Másodszor találtam magam ugyanabban a feszült helyzetben, kósza három hónapon belül. Az út ismerős volt, talán soha nem is fogom elfelejteni.

Nem mertem Ivanra nézni. Az egész testem lebénult a félelemtől és a gondolataim akkora sebességgel váltották egyiket a másik után, hogy nem tudtam még magammal se tartani az iramot. Annyi biztos volt, hogy ha lehunytam a szemem, még mindig Leon élettelen testét láttam és Ivant, ahogy szépen lassan hajtja vissza ingjének ujját.

Megkönnyebbültem, mikor megálltunk és a motor sem búgott tovább. Tudtam, hogy ugyanúgy kellett volna tartanom az elkövetkezendő percektől, de már a gondolat is elég volt, hogy nem kell Ivannal kettesben töltenem több időt – majdhogynem magamtól indultam el Vincent házába.

-Nem hívhatsz senkit amíg odabent leszünk.- a hangja erős volt és határozott, a nézése pedig még jobban belém fagyasztotta a vért. A kocsi ajtajánál állt, amit egy laza mozdulattal kinyitott és türelmetlenül várta, hogy végre kiszálljak.

Nem válaszoltam semmit, csak lesütött szemekkel szálltam ki az autóból. Az ajtó hangosat csapódott utána, és lépteinek hangja visszhangzott a kihalt utcában. Karomnál fogva ragadott meg és húzott maga után. Ivan volt az utóbbi hónapokban az első, akivel nem kezdtem azon nyomban kiabálni. Még lélegezni se mertem a közelében, felbosszantani pedig végképp nem akartam.

Egy ütött-kopott rongybabának éreztem magam, míg maga után húzott keresztül a járdán, majd be a házba, ahova soha többé nem akartam betenni a lábam. Mintha nem teltek volna el hetek azóta, hogy utoljára itt jártam. Minden ugyanolyan gusztustalan volt és meghökkentő, mint legelső alkalommal. A férfiak és a nők arcát egy pillanatra sem tudtam volna megjegyezni – ahogy feléjük vezettem tekintetem már másfelé is pillantottam. Nem akartam, hogy az utolsó alkalom után bármi más is az emlékezetembe vésődjön erről a helyről.

Ez alkalommal egy teljesen másik szobába vezetett Ivan. A falak sötétek voltak és a köztük terjengő füst összeszorította az ember torkát, a mellé társuló szag pedig savként marta az orromat. Két hosszú, fekete bőrkanapé foglalt helyet a szoba közepén egymással szemben, kétoldalt egy-egy fotellal. Egy hatalmas, üvegasztal húzódott végig közöttük, amin ezüst tálca hevert, rajta hófehér porokkal, szép vékony csíkokra kihúzva. A falakon értelmezhetetlen festmények voltak, a polcok rogyásig voltak pakolva papírokkal, mappákkal, különböző fém dobozokkal.

A kanapén Vincent ült, azzal a tipikus önelégült vigyorral az arcán, nem messze tőle pedig az egyik fotelban Dale szívott ráérősen. A szívem hatalmasat dobbant és utána, mintha nem is vert volna többet. A kezeim remegni kezdtek és rongyként lógtak mellettem, miután Ivan eleresztett. Az ajtót becsukta mögöttünk, kizárva ezzel minden zajt, ami a házban volt. Csak a csend maradt.

-Rose, kérlek ülj le!- Vincent előredőlt és kezével magával szembe mutatott, az érintetlen kanapéra. Ivan lassan sétálni kezdett a szobában, Dale mély slukkjai pedig tisztán hallhatóak voltak.

Vincent várakozva nézett velem farkasszemet, én pedig lassacskán lépésre bírtam a lábaimat. Mindenem remegett, míg megtettem azt a pár lépést és leültem. Mereven tartottam magam, kezeim combjaimon pihentek és kerültem Dale pillantásait, amiket szinte már éreztem a bőrömön.

Ivan, mint egy keselyű, csak körbe-körbe mászkált a szobában, bennem egyre inkább csak fokozva a feszültséget.

-Mit keresek itt megint?- kérdeztem, meglepően ridegen és határozottan, holott belül egyáltalán nem ez volt az érzésem.

Vincent halkan felnevetett és mintha Dale felől is hallottam volna egy apróbb horkantást.

-Meglep ez a kérdésed.- válaszolta kisebb ámulattal arcán Vincent.- Azt hittem okos lány vagy te, és magadtól is rájössz mostanra.

Mozdulatlanul álltam a tekintetét és belegondoltam, hogy jó ötlet lenne e most a szótlanságot választani.

Csak sajnos ez sosem volt az erősségem.

-Éppen ezért kérdeztem.- feleltem végül, kisebb gúnnyal vegyítve.

Ismét felnevettek, ami ezúttal jóval rövidebb ideig tartott.

-Lehet, hogy az unokatestvéremet át tudod verni, Rose. De teljes őszinteséggel ajánlom, hogy velem ne baszakodj.- állta a pillantásomat és a hangja fenyegető volt és rideg.

Körmeimet tenyerembe véstem és próbáltam legyűrni az egyre jobban növekvő félelmet magamban. Szemem sarkából láttam, hogy Ivan leterítette a fotel támlájára kabátját, majd tovább kőrözött lassú léptekkel körülöttünk.

-És most kérdezni foglak, te pedig válaszolsz nekem.- kényelmesen hátradőlt, tekintete egy pillanatra sem tévedt másfelé.

-Ez baromság!- csendült fel Dale hangja.- Miből gondolod, hogy őszintén válaszolni fog?- horkant fel és elnyomta a csikket, majd ugyanúgy visszasüppedt a foteljába.

-Mert kezd nyilvánvalóvá válni, hogy ha Stylesról van szó, mindent megtesz.- vágta rá szélesen elmosolyodva.

Ettől a pillanattól fogva a félelmem átváltott rettegésbe. Velőt rázó, izzadságot megfagyasztó, elviselhetetlen fájdalmat okozó rettegésbe.

-Rosszul gondolod.- sziszegtem fogaim között, szemeim már égtek a Vincent felé irányuló undoromtól és gyűlöletemtől.

-Ezt a hazugságodat elnézem, az összes többi eddigivel együtt.- legyintett kezével és ismét előre dőlt, mindkét könyökével combjain megtámaszkodva.- Hidd el, jobban jársz ha ez volt az utolsó. Styles lopott tőlem?- kérdezte hirtelen.

Meglepve pislogtam vissza rá.

-Nem.- feleltem egyszerűen.

-Styles hívta rám a rendőröket?- kérdezte ismét, higgadtan.

-Nem.- vágtam rá egyből. Nem fogok ilyen könnyen megtörni neki.

-Te voltál a besúgó?- a szemeim egy alig észlelhető pillanatra elkerekedtek és a szívem tízszer olyan gyorsan kezdett el verni.

-Nem.- próbáltam ugyanolyan határozottan válaszolni, mint eddig, de még én is tudtam, hogy a megengedettnél tovább hezitáltam.

Vincent válla fölött intett Ivannak kezével, aki időközben szépen komótosan feltűrte ingjének ujjait.

-Ivan.- Vincent hangja már majdhogynem olyan sima volt, mint a selyem és ilyen nyugodt mosolyt még sosem láttam senki arcán ezelőtt. Aztán Ivan, az utóbbi percekben használt lassú, kimért lépteit meggyorsította és mögöttem termett.

Egy hangos, fájdalmas sikoly hagyta el a torkomat, mikor ujjaival hajamba túrt és ökölbe szorítva kezét markolt bele, majd hajamnál fogva húzott magával. Kezét durván derekamra tette, hogy ne essek a földre, míg amivel a hajamat szorította szintén gondoskodott róla, hogy arcom egy pillanatra se nézzen a padlóra. Mindvégig Vincent hűvös tekintete volt az egyetlen, amit láttam. Lábaimmal hiába kezdtem rúgkapálni, minden erőfeszítésem felesleges próbálkozás volt, majd lábaim végül földet értek a kanapé mögött pár lépéssel. A bőröm fájt és biztos voltam benne, hogy Ivan marka tele lesz a hajammal, ha egyszer elenged.

-Még egy esélyed van, Rose, hogy jól válaszolj.- szólalt meg Vincent higgadtan.- Te voltál a besúgó?- ezúttal hangosan és nyomatékosabban kérdezte, Ivan rántott egyet hajamon, amitől egy fájdalmas nyöszörgés hagyta el a számat és szemeim könnybe lábadtak.

-Nem én voltam.- hazudtam ismét, remegő hangon.

Vincent alig láthatóan bólintott egyet és Ivan eleresztette a hajamat, de ahogy elmúlt a szorító fájdalom fejbőrömön, Ivan magával szembe fordított és hatalmas, elviselhetetlen fájdalom nyilallt végig az arcomon. A testem automatikusan kezdett dőlni az ütés erejétől, de Ivan kezei elkaptak és két karomnál fogva szorítottak. Akárhányszor csak a bőrömhöz ért fájt, egyre jobban fájt.

Vincent felkelt a kanapéról időközben és pár lépésnyire volt tőlünk, nyugodtan nekidőlve a fotel támlájának nézett engem, ahogy Ivan egyetlen ütése elvette minden életerőmet.

-Nem hiszem, hogy tisztában vagy a helyzet komolyságával, Rose.- ingatta fejét Vincent, miközben Dale, ugyanolyan közönségesen csak ült a fotelban. Egy pillanatra sem hazudtolta meg a róla meglévő elképzeléseimet.

-Ez a módszeretek? Összeveritek a nőket, ha kell valami?- kérdeztem továbbra is remegő, megvető hangon.- Tőlem nem fogtok megtudni semmit!- emeltem fel a hangom, bár az erőm alig engedte és egy undorodó fintorral néztem Vincentre.

-Ivan.- továbbra is mosolygott, majd ahogy elhagyta Ivan neve a száját, ezúttal az orromban éreztem nyilalló, de egyben forró fájdalmat. Ezúttal a földre estem, fejemet a padlóba vertem és soha nem is akartam onnan többé felkelni.

Remegő ujjaimat orrom elé tettem, és abban a pillanatban csupa vér lettem. Az egész fejem lüktetett a fájdalomtól, a testem pedig jóval gyengébb lett. Ivan karomnál fogva rántott fel a földről, keze volt az egyetlen biztos támasz, amitől nem estem össze. Még.

-Te hoztad ki a börtönből?- kérdezte Vincent türelmetlenül, növekvő irritáltsággal hangjában.

-Fogalmam sincs, hogy ki hozta ki őt!- válaszoltam hangosan, valószínűleg az egyetlen igazságot, ami ma este elhagyta a számat.

Ivan ökle ezúttal a bordáim közé ütött. A levegő bennem rekedt egy pillanatra és automatikusan görnyedtem össze, majd térdre rogytam, kezeimmel védekezve körbeölelve magamat, a könnyeim pedig csendben követték egymást végig arcomon.

-Még.- Vincent hangja halk volt, ahogy Ivanhoz beszélt.- Törd meg jobban, ennyitől nem fog beszélni.- tette hozzá és egy utolsó, hűvös pillantást vetett rám, mielőtt ismét a kanapéhoz sétált és leült.

Ivan megint megragadott és felrángatott a földről, ujjai olyan szorosan markoltak, hogy kezeimen biztos nyomot hagytak. Jobb kezét elhúzta tőlem és ökölbe szorította, a gyomrom pedig azonnal összeszorult, ahogy a következő pillanatra gondoltam.

-Ne, kérlek ne!- sikítottam, ökle pedig ismét a földre taszított.

Tenyereimet remegve tapasztottam a padlóra és próbáltam elhúzni magam előle, de teljesen sikertelenül. Lábaimnál fogva visszarántott és ismét fájdalmat éreztem a bordáimnál, majd az arcomon, és ez így ment váltakozva, mígnem a fájdalom az egész testemben pulzált.

És mikor már úgy éreztem, hogy a bőrömön egy ép folt sem maradt és hogy a csontjaimat egytől egyig darabokra zúzta az öklével, lehunytam a szemeimet.

És a fájdalom, még ha csak ideiglenesen is, de megszűnt és felváltotta a teljes sötétség, ami ellepett mindent.

Köszönöm a szavazatokat és a hozzászólásokat! :)