A hátsó ülésen üldögéltem. Merengve pislogtam kifelé az összemosódó tájat kémlelve. Jayce-en járt az eszem és azon, amiket mondott. Elég durván fejezte ki magát, kegyetlenül őszintén állt belém, mielőtt megtörtént volna az átváltozása. Azóta sem értettem, miért zavarta a Nathaniellel való beszélgetésem, mikor egyértelműen nincsenek céljaim, egyszerűen csak hálás vagyok neki, hiszen megmentett. Ezért nyitottam felé, Jayce pedig úgy csinál, mintha holnap hozzámennék feleségül, ami elég nagy túlzás. Eléggé túlkomplikálta a helyzetet, közben nemrég még ő buzdított, hogy beszélgessek vele, ismerjem meg. Furcsa, talán az átváltozás miatt hülyült meg.

Egyébként tényleg kellemeset társalogtunk aznap éjjel. Azon túl, hogy csomó érdekes dolgot mesélt, rádöbbentett arra is, felesleges elsőre ítélni. Azonban ettől függetlenül, maradt bennem néhány kétely. Főleg azért, mert nem vágtam le rögtön, miért mondta azt, hogy hagyjuk egyelőre a témát, miután a sátán – durva – letaszításáról kezdett mesélni. Érdekes. Talán titkol valamit? Ha igen, mit? Számít ez? A fene vigye el!

Inkább elhessegettem a gondolatot, hiszen nem adott okot a kételkedésre. Sőt, úgy éreztem, bízhatok benne, pedig nem jellemző rám. Sokszor fenntartással kezelem az embereket, közben valahol mégis rettentően naivan. Remélhetőleg, ezúttal nem ítélek helytelenül. Feltételeztem, lesz még lehetőségünk dumálni, így megbizonyosodhatok róla, mi a pontos igazság, és eldönthetem, megérdemli-e a konkrét bizalmam.

Felsóhajtottam, majd középre csusszantam, és előrehajoltam a srácokhoz. Ezúttal Jayce vezetett, míg Nathan jobb oldalon pislogott ki az ablakon. Megtámaszkodtam a két ülés háttámlájának tetején, hátha nem esem előre, aztán Jayce felé fordítottam a fejem.

– Szóval, Jayce, elmeséled, mit mondott anya? – hoztam fel érdeklődve.

– Valami fura szöveget, de nem értettem belőle semmit. Nem angolul beszélt, hanem...

– Latinul? – vágott közbe Nathan.

– Elképzelhető.

– Az a démonok nyelve – közölte még mindig a tájat vizslatva. – Ha jól használod a szavakat, akkor elérhető egy bizonyos transzállapot, amikor az áldozat azt teszi, amit mondasz neki.

– Te is képes vagy rá? – fordultam felé várakozva.

– Nem – felelte. – Nem tudom, nem próbálkoztam ilyesmivel, nem állt szándékomban embereket elcsábítani.

– Aha... – motyogtam kétkedve, aztán ismét Jaynek szenteltem a figyelmem. – És hogy érzed magad? Milyen érzés, hogy kinőttek ilyen szárnyak belőled?

– Olyan... furcsa – válaszolta töprengve –, viszont, mintha erősödött volna a látásom, minden olyan éles és hangos! Talán nyugodtabb is lettem.

– Velem is ez fog történni? – Felemelkedtem a fenekemmel, hogy még előrébb hajolhassak. Még több mint száz kérdésem volt, így izgatottan vártam a válaszokat.

– Pontosan ugyanez. – Nathan rám emelte kék szemét, majd halványan elmosolyodott.

– Király – fintorogtam. – Én nem akarok ám ilyen lenni!

– Ez nem kívánságműsor! – pirított rám szelíden. – Ennek születtél és kész! Majd idővel megszereted!

– Te megszeretted? – ráncoltam a szemöldököm, ahogy kérdőn az arcát pásztáztam. Olyan puhának tűnt a bőre. Arra késztett, hogy megnyomkodjam, tényleg az-e, mert az a másik, elszürkült sokkal erősebbnek látszott. Inkább nem nyúltam hozzá, még a végén Jayce újra kiakad itt nekem.

– Nekem nincs bajom vele – rántotta meg a vállát. – Szeretek démon lenni.

– Mégis mi olyan jó benne?

– Az erő – közölte lazán. – Majd meglátod.

– De... és ha én... – Ugyan belekezdtem, de befejezni nem maradt időm. Jayce akkorát fékezett, hogy meglódultam egyenesen a szélvédő felé. Rémültem kapaszkodtam bele a kartámaszba, azonban a csuklómba mérhetetlen fájdalom nyilallt bele, így a fejem vészesen közeledett a műszerfal felé. Már felkészültem a becsapódásra, számítottam rá, mennyire szar lesz, aztán mégsem történt meg. Nathan fogott meg, mielőtt telibe fejelhettem volna, majd a vállamnál fogva visszanyomott a hátsó ülésre.

– Jól vagy? – kérdezte tőlem nevetve. – Azért vicces, hogy ki akarsz esni az ablakon egy kis fékezéstől.

– Jól – mormoltam némileg sértődötten. Már megint kinevet, hihetetlen! Fogalma sincs, milyen kellemetlen. Tehetek én róla, hogy könnyű vagyok és béna?

– Szeretnél előre ülni? – érdeklődött kedvesen. – Én elvagyok hátul.

– Igen! – vágtam rá habozás nélkül. Onnan talán nem esek ki, már, ha bekötöm magam.

– Oké – egyezett bele, majd ruganyosan hátramászott. – Szia! – vigyorgott rám, amint lehuppant mellém. – Egyáltalán képes vagy előremenni ilyen csuklóval? Fáj nagyon, mi?

– Fáj – motyogtam lehangoltan. Tulajdonképpen már mozgatni sem bírtam. Sóhajtozva nyomkodtam végig, rögtön felszisszentem a felkínálkozó kínra.

– Szabad? – kérdezte, miközben felém nyújtotta a tenyerét.

Vonakodtam kontaktusba kerülni vele, egészen picit féltem is. Egy fél másodpercig gondolkodtam, aztán mégis odanyújtottam neki, és belefektettem a tenyerébe. Gyengéden ért hozzám, vigyázva vette szemügyre, érezhetően nem akart bántani, végül mégis megtette, mikor óvatosan ő is megnyomkodta.

– Mit csinálsz? Ez rohadtul fáj! – nyávogtam fennhangon. – Nem lehet, hogy eltört?

– Akkor már rég kétszer ekkora lenne. Szerintem megrepedt, úgyhogy be kéne kötni.

A megállapítása utána elengedett, lehajtotta a hátsó ülés hátulját, és megindult a csomagtartóba. Egy elsősegély dobozzal tért vissza, amit lehelyezett a combjára, hogy előhalássza a kötszert meg a ragtapaszt.

– Mit csinálsz? – súgtam megrökönyödve. – Megműtesz?

– Add a csuklód! – tartotta ismét a kezét. Ezúttal nem haboztam, így jó alaposan körbe tudta csavarni a fehér agyaggal. A végén picit erősebben meghúzta, ezért megint jajveszékeltem egy sort. – Bocsánat, nem akartam fájdalmat okozni! – mondta őszintén, közben leragasztotta a ragtapasszal a kötszer végét, hogy ne essen le.

– Köszi! – húztam vissza a lüktető karom. Jó határozottan bekötözte, baszki!

– Nincs mit – intézett felém egy újabb kedves mosolyt.

Annyira érdekesnek ítéltem őt. Nagyon úgy tűnt, hogy tényleg rosszul álltam hozzá. Ez a démon mégsem annyira veszélyes. Legalábbis a furcsa törődés, amit tanúsított felém, egészen váratlannak hatott. Nem teljesen értettem, mitől ennyire figyelmes, mikor nem ismer, de ki akartam deríteni. Különösen kíváncsivá tett, és végtére is, múltkor jót beszélgettünk. Akár folytathatnánk, nem?

Megköszörültem a torkom, mire rám emelte perzselő tekintetét, amit eddig szorosan az elsősegély dobozon tartott, ugyanis abban pakolászott.

– Nathan – vágtam is bele, miközben felhúztam a lábam az ülésre, és nekidöntöttem a hátam az ajtókárpitnak –, hány éves vagy?

– Mennyinek tűnök? – kérdezett vissza. Érzékeltem némi játékosságot a hangjában, emellett egy huncut félmosoly csücsült vékony ajkán. Ez becsapós kérdés?

– Szerintem ötvennek – szólt közbe Jayce elölről. – Amiket képes vagy mondani, baszki! Döbbenet!

– Tájékozott vagyok, Jayce, nem hátrány az életben – vágott vissza Nathan.

– Csak azért, mert... – Hirtelen kezdett bele, végül nem fejezte be. – Mindegy, hagyjuk!

Felvontam a szemöldököm, majd visszapillantottam Nathanre. Nem reagálta le Jayce félmondatát, továbbra is engem fürkészett a rohadtul kék szemével, és várta a tippem.

– Idősebb vagy nálunk – dörmögtem, mire bólintott. – Húsz?

– Annyi – vigyorgott rám.

– Akkor mit kerestél egy gimnáziumban?

– Szerinted? – kuncogott fel. – Csak Jayce miatt mentem oda, nem azért, mert matematikát akartam tanulni.

– Jól van már, nem kell leharapni a fejem – mormoltam kedvszegetten, ugyanis azóta is égett és lüktetett a csuklóm. Hisztizni támadt kedvem, kicsit csapkodni, esetleg drámázni. Erre nem volt lehetőség, helyette eltűnődtem rajta, milyen jó lenne egy pihe-puha ágyban feküdni. Arra vágytam, hogy bekuckózhassak, magam köré csavarjam a takaróm, aztán pihengessek. Úgy mindig olyan érzésem támadt, mintha valaki átölelne. Szerettem.

– Nem haraptam – válaszolta nyugodtan. – Te kérdezted.

– Mindegy, mesélj magadról! – kértem nagyokat pislogva rá.

– Nem tudok – jelentette ki meglepően gyorsan. – Nem szeretnék.

– De miért? Hol születtél? Ki az anyád? Hol van?

– Nem tudom és nem tudom – sóhajtotta, majd elfordult tőlem. A reakciót meglehetőseb furcsálltam, főleg azért, mert utána összenéztem Jayce-szel a visszapillantó tükörben. Nem firtattam, azt gondoltam, valami olyasmiről lehet szó, amit nem akart az orromra kötni. Majd Jayce megteszi!

– Sajnálom – ráncoltam homlokom. – És apád?

– Hagyjuk, kérlek! Ez mind... lényegtelen. – Vonakodott választ adni, de azt hiszem, nem hibáztattam emiatt. Talán nem állt hozzá túl közel az édesapja, se a családja. – Kérdezz akármi mást!

– Mi a kedvenc színed? – Jelentőségteljesen mérte végig koromfekete öltözékét, majd visszapillantott rám. – A fekete? – találgattam.

– Jó szín – villantotta meg egy másodpercre démonszemét. – Szerintem tekintélyt parancsoló.

– Szerintem meg gyászos – feleltem a csuklóm a mellkasomhoz szorítva. Már nagyon kitörni készült a hisztim. – Ideadnád a táskám, kérlek? – böktem a kocsi fara felé.

Nathan vett egy mély levegőt, újra bemászott a csomagtartóba, aztán lerakta elém a rózsaszín hátizsákot.

– A rózsaszín jobb? – érdeklődött, de nem feleltem. Előbb hozzá akartam jutni a fájdalomcsillapítóhoz, ami ugyan nem megrepedt csuklókra találtak ki, de nekem már bármi megfelel, ha egy kicsit is tompul tőle a hasogató kín.

– Köszi – mormoltam, miközben fél kézzel rángattam a cipzárt, bár elég bénán ment. Nathan a segítségemre sietett, és kihúzta nekem. – Köszi! – mondtam újra, talán még bele is pirultam. Egészen elképesztő, mennyire kínosan szerencsétlennek mutatkozom előtte. Nem csodálom, hogy úgy érzi, egy elveszett kis virágszál vagyok, akinek ápolgatni kell a lelkét meg az elcsesződött kezét. Lehet, igaz.

Esetlenül kezdtem kutatni, aztán előhúztam a neszesszerem, a fogam közé vettem, hogy a bal kezemmel kikeressek egy fájdalomcsillapítót. Hihetetlenül borzalmas ötletnek mutatkozott. A tamponok és betétek fénysebességgel hullottak ki belőle, mire kitört belőlem a kacagás. Még a neszesszert is eldobtam kínomban. Felhúztam a lábam, görnyedve nevettem az egész brutálisan kellemetlen helyzeten. A mulatságot tetézte, amikor felsejlettek Jayce korábbi megjegyzései a menstruálással kapcsolatban. Totál kikészültem mostanra. Annyira béna vagyok! Ráadásul jobb kezes és pont az sérült meg!

Levegő után kapkodva sandítottam Nathanre. A szája szegletében mosoly bujkált, nem tudta eldönteni, mit tegyen, csak figyelte, ahogy szerencsétlenkedem.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte végül, mire még jobban rám tört a röhögés. A fejem a támlának vetve mulatoztam.

– Mi ütött belé? – tudakolta Jayce. Egyszer-egyszer fél szemmel hátrapillantott, még azt is elkaptam, amikor elvigyorodott a szenvedésem láttán.

– Kiborított egy kis táskányi tampont, meg ilyen női cuccokat, én nem tudom, de elég vicces – kuncogott fel végül Nathan is. – Szóval... segítsek?

Újfent kiszakadt belőlem az öröm. Már-már fuldokoltam, a könnyeimet törölgettem, miközben folyamatosan lejátszódott előttem a jelenet, ahogy kiesik minden a kezemből, Nathan meg csak bámul rám döntésképtelenül. Annyira égőn viselkedtem, hogy magam sem hittem el.

– Nem kell – kuncogtam tovább, majd lihegve lehajoltam a tamponokért, azonban a hirtelen lendülettől bezuhantam az anyósülés háttámlája és a hátsó ülés közé, egyenesen a gumiszőnyegre. Azt hiszem, ez volt a vége mindennek. Konkrétan sírva fakadtam a saját magamon. Zavar telepedett rám, fülig pirultam, egyszerre bőgtem meg nevettem.

– Minden oké, Luna? – érdeklődött Jayce. – Szedd már fel onnan, Nath!

Nathan közelebb jött hozzám, lenyúlt értem, és felhúzott az ülésre, vigyázva, nehogy megsértse a rossz csuklóm. Ezután felszedte a szanaszét hullott dolgaim, amiket utána gondosan berakosgatott a neszesszerembe.

– Mire van innen szükséged? – kérdezte gyengéden. – Gondolom, nem tamponra. Vagy igen? Álljunk félre?

– Még mindig nem menstruálok, de köszi az aggódást – törölgettem a könnyeim. – Gyógyszerre. Ilyen kis rózsaszínre.

– Arra lassan nekem is – mormolta Jayce az orra alatt, de nem vettem tudomást a gúnyolódásáról.

– Ez? – tartotta Nathan a magasba, mire bólintottam. Kivett belőle nekem egy szemet, beleejtette a tenyerembe, még az ujjaim is ráhajtotta, nehogy ezt is elejtsem.

– Köszönöm – motyogtam szomorúan. Ezután bevettem a pirulát, és elszontyolodva hátradőltem.

– Ez kell még? – mutatott cuccaimra, mire megcsóváltam a fejem. Nathan visszahajította a táskám hátra, végül ő is elkényelmesedett.

A bőröm váratlanul megcsípte a hideg, ezért jó apróra összehúztam magam, és nekidőltem az ablaknak. Nem hoztam magammal pulóvert az útra, mert eszembe sem ötlött a nagy sietségben, csak pólókat és nadrágokat, így vállalnom kellett, hogy megfagyok. Eddig fel sem tűnt, de most, ahogy lecsillapodtam, egészen átjárt a fagy.

– Jayce – szóltam neki –, nincs nálad véletlenül egy pulcsi?

– Sajnálom, de nincsen – küldött felém egy bánatos mosolyt a visszapillantóban.

Sóhajtozva bugyoláltam be magam a takaróba, ami itt feküdt közöttünk, de továbbra is szüntelenül remegtem, pedig Jayce elindította a fűtést. Nem értettem, mikor lett ennyire hideg. Talán a fáradtság és a stressz is rásegített az állapotomra, bár ettől még csodálkoztam.

Vacogva, felhúzott lábbal, összekuporodva fagyoskodtam az ablaknak dőlve, és vártam, hátha átmelegszem. Az idő telt, azonban nem segített a vékonyka pléd. Folyamatosan reszkettem, néha-néha a fogam összekoccant, ráadásul a csuklóm lüktetve adta tudtomra, a fájdalomcsillapító mit sem ért. Már az ajkam is remegett, amikor Nathan levette magáról a bőrdzsekijét, utána a kapucnis pulcsiját, és felém nyújtotta. Meglepetten pislogtam rá. Már megint szükségtelenül figyelmesnek bizonyult.

– Nem vagyok büdös – közölte, mire zavartan felnevettem. – Talán így nem fagysz meg.

Szégyenlősen ugyan, de elfogadtam a gesztusát. Kénytelen voltam, mert még ez is jobb volt annál, mintha itt fagytam volna halálra, egy Impala kombi hátsó ülésén. Ennél kevesebb szánalmasabb dolog létezik.

Belebújtam a nálam háromszor nagyobb pulóverbe, még a kapucniját is felhúztam. Azzal együtt burkolóztam vissza a takaróba, és nekidőltem az ajtónak, míg a fejem az ablaknak döntöttem.

– Köszönöm! – súgtam immáron a finom melegből. – Jövök neked eggyel, vagyis... talán hagyjuk is!

Nathan nem felelt, csak visszabújt a kabátjába egy halvány mosoly kíséretében, így én is a sötét táj felé fordultam.

A pulóver friss és kellemes illatot árasztott. Talán kicsit levendulára és fahéjjal kevert szegfűre emlékeztetett, viszont sokkal gyengébben, mint általában ezek az erős aromák.

Egészen megdöbbentő érzéseket váltott ki belőlem. Titokban jó mélyen megszagoltam, és lehunyt szemmel hagytam, hogy átjárja a testem a mámoros biztonságérzet. Még magam is elképedtem a reakciómon, mert valahol mélyen, némi félelemérzet társult a borzongató, mégis megnyugtató illathoz. Nehezen jutottam dűlőre, miért lopta be magát ennyire az orromba, arra sem jöttem rá, miért érzékeltem ezt ennyire szédítőnek, de tetszett. Nem terveztem visszaadni ezt a pulcsit, túl kényelmes és finom ahhoz. Vajon, ha megölelne, hasonlóan érezném magam?

A gondolat megrémített. Egyáltalán miért agyalok ilyesmin? Nem tudtam, így inkább vettem egy újabb mély levegőt, és rövid időre kitakaróztam. Megragadtam a nagyobb ruhadarab alját, fél kézzel lejjebb húztam, így bedughattam alá a térdem. Tökéletesen elfértem benne, hiszen továbbra is elég apró maradtam. Egyébként Nathan sem egy kövér fiú, sőt, igazából meglehetősen sovány. A vállai ugyan szélesek, meg magas, de zsír alig lehet rajta, maximum izom. Legalábbis a felkarja biztosan az, mert eléggé ráfeszül ez a bőrkabát. Mondhatni, egész szexi.

Talán feltűnhetett neki, hogy elméláztam rajta, mert bátorítóan rám mosolygott, majd megszólalt:

– Jobb már?

– Igen – motyogtam félénken. – Visszaadjam? – Reméltem, nemmel felel.

– Nem, dehogy – tiltakozott rögtön. – Nem azért kérdeztem, én nem fázom.

– Hogyhogy? – pislogtam rá már megint értetlenül. – Elég hideg van.

– Tompábban érzékelem a hideget és a meleget. Nulla fokban is simán elszaladgálok pólóban, csak azért hordom ezeket, hogy ne legyek feltűnő. Meg szeretem ezt a dzsekit, szerintem jól áll – magyarázta, míg meglengette a kabát alját.

– Akkor meg sem tudod égetni a kezed? – A homlokom ráncokba szaladt. Még egy információ, ami elég exkluzív.

– De igen. Szeretnéd, hogy megmutassam?

– Nem kell – tiltakoztam rögvest. Azért mégsem kérhetem tőle, hogy égési sérüléseket szerezzen, mert bemutatót szeretnék látni.

– Ha már tűz... – harapta el a mondat végét, aztán meglódult előre. Előhalászta a kesztyűtartóból a cigit, és először az öcsém felé tartotta. – Jayce?

Kivételesen elfogadta tőle, habár nem meghökkentő. Nem rá jellemző, de talán a mai nap után, nyitott az újdonságokra.

Nathan visszajött mellém, miután meggyújtotta Jayce cigijét, majd mosolyogva felém tartotta a dobozkát. Kivettem egy szálat, rögtön halkan felkuncogtam, ahogy eszembe ötlött, tegnap este mennyit bénáztam a tűzzel. Nathan alig négy napja ismer, és csak annyit lát belőlem, hogy egy nyomorék vagyok.

Hamar leesett, ez nem fog menni a rossz kezemmel, így szó nélkül visszaadtam neki a bagót. Értette a célzást, ajkán neki is egy félmosoly bujkált, miközben lángra lobbantotta nekem a végét, és átnyújtotta. Nem sokkal rá, már az övé is égett, így lejjebb engedte az ablakot, hogy a füst kifelé áramoljon.

Ismét összekuporodtam, amikor a jeges levegő beáramlott. Gyorsan visszarejtőztem a takaró melegébe, csak az arcom látszott ki és a jó kezem, amiben a cigarettát tartottam.

– Eleanor – nézett rám Jayce egy piros lámpánál –, nagyon cuki vagy!

– Nagyon – morcoskodtam két kisebb slukk között.

– Mint egy kis törpe, befúrtad magad oda – kuncogott jókedvűen Jay.

– Hagyjál már! – hisztiztem kislányosan. – Ez nem cuki! Épp próbálom megóvni magam a fagyhaláltól!

– Nath, mondd meg neki te!

– Tényleg aranyos vagy így – hajolt be elém, kék írisze megvillant a sötétben. Bekukucskált a kapucni és a pléd egyvelegébe, aztán elvigyorodott. – Mint egy kis tízéves, de Jayce-nek igaza van. Egész... cuki.

– Köszi! – csattantam fel a fejem csóválva. – Borzalmasak vagytok!

○•○•○

Javítva: 2024.03.23. / A fejezet ketté lett szedve.