Az arcomon jéghideg vízcseppek kúsztak végig. Zavartam sütöttem le a szemem, amikor rádöbbentem, ugyanúgy érzékelek mindent ebben a furcsa álarcban, mintha ember volnék. A gondolataim csapongtak apa távozása után, egyszerűen nem értettem, mire utalt az utolsó mondatával. A prófécia beteljesedik? De...

Összehúzott szemekkel fordultam Nathaniel felé, a fejem rázta eresztettem el a kezét, és hátráltam pár lépést.

– Miért mondta ezt? – érdeklődtem nagyot nyelve. Nem akartam szembesülni az igazsággal, ami atyai pofonként készült arcon csapni.

– Nem tudom – jött a kissé sem kielégítő válasz. Nathan széttárt karokkal araszolt felém, de én vele párhuzamosan haladtam hátrafelé. – Most mi van?

– Te vagy az! – közöltem vele kimérten.

– Mi van? – kérdezte csodálkozva. Arca érthetetlenséget tükrözött, azonban nem hittem neki többé.

Végtelen haragra gerjedtem, ahogy szép lassan körvonalazódni kezdett előttem, mi történt az előbb. Nathan Lilith nyolcadik fia, én pedig naiv módon követtem minden lépését, bedőltem a kedves szavainak és belesétáltam a nekem szánt csapdába, ezáltal az apám hátat fordított nekem, míg Jayce-t az angyalok kezére játszotta, hogy megszerezhessen engem. Végig ő irányított a háttérből, mi meg mit sem sejtve bólogattunk, mint a jó birkák a nyájban.

A beszélgetéseink alkalmával végig titokzatosan viselkedett, nem teregette ki a lapjait, azt sem árulta el, mi célból kedves velem, miért áldozná fel értem magát, viszont mostanra minden világos lett. Az imént megmentettem az életét, tehát a prófécia beteljesedett. Én lettem Lilith nyolcadik fiának az élete.

Micsoda tökéletes nap egy démoni prófécia beteljesítéséhez, nem? Az ég szüntelenül sír, belőlem valamiféle szörnyeteg lett, ennek tetejében még magamra is maradtam.

– Te rohadt szemét! – üvöltöttem, akár egy őrült.

– Luna! – Ismét megpróbált közeledni, de nem hagytam neki. – Most mi történt?

– Nem kell tovább játszanod! – feleltem remegő szájjal. – Már rájöttem mindenre!

– Mire jöttél rá? – sürgetett. – Kérlek, mondd el!

– Tudod te jól! – szóltam vissza ingerülten. – Végig tudtad!

A fiú nagyokat pislogott, bámult rám egy darabig, kellően értetlenül, aztán megrázta a fejét, valószínűleg bolondnak nézett, és visszaváltozott emberi formájába. A csodálkozó kék szempár tanácstalanul kémlelt engem. Úgy tűnt, tényleg nem tudta, miről beszélek, azonban nem mertem hinni a reakciójának. Nem tudtam eldönteni, éppen újra átverni készült-e.

– Őszintén nem tudom, miről beszélsz – jelentette ki meglehetősen hihető módon. Ártatlan boci szeme csak úgy csillogott, miközben folyamatosan egymást szuggeráltuk.

– Te vagy Lilith nyolcadik fia! – Úgy döntöttem, elég lesz a játszadozásból, így egyből belevágtam a közepébe. – Egész végig csak szórakoztál velem!

A srác először nem tudta hova tenni az információt, végül felkacagott. Olyan tisztán és dallamosan, hogy teljesen elhűltem tőle. Néhány madár is felröppent a fáról, míg én lesokkolva toporogtam. Némán bámultam rá, hitetlenkedve figyeltem az önfeledt nevetgélését.

A szárnyaim azóta is szabadon voltak, lágy köröket írtam le velük a levegőben, míg vártam, hogy Nathaniel kiszórakozza magát. Érdekesnek tituláltam, mert ahhoz képest, amekkorának bizonyultak, meglehetősen könnyűnek ítéltem őket. Hogy lehet ez a kétméteres monstrum, ami ennyire gyászosan fekete, ennyire természetes?

– Eleanor! – Nathan jókedvűen ejtette ki a nevem. – Nem én vagyok az!

– Ne hazudj már! – ordítottam rá teljes erőmből. A harag egyre csak gyűlt bennem, teljesen átvette a testem felett az uralmat. A kicsinek mondható tenyerem ökölbe szorult, az arcom teljesen eltorzult a méregtől.

– Tényleg nem! – tárta szét a karját, aztán hagyta visszaesni a combjához.

Megelégeltem a folyamatos ellenkezését és kontrollálását. Olyan felindultságot tapasztaltam, amit életem során még egyszer sem. Az agyam teljesen elhomályosult, ellepte a vörös köd. Többé nem bírtam tisztán szemlélni a szituációt.

– Hazudsz! – sikítottam vészjóslóan, aztán megiramodtam felé.

Amint odaértem, rávetettem magam, letepertem a földre, és ott ütöttem, ahol értem. Még csak át sem változott, hagyta, hogy agyba-főbe püföljem. Legalább két percig szótlanul tűrte, meg sem mozdult. Legközelebb arra eszméltem, hogy elkapta a csuklóm. A mellkasához nyomta, ahol megéreztem hevesen lüktető szívverését.

– Luna! – Gyémánt tekintetében megpillantottam a saját, éjfekete pupillám és démoni arcom, azonnal hátrahőköltem a rémülettől. – Nyugodj le! Meg fogsz így ölni!

Dermedten emeltem a kezemet az orrom elé: körmeim hosszúak voltak és koromfeketék, míg megnyúlt ujjaim véresek.

Riadtan ugrottam le Nathanről, majd ránéztem a földön fekvő alakjára. Orcája beduzzadt, szája felszakadt, orrából folyt a vér.

Beletöröltem a nadrágomba a kezem, aztán ijedten az arcomhoz kaptam. Éreztem, hogy valami megváltozott. Többé nem voltam önmagam. A bőrőm puhának hatott, vékonynak tűnt. A karom végig szürke színt öltött, furcsán hosszúnak láttam. Forogtam egyet magam körül, hátha megnyugszom, de nem így történt.

– Én... – suttogtam riadtan. – Miért nem állítottál le korábban?

– Így legalább felfogod, mire vagy képes – felelt, miután ülésbe húzta magát, és megtörölte pulcsija végével az orrát. Szipogott párat, azt követően megmozgatta az orrát. – Eltörted az orrom.

– Sajnálom! – mondtam még mindig nagyon halkan és riadtan. Nem ismertem magamra.

– Lilith gyermekei a pokolban élnek, Eleanor. Ők normális démonok, nem fél-ivadékok! Én csak egy semmirekellő senki vagyok! Lilith nem áll le emberekkel. Régen próbálkozott vele, de nem feleltek meg számára az utódok, így eltűntette őket.

– És ha téged kivételesen megtartott? – akadékoskodtam, ugyanis továbbra is túl nagy káosz uralkodott bennem. Lassan semmit sem értettem.

– Minek tartana meg egyet is?

– Lehet, szerette az apádat! – vetettem fel, ám elég gyenge érvnek éreztem.

– Luna, ez nem egy tündérmese szerelemről, meg ilyen szarságokról! – pirított rám, miközben feltápászkodott a sárból.

– Akkor mivel magyarázod az időjárást? – böködtem a dörgő ég felé.

– Eleredt az eső, megesik.

– De pont akkor, amikor apa kimondta, hogy beteljesedik a prófécia?

– Igen, előfordul.

– Nem, nincsenek ilyen véletlenek!

Óvatosan hátrébb léptem, lehunytam a szemem, aztán elképzeltem, ahogy eltűnnek fenséges szárnyaim, és visszanyerem eredeti, pici alakom. Így is történt. Ismeretlen érzés kerített hatalmába, amikor belesimultak hátamba, és a karom, a körmeimmel együtt visszahúzódott az eredeti állapotába. Megborzongtam tőle. Ezután Nathanra emeltem a tekintetem, mert továbbra sem tudtam hihetek-e neki.

– Legutóbb nem válaszoltál rá, miért akarnál meghalni miattam, mikor alig ismersz. Ebből arra következtetek, hogy hátsó szándékaid lehetnek – fejtettem ki immáron nyugodtabban az álláspontom. – Arra sem, miért vagy velem kedves!

– Kedvellek – rántott vállat lazán. Kimért léptekkel sétált hozzám közelebb, még mindig az orrát fogdosva. Apró bűntudatom támadt, amiért ennyire elpáholtam, de úgy éreztem, megérdemelte.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz! Nem kedvelhetsz valakit, akit nem is ismersz! – estem neki már vagy negyedjére.

Nathan habozott egy pillanatig, végül felsóhajtott.

– Hülyén fog hangzani, amit mondok, de Jayce nagyon sokat mesélt rólad. Főleg, miután megtudta az igazságot a szüleitekről. Állandóan rólad beszélt és arról, hogy ideje lenne megtudnod, mi folyik körülötted. Számomra, amikor először megláttalak olyan volt, mintha már régóta ismernélek – magyarázta továbbra is az orrát masszírozva. – Sőt, én már több mint fél éve ismerlek. – Már eléggé kiakadtam, de gondoltam, nem szólok közbe, hadd fejezze be. – Amikor Jayce ideutazott, hogy meglátogasson titeket, általában titokban vele tartottam.

– Ha jól értem, azért kéne megbízzak benned, mert... leskelődtél utánam, mint egy pedofil? – emeltem meg a szemöldököm. Továbbra sem lett bizalomgerjesztőbb a sztori.

– Nem! – vágta rá habozás nélkül, míg a fejét csóválta nemtetszése jeléül. – Csak azt mondom, számomra nem vagy idegen. Nem akarom, hogy bajod essen. Ennyire egyszerű.

– De miért? – erősködtem tovább, még a szavakat is jelentőségteljesen megnyomtam. Nagyon untam már, hogy minden válasz elől kitért. – Mondd el! – fontam össze a karom.

– Hűha! – szívta be a levegőt feszülten. – Mennyire nem így akartam ezt megbeszélni veled és nem is most!

– De mit, Nathan? Mondj már valami meggyőzőt! Folyamatosan csak mismásolsz!

– Kedvellek, Luna – ismételte barátságosan, eléggé kihangsúlyozva a "kedvellek" szót.

Nathan leszegte a fejét, erőteljesen a sáros talajt kezdte pásztázni. Igyekeztem feldolgozni az elhangzottakat, de nehezemre esett felfogni elsőre. Kedvel? Most komolyan ezzel jön, miután szétvertem a fejét?

– Szóval bejövök neked? – tudakoltam. Biztosra szerettem volna menni, nem akartam semmit sem félreérteni.

– Mondhatjuk így is – vallotta be még mindig a földet fixírozva. Jesszus!

– Attól még lehetsz te Lilith nyolcadik fia! – kontráztam rá immáron egy fokkal nyugodtabban.

– De nem vagyok! – kapta rám idegesítően kék íriszét.

– És amúgy is, Jayce azt mondta, hogy volt valami csajod – dobtam fel a témát, ha már beugrott. Az öcsém mindig is szeretett pletykálni, így ez is eljutott hozzám, pedig akkor még csak annyit tudtam az előttem toporgó csávóról, hogy létezik és Jay legjobb barátja lett elég rövid idő alatt. Már világos, miért.

– Ráuntam – felelte, majd megállt közvetlenül velem szemben. – Miattad.

– Miattam? Ne idegesíts már fel ennél is jobban!

Ennél abszurdabb nehezen lehetne a helyzet. Összevont szemöldökkel pislogtam rá, kelletlenül nagyokat, de rettentően zavarba jöttem. Még sosem állt elém senki, és vallotta be a gyengédebb érzéseit. Ráadásul egy olyan pasi, aki... a francba! A büdös francba, de tényleg! Totál kiborultam, hiszen bármire számítottam, azonban erre nem.

– Januárban láttalak elsőként, amikor Jayce idén először utazott hozzátok – kezdett bele elég halkan. – Akkoriban mindig nagyon jókedélyű voltál, megtetszett az örökös jókedved. Kiengedted a hajad, és abban az unikornisos pizsamában rohangáltál a házban. Sosem láttam még ilyet! Nagyon... aranyos volt. – Nyelt egyet, aztán folytatta, habár úgy éreztem, nem szívesen beszél erről. – Egy idő után már vártam, hogy Jayce havonta egyszer repüljön hozzád, mert szívesen láttalak viszont. Mindig olyan szívélyesen fogadtad a testvéred, mintha minden egyes alkalommal lett volna benne valami új. De nem, egyszerűen csak ilyen vagy: kedves, törődő és gyönyörű. Az ilyen lányoknak nem a pokolban van a helyük. Sokkal jobbat érdemelsz ennél.

Csak álltam, mint egy darab fa, és egyhelyben lépkedtem. Sosem beszélt még rólam senki ennyire áthatóan és kedvesen. Kicsit talán úgy hangzott, mintha csodálna, ami egyszerre ijesztő, azonban döbbenetesen imponáló is. A mondatok, amik elhagyták a száját, a lelkem legmélyére ásták be magukat, mondhatni a szívemig hatoltak. Arra késztettek, hogy újra megöleljem, ennek ellenére nem tettem.

Teljesen összekuszálódtak a gondolataim. Pár perce még meg szerettem volna gyilkolni, most pedig itt álltunk, mint két bamba, és vártuk, hogy valaki megszólaljon. Én nem bírtam, de úgy láttam, ő sem. Nem tudtam rá haragudni, hiába gondoltam még mindig azt, hogy ő lehet Lilith fia.

A legdurvábban az ütött szíven, tudtam, melyik unikornisos pizsamámról beszélt, és azt is, életem mely időszakát idézte fel előttem. Igyekeztem átértékelni, amit az imént hallottam, és megfontoltan döntést hozni. Nem akartam egy esetleges újabb csapdába belesétálni, viszont egyedül sem szerettem volna maradni. Lényegében szükségem volt rá, és úgy tűnt, hogy neki is rám, mert a szavai elég őszintének csengtek.

Nem tudtam eldönteni, a manipulátorok leásnak-e ennyire mélyre, hogy megjegyezzenek egy unikornisos pizsamás mozzanatot vagy tényleg megragadt benne ez az emlék. Ha igen, valóban táplálhat felém érzelmeket? Mégis mit lehetne szeretni egy picike, csontsovány, makacs, idegesítő törpében? Félő, egy erősebb fuvallat felkap, aztán elsodor. Bár, most már növesztettem szárnyakat, így talán vissza tudok repülni, ha így alakulna.

– Hmm... – A szavak belém ragadtak, nem jöttek a nyelvemre, helyette kitartóan hümmögtem.

– Hiszel nekem? – Szelíden pislogott rám, hosszú szempillái kész irigységet váltottak ki belőlem. A férfiaknak miért ennyire természetes és szép?

A gondolatmenetből hamar kizökkentem, amikor Nathan csigalassúsággal leemelt egy falevelet a fejemről.

– Létezik olyan személy, aki ezt alá tudja támasztani? – kérdeztem gyanakvón. Reméltem, a válasz kielégítő lesz. Valamiért hinni akartam neki, de... Nem vágtam, miért.

– Jayce!

– Jayce-szel beszélted ki ezeket a dolgokat? – grimaszoltam nagyokat.

– Csak a lányok csinálhatnak ilyesmit? – döntötte oldalra a fejét, mire felsóhajtottam.

– És nem zavarta, hogy te... – kezdtem bele, de közbevágott.

– Jayce-szel barátok vagyunk, Luna, tisztában van vele, hogy nincsenek rossz szándékaim.

– Ezért kérdezte amikor félre álltunk... – Újfent belém fojtotta a szót.

– Igen.

Általában mérges voltam a testvéremre, amikor intim témákkal élcelődött, azonban most legszívesebben az összes viccet végighallgattam volna, csak legyen itt mellettem, és helyeseljen. Mondja, hogy igaz, nem csak sakkban szeretne tartani engem.

– Hát ez... – kezdtem bele nevetve a különös helyzet kapcsán – szuper.

Nem tudtam mást kinyögni. Az egész annyira ésszerűtlen, mint az elmúlt héten az életem. Tulajdonképpen kiválóan beleillett egy újabb dermesztő kis információdarab. Már annyira nevetségesnek és egyben szenzációsan meghökkentőnek véltem a szituációt, hogy ismét felkuncogtam.

Mit tehetnék? Röhej...

– Most mi van? – tudakolta lehangoltan. – Ne nevess már! Azért nem olyan vicces ez.

– Bocs – emeltem meg tenyerem –, de egy hangyányit azért igen.

– Hű, milyen muris, hogy vannak érzéseim! – forgatta sértődötten a hülye, elragadó szemét, majd szörnyülködve elindult apám Dodge-ja felé, és bemászott a vezető oldalra. Már-már azt hittem, itt hagy, amikor beindította a motort, hogy megforduljon a kocsival. Végül megállt előttem, aztán leengedte az ablakot.

– Jössz vagy maradsz?

– Mi lesz a te kocsiddal?

– Túl feltűnő! Ez jobb!

– De én szerettem azt a Chevyt! – hápogtam.

Nathan nagy levegőt vett, szétvert arcán türelmetlenség jeleit véltem felfedezni. Eléggé kezdtem túlfeszíteni a húrt mára, bár nem nagyon érdekelt.

– Akkor majd veszek neked egyet karácsonyra! – morogta feldúltan. – Beülnél, légy szíves?

– Komolyan? Elég drága egy ilyen... – cukkoltam, hadd érezze a törődésem.

– Eleanor! Kérlek! – csattant fel dühösen.

– Jól van, megyek már! – feleltem, miközben felmásztam a Ramre. Amint elhelyezkedtem, a fiúra emeltem a pillantásom. Szabályosan lelkiismeret furdalásom lett attól, ahogy kinézett. Elszégyelltem magam. Sosem voltam agresszív típus, újfent idegen érzés kerített hatalmába.

– Nem gyógyítod meg magad? – érdeklődtem leginkább a saját lelki egészségem fenntartása miatt. Vagy ezzel büntetett, amiért olyan csúnyán viselkedtem vele? Végül is, megérdemelném, talán elhamarkodottan estem a torkának.

Végül elhatároztam, megkapja a bizalmam addig, amíg úgy érzem, ez rendben van így. Egyelőre nem kérdőjeleztem meg, amit mondott, azonban tudtam, innentől mindig résen leszek, még akkor is, ha ez teljesen logikátlan. De valamilyen erő húzott felé, egy belső, felfoghatatlan késztetés.

– Nem! – vágta rá durcásan.

– Mert? – vontam kérdőre fennhangon.

– Így érzem, hogy igazán élek.

Ilyen egy bosszantó csávót, de komolyan! Már megint egy másodperc alatt hozott ki a sodromból!

– Gyógyítsd meg magad! – utasítottam markánsan.

– Nem! – ellenkezett. Ó, dehogynem!

Még jócskán a földúton zötykölődtünk, ezért fogtam magam, és minden bátorságom összeszedve közelebb csúsztam hozzá. Megragadtam a karját, és egyszerűen belehuppantam az ölébe. Felpillantottam rá, a szeme nagyra kerekedett. Halkan felkuncogtam, egész szórakoztatónak bizonyult a jól kigondolt művelet. Még azt hitte, engedem, hogy ő vezessen, mikor úgy fest, mint valami citromba harapott gömbhal a felduzzadt arcával?

– Mi a szart csinálsz már? – csattant fel Nathan. – Ezt nem hiszem el! – Rendesen beletaposott a fékbe, majdnem lefejeltem tőle a kormányt.

– Ereszd már! – sziszegtem, miközben a szorosan a kormányra font ujjait próbáltam lefeszegetni. – Gyerünk, ne makacskodj!

– Nem fogom elengedni! – jelentette ki határozottan, így hamar rájöttem, mocskos módszerekhez kell folyamodnom, ha érvényesíteni szeretném az akaratom.

Még mindig az ölében ültem, egyikünk sem zavartatta magát különösebben, némán hadakoztunk. Én téptem a karját, a csuklóját, ő meg halkan nevetett az akciómon. Mérgesen rángattam egy darabig, bosszúból jól belekönyököltem a gyomrába, de ő meg sem érezte.

– Nathan! – kiáltottam fortyogva. – Ennek semmi értelme!

– Mégis csinálod – motyogta, mire újfent ránéztem. Ajkán egy félmosoly ült, úgy tűnt, neki rendkívül tetszett ez a helyzet. Nem mondom, kényelmes a combja, azonban jelenleg van a romantikázásnál fontosabb dolgunk is. Például elhúzni innen a csíkot.

Végül ráuntam a játékra. Hirtelen haraptam bele a kezébe, akárcsak egy kifejlett vámpír tenné. Szerencsétlen feljajdult, és végre elkapta a kormányról a tenyerét. Ezt kihasználva csusszantam át a bal oldalára, és a fenekemmel arrébb tuszkoltam őt.

– Egy erőszakos hárpia vagy! – mondta fejcsóválva, aztán átcsúszott az anyósülés felőli oldalra.

– Az előbb kedvesebben nyilatkoztál rólam – sandítottam rá.

A szám szegletében már nekem is mosoly bujkált. Elégedetten állítottam át az ülést, míg azon morfondíroztam, mennyire érdekes élethelyzet ez. Nem tagadom, tetszett a vallomása. Az exem, Aaron, sosem illetett ennyire szép szavakkal, őt többnyire más foglalkoztatta; például az erőszakoskodás kifejezetten ment neki. Hozzá képest Nathaniel egy ma született bárány, holott ő a démon. Attól tartottam, a végén még kiderül, hogy egy romantikus alkat.

– Én is tévedhetek – motyogta a szélnél is halkabban, majd egy lesújtó pillantással jutalmazott, és az ülésen lejjebb csúszva átváltozott.

Javítva: 2024.06.04.