Morgan először engem vett szemügyre, végül tekintete Nathanielre vándorolt. Egy vigyor ült ki az arcára, aztán felvonta a szemöldökét.

– Veled még nem találkoztam, Csillagszemű!

– Morgan! – visítottam szégyenkezve, habár nem lepődtem meg a közvetlen megnyilvánulásán.

Általában, ami a szívén, az a száját. Igazi szabad szellemű csaj, aki – ha kell, ha nem –, mindig megmondja a tutit. Pont ezért vagyunk barátnők, mert teljesen különbözik a személyiségünk. Én az örök visszahúzódó, de hirtelen haragú, míg ő a laza, nagyszájú. Neki sosem volt szüksége plusz löketre egy beszélgetésben, leginkább ő a fő kezdeményező ezen alkalmakkor.

– Helló! – nyújtotta kezét Nathan Morgan felé, aki természetesen nem habozott, egyből elkapta, és megrázta. – Nathan vagyok!

– Morgan! Mondjuk szerintem ezt már tudod! – vigyorgott, mint egy együgyű. Mindig akkor reagált így, amikor tetszett neki egy srác. Még a gondolattól is rosszul voltam, mi vár rám, ha kettesben maradunk. – Gyertek be!

Sebtében beléptünk az óriási épületbe, hátunk mögött az ajtó egy lágy kattanással záródott be.

Morgan a nappaliba vezetett minket a széles, fehér folyosón át, ami előszobaként is funkcionált. A helyiségbe érve, Nathan lecsüccsent a fél szobát elfoglaló, krémszínű bőrkanapéra, míg én az amerikai konyhában ragadtam, és onnan kémleltem a változatlan belteret.

Már megint arra jutottam, a konyha még mindig túl modern az én ízlésemhez képest. Mindenféle felesleges elektronikai berendezéssel szerelték fel az egyébként egyszerűnek látszó, világosbarna konyhabútort. Sosem értettem, mi értelme egy elektromos szekrényajtónak vagy hangvezérléssel működő, szenzoros csapnak. Az egyetlen értékelhető benne a kétajtós hűtőszekrény, ami halványszürkében álldogált a mosogatógép mellett.

A szintúgy barna pulton – ami elválasztotta a konyhát a nappalitól –, több fajta gyümölcs várakozott a sorsára egy díszes kosárkában. A társalgóban egy akkora tévé helyezkedett, ami elfoglalta majdnem az egész falat. Alatta különféle játékkonzolok és hangfalak gyülekeztek.

A televízióval szembe rakták le a bőrkanapét, elé egy bolyhos, zebramintás szőnyeget, rá pedig egy átlátszó tetejű, antiknak vélhető dohányzóasztalt. Felette egy delfint formázó csillár lógott. A falakon furcsa festmények különböző állatokról és néhány kép, melyet Morgan apja készített lányáról. A sarokban egy futópad terpeszkedett, rendületlenül várva, hogy végre-valahára használatba vegye valaki. Morgan nem szerette, ez biztos.

Miután rájöttem, hogy lényegében az elmúlt pár hét alatt egy fűszálat sem tettek arrébb, elöntött a megnyugvás. Jó érzésnek bizonyult egy olyan helyen lenni, ahol tárt karokkal fogadtak és nem akartak az életemre törni.

– Kérsz valamit inni? – Morgan Nathan előtt téblábolt, mint egy tyúkanyó a csibéi körül.

– Egy pohár víz jólesne – felelte neki, majd hátrahajtotta a nyakát az ülőgarnitúra háttámlájának tetejére, hogy egyenesen rám nézzen, míg a barátnőm futólépésben igyekezett a konyhába. Egy bíztató mosolyt küldött felém, amit viszonoztam. Főleg azután, ahogy a kocsiban viselkedtem.

Morgan Nathaniel kezébe adta a poharat, utána rögvest rám sandított.

– Nem gond, ha egy kicsit elrabolom Lunát? – intézte mondandóját Nathan felé, de közben végig az én reakcióm figyelte.

Tudtam, különösen érdekelhette, mi folyik itt pontosan, hisz' az utolsó információja az volt velem kapcsolatban, hogy Colonie-ba költöztem. Most pedig itt toporogtam a házukban.

– Menjetek csak! – vigyorgott rá Nathan. – Ha szükség lenne rám, itt leszek! Bár a hajgöndörítéshez nem értek, meg a körömfestéshez sem – tette hozzá, és rám kacsintott.

Válaszul megforgattam a szemem. A fickó totál bolond, de legalább már nincs vérig sértődve. Ezek szerint nem haragtartó típus.

Úgy indultam meg az emeletre, mintha puskából lőttek volna ki. Feltrappoltam a márványlépcsőn, és egyenesen Morgan szobájába siettem. Ott leültem az ágyára, és megvártam, míg becsukja az ajtót maga mögött.

– Eleanor? – sípolta fejhangon. – Mit keresel itt? Ki ez a srác? Nem is mondtad, hogy bepasiztál! Azonnal mondj el mindent!

A rám zúduló kérdésáradattól lefagytam. Mégis mit mondhattam volna neki, ami nem hazugság? Semmit.

Elkeseredetten sóhajtottam fel. Nem sok hihető opcióm maradt, így bedobtam a legviccesebb ütőkártyám.

– Elszöktünk otthonról, mert egymásba szerettünk! – Morgan izgatottan vetődött a lábam elé, törökülésbe helyezkedett, a könyökét a combjára támasztotta, és állát a tenyerébe helyezte.

– Ez nem rád vall – húzta össze szemöldökét gyanakvóan. – Mióta tart ez köztetek?

– Már a költözés előtt beszélgettünk – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Aztán odaértem, és minden a helyére került. Szerelem volt első látásra. – Hánynom kellett a saját szavaimtól, de ez tűnt a leglogikusabb opciónak. Mégsem mondhattam, hogy anyám le akart cibálni a pokolba, most pedig démonok elől menekülünk. Ahogy azt sem, hogy a fiú, aki lent ül a nappaliban nem egy rendes ember. Arról nem is beszélve, Jayce-t elrabolta egy kibaszott arkangyal!

– Basszus! Hát ez hihetetlen! – örvendezett nevetve Morgan. – Micsoda pasit fogtál! Azok a szemek! – bökte meg a térdem, mire egy erőltetett mosolyt préseltem ki magamból. – És jól csókol? – Persze, egyből bele a közepébe! Mit vártam?

– Ördögien! – kuncogtam jóízűen a szóhasználatomon, de azért hozzátettem. – Rendes fiú amúgy.

Reménykedtem, hogy Nathan ebből semmit sem hall. Eleve kínos, amit magyarázok. Már csak az hiányzik, hogy rákérdezzen, én meg elsüllyedjek előtte szégyenemben.

– Na, jó, és milyen az ágyban?

– Morgan! – csaptam barátságosan a lábára, mire ő folytatta a vihogást. Egy furcsa, nyihogáshoz hasonló hangot adott ki.

– Jól van már! Én csak kíváncsi vagyok a részletekre! Mióta elmentél, nem írtál, nem hívtál, most meg csak úgy beállítasz... – magyarázta a fejét csóválva. – Mármint ne érts félre! Tökre örülök neked, csak nem értem...

– Sajnálom! – szabadkoztam szomorúan. Tényleg egy barom vagyok. – Eléggé összejöttek a dolgok.

– Nem haragszom!

– Te vagy a legjobb! – nyögtem megkönnyebbült, és már előtte is térdeltem, hogy átkaroljam a nyakát, és biztosítsam róla, bennem semmi sem változott, csak nem maradt időm üzeneteket küldeni, mikor éppen felfordult az életem.

Úgy rátehénkedtem, hogy sikeresen hátraborultunk. Enyhén szólva felnyerítettünk, miközben letepertem őt. Egy pillanat erejéig újra kislánynak éreztem magam, vagy legalábbis emberinek. Kiszakadtam a természetfeletti zubbonyból, ami egyfolytában, kényszeresen szorongatta testem.

– Ez a szívtipróé? – ragadta meg a pulcsi alját, miután lekászálódtam róla.

– Igen – mormoltam. Morgan közelebb hajolt, és megszimatolta. Alig győztem visszatartani a nevetésem.

– Basszus! Nem csak szexi a csávó, de még az illata is isteni!

– Ja! – helyeseltem nagy átéléssel. Ebben legalább egyetértettünk, habár rettegtem tőle, hogy Nathan meghallja. Egyébként az illata nekem is különösen tetszett. Furcsán megnyugtató. Tulajdonképpen nem is értem, miért gondoltam így.

– Mi történt a csuklóddal, Lun? – tágultak ki Morgan szeme, amikor végigmért. – Ugye... nem a srác tette ezt veled? Mert akkor én esküszöm, szétcsapom a fejét!

– Nem! – ellenkeztem azonnal. – Én voltam a béna, elestem.

– Biztos? – szuggerált szigorúan. – Elmondhatod, ha...

– Morgan! Nem Nathan volt. Nem erőszakos.

– Meggyűlt már a bajod így is... – kezdett volna bele, viszont lepisszegtem. Nem akartam az exemről társalogni, jobbára csak elfelejteni őt. A mai napig írogatott nekem, ami valljuk be, elég dühítő, mikor rég szétmentünk.

– Hagyjuk is!

– És mi a terv? Hova mentek? – váltott témát.

– Egyelőre csak utazgatunk – rántottam vállat.

– Akkor van pénze az ürgének. – Ismét egy nagy vigyort villantott. Imádtam a közvetlenségét.

– Ja... – nevettem idegesen. Fogalmam sincs, van-e pénze Nathannek, bár nem is különösebben érdekel. Nem igazán számít. – És te miért nem alszol ilyenkor?

Úgy döntöttem, ideje elterelni a szót rólam. Morgan nagyon szeret magáról csacsogni, és ezt kihasználhattam.

– Most értem haza Adamtől. – Csak mosolygott és mosolygott. Azt hittem, az arcán ragadt a vigyor. – Képzeld el! Végre elhívott randizni!

– Ne már! – kiáltottam türelmetlenül. – Miért pont az a kretén?

– Nem is az – görbítette le ajkát, majd folytatta. – Tök cuki!

– De annyira buta! – Szembesítettem az igazsággal.

Adammel egy évfolyamra jártunk, amíg itt éltem. A srác nem ismert se Istent, se embert, ha baromkodásról volt szó. Egyszer ebédszünetben bedugta a villáját a konnektorba, nem sokkal rá, meglepetten konstatálta, hogy megrázta az áram. Kórházba szállították, úgyhogy aznap elmaradt a tanítás a baleset miatt. Szerencsére túlélte, de nem változott semmit.

– Jól van, tudod jól, hogy itt nincsenek ilyen angyalarcú, tengerkék szemű fiúcskák. Nekem be kell érnem azzal, ami jut! – Magamban felnevettem az "angyalarcún", ami akár igaz is lehetne, ha nem ismerném a démoni részét, mely sokkal vérfagyasztóbb, mint az ember elképzelné.

– Jaj, Morgan! – vettem nagy levegőt, gombóccal a torkomban. – Annyira hiányoztál!

– Te is nekem, Lun! – szorította meg a bal kezem, majd talpra szökkent. – Megyek, megágyazok nektek! Nem baj? Mármint... elég késő van, kéne valamennyit pihenni.

– Dehogy! Segítek! – vágtam rá rögtön, aztán követtem a vendégszobáig, ahol egy termetes franciaágy álldogált, két oldalán egy-egy világosbarna éjjeliszekrény, tetején lámpával.

Hamar felhúztuk az ágyneműt, fel sem tűnt, hiszen végig azon morfondíroztam, mennyire lesz kellemetlen egy ágyban aludni Nathannel. Mivel Morgan azt hitte, együtt vagyunk, így nem közölhettem, hogy adjon nekünk külön szobát, ezért nekem kellett megbarátkoznom a némileg rémisztő gondolattal.

– Csendben huncutkodjatok! – heccelt Morgan fülig érő szájjal, mire csak megráztam a fejem. Ezután megfogta tenyerem, és kézen fogva lementünk a nappaliba. Nathan nem mozdult el a korábbi helyéről, csak ült, mint akit odaragasztottak.

Kimért léptekkel sétáltam oda a konyhaszekrényhez, és kiemeltem belőle egy poharat. A csap alá tartottam, ami magától engedte tele vízzel azt. Nagyokat kortyoltam a jéghideg nedűből, majd leraktam a poharam a pultra, és kivettem egy almát a kosárból, ezt követően beleharaptam. Lehuppantam a bárszékre, így tökéletes rálátásom nyílt a nappalira, ahol Morgan Nathan mellett ülve faggatta őt.

– Szóval, úgy hallottam, jól megvagytok ti ketten – hozta fel Morgan kétkedő hangszínben. – Honnan is származol pontosan?

– Colonie-ból, ahonnan Luna – felelt Nathan bólogatva.

– Aha... – mormolta Morgan. – És szereted őt?

Nathan futólag rám pillantott, végül vissza Morganre. Mégiscsak reménykedni kezdte, hátha hallgatózott. Egy bátorító mosolyt küldtem a fiú felé, hátha veszi a lapot, aztán folytattam az evést.

– Igen! – válaszolt neki egyszerűen.

Morgan néhány másodpercig komoly tekintettel mustrálta őt, még hümmögött is egyet.

– Tehát, akkor meg is halnál érte, annyira szereted? – Épphogy a számban tudtam tartani az aktuális falatot. Majdnem megfulladtam a bizarr kérdés hallatán. Ennél ironikusabban fel sem tehette volna. Gyorsan megköszörültem a torkom, hogy biztonságban lemenjen az alma.

Nathan újfent engem vizslatott, ajkán szenvtelen vigyor csücsült, még a szemöldökét is felhúzta, ahogy jelezni próbálta, bizony témánál vagyunk. Értettem a gesztusának jelentését, így az égnek emeltem a pillantásom.

– Persze! – adta meg Morgannek, amit hallani akart.

– Helyes! – nyugtázta a barátnőm. – Ettől még szemmel tartalak!

Nathan felkacagott a kijelentésére, még az én szám szeglete is egy apró mosolyra húzódott. Szegénynek fogalma sem volt róla, mennyire viccesen is csengett a kinyilatkoztatása.

– Nem dőlünk le? – rondítottam bele az egyre mókásabban zajló beszélgetésbe. Nem akartam, hogy tovább puhatolózzon, nehogy véletlenül elszóljuk magunkat, így is pengeélen táncoltunk.

Morgan egy darabig ízlelgette a szavaim, mert ő bizony mindenről tudni akart, aztán végül így szólt:

– De, hulla vagyok!

Miután felértünk, még kikiáltottam, hogy „jó éjszakát", aztán becsuktam az ajtót, és szembe fordultam Nathannel.

– Mikor jöttünk össze? – érdeklődött hunyorogva. – Elfelejtettél szólni!

Egy fáradt sóhaj szökött ki a számon. A sötétbarna parkettát szuggerálva agyaltam, hogyan vágjam ki magam ebből a kellemetlen helyzetből. Hirtelen úgy véltem, én cipelem ennek az egész veszélyes kalandnak a súlyát a vállamon. Ez nyilván nem igaz, hiszen Nathan is derekasan kivette a részét a buliból, ha harcról volt szó, mégis kicsit megorroltam rá, amiért felhozta.

– Nem tudom, Nathan! – válaszoltam kimerültem. Elképesztő fáradtság és szomorúság telepedett rám, ezért odavonszoltam magam a franciaágyhoz, és lerogytam rá.

Amikor újfent rá emeltem a tekintetem, még mindig várakozva pislogott rám, így vállat rántottam. Nem igazán tudtam mit mondani. Valamit füllentenem kellett Morgannek, és ez tűnt az összes felmerülő lehetőség közül a leglogikusabbnak.

– Vicces a barátnőd – huppant le mellém, amint rájött, nem fog választ kapni. – Kedvelem.

– Én is, úgyhogy holnap hamar el kell tűnnünk innen. Nem akarom, hogy miattam essen bántódása.

– Itt nem fognak jelenetet rendezni se az égiek, se a pokolbéliek – nyugtatott. – Nem kockáztatják meg a lebukást egy ekkora városban. Nem hülyék.

– Akkor itt biztonságban vagyunk? – kérdeztem bizonytalanul. A tekintetünk összeért, amikor felé fordítottam a fejem. A világító, neonkék szempár biztatóan csillogott. A lelkéig hatolóan, mélyen belenéztem, megkíséreltem kiolvasni belőle valamit, bármit, de egyszerűen csak elvesztem benne. Alig esett le, hogy helyeslően bólogat.

Nem csodálkozom, amiért Morgan csillagszeműnek nevezte. Lehetetlenül különleges és egyedi ez a színárnyalat. Közelről pedig egészen elképesztő. Alig fél méter választott el minket, így bőven nyílt alkalmam rendesen megfigyelni.

Már az első találkozásnál is jóformán belefulladtam, és ismét el kellett ismernem, mennyire csodálatos. Eddig bele sem gondoltam, de ez extrán vonzóvá tette a hordozóját. Ráadásul hosszú szempillái még inkább kiemelték földöntúli íriszét. Vajon megengedné, hogy megfogjam? Simán végighúznám rajta az ujjam, valóban igazi-e.

– Tényleg szépek a szemeid – motyogtam félig-meddig suttogva. Nathan arcáról meglepettség tükröződött, csodálkozva pislogott párat, aztán elkapta rólam a tekintetét.

– Ez még az előadás része? – tudakolta zavarodottan.

– Nem – csóváltam a fejem –, tényleg így gondolom.

– És még rendes is vagyok, ha jól emlékszem. – Oda szúrt, ahol a legjobban fájt. Oké, egyértelműen végighallgatta a beszélgetést, mondjuk ettől még nem kellene felhánytorgatnia a szavaim. Mondtam, amit kellett.

– Szóval hallgatóztál? – sandítottam rá számonkérően.

– Szerinted? Olyan hangosan sikítoztatok, csoda, hogy a holtak nem ébredtek fel tőle.

– Bocs, hogy két percig normálisnak éreztem magam! – morogtam.

– Engem nem zavar – reflektált, miközben felállt, levette a bőrkabátját, és az egyik ággyal szemben lévő foltelbe rakta. Fekete pólója hozzásimult a felsőtestéhez, kiemelte a felkarját. Igyekeztem nem megbámulni, elég rosszul ment, így inkább lesütöttem a pillantásom.

– Mégis felhoztad – mormoltam mérgelődve.

– Nem, én csak megjegyeztem, hogy amellett, hogy szép a szemem, még jó fej is vagyok – tárta szét karját vigyorogva. Nem reagáltam, így visszahuppant mellém. – Na! Ne sértődj már meg minden! – lökte meg a vállam gyengéden a sajátjával.

A gesztus váratlanul ért, még halványan elmosolyodtam. Jól esett a közvetlensége, nekem sincs kedvem folyamatosan felesleges dolgokon vitázni. Most pedig össze kell fognunk, ha meg szeretnénk találni Jayce-t.

Még mindig a sírás kerülgetett, amikor felsejlett bennem az öcsém arca. Féltem, bántani fogják, és rettegtem a gondolattól, hogy talán örökre elragadták tőlem az angyalok. Az ikertestvérem, a másik felem, akinek hiánya ott cikázott a bensőmben, attól a perctől kezdve, ahogy a fellegek takarásában elhomályosult az alakja.

Észre sem vettem, de újfent szorongtam. Szipogtam néhányat, azonban elbuktam. A sírás nem könyörült rajtam, alig néhány másodpercen belül, teljesen könnybe lábadt a szemem.

– Luna? – Nathan előrehajolt, aggódva pásztázott. – Mi a baj?

○•○•○

Javítva: 2024.03.25. 
A fejezet ketté lett szedve.