fekete íriszébe. Az illata megcsapott. Valami őrült módon vágytam rá, hogy megcsókoljam. Még magamat is megleptem vele, de nem hezitáltam tovább. Tenyeremet a mellkasára simítottam. Arcunkat tíz centi választhatta el egymástól.

- Eleanor! – szólított, majd zavartan nyelt egyet, végül csak folytatta. Közeledésem kizökkenthette. – Mondj már... - Nem hagytam, hogy befejezze mondandóját. Minden bátorságom összeszedve, rányomtam ajkam az övére, és egy lágy csókot leheltem rá. Nathan meglepődött, mert hirtelen megdermedt, majd hátrahőkölt.

- Beléd meg mi ütött? – kérdezte miután picit hátrébb húzódtam tőle.

- Jó kedvem van! – vigyorogtam rá határozottan.

- Értem, és akkor csókolóznod kell valakivel, vagy hogy szokott lenni ez általában? – érdeklődött szarkasztikusan, de én töretlenül mosolyogtam, mint egy idióta. Szemébe egyszerre visszatért a kék csillogás.

- Gondoltam megcsókollak – rántottam vállat, de még mindig nem húzódtam hátrébb. Nagyjából tizenöt centire lehettem arcától. Lepillantott az ajkamra, talán el is időzött rajta pár pillanatig, majd tovább állta magabiztos tekintetem.

- De miért? – értetlenkedett.

Elég mókás látvány volt, hogy képes voltam zavarba hozni.

- Mert boldog vagyok! – vágtam rá azonnal. – Hát te vagy az!

- Ez miért ekkora boldogság számodra? – sóhajtott letörten. – Hidd el, hogy nem jársz velem jól.

- Nathan, ez nem igaz! – tiltakoztam felspanoltan. - Hát nem csodálatos, hogy te vagy az?

- Nem annyira – jött a bús válasz. – Miattam kerülsz pokolra.

- De nem ez a lényeg – feleltem kobakom rázva. – Hanem az, hogy mielőtt tudtad volna, azt mondtad nekem tegnap, hogy szeretsz.

- Mert így van – súgta, majd megsimogatta az orcám.

- Hátsó szándék nélkül alakultak ki érzelmeid irántam. Senki sem kényszerített rá, hogy szeress engem – folytattam gyengédebb hangon.

- Nem.

- Akkor meg mit számít egy szaros prófécia? – kérdeztem még mindig mosolyogva.

Nathan nem válaszolt. Az ajkamat kémlelte egy darabig, majd amikor tekintetünk találkozott elmosolyodott. Aztán ujját állam aljára tette, és közelebb húzott magához. A mellkasán lévő tenyerem a szíve felé húztam. Döbbenten vettem tudomásul, hogy nem hazudott nekem felém irányuló szerelméről.

Ezúttal ő csókolt meg engem. Ajkaink összesimultak, a csókja lágy volt, mégis érzelmekkel teli.

Az eső halkan kezdett szemerkélni ahogy csókolt, majd az ég egy tekintélyeset dörrent, és az eső rákezdett. Szinte láttam, ahogy villámok cikáznak a fejünk felett, ezért belemosolyogtam a csókba.

Amikor elengedett felnevettem, és a tetőkárpitra tekintettem jelentőségteljesen.

- Én megmondtam! – jelentettem ki fülig érő szájjal, mire Nathan felsóhajtott.

- Tudtam, hogy úgysem bírod ki.

- Megnyugodtál? – kérdeztem, miután kicsit hátrébb húzódtam, hogy leengedjem az ablakot. A kellemes esőillat beáradt a beltérbe.

- Ja, szóval csak azért csináltad ezt, hogy eltereld a figyelmem a nyilvánvalóról? – háborodott fel egyből.

- Nem – vágtam rá azonnal. Feltételezése feldühített. – Azért csináltam, mert akartam.

- Aha – morogta. – Hát, ha tudni akarod, nem, kicsit sem lettem nyugodtabb. Teljesen összezavartál ezzel.

- Nem ez volt a célom – mondtam immáron harmonikusabban.

- Mégis mi volt? – erősködött. Nem tudtam, mire akart kilyukadni.

- Azt hittem, örülni fogsz.

- Köszönöm, Eleanor, nagyon figyelmes vagy! – fakadt ki ismételten. – Mintha nem lenne így is elég szörnyű minden! Erre még te is ráteszel egy lapáttal! Legközelebb inkább ne csináld!

- Most nem értem mi bajod van – motyogtam megilletődve. Én tényleg élveztem azt a csókot.

- Az, hogy visszaélsz az érzéseimmel, Eleanor!

- De én nem is... - kezdtem tiltakozni, de legbelül sejtettem, hogy mire gondolt.

Ugyan nagyon kedveltem, és jó volt a közelében lenni, vonzott a tekintete és az illata, de konkrétan nem mertem volna kijelenteni, hogy szerelmes vagyok belé. Ennyi idő alatt nem lehetett szerelembe esni.

Habár talán a vele való kapcsolatom állt eddig a legközelebb ahhoz, hogy valami szoros kötődés kialakuljon. Nem bántam volna, ha például újra megcsókolt volna. Ajka finom volt és puha, tökéletesen odaillett az enyémhez. Nyeltem egy nagyot.

Abban biztos voltam, hogy vele akartam lenni, legalábbis fizikálisan mindenképpen. Szerettem, hogy itt volt mellettem és védelmezett. Ha kellett, akkor harcolt értem, még szóban is. Törődött és meghallgatott, ha kellett átölelt és támogatott. Mindenki egy hozzá hasonló társra vágyott volna az életben. Tulajdonképpen én is.

Csak egy agybajos utasított volna vissza egy ilyen lehetőséget, ami felkínálkozott.

Ezenkívül ő szerepelt a próféciában, ami még vonzóbbá tette őt számomra. Tagadhatatlanul megigézett azokkal az ellenálhatatlanul gyönyörűi szemeivel az első perctől fogva.

Bárki lehetett volna a világon Lilith nyolcadik fia, de én konkrétan azt akartam, hogy ő legyen az. Ez felbátorított eléggé ahhoz, hogy a társamnak akarjam holmi nevetséges próféciák nélkül is.

- Épp most tetted meg! – jött a sértődött válasz. Bevallom, nem erre számítottam tőle.

- Ne haragudj – pislogtam nagyokat magam elé meredve. – Nem akartam, hogy így érezz, én csak meg akartalak vigasztalni.

- Legközelebb ne akarj! – vetette oda a szavakat velősen, majd kipattant az esőbe, és elindult a park irányába.

Megráztam a kobakom, és felsóhajtottam szégyenemben. Megint sikeresen eltoltam az egészet. Mennyire nem így akartam! Édes Istenem!

Felpaprikáztam magam saját bénázásomon, ezért sebtében felhúztam az ablakot, majd a kocsikulcsot a zsebembe rejtve indultam meg utána a sötét fák takarásában.

Azt hinné az ember, hogy egy parkban van közvilágítás, hát itt nem volt. Egy-két kutyát sétáltató ember jött szembe, de rajtuk kívül teljesen kihalt volt az ösvény.
Az eső szerencsére időközben alábbhagyott, így legalább ezúttal nem áztam meg. Az égbolt még mindig borús volt. A csillagokat felhők takarták.
Még azt sem tudtam mit fogok mondani neki, miután megtaláltam, de azért igyekeztem kiötleni valami normálisat. Ennek ellenére a gondolatok nem igazán jöttek.
Csak totyogtam, mint egy pingvin, és feszülten kerestem Nathant pillantásommal, de hiába. Sehol sem volt.

Nagyjából negyed óra keresgélés után kétségbeestem. Mi van, ha végleg itt hagyott?

Nem akartam, hogy elhagyjon. Bocsánatot akartam kérni, még akkor is, hogyha szavaim nem feltétlen tükrözték valódi szándékaimat vele kapcsolatban.

Mert tényleg nem akartam elveszíteni. Kész voltam hazudni, akár örök szerelmet esküdni, csak maradjon mellettem. Nem tűnhetett el ő is. Ő maradt az egyetlen biztos pont a nyomorúságos természetfeletti színdarabomban. Nem állhattam egyedül egy végeláthatatlan színpad kellős közepén, ahol még a közönséget sem érdekelte szenvedésem.

Hirtelen torpantam meg, mikor a mellettem lévő bokor megmozdult. Egy pillanatig hallgatóztam, majd közelebb léptem, és kezemmel széthúztam az ágakat.

- Nathan? – szóltam bele, bár kicsit sem tűnt észszerűnek, hogy egy bokorban bujkáljon. Válasz nem érkezett, így elkeseredetten leültem egy, a bokor mellett szomorkodó padra. Pulcsim ujjával megtöröltem a vizes részt, majd hátradőltem, és mélabúsan lehajtottam a buksim.

Éreztem, ahogy a könnycseppek előtörnek szememből, és eláztatják amúgy is nyirkos arcomat.

Féltem és nem akartam egyedül lenni. Arra gondoltam, hogy bárcsak itt lenne mellettem az öcsém. Neki mindig volt egy-két biztató szava irányomba, még a legrosszabb napjaimon is. Hiánya felőrölte lelkemet.

- Szóval... – Összerezzentem, ahogy Nathaniel megszólalt mögöttem, majd letörölte kabátja ujjával a padot, és leült mellém. – A legjobb ötleted egy bokor volt, aztán inkább leültél sírni?

Rásandítottam, majd mérgesen letöröltem a könnyeimet. Pont így történt.

- Igen – súgtam elkámpicsorodottan, miközben karba fontam kezem.

- De most miért sírsz?

- Azt hittem, itt hagytál – motyogtam szipogva.

- Értem – mondta, majd váratlanul átkarolta a vállamat, és közelebb húzott magához. Egy apró puszit nyomott a hajamra. – Miért hagynálak itt, te butus?

- Mert megbántottalak – hüppögtem, mert a sírást bizony nem bírtam abbahagyni. – Sajnálom!

- Nem haragszom – jött a feloldozó válasz, majd folytatta. – Tudod eleve nehéz feldolgozni, hogy egyedül vagyok az érzéseimmel. Ami nem baj, nem zavar, csak akkor ne tégy úgy, mintha nem így lenne. Tehát ne csókolj meg, csak ha komolyan gondolod.

Most légy okos! – figyelmeztettem magam. Nem tiporhattam újra a lelkébe.

- De nem így van – nyögtem elhaló hangon, majd a szemébe meredtem, mire ő felsóhajtott.

- Hát hogy?

- Oké – motyogtam, miközben igyekeztem nem felrobbanni. Tudtam, hogy őszintének kell lennem vele. – Szeretem, ha mellettem vagy, és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Én nagyon megkedveltelek, de nekem még szükségem van egy kis időre ahhoz, hogy szerelmes legyek beléd. Mármint nem azért, mert ne tartanálak vonzónak...

- Luna – szólt közbe. – Elég ebből. Nem szükséges mentegetőznöd. Ez van, és kész, nyugi. Nincsen baj ezzel. Nem kell szerelmet vallani nekem, hogy itt maradjak. Ez teljesen rendben van így, csak kérlek, ne hitesd el velem az ellenkezőjét, csak ha tényleg igaz.

- Én nem akartam... – suttogtam még mindig könnyezve. – Mármint én tényleg meg akartalak csókolni, nem csak azért csináltam, hogy eltereljem a figyelmed. Az teljesen igazi volt.

- Jól van – felelt, majd bal kezével, melyet nemrég átvetett a vállamon letörölte orcám bal oldalához ragadt hajszálakat, és a fülem mögé ügyeskedte őket. – Akkor most már befejezheted a sírást. – Ismételten csak velem törődött, és én olyan mélyen szégyelltem magam, hogy el sem bírtam mondani. Már megint nem azt mondtam, amit szerettem volna. Egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem.

- De nem tudom – szipogtam tovább, mint egy kisbaba. – Annyira rám ijesztettél, nagyon féltem, hogy te is elhagytál.

- Hát hova mennék? – harsant fel lágyan. – Hiszen még annyi dolgunk van! Hagynám én, hogy egyedül korbácsold azokat a lelkeket a pokolban? – Végre felnevettem, ahogy eszembe jutott legutóbbi beszélgetésünk ebben a témában. Egy napon át bizonygattam, hogy bizony ő Lilith nyolcadik fia, ő meg csak ellenkezett és ellenkezett. Azért vicces, hogy végig nekem volt igazam. Csak nem voltam tufa.

- Remélem nem.

- Nem bizony!