Sziasztok! Köszöntelek Titeket első történetemnél itt Wattpadon. Remélem lesz, akinek elnyeri a tetszését. Az írás saját elképzeléseim alapján készült, a leírtak mind a képzeletem szüleménye. Nincs konkrét Biblia vonatkozása sem. Fikció. 

( A történet az első próbálkozásaim közé tartozik, mióta visszatértem az íráshoz, így lesznek benne hibák, amiket egyelőre nincs időm orvosolni, de rajta vagyok az ügyön.)

Szerk.: 2024. – A könyv lassú javítás alatt van!

Köszönöm a figyelmet, jöjjön a prológus! :)

Emma vörösesbarna haját lágyan füle mögé simítva, kimért léptekkel igyekezett az emeletre, ahonnan jajveszékelve zúgott fel két gyermeke tompa sírása. A nő idegesen szaporázta meg lépteit, hogy minél előbb eljusson a gyerekszobáig. Aggodalma kezdett kicsúcsosodni, amikor kislánya odafent ennél is keservesebb ordításba kezdett.

Emma belépett a helyiségbe, ahol a két féléves kisbaba zokogott. Az egyik fiú volt, míg a másik lány. Mindketten édesanyjuk vonásait örökölték: zöld, átható tekintetet és különleges, vöröses hajszínt.

A gyermekek fölött egy ismerős alak görnyedt. Legalábbis Emma jól ismerte a betolakodót, aki kaján vigyorral az arcán, végigsimított ízléstelenül hosszú körmével a leányka arcán. Érintésétől a kislány újra féktelen sírásba kezdett.

– Gyönyörű – búgta rekedtesen a férfi.

– Mit keresel itt? – kérdezte remegő hangon a nő.

– Nincs itt az angyal – terelte a szót a férfi. – Eljöttem, hogy lássam a leánykát.

– El kell menned innen, Belzebub! – förmedt rá az asszony. – Bármikor hazatérhet, és ha itt talál...

– Emma? – Az ajtó tompa puffanással tárult ki. Az arkangyal megmerevedett a lánya arcát simogató démon láttán. – Elég volt!

Az angyal odarohant a kiságyhoz, majd kezébe vette lányát, lágy csókot nyomott kipirosodott orcájára.

– Elmegyünk! – Az arkangyal ellentmondást nem tűrő hangja visszhangzott a levegőben.

– Nem viheted el! – Emma kétségbeesetten ugrott az angyal elé, és végighúzta ujjait gyermeke arcán. – Ő lesz az!

– Nem engedem, Emma! Nem fog megtörténni. – Ezzel meglódult a kijárat felé a kislánnyal a kezében.

– Nem tudod megakadályozni, angyal. – Belzebub hangja kemény volt, mégis könyörületes. – A leány hozzánk fog tartozni. Előre meg van írva.

– Ezt majd eldöntöd, igaz, kicsi Eleanor? – Szorosan magához ölelte a pirospozsgás arcú gyermeket, majd kitárta fenséges, arany pompában úszó szárnyát, és az ablakon keresztül kiröppent a felhők közé.
A nő némán meredt az arkangyal után, aki lányával együtt, elvitte az alvilág összes reményét is.

Eleanor Luna Owens

 A furcsa gyomorgörcs, mely lassan háromnegyed órája gyötört, nem akart csillapodni. Akkor tört rám először, amikor beültem az autóba, anya mellé, a reptér parkolójában. Egy ideig nem foglalkoztatott, de most, hogy tovább tartott, mint számítottam rá, határozottan zavaróvá vált.

Az égbolt teljesen kitisztult, mire elértünk Colonie határába. Arcom lágyan nyaldosták a nap utolsó augusztusi sugarai a kocsi ablakán át, miközben anya megállás nélkül beszélt az elmúlt évről, a városról, a bátyámról, de néha megszakította a rettentően érdekfeszítő mondandóját, hogy választékosan káromkodva, az előttünk haladó autós tudtára adja, hogy jó lenne, ha hetvenes táblánál annyival is haladnánk.

Sosem gondoltam volna, hogy egy félórás utazás anyával fárasztóbb lehet, mint apa heti rendszerességű kiselőadása a tanulás fontosságáról és a férfiak háttérbe szorításáról a gimnazista évek alatt. Nem, mintha sok barátom lett volna az elmúlt években. Egy fiú volt az életemben, és a viselkedése miatt, ő sem nyerte volna el az év legkiemelkedőbb barátja címet. Egy szó, mint száz: fél év után szétmentünk.

Kezdtem ráeszmélni, hogy hatalmasat tévedtem, amikor azt hittem, anya mellett minden egyszerűbb lesz. Sejthettem volna, hogy két önfejű, makacs nő nehezen fogja megtalálni a közös hangot tizenhét külön leélt év után.

Teljesen más volt egy–két napra hazautazni a családom másik feléhez, mint életvitelszerűen együtt élni velük.

A dolog nehézségére apa már korábban rávilágított, amikor ma reggel elbúcsúztunk egymástól, de én természetesen csak a szemem forgattam, mint mindig, amikor szentbeszédet tartott a költözésem miértjéről.

A nyár elején tudtam meg, hogy a végzős évem Los Angeles helyett Colonie-ban kezdem meg. Apa egy hihetetlen fontosságú munkáról áradozott, amit a jövő év elejéig kell elvégezzen. Utólag derült csak ki, hogy megkapta a hőn áhított szakács állást, az egyik pénzes ismerőse luxushajóján, és ezzel egy időben megpecsételte a sorsom; lepasszolt engem édesanyámnak, az életem egyik meghatározó szakaszában, egy idegenekkel teli, unalmas kisvárosba, ahol a lakosság felét nyugdíjasok tették ki.

– Remélem, éhes vagy, Nora! A bátyád rendelt neked egy extra sajtos, szalámis pizzát – hozta fel anya a következő dolgot, ami éppen eszébe jutott.

Felsóhajtottam a nevem hallatán, miközben levettem a napszemüvegem, és a táskámba helyeztem. Anya pontosan tudta, hogy nem szerettem, ha Norának hív, de mivel ő nevezett el így, ezért azt gondolta, ez feljogosítja arra, hogy az egyik, általam leggyűlöltebb módon becézzen. Ennél még az is jobb lett volna, ha életem végéig a teljes nevemen szólítana.

– Aha, az jó lesz – motyogtam válaszul, de jelenleg nem különösebben érdekelt az evés. Sokkal jobban foglalkoztatott a gyomromban lágyan kavargó idegesség, ami azóta kecses táncot járt bensőmben, mióta beszálltam anya mellé az autóba.

Az tartotta bennem a lelket, hogy legalább Jayce ott lesz mellettem. Kiábrándítóan hatott, hogy az elmúlt tizenhét évben csak online, illetve telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot. Leszámítva, persze, azt a havi egy hétvégét, amikor az egyikőnk repülőre pattant, hogy meglátogassa az ország másik felében élő testvérét.

Jayce volt az, aki szívesebben utazott hozzám és apához. Megkértem rá, hogy amennyiben nem bánja, akkor lehetőség szerint inkább ő látogasson meg engem.

Többnyire nyomasztott a gondolat, hogy repülnöm kell, és emellett ott volt még apa is, aki nem szívesen engedett ide. Állandóan csak morgott, ha szóba esett Colonie és a látogatás. Ő már csak ilyen volt, egy örök aggódó szülő.

Ezért is lepődtem meg annyira, amikor bejelentette, hogy anyánál fogok lakni.

Gyanakvó természetemből kifolyóan, általában jól kezeltem a váratlan eseményeket, de a legelején mindez, még nekem is betett. Az első beszélgetés után csak ültem, és a szobám zöld falait bámultam összeroskadva, miközben azon tűnődtem, hogy egy másodperc alatt dobhattam kukába az eddigi életem, barátaim és reményeim. Mára már igyekeztem elfogadni, hogy nekem ez jutott.

Apa úgy döntött, eljött az ideje, hogy a saját életét egyengesse az enyém helyett. Talán igaza is volt, ideje kiszakadnom a rózsaszín buborékból, amiben eddig tartott.

– Mindjárt otthon vagyunk! – lelkendezett anya, mintha nem tudtam volna, merre jártunk. Tény, hogy rég voltam már itt, kicsit több, mint egy éve, de Colonie nem tűnt egy végtelen labirintusnak, ahol napokig elveszetten bolyongott az ember. – Már innen látom azt a bolond testvéredet – kuncogott, majd bekanyarodott a garázs elé, és leállította a motort.

Jayce először az ablakból integetett, aztán egy percen belül már a verandáról folytatta.

Mosolyogva integettem vissza neki, miközben egy újszülött vaddisznó kecsességével ugrottam ki a régi Fordból, hogy magamhoz szorítsam az ikertestvérem.

Jayce legalább húsz centivel magasabb volt nálam. Állandóan azzal cukkoltam, hogy elszívta előlem a centiket, mivel elég apró termetűre nőttem.

– Csak nem Eleanor Luna Owenset látom teljes életnagyságban? – pimaszkodott a bátyám.

– Tudod, Jayce Theodore, én inkább a helyedben elhallgatnék, mert még a végén megütöd a bokád – fenyegettem vigyorogva, mire ő megcsóválta a fejét.

– Még be sem tetted a lábad a házba, de már fenyegetsz! – csattant fel játékosan. – Na, gyere ide, te nagyvárosi lány!

Nevetve karoltam át újra Jayce-t. Felpipiskedtem, hogy kényelmesen elérjem a nyakát, majd jó erősen megszeretgettem.

– Túldramatizálod, Luna, múlt héten találkoztunk utoljára – jegyezte meg csendesen, mire azonnal tettetett sértődöttséggel eltaszítottam magamtól.

Igen, valóban meglátogatta apát az utolsó Los Angelesben töltött hétvégénken, de attól még nem halt volna bele egy kis kedvességbe.

– Nem kimondottan kedvellek, te szemét – húztam össze a szemöldököm, majd duzzogva hátat fordítottam neki, hogy segítsek anyának behordani a csomagjaim.

– Én sem, de kénytelen vagyok elviselni téged, ha már együtt jöttünk a világra – rántotta meg a vállát, de szája szegletében mosoly bujkált.

– Össze ne vesszetek már az első pillanatban! – dorgált minket anya, miközben az egyik bőröndöm lepakolta az előszobában.

– Nyugi, anyu, ez még semmi! – szólt oda Jayce, majd megindult felém, és elvette a kezemből a nehéz táskákat.

– Egy igazi kretén vagy! – kiabáltam utána, míg lecsuktam a csomagtartó ajtaját, majd lassú léptekkel elindultam a fehér színű, kétemeletes, családi ház felé.

Az ismerős előszobába lépve egyből megcsapott az „otthon illata". Hiába nem itt nőttem fel, mégis ez a ház a második otthonom.

Biztonságot nyújtó, bézs színű falak, tágas nappali terült el a földszinten, ahol összegyűlhettünk, beszélgethettünk, nevethettünk.

Emellett ott volt a nemrégiben felújított konyha, amit a nappaliból és az előszobából is meg lehetett közelíteni, modern felszereltségével pedig teljesen elfeledtette veled, hogy egy aprócska városban rekedtél.

Kirázott a hideg, amikor átfutott az agyamon a gondolat, hogy milyen szép gyermekkorom lehetett volna a bátyám oldalán. Boldog emlékek ezrei juthatnának eszembe, amiket együtt kellett volna átélnünk Jayce-szel, anyával és apával. Ehelyett mi maradt nekünk? Egy csonka, kettészakított család, elvált szülőkkel. Éljen!

– Gyere, Nora! – kiabált le az emeletről anya. – Jaynek van egy meglepetése számodra.

Visszasétáltam a nappalin keresztül az előszobába, majd onnan egyből felmentem a barna falépcsőn.

A fenti folyosó fala ugyanolyan színben pompázott, mint odalent, és végig a gyermekkori képeink borították. Néhány bekeretezett kiskori rajzunk is megtalálható volt: a kedvencem mindig is a nyolcéves Jayce elképzelése marad a családról. Az a kép, igazi csendéletnek számított, ahogy a papír jobb oldalán apa és én állunk kézen fogva, mögöttünk magas épületekkel, míg ő a lap bal oldalán anyával hasonló pózban, egy parkból integetett nekünk a túloldalra. Ilyen egy igazi összetartó család! Az ország két pontján, jó messze egymástól, hogy a duzzogó szülők nehogy összefussanak egy véletlen folytán.

– Már akkor is tehetséges voltam – lépett mellém Jayce, majd kommentálta a rajzot, amit éppen elmélyülten bámultam. Szavai kizökkentettek a mélázásból, majd felé fordultam, de nem reagáltam egoista felvetésére.

– Mit akartatok mutatni? – váltottam inkább témát mosolyogva.

Titkon örültem neki, hogy itt lehettem Jayce–szel, rengeteg időt elvett tőlünk a szüleink korai válása. Együtt sokkal könnyebb lett volna mindkettőnknek. Egy időben, sokat hiányoltam a bátyám.

Emiatt kislánykoromban elég visszahúzódó voltam, féltem az emberektől, és nem szerettem idegenekkel beszélgetni. Legtöbbször sikeresen el is kerültem ezeket a szituációkat azzal, hogy ignoráltam, akik hozzám szóltak, inkább nem válaszoltam nekik.

Kiskoromban az óvónő azt javasolta apának, hogy vigyen gyermekpszichológushoz, mert ötévesen nem kommunikáltam a társaimmal. Az egyetlen probléma ezzel mindössze az volt, hogy otthon be sem állt a szám. Egész nap csicseregtem apának a különféle izgalmakról, amiket a játékok furfangos világában éltem át.

Iskoláskoromra szerencsére megerősödtem, elfogadtam, hogy az az űr, amit érzek magamban, mindaddig betöltetlen marad, amíg Jayce nem lesz a közelemben.

Születésünk óta egy láthatatlan kötelék tartott minket egyben, amit se a szüleink, se a távolság nem tudott elszakítani. Ezért is maradtunk jó testvérek, mert nem hagytuk, hogy ez szétszakítson minket.

– Csukd be a szemed, és kövess! – Nem ellenkeztem a bátyámmal, bíztam benne, hogy nem egy pókokkal teli kamrába vezet, ahol élve felfalnak a gusztustalan kis csáprágóikkal.

Megragadta a kezem, és maga után húzott. Körülbelül öt lépést tehettünk előre, aztán megfogta a vállam, és jobbra fordított.

– Nyithatod! – Ahogy megpillantottam a helyet, ahova vezetett, egyből elérzékenyültem. Nem akartam elhinni, hogy ez mind tényleg az enyém lett. – Nath segített megcsinálni és berendezni. Remélem, tetszik ez a babarózsaszín árnyalat, ezenkívül csak lila és fekete volt. Gondoltam, nem egy kriptában szeretnél élni, szóval maradt ez a csajos szín – magyarázta jókedvűen Jayce.

Legalább egy percig nem jutottam szóhoz, talán még levegőt sem vettem. Megilletődtem a látványtól, és egyszerre meg is ijedtem.

Jayce szavai alapján járt itt egy idegen. Az új haverja képében, akivel állítólag tavaly kötöttek életre szóló barátságot, amikor a srác ideköltözött. Párszor már mesélt Nathről, de nem különösebben érdeklődtem iránta, akkoriban lényegtelennek tartottam, most viszont különösen felzaklatott a dolog.

Sejtettem, lassan elkerülhetetlen lesz, hogy megismerjem.

A testvéremmel ellentétben, én csak el akartam bújni a világ elől és nyugodtan átvészelni az utolsó évet a gimnáziumban. Nem szándékoztam ismerkedni, nem akartam semmit sem, csak visszaszaladni a megszokott életembe és újra belekényelmesedni.

Tudtam, hogy ez lehetetlen, így egy mosolyt erőltettem magamra, majd körbepásztáztam a helyiséget.

Az újdonsült szobám falai édes babarózsaszínben pompáztak. A tágas franciaágy fölött, a falon, sötétebb betűkkel az a becenevem szerepelt, amit történetesen szerettem is: Luna.

Az ágy jobb oldalán egy fehér színű éjjeliszekrény helyezkedett el, rajta egy lámpával. Szemben vele egy íróasztal, fölötte egy újnak tűnő tévével. Az asztal bal oldalán egy világoskék babzsákot hanyagul odavetettek, a szoba kellős közepén pedig egy kerek, lila, bolyhos szőnyeg hevert. Az ablak két sarkát kék sötétítő szegélyezte, alatta egy kétszemélyes, fából épített tároló húzódott, a tetején kialakított párnás résszel. Lényegében egy kanapé az aljában ágyneműtartóval. Az asztal balján volt még egy álló tükör és egy ruhásszekrény.

Na jó, talán kicsit giccses így ez az egész.

– Ez... – csuklott el a hangom. – Jayce, ez gyönyörű, nagyon köszönöm! – fordultam felé, majd ismét szorosan átöleltem. Éreztetni akartam vele, hogy boldoggá tett, még ha nem is volt kimondottan igaz.

– Ezek szerint tetszik – nevetett fel. – Nagyon izgultam, hogy nem fog. Tegnap azon gondolkodtam, inkább megmutatom, hogy feldolgozd, míg ideérsz.

– Azt hittem, én dramatizálom túl a dolgokat – forgattam a szemem. – Anya, neked is köszönöm – mosolyogtam rá.

Anyukám eddig Jayce mögött téblábolt, és válla fölött kukucskált felém, kíváncsian leste a reakcióm. Reméltem, hogy nem bántottam meg őket. Igyekeztem mindent beleadni, hogy azt mutassam, minden rendben van.

Láttam anyán, hogy ő is teljesen magánkívüli állapotba került. Csak állt a küszöbön arcára szorított kezekkel, elérzékenyülve.

A lánya vagyok, minden bizonnyal nem volt könnyű neki, hogy hosszú éveken át, több ezer mérföld távolságra laktunk egymástól. Végtére is, mindig szeretett engem, és én is őt.

Anya is megölelt, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

– Örülök, hogy itthon vagy, kicsim – simította a fülem mögé a hajam. – Nélküled sosem volt az igazi. Hiányoztál nekünk, Eleanor!