Az öreg Chevrolet motorja úgy zúgott, mint egy darázsfészek, amit éppen leverni készültek jól megszokott helyéről. Képtelen voltam másra koncentrálni, csak az egyhangú fogaskerekek csattanására. Az agyam úgy zakatolt, akárcsak egy vonat, ami zsúfoltságig megtöltöttek emberekkel.

A harmincötödik órában már igencsak nehézkessé vált az egyhelyben ülés. Elzsibbadtam, unatkoztam és korgott a gyomrom.

Az éjszaka történtek után sikerült hozzávetőleg öt-hat órát pihennem, de nem érzékeltem elegendőnek. A legjobban egy pihe-puha ágyra vágyam, ahol békére lelhetek álmaim vad tengerében. A hátamon lebegve élvezném a hullámok lágy nyaldosását a bőrömön. A hasamon jéghideg vízcseppek gördülhetnének végig, esetleg azt is hagyhatnám, hogy elsodorjon a víz. Jó messzire, hátha többé nem kell szembesülnöm a sanyarú valósággal.

Csukott szemmel álmodoztam, gyermeteg gondolataim váratlan boldogsággal töltötték fel sérült elmém. Netán el is mosolyodtam, majd egy méretes sóhaj kíséretében zuhantam vissza a kegyetlen realitásba, ahol eddig mesebelinek hitt lények keresztezték az utam. Úgy suhant el a derűs képzelgés, ahogy a napraforgók konyulnak le egy borús napon, a kietlen szántóföldön.

A szemhéjam felpattant, lényegében felriadtam. Most tudatosult,  eddig félálomban lehettem.

– Luna? – Jayce előrehajolt, egyenesen az arcomba nézett. – Fent vagy?

– Már igen – mormoltam még igencsak rekedten.

– Nagyjából öt órányi útra vagyunk Los Angelestől – kezdett bele, és még mindig az ülésbe csimpaszkodva lógott, hajszál híján előrebukott az ölembe. – Arra gondoltunk, megállhatnánk pihenni, enni és fürdeni.

– Öhm... oké – feleltem. – Rám férne egy zuhany.

Szinte láttam magam előtt, ahogy végre leveszem a kétnapos, izzadt ruhám, majd belépek a forró vízcseppek takarásába, és ellazulok. Aztán ismét homlokon csapott a valóság.

– Nem fognak ránk találni a démonok? – Azonnal Nathan felé kaptam a tekintetem, aki megnyugtatóan rám mosolygott.

– Majd őrködöm, nyugi!

A válaszára nem öntött el a béke, leginkább kánkánt járt a gyomrom az ismét feltörő feszültségtől. A stressz lett az új legjobb barátom, úgy ölelt magához, mint ebben az életben senki más. Egyek voltunk: igazi, kerek egész.

Úgy döntöttünk, egy eldugottabb, olcsóbb motelben szállunk meg. Nem vetett fel minket a pénz, így egy szobát béreltünk. Nekem rendben volt, így egyébként is sokkal biztonságosabb. Nem szeretnék egyedül lenni, amikor megjelenik valamiféle izé, hogy magával cipeljen a pokolba. Jobb lesz, ha Nathan közelében maradok, hátha másodjára is kihúz a szorult helyzetből. Végül jót beszélgettünk az este, szimpatikusnak ítéltem a nyitottságát. Máris megváltozott a véleményem róla, már nem egy szörnyeteget láttam benne. Egyértelmű, túl hamar ítéltem, de mentségemre szóljon, tényleg most csöppentem bele ebbe az egészbe. Nem tudhattam, milyen a srác, végtére is, ő rémisztett halálra.

Mielőtt kivettük a szobát, megálltunk egy helyi, kisebb élelmiszerboltban, és vásároltunk némi csomagolt, gyors kaját. Valami mikrós lasagne-át választottam magamnak, míg a fiúk konzervekkel tömték meg a kosarat. A motelbe érve úgy faltuk be a hűtőízű ebédet – legalábbis az enyém fixen az volt –, mint akik napok óta éheznek.

Utána végre elvonultam a fürdőszobába, ahol némileg rendbe hoztam a kinézetem. A tükörbe nézve, először elszörnyedtem a látványtól, majd inkább úgy határoztam, tulajdonképpen nem érdekel különösebben a dolog. Jó az a szénakazal a fejemen, úgyis megmosom.

Levettem rózsaszín, néhol már bekoszolódott blúzom, a poros farmerem, és az egyik akasztóra hajítottam őket. A zuhany alá lépve, mintha elvágták volna a negatív gondolataim hosszú fonalát. Sosem hittem volna, hogy egy fürdés egyszer ekkora örömet okozhat, így jól megdörzsöltem minden porcikám a nem túl extra szappannal, még a hajamat is kétszer átmostam. Nem tudhattam, mikor fogok legközelebb mosakodni. Talán napok múltán.

Miután elkészültem, kiemeltem a táskámból a váltóruhát. Tiszta alsóneműt felvenni szinte kielégítőnek bizonyult. Felkapkodtam magamra a fekete, egyszínű pólómat és a szürke cicagatyám, aztán kifésültem a gubancos, vöröses tincseket az ujjaimmal. Még mindig nem haverkodtam össze a tükörből visszapislogó zöld szemű, indokolatlanul alacsony csajjal, de percről percre egyre jobban megszoktam az idegen látványt.

Amint elkészültem, kiléptem a fiúk közé, akik az ágyon ülve bámultak valami ingerszegény sorozatot.

– Na, mi a helyzet? – kérdeztem, miközben lehuppantam a franciaágy szélére.

– Lepihensz? – Nathan egyenesen hozzám intézte a kérdését, de alig, hogy feltette már fel is ugrott korábbi helyéről.

– Akkor igen – motyogtam, ha már amúgy is talpra szökkent.

○•○•○

Hunyorogva járta be a tekintetem a helyiséget. Hirtelen azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre, aztán villámcsapásként hatolt bele még igencsak tompa elmémbe a felismerés: egy motelban, mert megálltunk pihenni. A vérfagyasztó idegesség ismételten előbújt rejtekhelyéből, a gyomrom újfent táncra perdült. Mi a franc ez, de komolyan?

Ülésbe tornáztam magam, majd a tőlem balra helyezkedő, fotelban elnyúlt Jayce-en állt meg a pillantásom. Elmélyülten bámulta a tévét, rám sem hederített, pedig valószínűleg érzékelte, már felkeltem. Nathan nem tartózkodott a szobában, valószínűleg kint őrködött, ahogy korábban ígérte.

– Hány óra van? – érdeklődtem még kicsit álmosan.

– Este tíz – felelte csöndesen. – Megint átaludtad a napot – tette hozzá unottan.

– Te nem aludtál?

– De igen, nemrég keltem én is.

– Hol van Nathan? – kérdeztem rá azért.

– A szoba előtt várja a nemkívánatos látogatókat – válaszolta ugyanolyan nemtörődöm stílusban. Nem is ismertem rá, nem értettem, mi ez a hangsúly.

– Nem kéne inkább innen őrködnie? – aggodalmaskodtam, hiszen nem túl fair a bujkálásunk, ő meg odakint áll egyedül, akár valami testőr.

– Máris hiányzik? – heccelt Jay. Persze, amint felkínálkozott egy alkalom, azonnal le kellett csapni rá, hogy kiforgassa a mondandóm. – Én örülök neki, hogy összebarátkoztatok, de azért remélem, tényleg csak beszélgettetek tegnap este.

– Jayce, úgy ismersz, mint aki naponta új csávókkal fekszik össze?

– Nem, Eleanor, nem így, ezért is remélem, nem most fogod elkezdeni.

Jesszus! A testvéremnek biztosan elmentek otthonról. Úgy beszélt, ahogy apa, miután majdhogynem két évvel ezelőtt bemutatta neki az első és egyetlen exem, Aaront. Rendesen kifakadt utána. Sajnos későn tudatosult bennem, jogosan fedett meg. Az egyik vesém odaadnám, ha kitörölhetném azt a fickót az életemből.

– Nem értem – csóváltam a fejem –, azt mondtad, Nathan jó fej. De azért ne feküdjek vele össze? Annyira nem jó fej?

– Szeretnél? Mert akkor kimehetek, amíg gyorsan megejtitek – gúnyolódott, és továbbra sem jutott el az agyamig, mi a fene ütött belé. Sosem szokott így viselkedni, így kellően felhúzott a szükségtelen kötözködésével.

– Egy idióta vagy, Jayce! – támadtam neki dühösen. – Különben is mi bajod van? Meghülyültél?

– Semmi! – vágta rá, és egyre csak mérgelt, hiszen még neki állt feljebb, holott ő kezdte a céltalan vitát. – Csak megkérdeztem,  mi a helyzet, hogy tudjam!

– Beszélgettünk, Jayce! – emeltem meg a hangom, miközben lerúgtam a takarót. Feszültem fordultam az öcsém felé.

– Megtennétek, hogy nem estek egymás torkának? – Nathan berontott az ajtón, és határozottan becsapta maga után. Minden bizonnyal végighallgatta Jayce nevetséges számonkérését. Ez rohadt gáz.

– Eleanor nehezményezte, hogy kintről őrködsz, aztán kiderült, le akar veled feküdni – tárta szét a karját Jayce, és rámosolygott a barátjára.

– Te hülye vagy! – kiáltottam rá. – Én nem mondtam semmi ilyesmit! Ezt már te kombináltad az agyadban!

– Jayce, jól érzed magad? – lépett beljebb Nathan, gyanakodva mérte végig  az említettet. – Elég furán viselkedsz.

– Egy kicsit meleg van itt – jelentette ki –, de amúgy igen! – Jayce felkelt az eddigi helyéről, majd komótosan az asztalhoz sétált, ahol bekapott egy egy kekszet.

– Nem akarok veled lefeküdni! – közöltem a nagy felindultságban Nathannel, mire összevonta szemöldökét.

– Rendben – felelte, megcsóválta fejét, aztán inkább kiment az ajtón. Úgy tűnt, hogy... megbántottam? Biztos nem, csak én vagyok paranoiás. De tényleg nem terveztem semmit a sráccal, mikor alig három napja ismertem.

Az indulatok lecsillapodását követően, bevonultam a fürdőbe elvégezni a folyóügyeimet, majd kijövet megtorpantam az asztal mellett, amire a fiúk ráhalmoztak pár nasit. Grimaszolva, az ajkam harapdálva néztem végig a chipsen, csokin és kekszen, de egyik sem hozta meg az étvágyam, így elengedtem a dolgot.

Épp indultam volna vissza a biztonságérzetet nyújtó ágyneműk közé, amikor meghallottam Jayce telefonját megcsörrenni. A tipikus sztenderd csengőhang úgy hasított a csendbe, mintha ágyúgolyót lőttek volna ki.

Nathan egyből besietett a helyiségbe, míg Jay dermedten figyelte a kijelzőt. A lélegzete felgyorsult, az arca kipirosodott.

– Ki az? – tette fel az égető kérdést Nathaniel.

– Anya – nyögte a testvérem, aztán nyelt egyet.

– Nem veheted fel! – szóltam rá halálra vált arckifejezéssel.

Jayce tekintete köztünk és a kitartóan csilingelő okoseszköz között cikázott, majd végül beleszólt:

– Szia anya!

Nathan úgy termett mellettem, mint egy kecses nagymacska. Mutatóujját az ajka elé helyezte, ezzel jelezve, jobb lesz, ha kussolok.

– Levegőt se nagyon vegyél – tátogta felém, mire bólintottam egy picit.

Meghűlt bennem a vér, amikor Jayce kivonult a motelszobából, hogy bájcsevejt folytasson az anyánkkal, aki pár napja még le akart rángatni a kicseszett pokolba. Igyekeztem nem elájulni a remegéstől, ami a lábujjamtól a fejem búbjáig átjárt. Szoborrá dermedve álltam – már, amennyire ezt reszketve ki lehetett vitelezni –, még a kisujjamat sem mertem megmozdítani. Elképzelhetetlen borzalmak lepték el az eddig viszonylag békés gondolataim. Az iszonyat rémképeinek különböző fajtái cikáztak bennem: leginkább az öcsém halálától, a sajátomig.

Nem számoltam, hány perc telt el, mire Jay bejött, de egy örökkévalóságnak tűnt. Úgy trappolt be, mint egy király, akit most koronáztak meg. Komótosan lépkedett az asztalhoz, és halál lazán bekapott egy szem chipset.

– Jayce Theodore? – vontam kérdőre habozás nélkül. – Mégis mit képzeltél?

– Nyugi! – folytatta a csemegézést. – Csak tudni akarta, jól vagyunk-e.

– Vagy inkább, hogy hol vagyunk? – harsogtam kitartóan. – Minek vetted fel azt a kurva telefont? –A dühkitörésem újfent kiteljesedni készült. – Miattad fognak megölni, te idióta!

– Nem fog senki sem megölni! – Úgy jelentette ki, mintha csak a holnapi menüt vitatnánk meg a családdal. – Anya össze van zavarodva!

– Most őt véded? – háborogtam fennhangon. – Két napja majdnem lecibált magával a pokolba!

– De azóta már meggondolta magát...

– Ó, tényleg? – ordítottam rá, majd heves felindulásból meglöktem a vállát. A teste megrázkódott, de nem mozdult, helyette összehúzta a szemöldökét, aztán hátrált kettőt a fürdő felé. Láttam rajta, nem vette komolyan az indulatos kérdéseim, így Nathan felé fordultam.

– Azonnal el kell mennünk innen! – közöltem vele markánsan. Reméltem, ő legalább annyira jelentőségteljesnek gondolja a helyzetet, akárcsak én, de a srác csak pislogott, mintha nem tudta volna, mi tévő legyen. Nem hibáztattam, mert én is teljesen összezavarodtam.

– Eleanor! – Jayce gyöngéden simította a vállamra a kezét. Hagytam neki, hogy maga felé fordítson. Mélyen a szemébe néztem, zöld tekintete csaknem teljesen üvegesnek tűnt. – Fejezd ezt be, és menjünk szépen haza!

A szemem ezerszeresére tágult a kijelentésére. Az arcomra lehetett írva a rémület, mert Jayce szorítása egyre csak erősödött rajtam, így megpróbáltam hátrálni, de nem engedett. A gyomrom újfent úgy cikázott, akár egy papírsárkány az égen.

– Jayce? – Nathan mellém lépett, értetlenül pásztázta az öcsém. – Minden oké?

– Hazamegyünk! – közölte hatrázottan, miközben megpróbált a csuklóm után nyúlni, azonban arra nem számított, hogy – magasságomnak köszönhetően – gyorsabban hajolok le annál, ahogy ő felém nyúl, így még mielőtt Nathan bármit tehetett volna, egy váratlan mozdulattal kicsavarodtam előle, és azzal a lendülettel lekevertem neki egy termetes pofont.

A rossz csuklómba szörnyű fájdalom hatolt. Gyötrelmemben felszisszentem, amikor tudatosult, ez bizony nem volt egy kidolgozott terv. Azonnal odakaptam a másik kezemmel, körbefontam rajta az ujjaimat, hátha enyhül a kín.

Nagyokat nyelve kémleltem Jayce-t, vártam, mi fog történni, de nem mozdult, teljesen lefagyott. A tekintete a padlót pásztázta, mintha keresne valamit, ám nem találná.

– Jayce? – Nathan kettőnk közé lépett, majd elkapta Jay felkarját, és megrázta egy cseppet. Lábujjhegyre állva kukucskáltam ki mellette, nehogy lemaradjak valamit fontosról. Bárcsak ne tettem volna!

Jayce tekintete többé nem bizonyult ködösnek: pupillája egybeolvadt íriszével épp úgy, ahogy Nathanielnek is az átváltozásakor. Csakhogy nem feketeség honolt benne, hanem teljesen átlátszónak tűnt, mint egy színtelen üveggolyó. Némi fehérséggel vegyítve, ami füstös csíkokban szelte át a szemét.

– Luna – szólított meg Nathan vészjósló hangon. – Hátrálj!

– Ó, baszki! – sóhajtottam, majd szófogadóan hátracsoszogtam egészen az ajtó melletti falig. Azóta is a rossz csuklómat szorongattam, mert az éles lüktetés hullámokban tört rá.

– Jayce! – Nathan ismételten megcibálta a testvérem karját, mire ő felkapta a fejét, s mintha a srác ott sem állna, egyenesen engem kezdett mustrálni vérfagyasztó tekintetével. Úgy éreztem, egy oroszlán méreget, aki épp prédájára vadászik.

– Jayce! – Nathan ismét megpróbálta kizökkenteni őt a transzból, de nem sikerült. Egy heves mozdulattal taszította odébb szerencsétlent, majd öblös léptekkel megindult felém.

Páni rémületemben felkaptam az első használható tárgyat, ami a kezem ügyébe került: egy lámpát, aztán vártama fenevadra, aki minden bizonnyal lerágja a csontjaimról a bőrt, miután kitárta a száját.

A saját testvérem öl meg. Remek!

Jay eltökélten haladt felém, azonban mielőtt elért volna hozzám, összecsuklott, mint egy rosszul összeszerelt bútor. Titkon örültem, hogy néhány csavar kimaradt. Térdre rogyva görnyedt előre, a tenyerét az arcára simította, végül felüvöltött. Az ordításából mértéktelen gyötrelmet véltem kiolvasni. Ezt fokozta az előre-hátra ringatózás, amibe nyögdécselve kezdett bele. Szenvedett. Erősen és félelmetesen.

– Jayce! – A kezdeti pánikot átvette az aggodalom, ezért odarontottam mellé. Le akartam térdelni, hogy megsimogassam a hátát, megnyugtassam, illetve segítsek neki, viszont minden próbálkozásom feleslegesnek látszott. Nathan nem hagyta, elkapta a derekam, akárcsak egy tollpihe volnék, és elrántott onnan. Már nagyon elegem lett ebből az egészből. Mindenki meg szeretné mondani, mit tegyek, de nem vagyok már óvodás, így feldúltan igyekeztem kiszabadulni markáns szorításából.

– Engedj már el! – mordultam rá dühösen, mire a karja elernyedt.

– Jó, de ne menj oda! – felelt már-már parancsolóan. Neki sem volt ínyére az újfent kialakult szituáció, bár ez nem túl meglepő.

Nathan kiengedett vasmarkából, aztán az ajtó felé bökött. Feszülten sétáltam vissza az előző helyemre, onnan figyeltem az öcsém zavartalan szenvedését.

Egy ideig még befeszült alakkal ringatózott, majd egyik pillanatról a másikra megmerevedett.

Váratlanul csapott elő a hátából két, fekete szárny. Megdöbbenni sem maradt időm, ugyanis levert mindent az asztalról vele. A chips szanaszét borulva hullott a padlóra, akár egy őszi, viharos napon a sárga levelek. Dermedten vártam, meghalok–e.

– Jayce? – Nathan kimérten mozdult felé, aki a neve hallatára, azonnal felkapta a fejét, és barátjára pillantott. – Le kell nyugodnod! Nagyon gyorsan!

Csodálkoztam, hogy Nathan nem változott démon izévé, mikor Jayce szemmel láthatóan szintén valami furcsa, mégis ijesztő lénnyé alakult. Talán nem akart megküzdeni vele? Mondjuk én sem akarnék, elnézve a kétoldalt beesett arcát, ezer ráncba szaladt homlokát és erőteljesen kirajzolódott arccsontját. Elszürkült bőre, hosszú, éles karmai azonban nem múlták felül a tekintetét. Az továbbra is mindent vitt. Sokkal hátborzongatóbb, mint a fekete, ez ezer százalék. Futkos tőle a gerincemen a borzongás, baszki! Mi a fasz, de komolyan?

Lassan tudatosulni kezdett bennem, a srácok nem hazudtak. Ha a testvérem átváltozott, valószínűleg előbb-utóbb én is valami mitikus szörny leszek, rusnya körmökkel, amikre bőven ráférne egy manikűr és nyeszlett pofával. Kiváló! Alig várom, hogy megtapasztaljam, milyen érzés.

– Nem... – nyögte Jay. – Nem tudom, mi történt!

Bizonytalanul emelte meg fekete pompában tündöklő, bámulatos szárnyait. A lámpa pislákoló fénye odavetődött, így a tollak egyesével csillantak fel fényében. Azt hihette az ember, gyémánttal letettek bevonva. Brutál!

Óvatosan fogta az ujjai közé a jobb oldali végét, szemöldökét ráncolva dörzsölte meg.  Talán maga is nehezen értette, mit keresnek a hátán. A szája elnyílt, egy halk "hű" jött ki rajta, majd a fejét a válla felé hajtva pislogott a háta felé.

– Minden rendben van, csak ne pánikolj! – adta ki az utasítást Nathan.

– Hogyan tüntessem el ezeket a valamiket? – Jayce forgott kettőt, így mindenkinek remek rálátása nyílt az újdonsült végtagjaira, viszont egyáltalán nem bukott ki, ami kellően meglepett.

A kérdése hallatára viszonylag megnyugodtam. Ezek szerint Jayce Theodore Owens visszatért közénk. Habár kicsit másképp festett, mint általában, de legalább agyban ő az. Oda szerettem volna szaladni átölelni, aztán mégsem tettem. Egyrészt kicsit még be voltam fosva, másrészt valamelyest viszolyogtam ettől a formától, amiben éppen tetszelgett előttünk.

– Csak próbálj meg arra gondolni, hogy eltűnnek – tanácsolta Nathan, bár ezúttal nem tűnt kimondottan magabiztosnak.

– Oké... – érkezett a válasz, majd vett egy igencsak mély lélegzetet, és lehunyta átlátszó, fehéres pillantását. A következő másodpercben a tollak eltűntek, mint a kámfor, és csak Jayce maradt.

Nathannel összepillantottunk. Ő beletúrt kócos, barna hajába, miközben kiengedte az orrán a levegőt, én meg csak csöndesen bólogattam, akárcsak egy félbolond, akinek bevarrták a száját. Akkor mégsem most halunk meg, azt hiszem.

– Eleanor! – Jayce úgy indult meg felém, mintha kergetnék. Először megrémültem, hiszen az imént próbált meg kicibálni az ajtón, ellenben, mikor elért hozzám, szorosan magához ölelt. – Annyira sajnálom! Nagyon, nagyon!

– Idióta! – mormoltam, miközben viszonoztam az ölelést. Végtére is, bármekkora butaságot csinál, mindig a bohókás ikertestvérem marad. Ez az, ami sosem változik: az örök és feddhetetlen testvéri szeretetünk. Na, jó, talán túl könnyen megbocsátok, de leszarom. Nincs értelme haragban lenni, mikor folyamatosan váratlan, megmagyarázhatatlan események történnek.

– Ha nem keversz le nekem egy akkorát, hogy a fal adja a másikat, akkor már rég Colonie felé tartanánk – jelentette ki, miután eltolt magától.

Nem sokkal később már idegesen járkált fel-alá a helyiségben. Gondolkodott, még a nem létező szakállát is drámaian simogatta. Egy pillanat töredékére sem torpant meg, legalább két percig masírozott, végül rám emelte – immáron zöld színű – tekintetét, és a homlokára csapott.

– Azonnal el kell tűnnünk innen! – közölte azt, amelyre már korábban én is rávilágítottam a kis létszámú csapatunkat.

– Miért? Mit mondtál anyának? Ő mit mondott neked, amitől begolyóztál? – érdeklődtem sürgetően.

– Tudja, hol vagyunk – felelt hadarva Jayce. – Valahogy belemászott az agyamba. Fogalmam sincs! Mindegy! Indulnunk kell, azonnal! A kocsiban elmondok mindent!

Jayce sietősen kapkodta fel a földről a korábban levert cuccainkat, és egy táskába dobálta őket.

Nekem sem kellett több, azonnal magamhoz vettem a hátizsákom, aztán beszaladtam a fürdőbe a maradék ruhámért. Nathan megkísérelte rendbe szedni a szobát – több-kevesebb sikerrel –, hátha nem marad akkora disznóól utánunk.

Pár perc elteltével egyszerre léptünk ki az éjszakába, hogy újra útnak induljunk az eredeti célunk felé: Los Angelesbe.

○•○•○

Javítva: 2024.03.23.  / A fejezet ketté lett szedve.