...Even if your proper stance becomes loosened...

Elhomályosodott tekintettel láttam neki a kajacsinálásnak. Mivel hamar elkellett rohannunk a boltból, ezért aligha tudtam megvenni a kellőmennyiségű hozzávalót egy kiadós kajához, így úgy döntöttem valami egyszerűbbet csinálok inkább.
Szerencsére szerettem ételeket készíteni, legyen az egyszerű - mint a zacskós leves - vagy bonyolult - mint a hálaadási pulyka. Talán ennyit köszönhettem az árvaháznak.

Sajnos nem sok pénzt adományoztak az intézményünknek, így még a megszokottnál is rosszabb volt ott a kaja. Mivel 4 éves koromig ott éltem, ezért volt időm megtapasztalni azokat a furcsa dolgokat, amiket nap mint nap a tálcánkra helyeztek, így mikor kicsivel nagyobb lettem (már örökbefogadtak), s tudtam úgy is ételt csinálni, hogy nem égettem fel a konyhát, két hetente minimum ellátogattam oda és készítettem nekik valami finomat. Persze jó sok időbe telt volna, ha mindenkinek csinálnom kellett volna, így mikor ott voltam akkor csak valamelyik korosztályra főztem/sütöttem. Így lett belőlem konyhatündér, s így tudtam majdnem mindent megcsinálni, akár fejből is.

Ezért sikeredett feltalálnom magamat és viszonylag hamar kész is lettem a kicsit más összetevőkből álló étellel. Szépen és hatalmas precizitással tettem mindent egy tányérra, hogy aztán fel tudjam egyensúlyozni mindet Yoongihoz, mert az biztos volt, hogy ő nem fog lejönni mégha meteorit is csapódna a házba. Igyekeztem valami jó szöveget kitalálni, míg felfelé bandukoltam a lépcsőkön, mely kedves is, de magában hordozza a stílusomat.
Viszont mikor a fiú ajtaja elé értem - mely kicsit ki is volt nyitva - teljesen elfelejtettem mindent és csak az ágyon összegubózott srácra tudtam koncentrálni, ki véletlen egyszer túl hangosan szipogott ezzel elárulva, hogy sír/t.

- Yoongi? - kérdeztem bizonytalanul, de megmozdulva csak jobban szorongatni kezdte a paplanját.

- Khm.. menj ki. - mondta tömören egy krákogás után, de még így is elárulta az a tipikus orrhang, mely vagy egy nagyon kemény megfázásnál vagy sírásnál szokott megjelenni. Azt viszont teljességgel kizárt volt, hogy ő most tényleg megfázzon, hisz mindig jól felöltözött. Hangtalanul léptem beljebb a szobájába és hajtottam be magam után az ajtót, hogy ne jöjjön be ott is fény. Nesztelenül tettem le az éjjeliszekrényére a tálcát, majd óvatosan bemásztam mellé az ágyba.

- Mi a.. - kezdett bele kicsit erőszakosabban, de mikor nagy nehezen köré fontam karjaimat, már nem tudott mit mondani. Amennyire csak lehetett közelebb húztam magamhoz, s úgy tartottam. Na nem mintha attól kellett volna tartanom, hogy esetleg leesne. Teljesen befeszült erre a tettemre és szerintem még a légzése is megállt, mert nem nagyon emelkedett a háta. Rég volt olyan, hogy valakinek támaszt kellett volna nyújtanom, így kicsit ügyetlenül simogatni kezdtem a kulcscsontja körül.

Éreztem, ahogy lassan elengedi az izmait, s ezek után már csak azt érzékeltem, hogy néha-néha megrázkódott a válla.

- Naaah! Semmi baj. - simogattam gyorsabban. Úgy éreztem, mintha elárasztott volna az anyaiösztön, s minden áron magamhoz akartam szorítani, hogy egyben meg nyugodjon, de ki is sírja magát.
Mivel szerencsémre nagy volt az ágya és ő annak pont a közepében feküdt, ezért pár akrobatikus mozdulattal, egyszerűen átkerülhettem a másik oldalára, így már szemből vigasztalva. Nem mondom, hogy nem néztem ki röhejesen, de ha ő ettől akár csak egy nagyon kicsit is meg tudott nyugodni, akkor engem nem érdekelt semmi sem. Már könnyebb volt magamhoz húznom gyenge testét, mely egyre jobban kezdett rázkódni.

Mint egy kiscica fúrta a fejét mellkasomba én meg szorosan fontam köré karjaimat, folyamatosan simogatva a hátát és birizgálva az haját. Nem sírt keservesen. Rázkódni is max azért rázkódott, mert szinte fuldoklott a levegőhiány miatt. Csöndesen áztatta át szép lassan a pulcsim... vagyis a pulcsiját, de még egy apróbb szipogást se adott ki.

- A buta libák miatt? - kérdeztem, mire csak megrázta a fejét és tovább könnyezett.

- Akkor még is mi miatt lenne? - kérdeztem hitetlenkedve, mire egy kis gondolkozás után, egyszerűen megvonta a vállát. Felkuncogva toltam el magamtól és néztem könnyes arcába, de ugye "szégyenében" gyorsan vissza bújt.

- Nyhaaa! Ezek szerint miattuk. - toltam el magamtól. Megszeppenve és kicsit megtörve nézett szemeimbe, mire elfésültem oldalra a haját.

- Ne érdekeljen azoknak a hülyéknek a véleményük okés? - néztem mélyen a sötét íriszeibe, miközben gyorsan letöröltem a könnyeit.
- Lehet, hogy kicsit megváltozott a külsőd, de szerintem még így is baromi helyes vagy. És úgy is az a divat most már, hogy kinek a legfehérebb a bőre. Ne hagyd, hogy mások véleménye határozzon meg, mert bele fogsz őrülni. - mosolyogtam rá bátorítóan, mire elvigyorodott. Nem tetszett nekem az a mosoly.

- Szóval baromi helyes? - kérdezte olyan pajzán mosollyal, melyet soha sem fogok elfelejteni. Szemforgatva szedtem le róla a karjaimat és fordultam a hátamra.

- Chh... persze, hogy pont a lényeget fogod fel. - mondtam egy sóhaj kíséretében, mire ő felkönyökölt és úgy támasztva a fejét nézett rám.

- De hát ha egyszer imponáló? - kérdezte, ártatlan tekintettel, mire lassan feléfordítottam a fejemet, majd rácsaptam egy nagyot a vállára és felültem.

- Inkább edd meg amit csináltam. - álltam fel az ágyról és sétáltam az éjjeliszekrényen hagyott garnélás ételhez.
- Mivel valaki miatt nem tudtunk mindent megvenni, ezért.. - néztem rá szúrós szemekkel poénból.
-.. csak mártogatóst tudtam csinálni. Remélem ez is finom lesz. - ültem le törökülésbe az ágyára és tettem közénk a tálcát.

Furcsán szemezett az étellel, míg lassan föltornázta magát ő is törökülésbe, s mint aki nem tudja, hogy jó ötlet-e megenni, nézte a "gyilkos" rákokat. Végül még is vett belőlük és óvatosan kezdte el rágcsálni azokat. Nem nagyon értettem, hogy mi lehetett annyira ijesztő szerencsétlenekben, de inkább csak letudtam egy vállrándítással és kezdtem falatozni én is.

- Finom lett. - mondta miközben édesen nyammogott.

- Reméltem is hisz rengeteget szenvedtem vele. Ne kérdezd miért, hisz ez volt szerintem az egyik legkönnyebben elkészíthető kaja, de most különösen megizzasztott. - töröltem le a láthatatlan izzadtságcseppet a homlokomról, mire mosolyogva bólintott.

Kikerekedett szemekkel, ejtettem ki kezemből az egyik falatkát és néztem rá úgy, mint aki épp szellemet látott. Mikor észrevette hirtelen lefagyását gépezetemnek, zavartan és értetlenül kezdett el nézni engem, majd pár másodperc múlva inkább megszólalt.

- Mi az? - kérdezte zavarba jőve, mire én az arcára mutattam.

- Az... - nyögtem, mire még jobban összezavarodott. - Igen az az volt! - dőltem picit hátra, már vigyorogva.

- De mi volt az? - kérdezte kissé kiakadva.

- Mosolyogtál. - mondtam vidáman, mire összevonta szemöldökét.

- Dehát én szoktam mosolyogni. - mondta még mindig nem értve, hogy minek örültem annyira.

- De az nem ilyen volt. Volt eddig a keserűmosoly, a "márfeladtam" mosoly, a perverz mosoly, az "élvezemhakikészülsz" mosolyod és a műmosolyod. De ez.. ez most majdnem igazi volt. -mondtam már majdnem könnyezve. Mosolygott. Végre! Mégha kicsit is, de sikerült.

-De az nem volt mosoly. Csak egy nagyon kicsit feljebb vándorolt a szám széle. -mondta ismét zavarban.

-Nem baj. Akkor teszek róla, hogy a világ legboldogabb mosolyát produkáld egyszer.. miattam.

------ hiii. Gyerekek... nem tudom hogy csináltam.. de elfoglalt vagyok XD Nyáron. Pedig még diákmunkám se lett végül. Mondjuk a közelgő szülinapom sok szervezést igényelt, de minden oksa ;) Remélem tetszett a rész. Igyekeztem meg válaszolni az előzőben feltett kérdéseket. Egyet nem tudtam csak belerakni, az pedig az, hogy a lányok a boltból Yoongi volt iskolatársai. Remélem átláthatóbb :)

U.i.: Bocsi, csak meghülyült a telóm. Ha középre van igazítva a szöveg akkor elnézést. Vagy harmicszor visszacsináltam már... 

xXSunnyXx

... MOST KOMOLY LESZEDTE????