Megközelítőleg még két órát töltöttünk a mélygarázsban várakozással és tanácskozással aznap.
Felvázoltam Nathannek a kidolgozatlan tervem részleteit. Többé-kevésbé bólogatott, néha felhorkant. Leginkább annál a résznél, amikor Jayce kiszabadításáról hablatyoltam.
Alapesetben remek ötleteim voltak.

Először megfigyeléssel szerettem volna kezdeni. Amint megvolt az épület konkrét helye, utána kifigyelhettük, hogy ki és mikor jön, aztán, mikor hagyja el a helyszínt.
Ezután össze kellett számoljuk, hogy hozzávetőlegesen hányan tartózkodhattak odabent. Ezt a feladatot leginkább Nathanre szerettem volna bízni. Habár ő nem fogadta szívélyesen, de nagy kegyesen belement.

Azonban mindezek előtt valahonnan rá kellett jönnünk, hogy Jayce valóban ott tartózkodott-e még, vagy esetleg máshova került. Sejtettem, hogy az angyalok nem voltak buták, de reménykedtem, hogy hibáznak.
Vissza akartam kapni a testvéremet épségben. Csak ez számított.

Mindezek után jöhetett a mentőakció megvalósítása, ami abból állt volna, hogy betörünk, és átverekedjük magunkat Jayce-ig. Nathan ennél a résznél csak ellenkezett. Tudtam, hogy tapasztaltabb volt nálam harc terén. Már hogy is ne lett volna az? Én örültem, ha majd szárnyakat erőltetek magamra, és csapkodok velük vehemensen, hátha történik valami pozitív.

Úgy határoztunk, hogy a konkrét megvalósítást későbbre halasztjuk, amikor már túl vagyunk a felderítésen.
Nathan jelezte, hogy ne számítsak rá, hogy egyik pillanatról a másikra létrejön ez az egész agybajos koncepció, de én hittem benne, hogy sikerülhet.

Magát a hely feltérképezését még aznap este elkezdtük. Feltűnően könnyen megtaláltuk az óriás, főként egy kórházra hajazó létesítményt. A kerítés körülbelül öt méter magas lehetett, és áramot vezettek bele, hogy még véletlenül se legyen könnyen hozzáférhető a betolakodóknak.
Elkeseredtem, amikor először szembesültem a ténnyel, de nem adhattam fel. Jayce számított rám.

Ezután Nathan három nap alatt nem kevesebb mint százszor körbefutotta a területet, de nem talált hibát. A kerítés nem volt elszakadva, se megtörve. Mintha tegnap építették volna, olyan szilárdan terült el a placcon. Persze berepülhettem volna, de annyira zöldfülű angyal-démon izé voltam, hogy nem mertem megkockáztatni. Nathan is lebeszélt róla, tekintve, hogy repülni sem tudtam még. Így hát ez volt az első akadály, amibe beleütköztünk.

A negyedik és ötödik napon egy tizenkét méter magas fáról leskelődtünk, de nem volt látható mozgás. Ha nem tudtam volna, hogy valakinek kell bent lennie, azt hittem volna, hogy teljesen elhagyatott az objektum.
Ez idő alatt általában a terv részleteit vettük át, másról nem is igazán beszéltünk. Csak a cél lebegett a szemünk előtt.

Néha, amíg Nathan elment rágcsálnivalóért elszontyolódtam, mert eszembe jutott, hogy édesapám végleg elengedte a kezem ezen az ösvényen. Hiányzott. Nem teljesen tudtam még feldolgozni a szombaton történteket. Holott azóta eltelt majdnem egy újabb hét.

Meglepően nyugalmas volt az erdő. Sőt, inkább unalmas. Nem zaklatott minket senki. Lényegében bármit csinálhattunk volna. Lekerültünk az angyalok céltáblájáról, a démonok pedig nem jelentkeztek. Vihar előtti csendnek hittem. Túl nagy volt a pangás.
Ennek tetejébe még ezek a nyomorult angyalok sem mozogtak az építmény környékén. Idegörlő volt a várakozás.

A hatodik napon valami megváltozott. Az óriás betonkapu kinyílt, és egy furgon hajtott be rajta, azonban ki már nem jött, csak a nyolcadik napon. Döbbenten figyeltük, hogy két nap alatt ismét semmi sem mozdult. Mégis mi a fenét csinálhattak ezek ott bent? Ráadásul ennyire nesztelenül.

A kilencedik és tizedik nap már nagyon kimerültek voltunk, legalábbis lelkileg.
A tizedik nap éppen a Dodge-ban ültünk, és pihenőt tartottunk. Nathan nagyon szótlan volt, ahogy az elmúlt pár napban is folyamatosan. Gondoltam, megtöröm a csendet.

 - Nincs kedved megtanítani, hogy kell átváltoztatni a szemem feketére? – kérdeztem tőle, miközben a fülem mögé simítottam a hajam. Felhúzott lábakkal ültem az anyósülés felőli részen, az ablaknak vettem a hátamat, és Nathan felé fordulva pislogtam nagyokat.

 - Nagyon egyszerű – felelte. – Csak akard, és megtörténik – emelte rám kék íriszét, majd egy pislogás után hagyta őket éjfeketévé válni.

Már két kerek hete ismertem őt, és azon kezdtem kattogni, hogy érdekes módon teljesen elmúlt a bizalmatlanságom irányába. Persze továbbra is szemmel tartottam, és megfontoltam a szavait, de úgy tűnt, hogy bízhattam benne. Elég készségesen állt Jayce kiszabadításához is. Lényegében támogatott a döntéseimben.

Szorítottam érte, hogy kiderüljön, hogy mégis ő Lilith fia. Nagyon szerettem volna, hogy így legyen. Aztán lehet csak az beszélt belőlem, hogy más démont nem ismertem, csak őt. De ő tényleg jó fej volt, már amikor éppen lehetett vele társalogni, és nem búskomoran meredt maga elé. Néha nem tudtam hova tenni viselkedését, de nem is firtattam.

Megköszörültem a torkom, majd kiegyenesedtem, és igyekeztem elhinni, hogy feketévé változik a szemem.
Azonban nem igazán jött össze. Elkeseredetten pislogtam teljesen átváltozott rémisztő alakomra. A szárnyaim alig fértek el az első ülésen. Nathan teljesen összepréselődött mellettem, hogy ne csapjam velük arcon.

LEnyitottam a napellenzőt, és felpöccintettem a tükröt benne. Visszahőköltem saját kinézetemtől. Mondjuk íriszem feketében úszott, de sajnos nem csak azok változtak meg.
Nagyon fura volt így az ábrázatom. Úgy néztem ki, mint egy anorexiás szörnyeteg, ahogy arcom beesett a két oldalán, és még a homlokom is ocsmány ráncos lett. Elképesztően ronda voltam.

 - Ez visszataszító – közöltem vele. – Most mit csináljak? Nem sikerült.

 - Változz vissza, mert nem igazán ide tervezték a szárnyaid.

Lehunytam a szemhéjam, majd vettem egy mély levegőt. Éreztem, ahogy visszakúsztak a hátamba, és csak én maradtam. Az emberi, picike kislány.

- Mégis mit csináltam rosszul? – noszogattam tovább. Meg szerettem volna tanulni.

 - Részletekben is át tudsz változni – mondta, majd megemelte kezét. Kézfeje megnyúlt, majd démoni körmei előszaladtak ujjai végéből. Csodálattal néztem, ahogy képes volt uralni ezt a fenevadat. – Ugyanilyen a szemed is. Csak oda koncentrálj, a többit hagyd figyelmen kívül. Engedd el magad. Csukd be a szemed, és képzeld el, ahogy csak az változik meg. Ne agyalj, csak erre fókuszálj – magyarázta, majd visszaváltoztatta kezét, és összefonta ujjait a hasa alján.

 - Megpróbálom – feleltem, majd úgy cselekedtem, ahogy kérte tőlem. Kinyitottam a szemem, majd vigyorogva konstatáltam, hogy sikerrel jártam.
Elöntött a boldogság, ahogy éjfekete pillantásommal Nathant kémleltem. Remek tanárnak bizonyult.

 - Ügyes vagy! – dicsért egyből. – Most változtasd vissza.

 Bólintottam, majd belebámultam az ő azóta kékké változott íriszébe. Éreztem, ahogy a feketeség visszahúzodott, majd átadta helyét az eredeti zöldnek.

Pislogtam párat, majd játszottam még legalább öt percig a szemszínem változtatásával. A végén felnevettem, majd megpaskoltam barátságosan Nathan vállát.

 - Köszönöm, hogy segítettél! – lelkendeztem. – Most már én is tudok embereket ijesztgetni majd!

 - Szívesen – mormolta, de mondatom másik felére nem reagált, csak elfordította fejét, és kimeredt az ablakon.

 - Mi a baj? – érdeklődtem lágy hangon.

 - Nincs baj – vágta rá. – Minden szuper.

 - Nekem nem úgy tűnik – súgtam bátortalanul.

 - Ne foglalkozz vele – pillantott rám futólag.

 - Szeretnéd, ha jobb kedvre derítenélek valamivel? – vetettem fel.

 - Kétlem, hogy sikerülne, de tehetsz egy próbát – mondta, majd felsóhajtott. – Lássuk.

Minden bátorságomat összeszedve odamásztam hozzá, majd odatérdeltem mellé, és átkaroltam a nyakát. Az arcomat odanyomtam az övéhez, és csak szorítottam egy darabig.

Én szerettem, ha megöleltek, mindig pozitív gondolatokkal töltötte be az elmémet. Reméltem, hogy rá is hasonló hatással lesz gesztusom.
Nem volt bennem rossz szándék, tényleg csak azt szerettem volna, hogy elmúltjon mélabús hangulata.
Egyébként meg jó érzés volt hozzásimulni, olyan kellemes. Puha volt az arca, és ahogy ilyen közel voltam hozzá, még az illata is körüllengett. Talán nekem jobban esett az ölelés, amit adtam, mint neki.
Lassan elhúzódtam tőle, visszaültem előző helyemre, és rámosolyogtam.

 - Na? – vigyorogtam. – Jobb lett?

 - Egy kicsit – ráncolta szemöldökét. – Bár elég egyedi módon próbáltál felvidítani.

 - Miért? – csodálkoztam. – Sosem öleltek még meg, hogy jobb kedved legyen?

 - Nem – válaszolta semlegesen.

 - Ne mondd már! – hüledeztem. – A barátnőd csak megölelt.

Nathan arcán egy fintor szaladt át, amit nem tudtam hova tenni hirtelen. Megrázta kobakját, majd felsóhajtott.

 - Meg – nyögte ki végül.

 - Hát akkor?

 - Az a lány egy emberlány volt, nem tudtam mit kezdeni vele – mondta, majd ismét kipillantott az ablakon.

Úgy döntöttem nem zaklatom tovább őt. Úgy tűnt, hogy vigasztalhatatlanul magába zuhant.
Semmi olyat nem tudtam nyújtani számára, amivel derűsebb kedvet varázsolhattam volna neki, így inkább elhallgattam, és nekidőltem az ablaküvegnek.
Elszontyolódva hunytam le a szemhéjam, majd vártam, hogy elnyomjon az álom.

◄◄ ►►

Amíg itt tébláboltunk az erődítmény előtt, mindössze három-négy órás alvásokat tartottam a Dodge ülésén. Egy idő után feltűnt, hogy szinte egyáltalán nem fáradtam el semmiben. Mintha többé nem is lett volna szükségem alvásra, csak megszokásból csináltam. Úgy voltam vele, hogy legalább addig is eltelt vele az idő, és nem gyötörtem magam az aggódó gondolataimmal.

A kocsival a földút legelején álltunk meg, hogy ne legyen szembetűnő az ott létünk senkinek.
Összefolytak az éjszakák a nappalokkal, teljesen elvesztettem az időérzékemet.

- Ennek semmi értelme! – csattant fel Nathaniel a tizenegyedik nap délutánján. – Hát nem történik semmi!

 - Nem baj – feleltem sóhajtva. – Várunk még!

 - Szerintem nincs itt senki. Nem hallom őket, csak érzem a büdös szagukat.

Erre már nem feleltem. Nem érdekelt Nathan kétkedése. Elhatároztam, hogy addig ülök itt, amíg eljön a megfelelő pillanat Jayce kiszabadítására.
Így ez a társalgás itt meg is halt. Nem engedtem a véleményemből.

Nathan a tizenkettedik napon teljesen kifordult önmagából. Szótlanul ült, és csak meredt maga elé, mint egy szobor. Még csak meg sem moccant. Ezért úgy döntöttem, hogy kizökkentem, és megkértem, hogy segítsen megtanulni repülni.
Először vonakodott, de végül belement "addig is legalább történik valami" címszóval.

A fák sűrűjében álltunk kicsit távolabb a létesítménytől. Kitárt szárnyakkal toporogtam egy bokor mellett a füvön. Nathan csípőre tett kézzel várta, hogy felröppenjek.

 - Na! – biztatott. – Lengesd őket!

 - De nem megy!

 - Az ég szerelmére! – Mögém suhant, mint egy árny, majd tenyerét szárnyamra simította, és meglóbálta őket előre-hátra. Érintése magabiztosságot adott.

 - Akkor sem megy! – tiltakoztam.

 - Nem tudom, mit vársz tőlem – Mély levegőt vett, majd elém trappolt, kezét ismét csípőre tette, mintha néptáncolni készülne. Muris látvány volt. – Nem szoktam repkedni!

 - De tudsz lebegni! Mondd el, hogy csinálod!

 - Hát, egyszerűen csak elképzelem, és megtörténik. Minden fejben dől el, már múltkor is elmondtam.

 - Jól van... - sóhajtottam gondterhelten, majd berogyasztottam térdemet, és elképzeltem, ahogy szárnyaim életre kelnek, és fecskeként repülök velük az óceán felett.
Szerettem az óceánon elmélkedni. Annyira monumentális és beláthatatlan volt. Imádtam.

A következő pillanatban pedig elrugaszkodtam, és ellöktem lábamat a földtől. Repültem. Úgy csapkodtam délceg szárnyammal, mint egy gólya. Az érzés leírhatatlan volt. Arcomat simogatta a friss levegő, a nap szinte karnyújtásnyira volt tőlem. Mindenesetre úgy érzékeltem, még ha valójában nem volt igaz, akkor is.

Aztán hirtelen elvesztettem az irányítást. Zuhanni kezdtem a talaj felé, mint egy meteor. Bepánikoltam. Majrézva kapálóztam a kezemmel, de hiába. Nem bírtam működésre bírni a fekete paripákat. Magzatpózba ügyeskedtem magam, hogy ne a fejemet érje a csattanás.
A bokrok közé estem, mint egy madárfióka, akit kidobtak a fészekből.
Sajgott az egész testem. A tüdőmből kiszorult az összes levegő a földre érkezés hatására.
Fuldokoltam.

 Emellett biztos voltam benne, hogy eltört mindkét térdem, és a jobb karom, hiszen elég esetlenül estem végül rájuk.

Kiterültem a sárban a hátamra, és vártam, hogy jöjjön a kaszás. De az nem jött. Helyette Nathaniel aggódó arca jelent meg szemem előtt.

 - Luna? – Ujjával kisimította az arcomhoz tapadt hajszálakat, majd megragadta bal kezem, és leült mellém a porba. – Meg kell gyógyulnod!

 - Ne... Nem... tudom, hogy... kell – nyögtem még mindig levegő után kapkodva.

 - Hunyd be a szemed! – Szót fogadtam. – Képzeld el, ahogy beforrnak a csontjaid, és eltűnnek a sebeid. – Nem haboztam, azonnal képzeletbeli műtétbe kezdtem.

 Furcsa érzés volt, ahogy a lábamon végigszaladt egy energiahullám, majd ugyanez megismétlődött törött karomon. Mintha újjászülettem volna.
Pupilláim kipattantak, tekintetem Nathan mosolygó arcára vándorolt.

 - Ügyes voltál! – dicsért, de nem tudtam komolyan venni. Az imént pottyantam le az égből, és mégis életben voltam. A sokk nem akart megszűnni. Lüktetett gyomromban az idegesség.
Megmozgattam a lábam, majd tenyerem segítségével ülő helyzetbe tornáztam magam. Nem volt semmi bajom, minden csontom ép volt. Beszarás!

- Ezt még gyakorolni kell! – jelentettem ki.

 - Mármint a repülést, vagy az érkezést? – kacarászott Nathan vidáman. Még szerencse, hogy ő nem esett kétségbe az ilyen helyzetektől. Mi is lenne velem nélküle?

Örültem neki, hogy végre sikerült felvidítanom. Igaz, harminc métert kellett zuhannom hozzá legalább, és kitörnöm a lábam, de azt hiszem, megérte. A mosolya levakarhatatlan volt.

- Mindkettőt! – vágtam rá szemem forgatva jó hangulata láttán.
Aztán rájöttem, hogy talán nem is látja, hogy éppen a pupilláim forgatom, hiszen az íriszem teljesen feketébe öltözött. Erre én is elmosolyodtam.

Összességében a repülés nem ment olyan jól, mint ahogy elterveztem.
De igazából nem csak azzal voltak problémák. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, hogy itt aztán valóban nincsen egy lélek sem, és feleslegesen töltöttük a napjainkat várakozással.
A tizennegyedik napon, azaz két teljes hét megfigyelés után úgy döntöttem, én bizony bemegyek. Lesz, ami lesz.

Nem volt értelme tovább várakozni, így is tovább vesztegeltünk itt, mint kellett volna. Úgy éreztem, hogy hallgatnom kellett volna Nathanre két nappal ezelőtt, amikor feldobta, hogy valószínűleg rég nincs már itt senki.

Nathan megvétózta remek ötletem, de nem foglalkoztam vele.

 - Eleanor! – szólt utánam, ahogy elrugaszkodtam a fa egyik magasabb és vastagabb ágáról, majd felröppentem az épület fölé. Magam is elképedtem, hogy ezúttal nem estem arccal a fűbe.

A kerítésen átrepülve leereszkedtem a tetőre, és körbejártam bejáratot keresve, de nem volt még egy árva csapóajtót sem, ahol be lehetett volna jutni az intézménybe.
A jókora ingatlanon még ablakok sem tetszelegtek, hogy esetleg azt áttörve robbanjunk be, és szétcsapjunk az angyalok között. Felpaprikáztam magam, majd segítségkérően visszanéztem a faágra, de Nathan már nem volt ott.
Elkapott a szorongás egyből.

 Riadtan fordultam körbe, hátha meglátom valahol, de alakja semmivé lett.

- Engem keresel? – Majd' szívrohamot kaptam, ahogy Nathan megérintette a vállamat.

 - Hogy jutottál be?

 - Ugrottam – zárta rövidre a társalgást. – És most?

 - Bemegyünk!

 - Hol? – jött a kérdés, amire még jómagam sem tudtam a választ.

 - Berúgjuk az ajtót odalent! – jelentettem ki magabiztosan, majd nemes egyszerűséggel leröppentem a betonra, és meglódultam a bejárat felé, mint egy tank.
Nathan egy szempillantás alatt került elém.

 - Legalább engedj előre! Repülni is alig tudsz, nem, hogy verekedni!

Nem makacskodtam, mert kijelentése helytállónak bizonyult.

Odasiklott démoni mivoltában a súlyosnak tűnő vasajtóhoz, majd egy jól irányzott rúgással kettéhasította. Irdatlan morajlással dőlt be, majd ért földet darabokban.
Szorosan Nathan mögött sétáltam, ahogy beléptünk a fehérbe öltöztetett előtérbe. Méretes oszlopok nyúltak az épület homlokzatáig. Bent némaság honolt, ahogy végigsétáltunk az aulán.

Egy kétszárnyú ajtóhoz értünk, amit Nathan kitárt előttünk. Hatalmas tér tárult szemünk elé, de nem volt benne semmi. Pakolás nyomai ugyan látszódtak a laminált padlón, mert össze-vissza volt karcolva, de ezen kívül más nem árulkodott arról, hogy itt nemrégiben valami zajlott.
A terem végében egy ketrecet véltem felfedezni.

Odaszaladtam, és megragadtam a rácsokat. A ketrec alját alvadt vér fedte.
Napokkal ezelőtt kiüríthették a helyet, és még csak észre sem vettük.
Nagyokat nyeltem, mert Nathan jóslata beigazolódni látszott. Jayce nem volt itt. Már nem.

 - Elkéstünk – suttogtam összetörten. Leengedtem szárnyam, majd hagytam, hogy lágyan visszahúzódjanak hátamba. Lehajtott fejjel kapaszkodtam a ketrec rácsaiba.

 - Ezt nem hiszem el! – Nathan odarontott egy, a fal tövében búslakodó asztalhoz, és ráütött egy terbélyeset. A bútor megrottyant, majd kettétört. – Hát végig itt voltunk! – kiáltotta feldúltan. – Hogy csinálták?

 - Nem tudom... - súgtam, mintha a kalitkához beszélnék.

 - Két hét, hogy ne jussunk előrébb! A kurva életbe! – Nathan magán kívül dühöngött. Ide-oda suhant idegesen a beltérben egy darabig, majd végül megállt mellettem, és lefeszegette tenyerem a vasról. Megnyúlt, elfeketedett ujjai közé fogta az enyémeket, majd csigalassúsággal visszaváltozott emberi alakjába. Immáron hűvös, fehér keze tartotta a markomat.
Tekintetünk találkozott, elkeseredettség csillogott mindkettőnkében. Újabb zsákutca.
Tengerkék pillantásában szomorúság csillant, majd megszorítottam ujjaim.

 - Sajnálom, Luna! Észre kellett volna vennem, hogy valami nincs rendben.

 - Te megmondtad, én erősködtem – motyogtam remegő hangon. Itt most én voltam a ludas, kierőszakoltam, hogy várjunk, megérdemeltem a kudarcot.

Még egyszer íriszébe lestem, majd közelebb léptem hozzá, és átkaroltam a testét. Vágytam egy megnyugtató ölelésre.
Arcomat mellkasába fúrtam, mintha egy kispárna volna, és magamba szívtam az illatát. Meghatározhatatlan érzések szaladtak végig a testemen, ahogy ott álltam előtte, és szorosan hozzábújtam. Úgy öleltem, mintha most látnám utoljára az életben.
Nathan viszonozta gesztusom, az arca oldalát a fejem tetejére hajtotta, tenyerét derekamra simította. Egyikünk sem beszélt, csak álltunk földbe gyökerezett lábakkal, megroggyanva, de összeölelkezve.

- De szép is az ivadék-szerelem! – Gabriel hangja arcon csapásként érződött, ahogy nagyokat tapsolva csatlakozott hozzánk a terembe. Lassan tapsolt és elég drámaian.
Megállt tőlünk nagyjából öt méterre, majd egy kaján vigyor kíséretében oldalra döntötte kobakját.

Agyamat egyből elöntötte a harag. Elengedtem Nathanielt, és tettem egy bátortalan lépést Gabriel felé,  aztán előrántottam a szárnyaim. Éreztem, ahogy íriszem sötétbe borult.

 - Micsoda műsor! – lelkendezett az ősz hajú angyal. – Először nem hittem Michaelnek, mikor elmondta, de téged tényleg elragadott ez a fél-ivadék – kiáltotta izgatottan.

 - Ne hívd így! – védtem.

 - Hát hogy hívjam, gyermek?

 - Van neve – mondtam, szinte morogva.

 - Nathaniel – búgta mézes mázos hangon Gabriel. – Maga Isten ajándéka. – Száján egy újabb lenéző mosoly jelent meg. – Mondd csak, fattyú, hogy merte neked apád ezt a nevet adni?
Megforgattam tekintetem, ahogy Gabriel ugyanazzal az idegesítő dumával állt elő, amivel két hete édesapám is a kocsiban.

 - Kérdezd meg tőle! – felelt Nathan kimérten.

 - Sajnos erre már nincs lehetőség – préselte össze ajkát Gabriel, és várta Nathan reakcióját.

 - Miért? – kérdezte, miközben belépett elém. Teste félig kitakarta az enyémet.

 - Nem is tudod? – örömködött az arkangyal fülig érő szájjal. – Édesanyád meggyilkolta a minap!

 - Édesanyám? – kérdezte Nathan elhaló hangon.

 - Bizony – bólogatott Gabriel. – Szegény ember! Alig maradt belőle valami. Letépték a húsát, eltörték a csontjait, azt hiszem, ki is belez...

 - Elég! – Nathaniel dühösen csattant fel. – Fejezd be a hazudozást!

 - Hazugnak tűnnék? – tárta szét karját Garbiel elégedetten. – Miért nem kérdezed meg édesanyád, hogy igaz-e?

 - Nem ismerem az anyám – mormogta dühtől átitatott szájízzel. Ökölbe szorított keze a combjához szorítva remegett. A vállára tettem a tenyerem, hogy megnyugtassam. Nathan rám pillantott, sötét íriszében megláttam megrendült arckifejezésem.
Gabriel pontosan abban a témában vájkált, amiről nem szeretett beszélgetni. Nekem sem volt hajlandó elmondani, hiába erősködtem.

 - Sajnálatos. – Gabriel kitárta arany szárnyát, majd jelentőségteljesen meglebegtette őket. – Javaslom, temesd el apádat, míg teheted. Hamar elhordják a patkányok a tetemet.

 - Ezért jöttél ide? – kérdeztem fennhangon. – Te vagy a hírnök? A jó hírek hozója?

 - Nem – bazsalygott öntelten. – Gondoltam, elmondom, hogy Jayce remekül érzi magát az új családjában.

 - Hol van az öcsém? – kiáltottam rá ridegen.

Gabriel a plafonra pillantott, arany színű szemében keserű káröröm csillogott.

 - Ott, gyermekem, ahova az elkárhozottak sosem jutnak el. Az égi paradicsomban.

Meghökkentem szavai hallatára. Térdem megremegett, arcom eltorzult a fájdalomtól. A mellkasomhoz kaptam, hogy meggyőződjek róla, hogy dobog-e még egyáltalán a szívem, vagy teljesen elemésztette a kín. A világ forgott körülöttem, ahogy rájöttem, hogy Jayce-t talán sosem látom többé. Elragadták tőlem, megfosztottak a másik felemtől. Mintha a lelkem egy darabját tépték volna ki, és egy fürge folyóba hajították kíméletlenül. Az ár elvitte, és többé nem találtam megnyugvást.

Az energia, ami cikázni kezdett bennem a hír hallatára, felemésztette apró alakomat, éreztem, hogy majd' kirobban belőlem az elmúlt három hét alatt felgyülemlett feszültség.
Talpam elemelkedett a padlótól, ajkam folyamatosan remegett. Felordítottam, ahogy az erőm a felszínre kúszott. Mintha egy gát szakadt volna át bensőmben, úgy zúdítottam minden elszenvedett sérelmemet Gabrielre.

Egy gigantikus energialöket tört ki testemből, egy robbanásszerű durranás, ami mindent elsodort, ami az útjába került. Az arkangyal térdre rogyott, arany szeme kidülledt, majd előre borult az arcára.
Ennyi volt, a világomat most emésztette fel a sötétség.

Guggolásba ereszkedtem, és lehajtottam a kobakom. Kezemmel támasztottam magam a földön, hogy ne essek előre. Mindent kivett belőlem az előbbi kitörés.

Ujjaimra pillantottam, de a fehér kéz helyett egy elvékonyodott, szürke mancsot láttam. Körmeim hosszúak voltak és gyilkolásra készek. Hirtelen kaptam arcomhoz, de az elvárt megnyugvás elmaradt. Éreztem, hogy valami megint megváltozott. Többé nem voltam ember, egy fenevaddá váltam, pont olyanná, mint amilyennek Nathanielt hittem először. Csak annál ezerszer rosszabbá. Egy gyilkossá, aki nem kegyelmezett senkinek.

 - Halott – Nathan az angyal mellett térdelt, ujjait nyaki ütőerére simítva.

Megöltem. Szó szerint lemészároltam egy arkangyalt. Egy ősi entitást tettem el láb alól pár másodperc leforgása alatt
Tetteim súlyától szédülni kezdtem, de nagyon. Minden forgott körülöttem, mintha egy körbe-körbe forgó körhintán ültem volna, ami sosem akart megállni. Környezetem elhomályosodni látszott, mindent csíkosnak láttam, bármerre néztem. A pánik végigszaladt apró alakomon.
Aztán egyszer csak elsötétült a világ. Meghaltam? Reméltem, hogy ezúttal igen, mert Jayce nélkül nem volt már semmim.