(Sokat késve, de itt a következő fejezet. 😊)

Új vezérünk mondta ugyan, hogy beszélünk, de ez valahogy nem esett meg. Igazából nem is értettem akkor, sem később, hogy mit akart volna megbeszélni velem. Eltelt jó pár nap, sőt jó pár hét is és én, illetve mi a kicsikkel egy szép tágas szobába lettünk költöztetve. Mindent megkaptam amire csak szükségünk lehetett. Egyvalami azonban hiányzott. Egy társ, egy olyan társ aki mellett végre úgy érezhetem, hogy én is tartozom valahová, hogy én is fontos vagyok.
És igen, voltam olyan bolond, hogy nem vettem észre, hogy minden amire vágytam ott volt tőlem egy kar illetve mancsnyújtásnyira.
- Anyuci, Wonie megint megharapott. - kicsi lányom rohant hozzám ismét s mutatta kis kezét - Folyton megharap.
- Majd beszélek vele. De ugye tudod, hogy csak félt téged?
- De miért harap? - bújt hozzám lányom.
- Tudod milyen kis magánakvaló. - simogattam meg fejét. Kislányom bólintott egyet. - Menj szépen és játssz a többiekkel.
- Rendben anya. - mosolyodott el és szaladt is.
Egy kis mosollyal és nagy sóhajjal néztem utána. Cseppem nem is tudja még, nem értheti, hogy azok a harapások milyen nagy jelentőséggel bírnak. De még van ideje, hogy felnőjön s megértsen mindent. A falka még most is, így is, furcsán méreget engem. Talán mert úgy születtek kölykeim, hogy semmi sem köt igazán engem a vezérhez.
Most is, miközben gondolataim tengerében küzdök, sétám során, most sem mulasztanak el összesúgni mögöttem. Megtanultam kezelni a dolgot. Hiszen most már nem csak magam vagyok, már másra is tekintettel kell lennem. Sétám során csak nézelődtem, ám nem láttam semmi olyat ami tetszett volna, legalábbis az áruk közt nem, ám a falkabeliek közt igen. Ott volt minden ami épp jólesett volna nekem is. Így aztán nem maradtam túl sokáig. Szándékomban állt elvonulni. A faluból kiérve, mert hogy nem akartam maradni, átváltozva, szépen eltűntem az erdő fái közt.
Tévedtem mikor azt hittem, hogy nem fog senki figyelni, hogy nem tűnik fel senkinek jelenlétem.
- Hát te hova igyekszel? - az egyik pillanatban még futok, a másikban meg már le lettem terítve vezérünk, Ravi által.
- Gondolkozni. - emberi alakban, szűkszavúan válaszoltam neki.
- Azért rohantál úgy mint akit kergetnek? - lemászott végre rólam, aztán felhúzott ülő helyzetbe - Jobban tetszett volna ha inkább engem látogatsz meg.
- Miért? - bár nem mondom, nem vallom be, de jólesik, hogy utánam jött.
- Mert mondjuk én vagyok a vezér? Na jó, inkább csak azért mert van három közös kis csodánk. Ezen felül a társam vagy.
- Ezt ki mondta? - vágtam szavába.
- Én és a kölykeink. - olyan nyugodt volt. Nem is értem hogy csinálja. Én már most ki tudnék szaladni a világból.
- Mindenki más ugyanúgy egy mocskos korcsnak néz akinek semmi keresnivalója a falkában. - ez van, ezt ő sem tagadhatja le.
- Tudod miért? - meg se várta válaszom máris folytatta - Azért mert nem hagyod, hogy lássák milyen is vagy valójában.
- Miért, szerinted milyen vagyok? - nem értem hogy hova akar kilyukadni. Hiszen nem vagyok olyan mint ő, mint a többiek.
- Egy különleges személy, egy olyan értékes lény aki nélkül nem látom értelmét a létezésnek. - teljesen letaglózott. Életemben, soha, nem fordult még elő, hogy ilyen vallomást tegyen nekem valaki. Főleg nem egy vezér. - Csak fogadd el, hogy melletted vagyok és mutass többet magadból. - arcom simította, ekkor vettem csak észre, hogy könnyezem. Szemeim becdukva simultam kezébe. Hihetek neki? Valóban csak nyitnom kellene kicsit a falka felé? De hisz próbáltam már és nem lett másabb semmi.
- Te.. - nyitottam fel szemeim s néztem rá - te tényleg így érzel?
- Igen. - kaptam egy kis puszit homlokomra - Be fogom bizonyítani, meg fogod látni, hogy értékesebb vagy bárkinél. De most - kezeim fogta és segített fel álló helyzetbe - menjünk vissza. Jó? - bólintottam csak - Még sok dolgunk van. - egy perc sem kellett, hogy átváltozzunk s rohanjunk vissza.
Nos igen, új vezérünk különösen erős hatással van rám. Őszintén? Nem bánom.
Visszatérve Ravi ment a rá váró dolgok intézésére, én pedig kölykeinkkel elvonultam a nekünk adott szobába. Talán ideje lenne elválasztanom őket, de nem akarom még. Ők az én kölykeim, nekik mellettem a helyük míg ők maguk úgy nem döntenek, hogy más úton akarnak járni.
- Anya, igaz hogy apa szeret minket? - nagyobbik fiam ugyanúgy kíváncsi volt mint testvérei.
- Igen fiam. De miért kérdezed ezt most? - simítottam fejét.
- Csak.. hallottuk valakitől, hogy apa igazából nem is akart minket. - másodszülöttem bújt is szorosabban hozzám míg testvére beszélt.
- Meséltem már ugye? - bólintottak - Apa és én mindig kergettük egymást, de sosem tudtunk egymáshoz érni, elkapni igazán egymást. Még most sem, de ő akkor is, mikor ti még csak álmok voltatok, ő már akkor is akart titeket. Ezért ne figyeljetek oda soha a sok ostoba fecsegésre.
- Rendben anya. - mondta kicsi lányom s bújt ő is.
- Szeretünk téged. - másodszülött kisfiam mondatát testvérei is helyeselték. Kaptak is puszit mind a hárman, aztán így együtt pihentünk le.

Eme napot követően úgy tűnt változás készül, s nem csak a szokott éves vagy vadászatot illetően melyen kölykeim is részt vesznek már. Nem tudtam pontosan mi jön, csak éreztem a változást. A tüzelős időszak is elemi erővel csapott le rám. Sokkal intenzívebb volt mint az előző években. De nem bántam, hisz megvolt az állandó társ akit hajlandó voltam magamhoz engedni. Vagyis... igazából mindig én vetettem rá magam s követeltem szinte a... nos figyelmét.
Ezen időszak végeztével aztán jött egy másik, a vadászat. A sok új dolog mellett, nem is olyan nagy meglepetésemre szolgált, hisz tudtam kölykeim erősek, hogy ők lesznek a vezér után a legjobb vadászok. Büszke voltam rájuk, ahogy az apjuk is. A falka.. ők valahogy kölykeim jobban elfogadták mint engem. Furcsa volt. Féltettem őket. De persze rájöttem, hogy nem kellett volna. Fiaim védték húguk, ám hiába, aki hozzám hűen magának való módon választott párt. Fiaim pedig, ők inkább apjukra hasonlítván mondhatni kívülállókat választottak maguk mellé.

Hamar elrepült az idő. Szinte észrevétlenül nőttek fel kölykeim s hagytak magamra engem. Ám nem maradtam egyedül, hisz ott volt a vezér, a társ aki megmutatta nekem, hogy igenis értékes vagyok.

- Min elmélkedsz? - Ravi ölel engem hátulról miközben kezei kerekedő hasamon pihennek.
- Csak rajtunk. - sóhajtottam s döntöttem fejem így kissé vallanak.
- Ugye már semmi butaság nem jut eszedbe? - puszilt is arcomra s bújt, ölelt jobban - Tudod, hogy most vigyáznod kell magatokra.
- Félek Ravi. - simítottam engem ölelő kezeire.
- De mitől? Hiszen elfogadtak. Ez csak egy bejelentés lesz. - eltolt magától, hogy aztán szembe fordítson magával - Tudod, hogy ideje végre hivatalosan is hogy a társam legyél. Hidd, el hogy nem lesz baj. - meg is csókolt. Viszonoztam is csókját, de nem tudtam teljesen megnyugodni.