Nem sokkal a történtek után kanyarodtam ki a főútra. Konkrét úti cél híján, először csak mentem, amerre jónak gondoltam. Két kézzel fogtam a kormányt, és azon tűnődtem, javulhatott-e a látásom egy nap leforgása alatt. Minden olyan furcsán élesnek és kidolgozottnak bizonyult, mintha közvetlen közelről néztem volna a környezetem. Feltűnt, ugyanis az eső nem hagyott alább, mégis színtisztán láttam mindent. Emellett a hallásommal is történt valami, mert az összes mellettünk elsuhanó autó, extra hangosnak tűnt. A saját szívem dobogásától, egészen Nathan halk lélegzetvételéig, mindent erősen érzékeltem. A fogaskerekek csattanása a motortérben, majd' megőrjített.

A legbizarrabbnak azonban, mégis a meggyötört csuklóm indokolatlanul gyors gyógyulása látszott. Többé nem fájt, így az elhasználódott kötést is lefejtettem róla pár perccel ezelőtt. Vajon ennyit jelentene angyal-démon mutánsnak lenni? Eddig nem jön be.

Az átázott ruhám hozzám tapadt, még a korábban jól fésült kontyom is romokban hevert a fejem tetején, mint egy szétzilált madárfészek. Már tényleg csak pár fecske hiányzott belőle.

Tudtam, új ruhákra lesz szükségünk, ezért végül a város felé vettem az irányt. Legkevésbé sem jött meg a kedvem a shoppingoláshoz, de mégsem maradhattunk így, akár két ázott veréb.

Ahogy elnéztem, Nathan is katasztrofálisan festett: a nadrágja sáros volt, a pulcsija nyakig koszos és vizes. Egyedül a dzsekije úszta meg néhány kisebb sárfolttal, hiszen a bőrről a nagyja lefolyt.

Egy kisebb sóhaj kíséretében terelődtek a gondolataim Jayce irányába. Szükségem lesz egy tervre, amit egyelőre még nem eszeltem ki, így arra jutottam, először javuljon a komfortérzetem, aztán jöhet az öcsém megmentése.

A forgalom miatt, nagyjából egy óra alatt jutottunk vissza Los Angeles belvárosába. Ott egyből a Ross, ruha és háztartási áru üzlet felé kormányoztam a Ramet. Odaérve leparkoltam, és várakozón a morcos démonfiú felé fordítottam a pillantásom.

– Ugye nem akarsz oda bemenni? – Nathaniel először szólalt meg a velős megjegyzése óta. Időközben sikeresen abszolválta a feladatot, amit adtam neki, így már emberi mivoltában csücsült mellettem, makulátlan arccal, viszont duzzogva.

– De igen – válaszoltam a homlokom ráncolva. – Te is jössz!

– Sokat parancsolgatsz, mióta szárnyakat növesztettél – morogta az orra alatt, majd sértődötten kiszállt mellőlem, az ajtót erősen bevágta.

A bolt nem tartogatott sok izgalmat, habár a választék igencsak széleskörűnek bizonyult. Ruhák, cipők és táskák tömkelegével nézhettem farkasszemet. Számomra ez maga a pokol, más csajnak minden bizonnyal ez lehet a mennyország. Nem szerettem vásárolni, csak különleges alkalmakkor. Ehhez kellett egy megfelelő hangulat, ami éppen nem állt a rendelkezésemre, ugyanis Nathan nagy levegőt vett, ezzel felhívta magára a figyelmem.

– Itt halunk meg.

Az arcomra egy félmosoly húzódott a kijelentésétől. Egész viccesnek találtam a reakcióját. Ezek szerint ő sem egy nagy vásárlásőrült.

– Maximum te, mert megfojtalak egy próbafülkében – szúrtam vissza játékosan.

– Talán az lenne a legjobb – hagyta rám, és már el is tűnt a férfiosztályt jelző tábla alatt, így én a női részleget vettem kezelésbe.

Jelenleg nem az érdekelt, hogy stílusosan fessek, inkább a praktikusságra fektettem hangsúlyt, ezért magamhoz vettem öt sima, fekete cicanadrágot és nyolc rövidebb fazonú, sötét pólót. Pont úgy fogok kinézni, mint a lelkem: szürke, éjszínű és unalmas.

– Sokáig válogatsz még? – Nathan olyan váratlanul termett mellettem, hogy összerezzentem.

– Mert te már kész is vagy? – lestem a karján lógó göncökre. Mind fekete. Haláli ez a fickó.

– Igen – jött a rövid válasz. – Mehetünk?

– Ja... – motyogtam a szemem forgatva. Férfiakkal vásárolni olyan lehet, mint sajtreszelővel rejszolni: kevésbé kellemes, de legalább kellően fájdalmas. Hamar türelmetlenné válnak, ami idegesítő, bár ezúttal nem róttam fel neki. Elég ramaty napot okoztam neki.

Már a kassza felé tartottunk, amikor eszembe ötlött, hogy én bizony minden cuccom Morgannél hagytam, amikor apa kivezetett tőle. Egyből elkapott a pánik, amint rájöttem, semmim sincs, még egy büdös centem sem. Ezáltal pénzem sincs a ruhákra. Elkaptam Nathan dzsekijének a szélét, mire megtorpant, és felém fordult.

– Mi van? – kérdezte az arcom méregetve. – Szeretnél még válogatni?

– Nem, csak... – suttogtam zavartan. – Nálad egyáltalán van készpénz?

– Az nincsen – felelte lazán –, de van bankkártyám – kapta elő a zsebéből, és meglóbálta az orrom előtt.

– A cuccaim Morgannél vannak – sóhajtottam bánatosan –, szóval... nálam nincs pénz.

– Nem gond, nálam meg van – ragadta meg a karom, céltudatosan húzott a kassza felé. – Ne akadj fenn apróságokon, ez csak pénz!

– Talán gazdag vagy? – sandítottam rá, amikor beálltunk a sorba. Rögtön beugrott, amikor Morgan is hasonlókat kérdezett tőlem. Most talán fény derül rá.

– Nem tudom, mi számít gazdagnak – rántott vállat feszülten. – Mindegy, az a lényeg, hogy fizetek.

– Köszi – motyogtam lesütött szemmel. Jobbnak éreztem, ha nem firtatom tovább a témát.

Miután Nathan rendezte a számlát, nem győztem hálálkodni neki kifelé menet, azonban ő csak morgolódott.

Az eső szerencsére alábbhagyott, a nap kósza sugarai halványan derítették fel a homályos égboltot. Némiképp kiegyensúlyozottabb lettem, amikor visszahuppantunk a Dodge-ba, az időjárás javulása pedig gyógyírként hatott a lelkemre. Sosem bírtam az esőt. Már megint Nathan vezetett, így én az anyósülésen helyezkedtem el.

– Hol akarsz átöltözni? – kérdezte, amikor kikanyarodtunk a parkolóból.

– Van itt nem messze egy pláza – kezdtem bele –, gondoltam, a lány vécében.

– Értem, tehát plázázni támadt kedved? – kötözködött igazi, hisztis pasis módon. – Szeretnél esetleg választani egy táskát? Nézzünk szét a Gucci-ban?

– Miért hisztizel?

– Nem tudom – válaszolta kimérten. – Nincs túl jó kedvem.

– Mert? – méregettem őt gyanakvóan.

– Valahogy nehezen teszem túl magam a hangulatingadozásaidon. Megmentesz, majd meggyanúsítasz, utána nekem esel olyan dolgok miatt, amit elképzeltél. Nem minden van ám úgy, ahogy a kis fejedben kitalálod. – Mérges szeme megvillant, ahogy futólag összeért a tekintetünk. – Nem gondoltál bele, hogy mégis mi a francnak vesztegettem volna az időmet utazgatással, hogyha én lennék az a fasz, akinek gondolsz? Nem lett volna kényelmesebb akkor hagyni, hogy anyád átadjon nekem még aznap? Mert nekem ez nem áll össze, Eleanor. – Úgy záporoztak belőle a szavak, mint nemrég az égen a villámok. – Egyáltalán minek törtem volna magam akármi miatt? Egy démon sem olyan hülye, hogy felesleges köröket fusson. Ha én lennék Lilith szaros nyolcadik fia, már rég itt tapsikolnának a pokolbéliek.

– Vagy épp ezért ennyire csendesek. Megoldódott magától a probléma – tettem hozzá csöndesen.

Nathan rám nézett, a szemöldökét ráncolta, az arcáról sugárzott a düh. Pislogott egyet, mire a kékséget átvette a sötétség. Éjfekete szeme engem szuggerált pár jelentéktelen másodpercig, végül visszakapta az út felé.

– Tudod mit? – csattant fel. – Én vagyok! Most mit teszel?

– Semmit – rántottam vállat. Mégis mit tehetnék? Tulajdonképpen már mindegy. Eddig is úgy gondoltam, ő az, ezen nem változtatott semmit a hisztije. Belenyugodtam, hogy elragadta a lelkem a holtak birodalma. Ha ő az, hát legyen ő. Legalább egy kedves, szép szemű démon cipel magával a pokolba.

– Semmit? – húzta el a szót némileg döbbenten. – Hát de, Luna, éppen úton vagyunk az alvilágba elkárhozott lelkeket korbácsolni és lávát kevergetni a sátán oldalán egy ezüstkanállal.

– Ezt csinálják odalent? – fintorogtam, mert reméltem, csak viccelt. Közben azon morfondíroztam, hogy már egészen megszoktam a bűnösnek látszó, fekete örvényt a kék tenger helyén. Többé nem féltem tőle. Az ösztöneim azt súgták, nem akar bántani. Inkább fel sem tettem magamnak a kérdés, miért táplálok bizalmat felé. Talán automatikusan, mert nyilvánvalóan vonzódom hozzá?

– Legkevésbé sem. Sőt! – emelte meg hangját. – Azt kérdezted tegnap, miért tűnt el Lucifer, igaz? Azért, mert Belzebub és Lilith letaszították a trónjáról, és elüldözték. Elárulták őt.

– Elárulták? – érdeklődtem meglepetten. – De mégis hogyan?

– Belzebub – a nagyapád – és Lilith fellázadtak Lucifer ellen, mert többé nem tartották alkalmasnak a trónra. Ennek már hetven éve. Azóta Belzebub a pokol ura, ő diktál. Lucifer második bukásával keletkezett a prófécia.

– Akkor ezért nem tudják, hogy hova tűnt? Egyáltalán életben van?

– Igen, biztosan. Ő az ördög, Eleanor – sandított rám, tekintete amolyan hamiskásan csillogott.

– Lehet, te vagy Lucifer – vetettem fel, mire Nathan végre futólag elmosolyodott, még az írisze is újra kékké változott. – Azt mondtad, bárhogy kinézhet. Hívjalak ezentúl így? Lucifernek?

– Nem zavarna? – érdeklődött. Felnevettem. Mit számít?

– Nem – csóváltam a fejem. – Van egy ötletem! Miért nem keressük meg Lucifert, és fogunk össze vele? Biztos mérges Belzebubra, amiért elvette a poklot.

– Michael lánya lepaktálna az ördöggel – mormolta. – Az apád biztos kiakadna, ha ezt hallaná.

– Miért? – pislogtam felé. – Nem erről híres az ördög? Alkut köt, meg ilyesmi...

– Felejtsd ezt el! – pirított rám. – Miből gondolod, hogy mi valaha megtalálnánk, ha senki sem tudja, hova tűnt?

– Nem tudom – tűnődtem, aztán bevillant valami érdekes... – Te magyaráztál arról, hogy találkoztál vele. Hogyan, ha senki sem tudja, hol van, Nathan? – kértem számon immáron egyre zaklatottabban.

– Gyerek voltam – válaszolta egy mély levegővétel kíséretében. – Olyan álomszerű az egész. Nem tudok mást mondani, sajnálom.

– Na, jó – nyugodtam meg szép lassan –, akkor mégiscsak összefoghatnánk vele, hátha a nagyapám nem rángat le a pokolba, hogy átadjon neked. – Nevetve fejeztem be, habár elég kuszára sikerült.

– Eldönthetnéd végre, kinek hiszel – burkolózott vissza merev állapotába. Újfent rosszkedvűnek ítéltem, ahogy pásztázta a forgalmas utat. Szigorúan meredt kifelé, az ujjai megfeszültek a kormányon.

Nem lepett meg, hogy felhúztam. A srác állandóan verekedett miattam, mindenféle természetfeletti lényekkel, aztán én is a torkának estem, az előbbivel együtt már kétszer. Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy ő szerepel a próféciában, mondhatni egy megérzés. Azt elhittem neki, hogy nem tud róla. Tulajdonképpen én is tizenhét éven át éltem tudatlanságban. Reméltem, eljön az a perc, amikor rádöbben, igazam van, és az orra alá dörgölhetem.

Nem zavart különösebben ez a jövendöléses dolog. Amikor az apám kimondta, hogy „beteljesedik és gratuláljak Emmának", ugyan kicsit megijedtem, még össze is zavarodtam, viszont jobban átrágva, végtére is, nem lenne olyan szörnyű ez az egész, ha tényleg a mellettem ülő, mérges fiú lenne a másik főszereplője.

Nemrég bevallotta, tetszem neki, ezek után csak nem tervez megnyúzni vagy belökni egy vöröslő örvénybe. Rég megtehette volna, de helyette a védelmébe vett, ami fura, mégsem borzasztó. Eddig minden alkalommal gyengéden bánt velem, ápolta a sebem és vigasztalt. A zsigereimben érezem, hogy nem akar rosszat nekem. Megmagyarázhatatlan módon bíztam benne, hiába sejtettem egyes dolgokat.

Ha valóban Nathaniel Lilith fia, akkor legalább a démonok lepattannak rólunk, és hagyják, hátha elragad minket a közös prófécia átka vagy mi a fene...

Kapóra is jönne, hiszen ebben az esetben tudunk az ikertestvérem megmentésére fókuszálni, ami az eltűnése óta, elsődleges célommá nőtte ki magát. Nem hagyhatom angyalok gulágán tengődni, mikor azt sem tudom, mit művelnek vele.

– Itt fordulj be! – kaptam észbe, amikor megláttam, hogy odataláltunk a plázához. Nathan elrántotta a kormányt, szinte nekipréselődtem az ajtónak a vad lendülettől.

A mélygarázsban leparkoltunk, aztán Nathan kikapta a szatyorba rejtett ruháinkat hátulról. Lifttel mentünk fel a második emeleten lévő mosdókhoz. Ott elosztottuk a göncöket, és sebtében átöltöztem. Megigazítottam a szétzilált hajam, megmostam az arcom és a kezem. Máris barátságosabban festettem tiszta öltözékben.

A nyirkos pólót és nadrágot begyűrtem a szatyorba, majd csatlakoztam a már kint várakozó Nathanielhez. Amikor észrevett, végigmért. Azt hitte, nem fog feltűnni, azonban elkaptam kutató pillantását, ami tetőtől talpig bejárta a testem. Jóformán belepirultam, így viszonoztam a gesztust.

Egy általános, fekete farmert viselt, hozzá egy ugyanolyan színű pólót húzott. A pulóvere és bőrkabátja a karján lógott. Eddig nem sokszor nézhettem meg világosban a bőrét, azonban ezúttal végigsiklott a tekintetem hófehér, izmos kezén. Nem mondom, hogy elmehetne testépítőnek, de egészen szálkásnak tűnt. Ezt már múltkor is megfigyeltem, és nem tagadom, egész vonzónak találtam. Rendben van a srác, legyen ő bárki is. Ha Lilith fia, az még jobb, legalább egy szexi pasi rabol el.

Oké, gyorsan megfékeztem a kicsapongó elmélkedést. Így is elég kínosnak találtam a helyzetet. Nyilvánosan stíröljük egymást. Kiváló!

– Hova tovább? – tudakolta egy torokköszörülés után, miközben elkapta rólam gyémántszín szemét. Még a zacskót is elvette tőlem, aztán beletömködte a saját, vizes hacukáját is.

– Arra gondoltam, sötétedés után visszamehetnénk oda, ahova apa akart vinni, szerintem ott lesz Jayce is – hoztam fel az öltözködés közben kieszelt terv egy részét.

– Gondolom, felesleges vitatkoznom – mormogta ugyanolyan kedvtelenül, amilyen eddig is volt.

– Az! – vágtam rá azonnal. Nincs helye ellenkezésnek, mikor a testvérem valahol szenved.

A lift felé vezető utat ruhaboltok, drogériák, ajándékboltok és butikok keresztezték. Mindegyik kirakatot megbámultam, mintha sosem tapasztaltam volna még hasonlót. Egy másodpercig újra embernek éreztem magam, ahogy haladtunk a széles folyosón. Vissza-visszarévedtem azokra az időkre, mikor még Morgannel minden hétköznap ide siettünk tanítás után. A barátnőm órákig vásárolgatott, valahogy mindig a Nike-ban kötöttünk ki. Ő cipők után csorgatta a nyálát, én a nadrágok előtt toporogtam, hátha végre találok egyet, ami nem csüng a nyeszlett, sovány lábamon. Az összes ízlésrombolóan pocsékul állt rajtam, derékban a legtöbb lógott. Legalább a seggem megtartotta, abból jutott némi. Biztos oda gyűlt össze az a cseppnyi zsír.

– Lunus? – Egy túlontúl ismerős hang hozott vissza a valóságba. A szívem ugrott egyet, azonban nem az örömtől, inkább a páni rémülettől. Jaj! Bárkit, csak őt ne!

Automatikusan kaptam el Nathan karját, erőszakosan kulcsoltam össze az ujjainkat. Nincs más választásom, elő kell adnia, hogy a pasim, nem maradhatok kettesben az erőszakos exemmel. Inkább egy csordányi démon, mint Aaron. Emelt fővel indulok a pokolba, ha választanom kell közte és a biztos halál között.

Közel egy éve adtam ki az útját, hat hónapnyi szenvedés után, azonban a fiú levakarhatatlannak bizonyult. Sokáig küzdött értem, vissza akarta kapni a játékszerét, akit kedvére ráncigálhatott. Hónapokig zaklatott, a suliban és üzenetben is. Ilyen szempontból kapóra jött az augusztus végi költözés. Azóta nem sokszor keresett, aztán most tessék. Itt vagyunk! A francba is!

– Ki ez? – érdeklődött Nathan, míg megfordultunk. Teljesen leblokkoltam. A szőke, nálam két fejjel magasabb barom magabiztosan sietett felénk. Ajkán hamis, széles mosoly körvonalazódott.

– Az exem – rebegtem nagyokat nyelve. A víz levert, a gyomrom felkavarodott.

– Akkor...

– Tegyél úgy, mintha a barátom lennél! – fejeztem be épp akkor, amikor Aaron lecövekelt előttünk.

– Lunus! – Az öntelt faszfej karakán vigyora a füléig szaladt. – Örülök neked, még így is, hogy nem válaszolsz az üzeneteimre – fixírozott tettetett vidámsággal, végül pillantása megállt szoros kézfogásunkon. – Ez meg ki? – bökött az állával Nathan felé, mintha itt sem lenne.

– Nathan vagyok! – nyújtotta felé barátságosan a jobb kezét, de Aaron nem fogadta el. Egy grimasz körvonalazódott az arcán, markáns vonásai ettől még ijesztőbbé váltak.

– Téged kérdeztelek! – emelte rám a tekintetét, szigorú szavai visszhangként köröztek az agyamban. Eltűnődtem rajta, vajon mennyire rémülnének meg az emberek, ha átváltoznék, és belemélyeszteném Aaron torkába azokat a hosszú, gyilkos karmokat. Megrökönyödtem attól, mennyire természetesnek hatott ez a gondolat. Talán a délelőtti angyal-démon izévé válás miatt lettem ennyire... kegyetlen? Talán előtte is az voltam? Belenyugodnék a fickó halálába?

Nathannak is hasonló szépségek cikázhattak az elméjében, ugyanis a szorítása erősödött a kezemen. Úgy éreztem, külön erőfeszítésébe kerül visszafognia azt, ami benne lakozik.

– A barátom – erőltettem ki magamból.

– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Aaron műmosollyal. Pontosan ismertem ezt az arckifejezést, és mindennél jobban rettegtem tőle.

– Nem! – Nathan komoran szólalt fel, hangja karcosságára még az én szemem is kidülledt.

A szőke megfeszült, lassan fordította a fejét Nathaniel felé, aki erre csak felvonta a szemöldökét. Úgy láttam, kész megverekedni vele.

– Továbbra sem hozzád beszélek! – jelentette ki szigorúan Aaron.

Azt hittem, Nathan menten ráveti magát, és egy tucat ember előtt tépi ketté őt, ám nem így alakult.

– Mi most elmegyünk, de kellemeset csevegtünk. – Kimérten vetette oda a szavakat, mégis kegyetlenül csengtek, mondhatni tekintélyt parancsolóan. Még sosem beszélt így előttem, a gerincem végén jeges borzongás futott végig tőle. Mi a franc lakozik benne a démonon kívül?

Aaron hozzászokott, hogy általában úgy mennek a dolgok, miképp ő elképzelte, így keményen megragadta a karom, amikor elfordultunk volna. Rántott rajtam egyet, mire Nathan felmordult. Szó szerint betuszkolt a háta mögé, én meg, mint egy kislány, megkapaszkodtam a pólójának hátuljában. Zihálva vártam, mi fog kisülni ebből a feszült szemezésből. Az orruk szinte összeért.

– Hadd beszéljek vele! – sziszegte Aaron összeszorított fogakkal.

– Ne merj még egyszer hozzáérni! – fenyegette őt mély megvetéssel. – Egy másodperc alatt repítelek le innen, ha nem takarodsz el azonnal!

Aaron váratlanul hőkölt hátra, ajka döbbenten nyílt el. Arcán átszaladt a rettegés, egy kicsit meg is tántorodott. Elsőre nem értettem a reakciót, utána leesett, valószínűleg kapott egy kis ízelítőt Nathan éjfekete íriszéből.

– Mi a fasz? – szaladt ki belőle.

– Mi a baj? – kérdezte Nathan lágy hangon. – Valami rosszat mondtam?

– Lunus, ezt megszállta a sátán! Láttam! – Jajveszékelve böködött Nathan felé.

A srác lármázására, néhány mellettünk elhaladó megállt kicsit bámészkodni, majd vállat rántva továbbhaladtak. Manapság már mindenki az ördögöt vélte látni, pedig állítólag senki sem tudja, merre kószál.

– Aaron – mondtam gúnyosan –, lehet, kevesebbet kéne szívni.

– Nem! Láttam a szemét! Nézd meg!

Nathaniel mellé léptem, mintha nem tudnám, miről beszél, aztán előrehajoltam, hogy az arcába nézzek, mire ő elmosolyodott.

– Nem látok semmi furcsát! – mondtam nemtörődöm módon, miközben széttártam a karom, de belül rázott a nevetés. Mennyire megérdemelte az álmatlan éjszakákat ez a rohadék!

Nekem is meg kellene tanulnom ezt a szemváltós trükköt, biztos növelné az önbizalmam egy hangyányit.

Aaron egy darabig még kitágult szemmel pislogott ránk, végül megrázta a fejét.

– Én léptem! – Ezzel meglódult a másik irányba, szinte futólépésben rohant a kajáldák felé. Hamar elmúlt a beszélgetős kedve.

– Én is így gondoltam! – szólt utána Nathan, azonban a fiú rá sem hederített. Úgy szaladt, mint egy törött lábú pingvin. Egyből kiszakadt belőlem a kacagás, még Nathan is elvigyorodott. Látszott rajta, titkon élvezte a helyzetet. Nem tagadom, én a kelleténél is jobban.

– Köszönöm – érintettem meg a karját –, a csávó egy pióca.

– És akkor még én vagyok a szörnyeteg – szúrt oda, de nem reagáltam.

A kocsihoz érve rögtön bepattantam. Kifújtam a belém szorult levegőt, és Nathan felé fordultam.

– Ez durva volt! – jelentettem ki.

– Ez volt a durva? – nyílt el az ajka hitetlenkedve. – Szóval azt mondod, ezen a héten ez volt a legdurvább, ami történt? – hüledezett. – Eszem megáll...

Kuncogva rántottam vállat, mert igaza volt. Az anyám majdnem pokolra küldött, elütöttem egy arkangyalt, kiborultam, végignéztem, ahogy az öcsém szárnyakat növeszt, aztán elrabolják, végül a saját apám akart kiképzőtáborba vinni. Ennek tetejében még én is szárnyas izévé váltam.

A próféciáról inkább ne is beszéljünk, a hab a tortán pedig Nathan felém irányuló érzései. Csodálatos! Vajon mi jöhet még?

– Azt hiszem, igen – nevetgéltem tovább.

– Komolyan ezzel a gyerekkel voltál együtt? – terelte a témát egy kicsit komolyabb ösvényre. Nem jött meg a kedvem Aaronról dumálni, így megforgattam a tekintetem, mielőtt válaszoltam.

– Egy fél évet – mentegetőztem, nem mintha kellene.

– Fél évet? – csattant fel Nathan. – Nem is akarom tudni inkább! – Újfent idegesnek tűnt.

– Nem is túl érdekes történet – adtam azért tudtára, ha már kihúzott a szituból. – Összejöttünk, pár hétig minden oké volt, végül kimutatta, milyen is valójában. Akaratos, erőszakos, gazdag pöcs. Röviden ennyi.

– De azért vele maradtál fél éven át – kötött belém várakozás nélkül.

– Igen, alig voltam tizenhat – meséltem unottan. – Csak tudni akartam milyen szerelmesnek lenni.

– És megtudtad? – Megint megrántottam a vállam. Igaz, nem volt túl régen, mégis olyan távolinak tűnt, egy tudatlan tinédzser problémájának.

Hogy szerettem-e Aaront? Nem tudom. Visszagondolva, csak a szerelem gondolatába voltam szerelmes, és akkor megjelent Aaron. Tipikus esete a halálra ítélt tini kapcsolatoknak a mienk. Leszámítva a szemétláda viselkedését. Sokszor kiabált és rángatott, miképp fent is megpróbálta. Dominálni szeretett volna, rátelepedett az életemre, el akart szakítani a barátaimtól, ami majdnem sikerült is neki. Aztán rájöttem, hogy megcsal, és kidobtam a francba. A szemét a kukába való.

Ezután nem is vágytam különösebben pasira. Megfelelt egyedül az elmúlt egy évben, hiszen torzult a párkapcsolatokról alkotott gyermeki képem. Úgy döntöttem, ráérek a fiúkkal, ha már az első ennyire bénán jött össze.

– Azt hiszem – feleltem végül Nathan kérdésére.

– Szomorú.

– Mi? – ráztam meg zavarodottan a fejem. Mégis mi szomorú ezen? Kicsit sem egyedi eset. Sajnos.

– Az, hogy számodra ez a szerelem. – Szavai meglehetősen búsan csengtek. Úgy éreztem, megbántottam ezzel a kijelentéssel, holott butaság az egész. A szerelem, csak szerelem. Túlkomplikált érzelmek fellegvára, ahol a história vége nem a hercegnő megmentésével végződik.

– Már nem hiszek benne – közöltem semlegesen.

– Miért?

– Mert úgysem úgy alakul, ahogy én szeretném. Sosem. És semmi sem! – magyaráztam komolyan. – Nézd meg, mi lett az életemmel egy szaros hét alatt. Születésemkor elígértek egy démonnak. Ugyan milyen választási lehetőségem van?

– Szerinted a prófécia a szerelemről szól? – kérdezte meglepetten.

– Nem tudom, talán, vagy inkább kényszerházassághoz hasonlóról – ötleteltem hangosan. – Leginkább a vége miatt feltételezem. Az az élete vagy halála rész... olyan... örökre szóló, ha érted, mire célzok. Valakit megölni egyértelműen nagy törés lehet, valakinek pedig az életévé válni szintén. Elköteleződés.

– Sokat töprengtem ezen egy időben – sóhajtotta Nathan. – Szerintem legkevésbé sem szól szerelemről, se kényszerházasságról. Inkább egy egyezségről. Amolyan kompromisszum a másik féllel az életben maradásért cserébe.

– Hogy érted? – érdeklődve húztam fel a lábam az ülésre, és elhelyezkedtem törökülésben. Még mindig a parkolóházban álltunk.

– Azt mondja a prófécia, hogy Lilith nyolcadik fiának élete vagy halála leszel. Én ebből arra következtetek, neked megéri életben hagynod őt, például azért cserébe, ha ő is hagy téged élni. Miért akarna meghalni? Senki sem akar igazán. Egyszerű kompromisszum. Mindenki nyer vele. – Végül összevonta a szemöldökét, és hozzátette. – Vagy a másik feltevésem, hogy miután a halála lettél, szabadon dönthetsz a sorsáról. Ez a valószínűbb.

Az első hipotézist értettem, a második kicsit homályosnak érződött, de igaza lehetett. Minden szava logikusnak tűnt, mégis megijedtem tőle. Én nem szeretnék senkit megölni.

Bár voltaképpen még jól is kijöhetek ebből a dologból. Majd egyezkedek a démonnal, hátha megkedveljük egymást! Remek terv!

– Még a végén legjobb barátok leszünk Lilith porontyával – nevettem fel a szürreális helyzet kapcsán. – Mondjuk én még mindig azt mondom, hogy te vagy az.

– Tudom, de továbbra sem világos, miért hiszed még mindig ezt.

Felsóhajtottam, miközben végigsimítottam a hajamon. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba.

– Egyrészt az időjárás miatt, másrészt apám szavai... – kezdtem bele, de közbevágott.

– Michael szerintem azért mondta ezt, mert fekete lett a szemed. A fél-ivadékoknak és a nemesvérű démonoknak fekete a szemük, Luna. Nagy valószínűséggel dominánsabb benned az a rész, mint az angyali, ez pedig az apád számára ijesztő lehetett. Ha konkrétan tudta volna, hogy beteljesedett miattam a jövendölés, fixen eltöri a nyakam, habozás nélkül.

Az érvelése rendesen elbizonytalanított. Tisztán és észszerűen szemlélte a helyzetet, ezzel kellő kétséget keltve bennem.

– És akkor a démonok miért nem törtek már ránk korábban? – kérdezősködtem, ha már megint itt tartottunk.

– Sok az angyal errefelé, kockázatos lenne. Főleg, hogy itt a központjuk, rengetegen lehetnek. Emellett próbálkoznak, Emma a telefonban, Belzebub az álmodban. – A racionális válaszára felnyögtem. Ismételten egy feneketlen kút alján kapálóztam, a víz pedig lassan teljesen elnyelt. De ha nem ő, akkor ki az?

– Azt akarom, hogy te legyél az! – közöltem vele legörbített szájjal. Számomra az lenne a legegyszerűbb, ha ő volna az. Úgy tűnt, vele lehet alkudozni, ám megvan a magához való esze, ami talán kicsit ijesztő, de már egyáltalán nem féltem tőle. Rengeteg alkalma nyílt bántani, mégis a védelmemre kelt.

Nathan megrázta a fejét, majd megfogta a hanyagul az ülés háttámlájára vetett kezemet.

– Dehogy akarod! – felelte kiábrándultan. Azóta sem múlt rossz kedve.

– De igen! – kontráztam rá. – Egészen megkedveltelek már.

– Nekem nem úgy tűnt, amikor nekem estél...

– Összezavarodtam, és mostanában elég indulatos lettem. Talán a szárnyak miatt? – vetettem fel. Tényleg úgy viselkedtem, mintha folyamatosan menstruálnék, és nem a vérzésre értve. Brutális hangulatingadozások gyötörtek, habár most már egész nyugodtnak éreztem magam. Eddig pedig végig úgy tűnt, felemészt a méreg, ha rám tör.

– Jellemző az átváltozást megelőző agresszió, már pár napja is említettem – paskolta meg lágyan a kezem, majd elhúzódott.

Már megint olyan levertnek ítéltem. Mióta az erdőben színt vallott, azóta búskomorrá változott, elfelejtette, hogyan kell mosolyogni. Gondterhelten pislogott maga elé, csak meredt a kormányra, mintha bármi figyelemre méltó lenne rajta. De nincs. Egy egyszerű, fekete kormány, ami picit megrepedt.

– Most már mindig ennyire szomorú leszel? – hozakodtam elő gondolataimmal.

– Minek örüljek?

– Mondjuk annak, hogy megint megmentettél?! – vigyorogtam rá.

– Életem legkönnyebb csatája volt – mondta, ajkán végre egy apró mosoly körvonalazódott.

Egy ideig némán fürkésztem gyémántkék íriszét, lényegében belevesztem, ám ő sem kapta el a sajátját. Hogy lesz valakinek ennyire földöntúlian káprázatos tekintete?

Legszívesebben belehajoltam volna a képébe, hogy közelebbről mustrálhassam, esetleg megtapogassam. Hívogatott magához. Optimális egy démon számára; legalábbis egy olyannak, aki embereket akar ágyba csábítani és rabszolgává tenni.

– Nem gondoltál még rá, hogy kontaktlencsét hordj? – A kérdés, ami kiszakadt belőlem túl vicces volt ahhoz, hogy kibírjam röhögés nélkül. Nathan homlokát ráncolta, majd végül ő is felkuncogott.

– Nem igazán – mosolygott rám.

– Nem akartál röhögőgörcsöt kapni, amikor Morgan Csillagszeműnek hívott? – rötyögtem jóízűen.

– Még sosem hívtak így – mulatott velem. – Meglepődtem, elismerem.

– Azért az se utolsó, hogy lassan minden Los Angeles-i ismerősöm azt hiszi, a pasim vagy – csóváltam a fejem levegő után kapkodva. – Úgy elterjesztik, mint a szél, még szerencse, hogy összetört a telefonom. Mindegy, majd Morgan válaszol az üzenetekre helyettem. Amúgy nem vagy éhes? – csapongtam jobbra-balra a témák között. Egészen felszabadultan csacsogtam.

– Te az vagy? – dobta vissza a labdát.

– Hát – kuncogtam zavartan –, igen, szóval... ha már az álpasim vagy, akár meghívhatsz kajálni, drágám.

– Mit szeretnél enni, nyuszika? – ment bele a játékba, míg én idétlenül vihogtam.

– Bármit, ami nem ebben a plázában van, macikám.

– Akkor mutasd az utat, egyetlenem! – röffentette be a motort, majd rám sandított, azonban az ajka szélén egy félmosoly táncolt.

Javítva: 2024.06.04. 

A rész ketté lett szedve.