– Csak... – hüppögtem, miközben szaporán törölgettem a csorgó nedvességet. – Eszembe jutott Jayce.

Továbbra is igyekeztem visszafogni a zokogást, ennek ellenére hamar úgy potyogtam a könnyeim, mint egy hideg napon a hópelyhek.

Nathan mély levegőt vett, nem sokkal rá megéreztem érintését a vállamon. Átkarolt, közelebb vont magához, és lágyan simogatni kezdte a felkarom. A combunk összeért, ahogy az oldalunk is.

Nem várt vigasztalása villámcsapásként zúdult rám, azonban jeges bizsergés borzongatta a gerincem. Nyeltem egy nagyot, a hideg kirázott attól, ahogy magabiztosan tartott, végül a vállára hajtottam az elnehezedett fejem. Az illata mindent belengett körülöttem, megrökönyödve pislogtam a futószőnyeg felé, miközben azon kattogtam, mi a francért vált ki belőlem ilyen hatást a közeledése.

Annyira megilletődtem, hogy még a pityergést is befejeztem. Pár percig még hagytam, hadd szeretgessen, ugyanis különösen jól esett az őszinte törődés, amit felém mutatott. Élveztem a helyzetet. Pár napja nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog az ölelése, sőt, két órával ezelőtt sem, azonban most, ahogy gyengéden cirógatta a felkarom, megváltozott a véleményem.

Sejtettem, ideje lenne elhúzódnom tőle, így egy percig még legalább a vállán pihentettem a fejem, aztán vonakodva felemeltem.

– Köszönöm – suttogtam szégyenlősen –, azt hiszem, már jobban vagyok.

– Örülök! – ajándékozott meg egy félmosollyal, és elhúzta a kezét. – Akkor aludj egy keveset. Én addig elmegyek, és körülnézek a városban.

A kijelentésére megmerevedtem. Felugrottam, beálltam elé, és hiába csak a mellkasáig értem, igyekeztem iszonyat rondán, amolyan gyilkos pillantással fixírozni őt. Hevesen ráztam a fejem nemtetszésem kifejezése jeléül. Biztos, hogy nem hagy itt egyedül, és ő sem megy sehova!

– Nem mehetsz el!

– Csak körbenézek! – próbált kilépni előlem, de nem hagytam, elkaptam a karját, és megszorítottam.

– Nem akarom, hogy elmenj! – szögeztem le ellentmondást nem tűrően.

– Hamar visszaérek! Észre sem fogod venni, hogy elmentem – erősködött tovább, míg tekintete az ujjaimra siklott, egy darabig újra farkasszemet néztünk.

– Nathaniel! – hangsúlyoztam ki vészjóslóan a nevét, mire a pupillája kitágult. Mintha egy tizedmásodpercre éjfeketének láttam volna, viszont erre nem esküdnék meg. – Ne hagyj itt!

– Jól van – adta be derekát fújtatva –, akkor leülök oda – bökött a szürke fotelre, és lefejtette az ujjaim az alkarjáról.

Eleve nem értettem, miért annyira fontos elmenni. Úgy éreztem, nincs is oka lelépni, csak nem bír két percre megmaradni a fenekén.

– Ígérd meg, hogy nem mész sehova! – fontam össze a kezem a mellem alatt.

– Eleanor, megígérem, hogy nem megyek sehova!

– Szuper! – vágtam rá, majd felkaptam a Morgan által ágyon hagyott pizsamát, duzzogva vonultam be a vendégszobához tartozó fürdőbe.

Odabent jutott eszembe a pulóver, így levettem. Bámultam rá egy darabig, még egyszer megszimatoltam, aztán megcsóváltam a fejem. Beteg vagyok, ez tuti, de a srácnak rohadt vonzó illata van. Talán azért, mert démon? Franc tudja, de még mindig erős késztetést éreztem a ruha megtartására. Végül meggyőztem magam az ellenkezőjéről, és kimasíroztam a helyiségből.

– Köszi – nyújtottam felé.

– Nincs már rá szükséged? – méregetett kétkedve.

– Most nincs, úgyhogy köszönöm, kedves tőled, hogy... kölcsönadtad – hálálkodtam.

– Nincs mit! – Elvette, és egyszerűen belehajította a másik fotelbe, egyenesen a bőrkabátja mellé.

Viszonylag fürgén megmosakodtam. Nem volt kedvem hosszan áztatni magam, és valahogy ezúttal nem is esett jól a víz forrósága. Égette az érzékeny bőröm, a csuklóm pedig újfent fájdalmasan lüktetett. Alig bírtam megtartani a zuhanyfejet, így inkább kimásztam onnan, megtörölköztem, és magamra applikáltam a nálam háromszor nagyobb szettet. A rózsaszín, rövid ujjú póló a térdemig ért, a hozzá passzoló rövidnadrág meg konkrétan a vádlim közepéig. Ez csodálatos!

Alig mertem kimenni, azonban túlságosan fáztam ahhoz, hogy itt álldogáljak, ezért erőt vettem magamon.

Nathan még mindig a fotelban üldögélt, amikor kibandukoltam. Mikor meglátott, leeresztette a könyvet, amit olvasott, és füttyentett egyet.

– Csinos! – kuncogott vidáman.

– Kösz – vetettem oda sértődötten.

Mit sem törődve a gúnyolódásával, bebújtam a kék, csillag mintás takaró ölelésébe, a kezembe vettem telefonom, és végigpörgettem a közösségi médiát. Nem találkoztam érdekfeszítő hírekkel, így ledobtam az eszközt magam mellé. Időközben megakadt a pillantásom a Morgan által Nathannek itt hagyott pólón.

– Nem akarsz aludni te is? – kérdeztem még mindig a felsőt bámulva.

– Nem – válaszolta a regényt olvasva. – Valakinek ébernek kell maradni.

– Mióta nem pihentél?

– Nem tudom, három hete?

– Jesszus – morogtam az orrom alatt. – Akkor jót tenne egy kis alvás.

– A-a! – tiltakozott hevesen.

– Na, gyere! – paskoltam meg az ágy jobb oldalát, utalván arra, feküdjön oda. Gondoltam viszonzom a nemrég kapott szívességet. Talán akkor sem tiltakoznék, ha újra meg akarna vigasztalni. Szeretek ölelkezeni, most meg amúgy is mindjárt megfagyok.

– Nagyon erőszakos vagy! – Nathan lecsapta a könyvet a fotel bal oldalán lévő polcra, szinte ideröppent mellém, és belezuhant a puha matracba.

– De gondoltam megfürdesz vagy legalább leveszed a cipőd!

– A motelben fürödtem! – háborgott, mint egy óvodás.

– És akkor ma nem lehet? – veszekedtem vele kitartóan.

– Ha megmosakszom, akkor végre békén hagysz? – csattant fel immáron morcosabban. Talán belefáradt a parancsolgatásomba.

– Igen! – jelentettem ki, miközben gombócba gyúrtam pólót, és hozzávágtam. – Tessék! Vedd fel!

Nathan egy kimondottan mérges pillantással jutalmazott, majd berobogott a fürdőszobába. A csap kinyílt, azonban a csobogás két percen belül elcsendesedett. Ezek szerint nem szeretett pancsolni sem.

– Örülsz? – A fürdőajtó kicsapódott, kitotyogott rajta a félig démon fiú, egy térdig érő, bő szürke pólóban. Egyből felkuncogtam. A látvány rettentően mulattatónak bizonyult. Egyszer-kétszer körbefordult előttem, még drámaian meg is hajolt, aztán leheveredett az ágy másik felére. Edzett lábát hanyagul keresztbe vetette. Ahogy kezét tarkója alá rakta, izmai kidudorodtak. Fejét felém fordította, egy halvány mosolyt villantott. Abszolút nem tűnt riasztónak ebben a formában, inkább nevetségesnek. – Szerinted ez vicces, Eleanor?

– Elég abszurd a helyzet – nyögtem kacagva. Jót tett egy kis vidámság, fél másodpercre elfelejtettem a nyakam köré fonódó láthatatlan kötelet.

– Nekem mondod? Nem volt a szerződésemben, hogy kislányokkal kell pizsipartit tartanom egy idegen házában! – Fel sem vettem sértését, ismét kitört belőlem a nevetés. – Legalább te jól érzed magad.

– Na! – mondtam, miután kellően kivihogtam magam. – Nem oltanád le a villanyt?

– Van még egyéb óhajod? Megmasszírozzam a hátad? Vagy hozzak egy pohár vizet? – Nathan megrázta a fejét, de nem tétlenkedett. Szabad szemmel láthatatlan sebességgel jutott el a kapcsolóig. A sötétség ránk telepedett.

– Nincs! – válaszoltam már komolyabban, de még mindig mosoly bujkált az ajkamon. – Jó éjt!

– Aha – motyogta. – Aludj jól!

Lehunytam a szemem, megpróbáltam felhőtlen dolgokra gondolni, de az elmémet ellepte a szokásos szürke köd, mely nem engedett kiutat a homályból. Pörgött az agyam, mint egy mókuskerék.

Hiányzott a testvérem, borzasztóan féltettem. Nem tudtam kiverni őt gondolataim zuhatagából. Ott pislákolt még akkor is, amikor nem figyeltem. Egy észrevehetetlenül apró vészcsengő zúgott bennem megállíthatatlanul, és csak azt hajtogatta: "Valamit tenned kell".

Nem tudtam, mi tévő legyek. Egy jelentéktelen paraszt voltam egy irreálisan nagy sakktáblán, és úgy éreztem, én leszek a következő, akit eltávolítanak a játékból.

– Nathan – fordultam az oldalamra, szemben vele –, Jayce életben marad, ugye?

– Persze – vágta rá habozás nélkül. – Ne félj ettől, szükségük van rá!

– Jól van – suttogtam. – Azért eléggé aggódom érte.

– Kitalálunk valamit, jó? – Nem sokat láttam belőle, kizárólag a világító, gyémántkék szemét. Döbbenetes!

– Oké – motyogtam szomorúan. – Te nem fogsz itt hagyni egyedül, ugye? – folytattam a bánatos kérdezősködést. Rettegtem tőle, hogy őt is elragadják mellőlem, nekem pedig egyedül kell boldogulnom démonok és angyalok között.

– Nem – jött a válasz, így begyűrtem a fejem alá a kispárnát, azonban sikerült kifordítanom közben a csuklóm, így feljajdultam. – Fáj nagyon?

– Most megint, igen – súgtam elhalóan.

Nathan megemelte a rossz kezem, óvatosan megtapogatta, utána felült, hogy leszedje róla a kötést. Eltűnt a fürdőben egy percre, víz csobogása szűrődött ki, hamarosan visszatért, és rákötözte a sérülésemre. Végig összeszorított fogakkal tűrtem a jeges borogatást. Amikor elkészült, leeresztette, majd elhelyezkedett mellettem.

– Talán ez segít.

– Miért vagy velem ennyire kedves? – kérdeztem tőle halkan. – Alig ismersz.

– Nem vagyok kedves, de ha úgy látom, hogy segítségre szorulsz, akkor szívesen segítek.

– De miért? – erősködtem tovább. – Miért nem szarod le? Nem vagyok senkid.

– Ha mindenki érdektelen lenne, egy borzalmas világban élnénk, nem gondolod? – vetette fel, azonban a kérdésemre kerülte a válaszadást. Nem értettem, mi az oka, szüntelenül kíváncsi voltam. Nem is ismert, mégis indokolatlanul törődően bánt velem, ami nyilván imponált valahol, mégis kétségeket keltett bennem, mert nem tudtam hova tenni.

– Valaki megparancsolta neked, hogy viselkedj velem így? – hoztam fel szemöldökráncolva, ahogy eszembe jutott a pokolszolgás szövege.

– Nekem nem parancsol senki! – csattant fel. – Főleg nem Belzebub!

– Oké, sajnálom, csak nem értem – motyogtam bűnbánóan.

– Nem is kell – komorodott el. – Aludj inkább!

– Nem akarsz velem beszélgetni?

– Luna – nevetett fel –, én szívesen beszélgetek veled reggelig, de te leszel rohadt fáradt holnap, nem én.

– Jól van – rágcsáltam az ajkam sértődötten. – Akkor mindegy.

Fogtam magam, és hátat fordítottam neki. Hisztisen kémleltem az éjjeliszekrényt, hiszen annyi mindent szerettem volna még kérdezni, ő meg teljesen elzárkózott előlem. Valahogy mindig kikerülte a válaszadást, közben semmit sem tudtam a világról, amibe belecsöppentem. Én mindössze információkhoz akartam jutni, de Nathan lehetetlenné tette.

– Megsértődtél, igaz?

– Nem.

– De igen – állapította meg helyesen. – Sajnálom, nem akartalak megbántani.

– Majd beszélgetek mással! – suttogtam. – Vannak olyanok, akik szívesen teszik velem.

– Mondtam, dumálhatunk – próbálta mentegetni magát, de teljesen felesleges volt már.

– Engedd el! Jó éjt!

Nem felelt, csak felkelt mellőlem, és átsétált a fotelhez, ott lehuppant. Hallottam, ahogy felemelte a könyvet.

– Most mégis mit csinálsz? – ültem fel dühösen. Szerintem, ha lehetne ölni a szememmel, már halott lenne ez a fickó. Mi az istenért nem tud két percig nyugodtan feküdni?

– Olvasok – bökött felém a regénnyel. – Jönnek az ufók!

– Leszarom az ufókat! Feküdj már ide vissza!

– Mondták már, hogy iszonyatosan akaratos vagy? – vonta fel a szemöldökét, miközben visszamászott mellém a könyvvel a kezében. – Ha nem beszélgetsz velem, akkor olvasok!

– Én nem beszélgetek? – sipákoltam fennhangon. – Te nem válaszolsz egy kérdésemre sem!

– Minden kérdésre válaszoltam eddig.

– Kivéve azokra, amikre nem.

– Amire nem válaszoltam, annak mind oka van. Elég, ha később beszélünk róla.

– De miért? – idegeskedtem. Lassan ott tartottam, hogy a nyaka köré kulcsolom az ujjaim, és erőszakkal húzom ki belőle a tényeket.

– Azért, Luna, mert nem lényegesek. Mindent elmondtam, ami az.

– Találkoztál valaha a sátánnal? – dobtam fel, mert eszembe jutott, hogy legutóbb ezzel kapcsolatban is elég szűkszavú volt.

– Igen – helyezte az olvasmányt a párnája mellé.

– És milyen?

– Nem olyan, mint képzelnéd – pislogott rám elgondolkodva. – Sokkal rosszabb.

– Hogy néz ki? Nagy szarvai vannak? Piros arca? Meg... vasvillája és... hosszú farka? – érdeklődtem már-már izgatottan.

– Nincsenek – szakadt ki belőle a felhőtlen nevetés. – Bárhogy kinézhet.

– Hogy érted? – tágult nagyra a szemem.

– Ahogy mondom – kuncogott tovább.

– Akár az a kanapé is lehet ő? – mutattam oda, mire Nathan újfent mulatozásba fogott. – Nem?

– Én élőlényekre gondoltam, nem... bútorokra – felelte levegő után kapkodva, majd felsóhajtott, és ledőlt a párnára.

– Mikor találkoztál vele? – folytattam a kérdezősködést, közben én is elhelyezkedtem vele szemben. Kék íriszét szorosan rajtam tartotta, úgy tűnt, megfontolta, mit osszon meg velem.

– Régen.

– Többször találkoztatok? – faggattam kitartóan.

– Régen igen.

– Tehát te sem vagy elégedett Belzebub uralkodásával?

– Nem kimondottan – mosolygott rám. – Én sokkal jobban csinálnám.

– Szóval átvennéd a pokol vezetését? – lepődtem meg, ugyanis nem is sejtettem, hogy ilyen céljai lehetnek.

– Soha! – vágta rá. – Tudod, mekkora meló az?

– És hol van most a sátán? Hogy nevezik? Lucifernek? – szimatoltam tovább.

– Sokat kérdezel róla – igazgatta a párnát. –Miért nem azt kérdezed, hogy Isten létezik-e és hol van?

– Azért, Nathan, mert sosem voltam vallásos – kuncogtam fel, annyira szürreálisan hatott, miután nemrégiben kiderült, hogy az apám egy kibaszott arkangyal. – A történtek után előbb ülnék le az ördöggel vacsorázni, mint Istennel.

– Kíváncsivá teszel – jegyezte meg hunyorogva –, főleg, hogy Michael nevelt fel.

– Sosem beszélt nekem a vallásról, se semmi ilyesmiről – védekeztem. – Teljesen átlagosan nevelt. Azért vagyok ennyire kiborulva, amiért belecsöppentem ebbe az egészbe. Ő még csak nem is volt gyanús nekem, érted? Egyszer nem említette meg se Istent, se senkit. Még karácsonykor sem!

– Érdekes – mormolta Nathan.

– Létezik Isten? – csaptam le rá újra. Nem menekül a kérdéseim elől!

– Nem tudom, sosem találkoztunk.

– De a sátánnal igen? Azért ez durva.

– Ez már csak ilyen – rántott vállat. – Van még kérdésed, vagy szeretnél aludni?

– Válaszolj azokra, amiket feltettem, utána alszom! – Markánsan követelőztem, elhatároztam, nem hagyom, hogy kitérjen a válaszok elől.

– Tedd fel őket újra, kérlek! – szívta be szakaszosan a levegőt. Ezek szerint neki is leesett, mennyire makacsul gyűjtöm a tudnivalókat.

– Azt kérdeztem, hogy hol van most a sátán és mi a neve – ismételtem.

– Senki sem tudja, hol van most – felelte sejtelmesen. – Lucifer a neve.

– Hogyhogy nem tudják? Simán Lucifer? Lucifer Lucifer?

– Igen, tök simán. Lucifer és kész. A többit meg elmesélem máskor, mert elég hosszú történet, és már hajnali fél öt van.

– Jól van – egyeztem bele, így is többet sikerült kiszednem belőle, mint hittem, hogy sikerülni fog.

A továbbiakban elnémultunk, azonban folyamatosan az elhangzott beszélgetésen rugóztam, mert elképesztőnek találtam Lucifer létezését és azt is, hogy Nathan találkozott már vele. Vajon miről társalogtak? Hogyan öljünk embereket? Ölt már embert? Megannyi kérdés, belőlem meg csak úgy árad a tudatlanság. Az elhatározás sebesen született meg bennem, miszerint mindent ki fogok szedni belőle, amint lesz rá alkalom.

○•○•○

Jav.: 2024.03.25. 

A fejezet ketté lett szedve.