Miért láttam őt többször sírni, mint nevetni, amióta ismerem? Már az első személyes találkozásunkkor világossá vált, hogy az élete nem mentes a nehézségektől, de nem kételkedtem abban, hogy elképesztően erős. Éppen ezért tört össze megint, mint eddig mindig, az, hogy sírni látom. Kétségbeesett arccal néztem fátyolos szemeibe, levegővételein érződött, hogy nagyon küzd a sírásinger visszafojtásával. Nem tudtam mit mondani, bármennyire is szerettem volna megvigasztalni, borzalmasan tehetetlennek éreztem magam. Ennek a néhány másodpercig tartó csendes szemezésnek az vetett véget, hogy egy nagy pislogás után lefolyt arcán egy szemsminkjétől homályos könnycsepp, annak csak pirosló pofiján lévő hüvelykujjam állt utat. Már nem bírtam tovább, inkább szorosan magamhoz öleltem. Akármi is bánthatta, úgy bújt a vállamhoz és annyira szorította a derekamat, mintha az élete múlna rajta. Haját simogatva néztem magam elé, Papa rémült tekintettel kereste velem a szemkontaktust, szinte a szemeivel kérdezte tőlem, hogy mi a baj, de hát fogalmam sem volt. Egy aprót biccentettem felé, majd lassan elhúzódtam Kihyuntól.

- Nincs semmi baj... - suttogtam neki egy biztató mosollyal, hátát cirógatva vezettem el őt a fürdőszobáig.

- Annyira gáz vagyok - támaszkodott le a mosdókagyló szélére a tükörrel szemben, miután a padlóra engedte táskáját, alsó ajkát beharapva szemezett saját tükörképével. - Tényleg sajnálom - csuklott el a hangja, arca pedig már megint kezdett eltorzulni.

- Ezt vegyük le - szuszogtam fel halkan, mögé lépve húztam le vékony vállairól szokásos szövetkabátját, majd teljesen kibújtattam belőle, félrerakva simultam hozzá, karjaimat dereka köré fonva néztem a tükörben visszaköszönő képet. Olyan keserves arcot vágott... - Hogy tudok segíteni? - mormoltam halkan a füle mellett. Kegyetlen volt ez a tudatlanság.

Talán az bántotta volna, hogy még mindig szégyenli magát a foglalkozása miatt? És nem is akarja, hogy Papa megkedvelje őt, aztán csalódjon benne, ha egyszer kiderül? Csak ez jutott eszembe, semmi más. Kérdésemet csend követte, bizonyára gondolkodott.

- Nem tudom - szólalt meg végül arcát tenyerei közé temetve, majd hajába túrva szipogott fel. Valószínűleg nem volt túl jó mentális állapotban. Kimerültnek tűnt.

Nem akartam túlságosan az aurájába mászni, főleg az egy héttel ezelőtt történtek után, szóval elengedtem őt, hátrébb lépve tőle figyeltem, ahogy hideg vízzel arcot mos, majd csak gondterhelten sóhajtozva bámulta saját magát.

- Szeretnél inkább hazamenni? Az is teljesen rendben van - mosolyodtam el szomorkásan, én nem örültem volna, ha egyedül marad, de nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát ezen az idegen helyen. Talán nem volt túl jó ötlet ez a közös ebéd.

- Nem, szívesen maradok. Csak kérek még egy percet - hajolt le táskájáért, majd sietve kezdte áttúrni a tartalmát. Jaj, igazán nem zavarna senkit, ha nem festené vissza a szemsminkjét... Hisz mindenhogy gyönyörű.

- Rendben, Kihyun-ah - simogattam meg karját, majd ki is mentem a helyiségből.

Egy nagy szusszanással, komótosan indultam meg az étkezőasztal felé, Papa éppen a teáskanna gőzölgő tartalmát öntötte ki az előkészített három csészébe. Az illata alapján citromfűtea lehetett. Az biztosan jól fog esni az én édesemnek.

- Akármit is csináltál, jól megsértetted szegényt - vágott tarkón idős tanítóm, amire egy pillanatra behúztam a nyakam.

- Nem hiszem, hogy azzal kapcsolatos. Fogalmam sincs mi a baj - ültem le az egyik székre egy gondterhelt sóhajjal a hajamba túrva.

- Neked sem mondja el? - kérdezte kicsit meglepetten, nagyobb hangerővel, amire rögtön csitítgatni is kezdtem. - Ejnye, mindegy is, készítettem neki nyugtatóteát - csóválta a fejét, majd ő is helyet foglalt, amíg vártunk.

- Csak annyit kérek Papa, hogy ne kérdezz tőle semmit, rendben? - biccentettem neki, amire bólintott, bár valószínűleg nem értette, hogy miért kértem erre. Csak annyi az oka, nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát a „mit dolgozol?" vagy „mit tanultál az egyetemen?" kérdések miatt.

Körülbelül öt perc múlva nyílt a fürdőszoba ajtaja, Kihyun a cuccaival esetlenül cipekedve csukta be maga után, rögtön fel is pattantam a székről, hogy segítsek neki.

- Oh, köszönöm - nézett fel rám, ahogy átvettem tőle a táskáját, én pedig majdnem elolvadtam. Úgy tűnik a sírás nyomait az erősebb szemsminkjével tervezte eltűntetni. Lélegzetelállító, hipnotizáló szemek.

- Gyere drágám, ebédeljünk - mosolygott rá Papa Kihyunra, amire az én mosolyom is sokkal őszintébbé vált.

Együtt lépdeltünk oda a megterített étkezőasztalhoz, még a széket is kihúztam neki, bár most az arcára volt írva, hogy nem igazán tud mit kezdeni az udvariaskodásommal. Természetesen egymás mellett foglaltunk helyet, először a húslevest szedte ki nekünk tanítóm, addig én az asztal alatt bátorkodtam megfogni a kis szégyenlős vörösmókus ölében pihenő kezét, lágyan simogattam ujjait, kézfejét, hátha ezzel azt sugallom felé, hogy „minden rendben van". Kicsit féltem, hogy esetleg kínos lesz, de Papa nem arról híres, hogy elmenekül az ilyen helyzetektől, teljesen hétköznapi dolgokról kezdett beszélni, ezzel oldva Kihyun feszengését. Őszintén, már alig vártam, hogy befejezzük az evést, és kettesben lehessünk. Volt mit megbeszélnünk, és nem csak az egy héttel ezelőtti dolgot.

- Képzeld, múlthéten történt egy elég hihetetlen dolog - címezte szavait Papa egyértelműen a még mindig szótlan vendégünkhöz, kíváncsian figyeltem, mit akar mesélni. - Hyunwoo fiammal melegbárba mentünk, ő lelépett valahová, engem meg fel akart szedni egy Fabiano nevű olasz fickó. Ma is hívott már, délután velem akar kávézni - kezdett jóízűen nevetni, belőlem viszont vegyes reakciót váltott ki. Először is, az én nevemet abszolút nem lett volna muszáj megemlíteni, másodszor, engem valahogy elfelejtett tájékoztatni az „udvarlójáról".

- Tényleg? - vigyorodott el Kihyun a kanala mögül, az én arcom pedig égni kezdett. - Son Hyunwoo egyedül hagyta Papát? Vajon merre járhatott? - somolygott félszemmel rám pillantva, amire már majdnem félrenyeltem az éppen a számban lévő falatot.

Nagy váltás volt ez ahhoz képest, hogy mennyire el volt szomorodva valami miatt, most pedig még a főételhez sem értünk el, már játszadozott velem. Bezzeg akkor biztosan nem vigyorogna így, ha nem is arról a bizonyos vasárnapról lenne szó, és valaki mással lettem volna azon az estén. De hát... Valószínűleg ő is tudja, hogy nekem csak ő van. Nincs is szükségem másra, ha jobban belegondolok.

- Szóval együtt voltatok? És mégis hamarabb hazaért, mint én? - kezdett el somolyogni a velünk szemben ülő öregapó. Hát igen... Ha a fejemmel gondolkodtam volna az ágyékom helyett, lehet nála töltöttem volna az estét...

- Oké, most már váltsunk témát - nevettem el magam kínosan, majd a lehető leggyorsabban megettem az utolsó pár kanál levest, hogy nekikezdhessünk a steaknek.

Szerencsére nem tartott sokáig, hogy zavarban voltam, leginkább azért oldódtam fel, mert zene volt füleimnek hallani, ahogy Kihyun is részt vett a beszélgetésben. Mondjuk, a főzés volt a téma. Örültem is a fejemnek, amikor elégedetten felhümmögve dicsérte a húst, amit én sütöttem.

Amikor végeztünk az ebéddel, látszott a kis vendégünkön, hogy valószínűleg kicsit túlette magát, aggódni is kezdtem, mivel ugye szoktak gyomorproblémái lenni. Szegénykém nincs hozzászokva ahhoz, hogy sokat eszik. Öntöttem neki egy pohár szénszavas üdítőt, egy nagy mosollyal nyújtottam át neki. A terv az volt, hogy pihenünk egy kicsit, aztán rendbe tesszük a dolgainkat. Annyira elmondhatatlanul hiányzott nekem ebben az egy hétben...

- Menjünk be a szobába, rendben? - ácsorogtam a széke mögött, amíg megitta az innivalóját, vállát simogattam. Eközben Papa összeszedte a tányérokat, a maradékot elkezdte összecsomagolni. Én is pont arra gondoltam, hogy Kihyun hazaviheti majd, jó lesz neki vacsorára, vagy holnap ebédre.

Egy halvány mosollyal bólintott, majd fel is tápászkodott az asztaltól, együtt mentünk be a hálómba, rögtön megkérdezte, hogy ledőlhet-e egy kicsit, természetesen meg is igazítottam a párnát, hogy a lehető legkényelmesebben pihenhessen a kajakóma ideje alatt.

- Rögtön jövök - dörzsöltem meg lábszárát, ahogy elhaladtam mellette, kisiettem a nappaliba, átöleltem Papát. - Nem lenne probléma, ha kettesben maradnánk? Nagyon sok megbeszélnivalónk van. Fabiano úgyis vár... - nevettem el magam halkan, amire megpaskolta a vállam.

- Aztán ne vesszetek össze többször. Ő egy angyal, fiam. Ne bántsd meg semmivel, jó? - beszélt őszinte szomorúsággal a hangjában, én pedig bólogattam. Hát igen. Még sajnos nem ismerem őt annyira, hogy tudjam a határokat, ezért is történt, ami történt egy héttel ezelőtt.

- Vigyázni fogok rá - hunytam le a szemeimet egy pillanatra, majd egy halvány mosollyal az arcomon sétáltam vissza a szobámba.

- Tényleg nagyon köszönöm a finom ebédet. Jól érzem magam itt - ült fel Kihyun, amint beléptem az ajtón belülre. Istenem... Olyan aranyos volt.

- Nem fáj a hasad? - kérdeztem rá leheveredve mellé, ő is visszafeküdt, egymással szembe fordulva hunyta le a szemeit. Teljesen megértettem, hogy elálmosodott ebben a kellemes melegben. Az ő hűvös lakása után lehet kicsit melege is volt.

- Nem, minden oké - emelte rám szemeit hirtelen, a szívem pedig bedobbant. Jaj, hogy lehet ilyen szép?

- Annyira mégsem, mert olyan keservesen sírtál, hogy teljesen összetörtem. Nekem bármit elmondhatsz. És szeretném is tudni, hogy mi a baj, mert ha én rontottam el valamit, akkor mindent meg fogok tenni, hogy helyrehozzam - osztottam meg vele aggodalmam, miközben legszívesebben a karjaim közé zártam volna, de nem akartam messzire menni. Egy hét és a történtek után lehet, hogy már közel sem díjazná annyira a közeledésemet.

Szavaimra lesütötte szemeit, de nem mondott semmit. Fojtogató csend alakult ki. Ebben a helyzetben a legkevésbé sem szerettem volna idegesíteni őt, vagy megsérteni, így nem nyaggattam, csak türelmesen vártam. Ha úgy érzi, hogy készenáll, én meghallgatom. Ha nem mondja el, az sem baj, akkor őszintén bocsánatot fogok kérni a legutóbbi találkozásunk miatt.

- Tudod, aznap, amikor a tetőn voltunk... - törte meg a már percek óta tartó némaságot, hangja is megcsuklott egy kicsit. Elképzelésem sem volt, hogy mit akarhat mondani, de már csak arra megborzongtam, hogy visszagondoltam rá. Akkor is nagyon rossz állapotban volt.

- Igen? - biztosítottam afelől, hogy minden egyes szavára odafigyelek, a fájdalmas emlékek miatt pedig nem tudtam visszafogni, elkaptam kezecskéjét, pont úgy szorítottam, mint akkor. Na jó, talán egy fokkal gyengédebben.

- Aznap volt egy éve, hogy utoljára találkozhattam a szüleimmel - sóhajtott fel megreszketve, minden egyes porcikáján látszott, hogy már csak kimondania is fájt neki.

Ez az új információ sok kérdést vetett fel bennem, de most nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mellette kell lennem, ha megint elpityeredik. Hadd sírja ki magát. Nem is akartam tovább firtatni a dolgot, hogy mi történt pontosan, hisz elég egyértelmű volt, hogy ugyanazon a napon elveszítette mindkét szülőjét, nem is akartam felemlegetni a körülményeket. Bele sem merek gondolni abba a szenvedésbe, amin neki keresztül kellett mennie. Ez megmagyarázza, hogy miért ilyen labilis mentálisan, és azt is, hogy miért van egyedül. Már az én szívem is sajgott...

- Őszinte részvétem - csuklott el most az én hangom, ekkor a szemeit összeszorítva, hirtelen bújt hozzám, arcát vállgödrömbe temetve szipogott fel.

- És... Amikor a papád megölelt... Olyan érzés volt, mintha az édesapám ölelt volna át - mondta el kicsit nehézkesen, szavai pedig kettéhasították a szívemet. - Nagyon hiányzik - vékonyodott el a hangja, könnyeivel pedig az én bőrömet is eláztatta.

- Kihyun-ah... Most már nem vagy egyedül, mi itt vagyunk neked - igyekeztem mondani neki valami vigasztalót, de tudtam jól, hogy a szülei hiányát semmi és senki sem tudja betölteni. Még egy év után is nagyon frissnek tűntek a sebei. Sietve töröltem meg kicsit könnyes szemeimet, majd csak csendben öleltem hátát, lágyan simogattam egészen addig, amíg meg nem nyugodott valamennyire.

- Ezért nem akartam még találkozni a családoddal, és csak... Megijedtem. Próbáltam elnyomni magamban az érzést, nem gondolni az évfordulóra, addig jó is volt, amíg a munkahelyen voltunk, de amikor megemlítetted a szüleidet... Újra elöntött a szomorúság és a fájdalom. Csakis ezért utasítottalak vissza - hajolt el, hogy szemeimbe nézve mondhassa el, hogy mi is történt akkor, egy héttel ezelőtt. Így már minden világos volt.

- Megértem, hogy nem akartad akkor elmondani nekem, és nagyon sajnálom, hogy érzéketlen voltam. Az hatalmas megkönnyebbülés, hogy végül is nem haragszol rám, és nem gondolod azt rólam, hogy ki akarlak használni a munkád miatt - simítottam felmelegedett tenyeremet arcára, amire lehunyta a szemeit. Megint elfolyt a sminkje...

- Ne aggódj, nem olyan nagy ügy, csak kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, de rájöttem, hogy nem jó nekem egyedül - görbítette le száját.

- Remélem sikerült jól elköltened a borravalódat. Látom vettél hajfestéket - vezettem ujjaimat lassan puha tincsei közé, jólesően szuszogott egyet. Úgy gondoltam, beszéljünk inkább kevésbé szomorú témákról.

- Befizettem a számlákat, vettem ennivalót Csokinak, amióta Bostonban élek, most a héten ebédeltem először egy drágább étteremben, rendeltem az interneten egy vadonatúj lábaskészletet, néhány új ruhát is vettem, munkaruhát is - pirult el egy kicsit félrepillantva, ahogy kimondta az utolsó szót, én pedig egy halvány mosollyal simogattam tovább fejbőrét.

- Annyira örülök, hogy ilyen jó helyre került a pénzem - vesztem el szemeiben egy boldog mosollyal, majd hirtelen fordultam a hátamra, elővettem a telefonomat.

- Mit csinálsz? - bújt egyből közelebb, állát vállamon megtámasztva figyelte a képernyőt.

- Ez a szín jó lesz? - kuncogtam halkan, ahogy megnyitottam egy webshopban egy ezüstösen csillogó szemceruzát, hozzáillő színekből álló szemfestékpalettával. Persze a lényeg a hatalmas „vízálló" felirat volt.

- Hé! - kezdett el morcoskodni, rögtön elkezdte törölgetni arcát, valószínűleg még csak most vette észre, hogy megint elmosták az esztétikus vonalakat a könnyzáporai.

- Egyébként nem is lesz rá szükség, ha jobban belegondolok - raktam is le a telefonomat, egy nagy mosollyal felé fordítva a fejemet. - Mert most már soha többet nem fogom hagyni, hogy sírj.

Ahogy ezt kimondtam, ellágyult tekintettel mosolyodott el, majd már szinte láttam a szemein, hogy erre minimum egy cinikus választ fog adni. Pedig a gyönyörű arcára volt írva, hogy meghatották a szavaim.

- Persze, aztán a mi bárunk helyett egy melegbárba mész szórni a pénzed, és akkor ne sírjak - forgatta a szemeit összefont karokkal, majd egyszerre elnevettük magunkat.

- Féltékeny vagy talán? - néztem rá egy félmosollyal, amire halkan kuncogva fordított nekem hátat.

- Pont annyira, mint te Csokira, amikor őt puszilgatom - válaszolt vissza nekem elég erősen, hevesen dobogó szívvel, hitetlenkedve ültem fel. Talán csak egyszer gondoltam erre, ennyire feltűnő lett volna?

- Azta - nevettem el magam kínomban.

Az az igazság, hogy borzasztóan tetszett az is, amikor a főnökének beszélt ilyen stílusban, de ahogy nekem mondta...
Ebben a pillanatban döntöttem el véglegesen, történjen akármi, én azt akarom, hogy Ő a hátralévő életem része legyen.