A puha ajkak elváltak Jungkooktól.

Még hányszor...?

Még hányszor éli meg a kínt, melyet csillapítani nem tud, csak szítani?

V ezúttal komoran kereste a tekintetét.

- Fejezzük ezt be. - lépett végül el mellette. A fiatalabb tágra nyílt szemekkel utána pillantott, de az ereje csak egy bólintásra futotta.

Így van. Abba kell ezt hagyniuk.

Lehet, hogy V-t nem érintik meg ezek a mozdulatok, de az ő szíve megbolondul ettől.

Ő csak szeretni akar valakit, aki őt is szereti.

- Menj haza egyedül. - suttogta erőtlenül. Taehyung minden kétségével, és minden félelmével együtt, eltűnt a sötét utcákon.

Hajnali fél kettő.

Egy lélek sincs az utcán. Talán neki sem kéne itt lennie.

Újra az álmait akarta. Újra vissza akart menni abba a világba, ahol bolondok lehettek. Ahol volt otthona, volt családja, voltak barátai, és a tökéletesség kedvéért volt szerelme is.

De fel kellett, hogy ébredjen. Így hát, elindult az utcákon, az álmaival a fejében.

Ezek az ostoba gondolatok táplálták az ő démonjait is.