Egy erdőben álltam. A friss, tiszta levegő beáradt az orromba, a talpam minden egyes lassú lépésnél besüppedt a nedves földbe. Céltalanul gyalogoltam, egészen addig, amíg észre nem vettem egy alakot, mely egy vastag törzsű fa takarásában bújt meg. Furcsán ismerős érzés hatolt belém. A gyomrom hánykolódott, a szívem vadul lüktetett.

Zavarodottan pillantottam le az öltözetemre, amikor egy hideg fuvallat megtáncoltatta rajtam a pamutot. Ugyanaz a szörnyű pizsama lengedezett vékony felsőtestemen és lábamon, amit hajnalban felöltöttem.

Amikor újra felnéztem, az eddig a bokrok és fák takarásában rejtőzködő idegen, már az orrom előtt állt, és engem méregetett. Idősödő arca felismerhetetlennek bizonyult, de szürke száján egy elégedett vigyor húzódott. A kezét az arcom felé emelte, a vér megfagyott az ereimben, ahogy sötét, démoni ujját végighúzta rajta. Ízléstelenül hosszú körme megkarcolta érzékeny bőrömet. Lélegzetvisszafojtva vártam. Nem mertem megmozdulni.

– Az enyém leszel! – súgta dermesztő magabiztossággal, majd fekete zuhatagként tűnt el a természet takarásában.

A szemem kipattant. Úgy kapkodtam az oxigénért, mint ember a sivatagban a víz után. A pulzusom az egekbe szökött, a szívem szüntelen vágtája közben a mellkasomra szorítottam a tenyerem. Jobbra sandítottam, azonban Nathan nem volt mellettem, ezért balra lestem. Az ablakon az őszi napsütés lágy sugarai szöktek be. Számításaim szerint, nagyjából délelőtt tíz óra lehetett.

Lihegve húztam magam ülésbe, és a takaróra meredve igyekeztem úrrá lenni az irtózatos rémületen, amely néma remegésre késztetett. Azon kattogtam, esetlegesen Lilith nyolcadik fia látogatott-e meg az álmomon keresztül, vagy valaki más gondolta úgy, hogy ez felettébb szórakoztató móka.

„Az enyém leszel!" – A démon határozott kijelentése másik világból származó visszhangként körözött az elmémben.

– Szia! – Összerezzentem Nathan váratlanul felcsendülő, nyugodt hangjára. – Felébredtél?

– Te voltál? – szegeztem neki a kérdést gondolkodás nélkül, amikor behajtotta maga mögött az ajtót.

– Mi? – ráncolta zavarodottan a szemöldökét. Nem úgy festett, mint aki tudja, miről beszélek.

– Te jártál a fejemben?

– Megígértem, hogy nem csinálom többé! – kerülte meg az ágyat, aztán leereszkedett mellém. Felém fordult, várakozva méregette a verítéktől nedves arcom.

– Találkoztam valakivel – nyögtem kifulladva, automatikusan ragadtam meg az alkarját. – Azt mondta, "az enyém leszel". Kérlek, mondd, hogy csak te szórakoztál! – Könyörögtem neki, de aggódó, kék írisze elárulta, valóban nem ő tette.

– Sajnálom, de nem – csóválta meg lassan a fejét. – Nem ismered az illetőt?

– Öregnek tűnt, az arca kivehetetlen volt – suttogtam. – Ő lehetett Lilith fia?

– Nem! – vágta rá azonnal, mire egy hajszálnyit megnyugodtam. – Valószínűleg Belzebubhoz volt szerencséd. – Mégsem nyugodtam meg.

– Belzebub itt van? – jajveszékeltem halálra váltan. A szívem ugrott egyet a feltörő félelemtől, azt hittem, kiköpöm a tüdőm, pedig nem is futottam. Sípolva kapkodtam levegő után.

– Hé! Nem kell félni! – paskolta meg bátorítóan a kezem, amivel azóta is az övét szorongattam. – Nincs itt, ne aggódj! Ha itt volna, érezném a szagát, és biztosan nem álmokon keresztül próbálna megfélemlíteni.

– Akkor hogy csinálta?

– Belzebub egy ősdémon. A képességei erősebbek az átlagos démonokétól, mint mondjuk az anyukád. Képes távolról is kapcsolatot létesíteni, kísérteni. Ne hagyd, hogy játsszon veled, zárd ki őt az agyadból! Tudatosítsd, hogy ez csak egy álom, nem tud bántani, ha nem hagyod, hogy befolyásoljon.

– Te is... tudsz ilyet? Mármint messziről? Vagy... odaálltál a ház elé, amikor... megjelentél az álmomban? – pislogtam rá még mindig zihálva, mire Nathan felsóhajtott.

– A közelben voltam – válaszolta végül. – Sosem próbáltam messzebbről. Említettem már, hogy nem célom embereket elcsábítani.

– Nem nyugtattál meg – suttogtam néhány másodperc gondolkodás után. – Nagyon... megrémisztett – vallottam be csöndesen. – Ha... esetleg mégis itt lenne, meg-megvédesz tőle? – emeltem rá újra a szemem.

– Igen, megígérem! – bólintott, és óvatosan lefejtette magáról az ujjaim. – Ne erőltesd! Állandóan csapkodsz vele és odavered, így sosem fog meggyógyulni. – Először nem fogtam fel, miről hadovál, aztán a tompa lüktetéstől nyilvánvalóvá vált, hogy ismételten sikerült a rossz kezemmel kapkodnom. Amíg nem említette, fel sem tűnt, hogy azzal szorongatom.

– Köszönöm – motyogtam, miközben kikeltem az ágyból.

Bekullogtam a fürdőbe, és sebtében rendbe szedtem a kinézetem. Visszacseréltem a ruháim, megmosakodtam, megfésülködtem. Siettem, hiszen hamarosan tovább kell állnunk, nem akartam Morgant veszélybe sodorni, az álom után meg főleg nem.

Még egyszer a tükörbe pillantottam, szoros kontyba fogtam a hajam, majd csatlakoztam a rám várakozó Nathanielhez.

– Menjünk innen! – kértem a sokktól még mindig zavarodott állapotban.

– A barátnőd készített valami löttyöt – mosolygott rám, utána kitárta előttem az ajtót, és kezével jelezte, induljak meg. – Legalább azt idd meg!

– Aludtál egyáltalán? – váltottam témát már a márványlépcsőn lefelé menet.

– Legalább két órát igen – mondta némi meglepettséggel a hangjában. – Nem gondoltam, hogy sikerül.

– Lun! – Morgan vigyorogva állt a konyhában, éppen egy turmixgépből öntött poharakban valami gyümölcspüré szerűséget. – Csináltam smoothie-t!

– Szuper! – villantottam egy ráérős mosolyt, majd leültem az egyik bárszékre a pult mögé. Nathan a bal oldalamon foglalt helyet, míg Morgan velünk szemben, miután mindenki elé lerakott egy rózsaszín folyadékkal megtöltött poharat. – Köszi!

– Remélem, ízleni fog! Tettem bele narancsot, epret, banánt, áfonyát és még egy kis cukrot is, nehogy a végén azt merd mondani, hogy nem elég édes.

Morgan nagyot kortyolt a gyümölcsléből, elégedetten nyalta meg az ajkát. Ezen felbuzdulva én is belekóstoltam, bár kétkedve. Sosem rajongta az efféle egészséges reggelikért, és ezt Morgan is pontosan tudta, pont ezért erőszakolt rám ilyesmiket. A smoothie váratlanul finomnak hatott, ezért egyből lehajtottam az egészet, indulás előtt azért mégiscsak legyen valami a gyomromban.

Épp, hogy letettem a poharat, a csengő megzizzent. Összehúzott szemekkel kémleltem Morgant, aki hozzám hasonló értetlenséggel rántott vállat, majd kisétált, hogy megnézze ki lehetett a vendégünk.

Nathan hirtelen kővé dermedt mellettem.

– Baj van – súgta alig hallhatóan.

– Luna! – Morgan futva érkezett vissza közénk. – Itt van apád!

– Tessék? – merevedtem meg immáron én. – Megmondtad, hogy itt vagyunk?

– Nem! – tiltakozott ijedten Morgan.

– Mit csináljunk? – tekintettem futólag Nathanre, de nem felelt. Arcáról, mintha félelem jeleit olvastam volna le.

– Eleanor! – Édesapám iszonytatóan hűvös hangja futótűzként hatott rám. A szívem ismét heves tempóra kapcsolt, a pulzusom már megint megugrott. A nem várt stressz hatására, a homlokomon gyöngyözni kezdett a veríték. Ha így folytatjuk, lehet, szívroham visz el, habár akkor nem kell angyalok és démonok között hánykolódnom. Eszembe sem jutott, hogy ide eljöhet értem, mikor egyértelműen kijelentette, hogy nem érdeklem.

Remegő kézzel nyúltam Nathan felé, és megragadtam a kézfejét. Ez eléggé kizökkentette ahhoz, hogy felugorjon, és farkasszemet nézzen a konyhába épp berobbanó, dühtől tajtékzó apámmal.

Michael először Nathanielre szegezte íriszét, szemében undor tükröződött, arcán egy fintor körvonalazódott. Végül rám siklott a pillantása, és megrázta a fejét. Ősz haja szinte lobogott a feje búbján, ahogy mérgesen meglódult felém. Egyáltalán nem tűnt arkangyalnak, inkább egy felbőszült ötvenes apukának, akinek a lánya valami bődületes butaságot hajtott végre.

– Kifelé! – mordult rám, miután felrántott a helyemről. Szinte vicsorogva kezdett a kijárat felé húzni. Nem küzdöttem, feleslegesnek bizonyult. Helyette folyamatosan a hátam mögött halványodó Nathaniel alakját mustráltam. Reméltem, utánam jön. Nem akartam én is az angyalok karmai közé keveredni, inkább pártatlan maradnék, amolyan menekülő őzike. Mondjuk az apával folytatott társalgás elkerülhetetlenné vált. – Köszönjük a vendéglátást Morgan!

Amint kiértünk a kertbe, apa megfogta a vállam, és úgy tolt az autójáig. Kitárta a méretes Dodge ajtaját, megvárta, míg felkecmergek az ülésig, aztán erőteljesen rám csapta. Összerezzentem a belőle áradó dühtől. Sosem láttam még ennyire felpaprikázva.

– Mégis mit képzeltél? – Beült a volán mögé, és máris rázendített. Számonkérően ejtette ki a szavakat, míg én lenézően vizslattam őt. – Az ott bent nem ember! Egy démon, Eleanor!

– Azt hittem, téged az ilyesmi nem zavar, hiszen az anyám is az. – A mondat végét kellően kihangsúlyoztam, hadd érezze a mélyről áramló sértettségem. Röviden és tömören, legszívesebben a picsába küldeném el. Oly' mértékben nehezteltem rá, mint még soha senkire. Még azt is megkérdőjeleztem magamban, egyáltalán volt-e felém egy őszinte szava is az elmúlt évek során.

– Luna! – nyomta meg a nevem. – Anyád teljesen más tészta. Akkoriban más ember voltam.

– Biztos embert akartál mondani? – estem neki újra, azonban apa nem igazán foglalkozott a kiabálásommal. Gázt adott, és elindultunk... valahova.

– Jól van! – csattant fel rövid szünet után. – Nem voltam őszinte! De mindent érted és az öcsédért tettem!

– És akkor hol a faszban voltál, amikor az anyám megpróbált belelökni egy vörös lyukba, hogy átadjon a pokolnak, apa? – ordítottam, ahogy a csövön kifért. – Mert nem te voltál ott, hanem az a démon, akit az előbb majdnem megöltél a szemeddel!

– Nem bízhatsz benne! Ezek mind a pokol szolgái, és hidd el, nem a javadat akarják! – Higgyem el? Hogyne! Jelenleg, az elmúlt pár nap tapasztalata alapján, jobban bíztam Nathanielben, mint a tulajdon édesapámban. A szavak csak szavak, az jön ki a száján, amit csak akar, a tettek mutatják meg, milyen szándéka van a másiknak.

– Benned sem bízom! – kontráztam rá. – Áruld el, hova vitte Jayce-t az az idegesítő, érthetetlen mondatokban beszélő, szenilis köcsög!

– Eleanor! – hördült fel. – Most már vegyél vissza a stílusból! – Nem különösebben zavart, feljogosítva éreztem magam minden frusztrációm kiadására. – Nem beszélhetsz így Gabrielről! Évezredekkel idősebb nálad. Légy tiszteletteljes!

– Hol van a testvérem? – tértem a lényegre. Nem izgatott hány éves a fickó, aki elrabolta az öcsém.

– Kiképzést kap – felelt apa. – Amint megjelennek a képességeid, rád is ez vár. Most elviszlek egy biztonságos helyre! – A düh körözött a gyomromban. Minden szava felháborított, de tudtam, okosnak kell lennem, ha információkhoz szeretnék jutni, így lenyeltem egy kicsit a sértettségem, és puhatolózásba kezdtem.

– Miért küldtél Colonie-ba?

– Nem akartalak elküldeni – mormolta feszültséggel átitatott hangon. – Az anyád erősködött. Aztán hosszabb dolgom akadt, így kapóra jött. Nem gondoltam, hogy ezért hív oda! Sosem említette, hogy még kapcsolatban áll... velük. Legutoljára azt mondta, befejezte Belzebubbal. Tévedtem.

– De hát a lánya, apa! – Újfent üvöltöztem. – Te teljesen hülye vagy, basszus?! Állítólag valamiféle felsőbbrendű lény vagy, mégis elhiszed, hogy valaki csettintésre elvágja a kapcsolatot az apjával? – harsogtam kioktatóan. – Ja, bocs, el is felejtettem, hogy neked is ez volt a terved velem!

– Mi ütött beléd? – sandított rám. – Miért beszélsz így velem? Hibáztam, drágám, mindenkivel előfordul. És nem a nyáron hallottam először, hogy elhatárolódott a pokoltól, egy éve mondogatja. Tudod, igyekszem a legjobbat feltételezni, így hittem neki. A lánya vagy, nem is feltételeztem, hogy ellened fordulna, mikor Jayce-szel is mindig szépen bánt.

– Nevetségesek vagytok mindketten! – jelentettem ki duzzogva. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy megértést tanúsítok, hiába fogtam fel, anya lényegében jól megfontoltan átverte. Rohadt jó!

– Vegyél pár nagy levegőt, holdacskám! – Úgy éreztem, menten felrobbanok, ha folytatja ezt a nyugalmas dumát.

– Mondd el, hol van Jayce! – követelőztem tovább.

– Kiképzésen, egy intézményben. Téged is odaviszlek!

– Nekem nincsenek képességeim – emeltem meg a szemöldököm.

– De bármikor előjöhetnek! – Apa futólag felém fordította zöld íriszét. Némi büszkeséget véltem kivenni a hanglejtéséből.

– Minek képeznétek ki minket? – érdeklődtem, ha már kétszer is felhozta.

– Anyád nem fog letenni rólatok. Teljesen elvette az eszét a prófécia.

– Szóval erről is tudtál, és mégis odaengedtél? Az év apukája címet idén Michael kapja, aki elhallgatta éveken át a lánya elől, hogy egy telibebaszott arkangyal! Tapsoljuk meg! – dramatizáltam szokásomhoz híven, miközben lassan tapsoltam. A csuklóm elképesztőn sajgott tőle, de megérte, még akkor is, ha kicsit elkámpicsorodtam tőle.

– Eleanor! Nem én döntöttem mindenről! Értsd már meg!

Idegesen ráztam a fejem, elképesztő haragot tapasztaltam.

– Beszéltél a napokban anyával?

– Anyádnak elment az esze! Olyasmiket magyarázott, hogy elragadott téged egy dé... – A szava elakadt, döbbenten sandított rám. – Eleanor! Kérlek, mondd, hogy nem történt köztetek semmi azzal a fattyúval!

Egy darabig hezitáltam, hiszen pontosan tudtam, hamar kihozhatnám a sodrából, ha a megfelelő válaszokat adom a kérdésére. Ha dühös, lankad a figyelme, addig pedig megpróbálhatok kiugrani a kocsiból, aztán szaladni.

– De igen – feleltem hűvösen.

– Nem! – sziszegte apa. – Meg fogom ölni! – A kormányba belemélyedtek az ujjai, valami roppant egyet. A szemem ezerszeresére tágult, amint konstatáltam, hogy az apám megrongálta, mindössze egy durvább szorítással. Nem tört el, de kellően deformálódott.

Nem erre a reakcióra számítottam, de ez is megtette. Apa csak meredt maga elé, pislogni is elfelejtett. Nem beszélt, helyette mélyeket sóhajtott és összeszorított szájjal, bosszúsan figyelte az utat. Őrölte belülről az aggodalom és a düh.

Amikor megállt egy piros lámpánál elkaptam, a kilincset, azonban az nem mozdult. Cserébe újfent belenyilallott a csuklómba a kín. Elfelejtettem, hogy bezárta belülről. A szerencsétlen próbálkozás után kifújtam a levegőt, aztán sértődötten hátradőltem, igyekeztem palástolni a lüktető végtagom, így összefontam a karom a mellkasom előtt.

– Azt hitted, mi? – szólt vészjóslóan. – Szaladnál vissza hozzá, igaz? De ez az egész, mind csak trükk! A pokol próbál téged általa megszerezni. Ne legyél már ennyire buta!

– Megmentette az életem! – kiáltottam zaklatottan.

– Nem igaz! – parancsolt rám az apám. – Belemászott az agyadba! Mert ezek mind ezt csinálják! Undorító, lelketlen szörnyetegek, egyszerű gyilkosok! Egyáltalán nem érdekli őket, hogy élsz, vagy halsz, kislányom. Nekik csak a próféciájuk lebeg a szemük előtt, ee nem fog megtörténni! Nem hagyom, hogy elragadjanak. Többé nem!

– Jézusom, apa! – Az indulataim kellően fortyogtak mostanra, a kezem ökölbe szorult. – Te küldtél oda hozzájuk! Aztán üzengettél, hogy ne keresselek! Mégis mit kellett volna csinálnom? Bezárkózni, és várni, hogy mégis meggondold magad?

– Nem – rázta hevesen a fejét. – Elrontottam, de már itt vagyok, és vigyázok rád!

– Nincs rá szükségem – motyogtam, majd az ablak felé fordultam. Megmozgattam a rossz kezem, a fogaim összeszorítva tűrtem a feltörekvő fájdalmat.

– Mi történt a csuklóddal? – szegezte nekem feszülten a kérdést. – A fiú tette, igaz? Mit csinált még veled? Mennyire kerültél hozzá közel?

Mélyről jövő harag pislákolt a lelkemben. Szinte éreztem, ahogy forog bennem, és folyamatosan ki akar törni onnan. Külön erőfeszítésbe került bent tartani. Nem terveztem Michaelnek esni, habár közel voltam hozzá, hogy rávessem magam, pedig sosem bizonyultam verekedős típusnak.

– Nem mondok neked semmit! – morogtam.

– Eleanor! Áruld el azonnal, hogy mit tett veled!

– Már mondtam, megmentette az életem! – üvöltöttem rá, de az idegesség nem múlt. Valami itt nagyon nem volt rendben. Úgy feszített belülről, mintha egy lufit fújnának fel bennem, és egyre csak növekedne, hogy aztán váratlanul pukkadjon ki.

– Az előbb mondtad, hogy valami történt köztetek! Tudnom kell, mennyire kerültél hozzá közel! – erősködött tovább immáron nyugodtabb hangnemben.

– Miért lényeges? – ráncoltam homlokom, ezzel némileg visszafogtam a kitörni akaró feszültséget. – És ha azt mondom, nagyon?

– Nem! – pillantott ki a bal ablakon. – Ugye nem...

– Mi nem? – kiáltottam türelmetlenül.

– Elcsábított? – pillantott rám futólag. – Nyilván elcsábított! – válaszolta meg rögtön a saját kérdését. – Mennyire, kicsim?

– Apa, senki sem csábított sehova! – üvöltöttem rá. A víz levert, a hátamon már patakokban folyt az izzadság, így leengedtem az ablakot, hátha egy kis oxigén javít a hangulatomon.

– Látom rajtad, hogy teljesen megbabonázott – jelentette ki határozottan. – Lefeküdtél vele? Ha igen, hányszor?

– Várj, nem bírom egy kezemen megszámolni! – morogtam halkan.

Ez már konkrétan abszurd. Nem értettem, mit számít, lefeküdtem-e vele. Azt sem, miért gondolta mindenki rólam a családban, hogy egy könnyűvérű picsa vagyok. Egy barátom volt, az ég szerelmére! Egy fiú és kész! Az még talán nem a világ vége, és ezt Jayce és apa is pontosan tudta. Nem titkoltam előlük semmit, ezáltal teljesen elbizonytalanított a feltételezésük is. Múltkor az öcsém kért számon, most az apám teszi ugyanezt, holott igazából egyiküknek sincs köze hozzá. Ha ahhoz van kedvem, felszedem az összes szembe jövő palit, és kitárom a lábam. Az már egy másik dolog, hogy van bennem erkölcs és tartás, így nem állok le minden jött-menttel. Persze ezt egyikük sem fogja fel.

– Mondd már el, Eleanor! – rivallt rám tőle szokatlan módon. Sosem emelte ilyen formában rám a hangját ezelőtt, nagyon kiakadhatott.

– Apa, nem feküdtem le vele – sóhajtottam kimerülten. Meguntam az ordítást, hiába pislákolt bennem a méreg.

– Mit tett a kezeddel? Megrángatott? Bántott? – folytatta a kérdőre vonást.

– Nem, apa, ő volt, aki bekötözte – szorítottam a kötést a mellkasomhoz. – Anya tette ezt velem, amikor pár nappal ezelőtt le akart rángatni a pokolba. Nathan nem rosszindulatú. Igazából nagyon kedves – vallotta be a gumiszőnyeget kémlelve. – Kedvelem őt, de nem úgy, ahogy te hiszed.

– Mondom én, hogy elcsábított! – fakadt ki ismét. – Nathan? Ez a neve?

– Nathaniel a neve – pillantottam rá.

– Undorító – szűrte a fogai között. – Mocskos, visszataszító fél-ivadék, és ezt a nevet adták neki. Hánynom kell tőle.

– Mert? – csodálkoztam, elhűlve pislogtam felé pár másodpercig, aztán újból ordítani kezdtem. – Ne hívd már így! Tényleg teljesen normális! Kérdezd csak meg Jayce-t, apa! Vagy az nem zavart, hogy körülötte ólálkodott majdnem egy évig? – gúnyolódtam. – Csak az, hogy engem megdugott–e?

– Tudod mit jelent a neve? – háborgott fennhangon. Az arca teljesen megfeszült. – Isten ajándéka, Eleanor! Mégis, hogy lehetne ajándék bárki számára egy ilyen visszataszító lény?

– Apa, ha jól értem, az a bajod, hogy félig démon. Ha minden igaz, akkor én is az vagyok – közöltem vele markánsan. – Én is visszataszító, mocskos lény vagyok? Csak kérdezem, ha már ennyire belementünk ebbe.

– Te teljesen más vagy! – csapott újra a kormányra.

– Oké, leszarom! – csóváltam meg a fejem, majd ismét elfordultam tőle, és hallgatásba burkolóztam.

Zakatolt nyúzott agyamban a gyötrelem, a gyomrom kíméletlenül járta szokásos táncát. Kiválóan leszadált az elmúlt hét. Besokalltam a történtektől, és igazán nem akartam én már semmit, mindössze elfelejteni azt, amibe belekeveredtem. Nyilván ez nem lehetséges, de szüntelenül reménykedtem benne, hogy valami pozitív is kisülhet ebből. Kellően felhúzott ez a nyakig érő szar, amit lényegében anya indított útjára. Nem nekem való ez a természetfeletti dráma, ahogy a folyamatos feszültség sem.

Némaságban tettük meg a további utat. Az ajkam rágcsálva vártam, néha-néha az ujjaim kezdtem tördelni, hogy oldjam a fortyogó indulatokat, azonban nem sokat ért. Az a furcsa, kelletlen ingerültség itt körözött a testemben. A lábujjam hegyétől, egészen a fejem búbjáig ellepett, és nem hagyott szabadulni.

Akkor kaptam észbe, amikor apa kihúzódott a kétsávos út jobb oldalára, és lekanyarodott egy ösvényre. A Dodge lötyögött a göcsörtös földúton, vele együtt mi is rázkódtunk. A magas fák terebélyes lobjai árnyékot vetettek ránk, a napfény olykor betáncolt az ablakon.

Nagyjából egy órát utazhattunk idáig, így már kellően felidegesítettem magam. A pánik egyre csak fokozódott, ahogy kimért tempóban haladtunk előre a kietlen erdei úton.

A kihalt helyen egy lélek sem tartózkodott, gyanúsan nagynak bizonyult a csend. Még madarak sem csicseregtek, ami azért érdekes. Kellően távol kerültünk a nyüzsgő várostól, itt mégis iszonytató nyugalom honolt.

Az ütemes zötykölődés váratlanul szűnt meg. Az autó kerekei ugyan pörögtek, ahogy apa folyamatosan taposta a gázt, viszont nem haladtunk előre. Egyhelyben forogtak, mintha sárba ragadtunk volna.

– Mi a... – Apa döbbenten fordult hátra, vele együtt én is. A szívem brutálisan feldobogott, amikor megpillantottam Nathan alakját. Két kézzel markolta a platót, ezzel visszatartva minket az úti cél elérésétől. – A rohadt kis görcs!

Apa úgy ugrott ki az autóból, mintha kötelező lenne. Szó szerint rávetette magát Nathanielre, akivel együtt zuhantak a poros földútra, miután legalább tíz métert repültek.

Izgatottan szálltam ki, egyből a plató mögé rohantam. A vérnyomásom tetőzött, a pulzusom a fülemben lüktetett, olyan melegem lett hirtelen, azt hittem, szaunában ülök. Az arcom már biztosan teljesen kipirosodott, míg a homlokomba egy igencsak éles fájdalom költözött.

Levegő után kapkodva figyeltem a küzdelmet, ami határozottan az apámnak kedvezett. Kitárta aranyszín szárnyát, és egy óriási csapást mért vele Nathanre, aki nekicsapódott egy égig érő tölgynek. A szívemre szorított kézzel vártam, felkel-e, végül kifújtam a levegőt, mikor talpra ugrott. Ezúttal ő került előnybe. Villámgyorsan suhant apám mögé, szabad szemmel láthatatlan sebességgel, és rávetette magát a hátára. Ott karmolta, ahol érte, de apa nem szórakozott, lerántotta magáról, mint egy zsák szemetet. A fiú a talajon koppant, minden bizonnyal beverhette a fejét, mert egy másodpercig nem mozdult. Apa ezt ki is használta, szorosan fonta körbe ujjait a torkán.

– Elég volt ebből! – harsogta számomra ismeretlen hangon. Mint vadász a zsákmányát, úgy emelte a magasba. Nathan teste elernyedt a fojtogatástól, arca elkékült. Ujjaival apám kegyetlen markát karmolta, ahogy megpróbált szabadulni a szorításból, azonban esélytelennek bizonyult. Michael idősebb és valószínűleg arkangyal mivoltából adódóan sokkal erősebb is. Pár pillanaton belül, Nathan feladta. A teste elernyedt, ezzel egy időben visszaváltozott emberi alakjába.

Elöntött a rettegés, ahogy apám tenyere Nathan emberi nyaka köré fonódott. Nem akartam, hogy meghaljon, főleg nem miattam. Nem tartozott nekem semmivel, mégis megmentette az életem azon az ominózus napon, amikor a saját édesanyám fordult ellenem. Most pedig itt voltunk, és apámtól akart megóvni.

A feszültség folyamatosan csak halmozódott bennem, míg apám szorítása egyre erősödött az újdonsült barátom torkán. Idegen energia tört utat magának, úgy gyűlt bennem, mint hordóban az esővíz. Éreztem, hogy növekedni akar, aztán kizúdulni, és mindent elsodorni.

Még mindig verejtékeztem, a homlokomon patakokban fojt az izzadság, a halántékom szüntelenül lüktetett. A gerincem menten le akart szakadni a helyéről, a fájdalom hullámokban tört rám. Ismét őrjítő hányingerem lett, a hátam mostanra teljes egészében bizsergett.

Váratlanul csuklottam össze, a térdem a homokos úton koppant. Szuszogva temettem az arcom a tenyerembe, és igyekeztem viselni az elviselhetetlen kínt, ami nem kegyelmezett. Ezer hőhullám szaladt át rajtam, a torkomba gombóc nőtt, nagyon közel voltam hozzá, hogy kiterítsem ide a reggelire ivott smoothie-t.

Valami megváltozott. Teljes testben megremegtem, a karom reszketett, a fülemben dobolt a szívem. Ekkor jöttem rá, többé nem foghatom vissza azt, ami egész végig bennem lakozott. A sötétség vigyorogva szabadult el: a hátam szinte kettéhasadt, a bőrömön millió tű szúrását érzékeltem, amint kinyíltak a szárnyaim és megtapasztaltam, milyen is az első átváltozás. Üvölteni szerettem volna, de nem tettem, némán viseltem.

Reszketeg módon egyenesedtem fel, ösztönösen tártam ki a szárnyam, hátrahúztam, aztán meglendítettem előre, ezzel vad szélcsapást mérve az apámra. Michaelnek meglepődni sem maradt ideje, hamar a bokrok között találta magát.

– Nathaniel! – ráztam meg a vállát, amint mellé értem. A gyémántkék szempár hunyorogva nyílt ki, ajka elnyílt, mialatt végigmért. Úgy tűnt, rendben van, így megkönnyebbülten guggoltam fel.

– A te... – kezdett volna bele, de a hangja elcsuklott. A nyakához kapott, majd négykézlábra kecmergett. Ott megrázkódott, végül talpra állt. Éjfekete írisze szüntelenül kémlelt, fejét lassan döntött oldalra. Beesett arca komolynak látszott, a homloka az általánosnál is mélyebb ráncokba szaladt. Engem figyelt, minden apró részletet rendesen szemügyre véve.

– A te szemed ijesztőbb, mint az enyém – állapította meg, és elszürkült szájával rám mosolygott. Magabiztosan lépett mellém, végül összefonta az ujjainkat. Lepillantottam a szoros kézfogásunkra, csodálkozva vettem tudomásul, most már kvittek vagyunk. Azonban a legmegdöbbentőbb mégis az, hogy furcsán puha érintse, egyáltalán nem váltott ki belőlem negatív érzéseket. Én is így akartam: vállvetve harcolni Nathan mellett.

Szorosan egymás mellett álltunk, amikor Michael kirontott a rengetegből. Pár méterre tőlünk torpant meg, tekintete rögtön összekulcsolt kezeinkre siklott.

– Eleanor! – nyögte, arcán megbánás jelei tükröződtek, ajka remegett. – Ne!

A pillantásom találkozott apáéval, őszinte csalódást véltem kiolvasni belőle, szeme sarkában egy könnycsepp csillogott.

– A szemeid... – bökött felém, majd hagyta visszaesni oldalához a karját. – Olyanok, mint az övé – biccentett állával Nathan felé. Szakaszosan szívta be a levegőt, a fejét csóválva, keserűen meredt egy darabig a talaj felé.

– Hát választottak helyetted! – szólalt fel pár perc kínos hallgatás után. Íriszébe egy csettintésre arany árnyalat költözött, felváltva az eddigi zöldet. Éreztem, hogy menni készül. – Nekem itt már nincs dolgom!

– Apa! – léptem felé zavarodottan, amint értelmet nyert az előbbi kósza gondolat. Nem tudtam, miért beszél ennyire lemondóan rólam, hiszen ugyanaz maradtam, aki eddig is voltam. Úgy látszik, számára mégsem.

– A prófécia beteljesedik. Gratulálj a nevemben Emmának! – jelentette ki érzelemmentes hangnemben. Még egyszer végigpásztázott minket aranyszín szemével, mintha az agyába akarná vésni a látványt, azután hátrált egyet, elrugaszkodott, és nagy szárnycsapások kíséretében felröppent a magasba. Nemes egyszerűséggel hagyott itt minket egy elhagyatott szakasz kellős közepén, ezernyi kétség között.

Bambán lestem utána, egészen addig, amíg el nem tűnt a fák takarásában. Az égbolton bajt sejtető viharfelhők gyülekeztek, fekete köd váltotta fel az eddig vidám bárányfelhőket. Az ég egy terebélyeset dörrent, ahogy kéz a kézben álltunk a sűrű erdő közepén. Kósza villámok cikáztak felettünk, néhány madár menekülőre fogta a rémisztő hanghatások közepette, míg mi csak toporogtunk szótlanul, és vártuk, hogy lecsapjon ránk a vihar mélabús valója.

○•○•○

Javítva: 2024.04.09