Ezekben a pillanatokban rengeteg gondolat átszáguldott az agyamon, de közben úgy éreztem, hogy nem is tudok higgadt, megfontolt döntéseket hozni, egyszerűen csak ösztönből szorítottam meg most meglehetősen törékenynek érződő, jéghideg kezecskéjét. Le sem vettem róla szemeimet, láttam rajta, hogy egészen nyugodtan kezelte a helyzetet, pedig egy rossz lépés, és akaratlanul is a járdán köthetett volna ki. Már csak a gondolatra is émelyegni kezdtem.

– Kihyun! – szólongattam folyton, hogy kizökkenthessem ebből az állapotból, ami miatt úgy érezte, hogy ez a legjobb megoldás, de ő csak lehunyta a szemeit. – Ha ennyire beteg vagy, most rögtön elviszlek a kórházba, rendben? Ott majd meggyógyítanak – igyekeztem lágy hangon szólni hozzá, pedig egyébként kezdett elborulni az agyam az ijedtségtől. Nem akartam, hogy baja essen.

– Hogy aztán életem végéig fizethessem a kórházi költségeket? – nevetett keserűen, majd egy nagy szipogással hajtotta le a fejét. Istenem... Borzalmas volt nézni, ahogy csupán az én szorításom és az ő kapaszkodása tartotta őt idefent. Remegve fontam össze ujjainkat gyenge ellenkezésével nem is törődve, hogy stabilabban foghassam őt. Most szó szerint a kezemben volt az élete.

– Figyelj, tudom, hogy milyen helyzetben vagy, és tudom, hogy nehéz, én talán el sem tudom képzelni, hogy mennyire. De... – kezdtem volna bele egy kisebb monológba, hogy szóval tartsam őt, amikor szemmel láthatóan megremegtek lábai.

Fogalmam sem volt, hogy azért, mert készen állt elengedni, vagy azért, mert kezdett úrrá lenni rajta a rosszullét, a lábai pedig elkezdték megadni magukat, de reflexből kaptam el derekánál fogva, hasát átölelve rántottam vissza magammal. Igaz, a hirtelen mozdulattól elveszítettem az egyensúlyomat, így a betonon kötöttünk ki, de legalább nem húsz emelettel lentebb. Heves levegővételek közben bámultam a csillagos eget, a fejemet lassan eresztettem le a hűvös talajra, közben úgy szorítottam a rajtam fekvő Kihyunt, ahogy csak tudtam. Nem igazán találtunk szavakat, háta hasamhoz nyomódott, feje pedig mellkasomon pihent, éreztem, hogy az ő szíve is majd' kiugrott a helyéről, remegő kezét az én karomon tartotta, néhány másodpercig erőtlenül próbált kiszabadulni védelmező ölelésemből, aztán hangtalanul elpityeredve adta meg magát.

– Azt hiszem, hogy neked nagyon sok mondanivalód van nekem – törtem meg a percek óta tartó csendet, aminek alig hallható szipogások adtak háttérzajt.

Mielőtt bármit válaszolt volna, egy nagy levegővétellel vettem erőt magamon, hogy felültessem őt, majd miután én is ülő pozícióba helyezkedtem vele szemben, tekintetemmel megtört arcát fürkésztem. Úgy szerettem volna olvasni a gondolataiban.

– Nem akartam öngyilkos lenni – motyogta halkan, lesütött szemekkel, egyik kezét pedig hasára csúsztatta. Lehet kicsit erősen szorítottam, de abban a pillanatban nem tudtam kontrollálni magam. Szavait ugyan nem hittem el, de nem akartam firtatni, nyugtatóan simogatni kezdtem vádliját, ahogy törökülésbe húzta lábait.

– Azt mondtad, hogy nem találod a helyed, és hogy kilátástalannak érzel mindent. Tudom, hogy nem ismerjük egymást még annyira, de én itt vagyok. Meghallgatlak, és együtt megoldjuk - mosolyogtam rá bíztatóan, Papa problémamegoldó módszerét idézve, akkor is próbáltam tartani benne a lelket, ha igazából még csak most kezdtem érezni a szívfájdalmam. Összetört engem ez az előbbi esemény.

– Ne haragudj, amiért belerángattalak ebbe... – szólalt meg keserves hangon, amire legszívesebben egy nagy, hosszú ölelésbe vontam volna, de aztán még a szót is belém rekesztette pár pillanat erejéig, ahogy tenyerei közé zárta az egyik kezem, közben hatalmas, bűnbánó szemekkel vette fel velem a szemkontaktust.

– Ha nem most akarod elmondani, hogy mi bánt, nekem az is rendben van, nem erőltetek rád semmit, csak kérlek! Ne csinálj több ilyen butaságot – görbítettem le a számat, tenyerét cirógatva ujjbegyeimmel, amire bólintott párat.

– Nem a fizikai állapotom miatt volt, a betegség csak egy plusz ehhez a mélyponthoz, amiben vagyok most – sóhajtott egy nagyot, majd felpillantott az égre, hosszan elidőzve gyönyörködött az éjszakai égboltban, kezemet is elengedte. – Mentálisan kimerítő nincstelennek lenni – tette hozzá végül, én pedig empátiámat kifejezve támaszkodtam meg térdein, lágyan simogattam.

– Most biztosan azt fogod gondolni, hogy nem vagyok normális, de ha anyagi segítségre van szükséged, csak szólj – mosolyodtam el egy kicsit. Már látszott rajta, hogy sikerült teljesen lenyugodnia. A hideg levegő is biztosan hozzájárult ehhez, az én égő arcomat is kellemesen hűtötte az esti alacsony hőmérséklet.

– Még a lakbért is kifizetnéd ennek az elkeseredett idegennek? – csóválta a fejét hitetlenkedve, de közben már majdnem elmosolyodott.

– Ha ez kell ahhoz, hogy talpra tudj állni... Higgy nekem, hamarosan biztosan minden jóra fog fordulni – dörzsölgettem meg lábait egy kicsit, hogy valamiféle hőt gyárthassak így, tekintve, hogy kezdett átfagyni, de... Nem kicsit hűltem el.

Abszolút nem volt szándékos, hogy combjait is érintettem, nem is akartam kellemetlen helyzetbe hozni, tehát gyorsan elhúztam a kezeimet, tényleg csak egy másodperc volt, de jól éreztem, hogy bőrszíjak voltak a nadrágja alatt? Minek az neki? Édes istenem... Elképzelésem sem volt, hogy miként funkcionálhatnának azon kívül, hogy túlfűtött kiegészítők legyenek, így meglehetősen zavarba jöttem. Csak tippelni tudtam, hogy nem szívesen dicsekedne vele, így igyekeztem elrejteni, hogy észrevettem.

– Remélem – sóhajtott egy nagyot, bár őszintén, a tény, hogy mit hord az elegáns, visszafogott ruhadarabjai alatt egy teljes újraindítást idézett elő az agyamban, így fogalmam sem volt, hogy ezt mire válaszolta, de egy bíztató mosollyal néztem arcát. Hiába, még mindig gyönyörűnek láttam a kisírt szemeit, piros, könnyáztatta pofiját.

Már pont mondani akartam valamit, amikor belenyúlt a zsebébe, halk csörgéssel vette elő a fényes, arany és bordó csomagolásban lévő kis édességet, el is kezdte felbontani.

– Hátha útmutatást ad a szerencsesüti - nevetett halkan, még mindig kicsit szomorkásan, majd ketté is törte a ropogós tésztát. Milyen aranyos volt. Úgy nézett ki, mint egy télre raktározó mókus, ahogy az üzenet különválasztása után teli szájjal, hunyorogva kezdte olvasni a kis papírt.

– Mi áll benne? – mosolyogtam szélesen, kíváncsian várva válaszát.

– „Minden nap ajándék" – olvasta fel egy nagy, megremegő levegővétel után, és mintha újra bekönnyeztek volna a szemei is. Boldogan nevettem fel, támogatóan simogattam meg vállát.

– Na, látod? A szerencsesüti is úgy gondolja, hogy az élet egy ajándék, kár lenne eldobni magadtól, nem igaz? – emeltem fel fejét gyengéden álla alá nyúlva, hogy felvehessem vele a szemkontaktust. Varázslatos pillanat volt, ahogy néhány másodperc erejéig teljes csendben bámultunk egymás szemeibe, mintha olvastuk volna egymás gondolatait.

– Mondtam, hogy nem akartam leugrani – mormolta halkan, miután szégyenlősen vezette át tekintetét inkább a padlóra, én pedig elővettem zsebemből az én sütimet. Kíváncsi voltam, hogy nekem milyen üzenetet tartogat a kis ropogtatnivaló.

Kihyun is rögtön érdeklődve figyelt, ahogy meghallotta a fémes csomagolás csörgését, a szerencsesüti széttörését követően pedig enyhén szólva elvörösödhettem. „Ne menekülj a csók elől"? Akaratom ellenére is elnevettem magam zavaromban, nem is tudtam hogyan reagálhatnék erre, bár ha igyekeztem is lenyomni magamban, elképzeltem ezt-azt...

– Mi van rajta? – kuncogott halkan, már a karomra is ráfogott, hogy odahúzza a kis papírkát, de nem akartam elmondani neki. Kínosan érezném magam.

– Üres – nevettem el magam a saját hazugságomon, azzal a lendülettel pedig bele is gyűrtem a tenyerembe. – Ilyen az én szerencsém, pont egy hibás sütit kaptam – csóváltam a fejem, de csak gyanakvó szemeivel találtam szemben magam.

– Hé! Még nem láttam üres üzenetet, hadd nézzem meg én is! – biggyesztette le alsó ajkát, feltérdelve előttem, de én csak egy nagy mosollyal az arcomon tömtem be a sütit, majd feltápászkodtam a hideg földről.

– Induljunk, nehogy elkéss a munkából - tettem zsebre a kezeimet, miután felsegítettem őt, összeszűkített szemekkel nézett rám, de nem mondott semmit, csak elindult a létra felé.

Halkan nevetve sétáltam mögé, leporolva magam vártam, hogy először ő másszon le, majd pár perc múlva már a sötét, esti utcán sétáltunk a múltkori irányba. Ma már semmiféleképpen sem akartam úgy elkísérni őt dolgozni, hogy nem tudom meg hol van a munkahelye. Főleg, amióta tudom, hogy mi van rajta. Talán tényleg nem a főnöke írt neki, amikor készülődött? Kezdett rossz érzésem lenni, de aztán ez el is illant, ahogy lassan belekapaszkodott a karomba, amikor már egy ideje csak mellettem sétált teljes csöndben.

– Nem érzed jól magad? – pillantottam le rá aggódva, ahogy visszaemlékeztem, legutóbb is akkor használt a támaszának, amikor gyengélkedett.

– Nem-nem, minden oké. Csak fázom – bújt hozzám még szorosabban, amivel nagyon megdobogtatta a szívem. Milyen kis gyengéden fogta a karomat...

– Ha kicsit szedjük a lábunkat, hamar odaérünk. Vagy hívjak egy taxit? – mosolyodtam el, mivel egyszerűen megölt engem, ahogy arcát felkaromhoz nyomva igyekezte tartani velem a lépést.

Csak megrázta a fejét, szóval inkább megragadtam kezét, zsebre téve, hátha úgy jobban tudom melegíteni. Miért nem volt furcsa kézen fogva sétálni vele? Egyáltalán nem éreztem kellemetlennek, vagy kényelmetlennek, sőt... Valamiféle büszkeséget is éreztem, amikor félszemmel lepillantottam rá. Azért tényleg alaposan átfagyhatott már, mivel még ebben a félhomályban is látszódott, hogy ajkai elkezdtek lilás árnyalatot felvenni. Hülye szerencsesüti... Bogarat ültetett a fülembe.

Elég szótlanul telt az út további része, de nem is bántam, hogy például nem kommentálta azt, ahogy ujjbegyeit morzsolgattam a kabátom bélelt zsebének a melegében. Őszintén, nem tudtam nem azon agyalni, hogy milyen céllal vette fel azokat a bőrszíjakat. Csak remélni tudtam, hogy semmi olyan információ nem fog vele kapcsolatosan a birtokomba kerülni, ami miatt akaratom ellenére is másképp tekintenék rá. Éppen ebből a gondolatmenetemből lettem kiszakítva, ahogy hirtelen megtorpant ugyanannál a mellékutcánál, mint legutóbb.

– Hát akkor... – vett egy nagy levegőt, már készenállva egy elbúcsúzásra, de nem is hagytam, hogy ez megtörténjen.

– A-a. Veled megyek. Be is kísérlek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy épségben beértél a munkahelyedre. A végén még odafagysz a járdára az odaúton, akkor ki fog neked segíteni? – nevettem fel játékosan piszkálódva, az ő arcán is megjelent egy kis mosoly, bár közben forgatta a szemeit.

– De... Szégyellem – vált arckifejezése sokkal inkább aggódóvá, még a kezét is elhúzta, saját zsebébe süllyesztette.

– Mit? Engem? – nevettem el magamat kínomban, bár leginkább csak nem értettem, hogy ezt mire mondja. Eddig is egyértelmű volt számomra, hogy nem egy jólmenő multinál végez irodai munkát vagy nem idegsebész, de akkor mi van? Már az is becsülendő, hogy keményen dolgozik, ráadásul esti műszakban.

– Dehogy – ráncolta a szemöldökeit, még a saját kis esetlenségével a felkaromba is beleütött. – A munkahelyemet – szusszant egy nagyot. - De mindegy. Amennyire nem szállsz le rólam, előbb-utóbb úgyis megtudnád – fordult is le abba a bizonyos utcába, de nekem a földbe gyökerezett a lábam. Hé... Most miért mondta ezt?

– Akkor már csak azért sem hagylak egyedül – karoltam át vállát, amint utolértem, és bár kicsit megbántott azzal, hogy azt érezteti velem, hogy a háta közepére sem kíván, egy kárörvendő mosollyal szorítottam magamhoz a lehető legjobban.

Nem is mondott erre semmit, csak halkan elkuncogta magát, majd beletörődött sorsába, nem is ellenkezett, csak sétált tovább. A kicsit sötétebb mellékutcán végigérve lefordultunk jobbra, ott pedig rögtön a második épület ajtaja elé léptünk. Ez az út nem tűnt forgalmasnak, bizonyára egy igencsak félreeső helyen lehettünk épp. Kihyun szemmel láthatóan hezitálni kezdett, hogy bemenjünk-e együtt, ez idő alatt szemügyre vettem az épületet. Sötétített üvegfal volt a bejárati ajtó mellett, szépen dekorálva volt növényekkel, illetve egy pirosas színű led felirat fénye festette kicsit színesebbre a környéket. Nem tudtam, hogy mit kéne gondolnom.

– Gyere – sóhajtott fel végül, táskáját lekapta válláról, majd benyitott.

Kíváncsi, izgatott mosollyal az arcomon léptem be utána, nagyokat pislogva néztem szét. Kellemes fényviszonyok uralkodtak odabent, asztalok és székek foglalták el a nem túl tágas helyiséget, az ajtóval szemben lévő oldalon egy bárpult helyezkedett el, egy középkorú, latinos férfi éppen egy borospoharat törölgetett, más nem volt rajta kívül idebent. A pult mellett látszódott, hogy egy folyosó húzódott, egy kisebb színpad is helyet kapott. Szóval egy éjszakai bárban dolgozik.

– Megérkeztem! – szólt oda a férfinak egy intés közben, amire persze rögtön odakapta a fejét.

– Öltözz át, aztán előkészítem a vacsorát – kezdte ezzel rögtön, odadobva neki egy kulcsot, amire kicsit elkomolyodva pillantottam Kihyunra, követtem is őt a folyosó felé. Még nem igazán értettem mi történik itt.

– Köszönöm! – emelte fel a hangját egy kicsit, hogy onnan is hallja, majd megállt a folyosó végén lévő ajtó előtt, kinyitotta azt, majd biccentett, hogy menjek vele.

– És... Mit dolgozol itt? – kérdeztem rá, amikor becsuktam magam mögött a nyílászárót. Ez egy igazán kicsi helyiség volt, szekrényekkel és kettő paddal, illetve egy ruhatároló fogas volt a falmentén húzódó radiátor előtt.

– Hát olyan... Mindenes vagyok – nevette el magát kínosan, miközben lepakolt az egyik padra, és ki is bújt a kabátjából. Most előttem akar átöltözni? – Felszolgálok, a pultban vagyok, takarítok, néha előadok. De nem megy valami jól az üzlet, szombat este is alig tér be néhány vendég – vont vállat, majd kinyitotta az egyik szekrényt.

Akkor biztosan nem sok fizetést kap, ha alig vannak vendégek. Annyi kérdésem lett volna, kicsit el is bambultam, így úgy tűnhetett, hogy nincs semmi reakcióm szavaira, inge kigombolása közben nagy szemekkel pislogott rám.

– Hyunwoo. Menj ki nyugodtan Juanhoz, biztos készít neked egy koktélt, amíg felöltözök – mosolyodott el. Hmm. Már láttam a szemén, hogy készül valamire, én pedig reménykedtem benne, hogy utána kaphatok válaszokat a kérdésemre, így halkan nevetve bólintottam.

– Rendben, kint megvárlak – csúsztattam be kezeimet zsebeimbe, majd el is indultam kifelé.

Kicsit zavarban voltam, hisz teljesen egyedül voltam ezzel a Juan fickóval, időközben halk zenét kapcsolt, majd amíg az egyik ablakmenti asztalnál ültem, az ajtó üveges részét törölgette egy ronggyal.

– Nyitás előtt csak víz van, haver – szólalt meg jellegzetes akcentusával, amikor visszatért a pult mögé.

– Jó lesz, nagyon köszönöm – nevettem el magam halkan, kihalászva nadrágzsebemből pénztárcámat, és mivel nem igazán volt nálam készpénz, azt az egy 5 dolláros bankjegyet az asztalra helyeztem. Kicsit sok egy pohár vízért, de nem sajnáltam tőlük egy cseppet sem. Így hátha ma kicsit több pénzt fog kapni Kihyun...

– Isten áldjon téged, Kihyun random koreai barátja – köszönte meg igazi latinos temperamentummal a férfi a vállaimat megnyomkodva, miután elém helyezte a szénsavas ásványvizet. Még egy nagy puszit is nyomott a fejem tetejére. Ez lett volna az a csók, ami elől nem menekülhettem? Elnevetve magam megpaskoltam kézfejét, majd lassan kortyolgatni kezdtem a hideg innivalót, ami egyébként meglepően jólesett nekem.

Egészen békés volt így, kellemes meleget árasztottak a fűtőtestek, így levettem a kabátomat, hiába nem terveztem egyébként sokáig maradni. Csak bámultam ki a fejemből, és közben azon gondolkodtam, hogy mit érthetett az alatt, hogy néha „előad". A színpad felé pillantottam, ott félre volt tolva egy mikrofon. Lehet, hogy tud énekelni? Akaratom ellenére is egy mosoly fagyott az arcomra, és ebben a szent pillanatban el is döntöttem, hogy egyszer biztosan meg fogom őt nézni.

Félszemmel láttam, hogy Juan elkezdett előkészíteni egy tányért evőeszközökkel, azért az megnyugtatott, hogy ha már nem keres sokat, legalább étellel ellátják őt. Pont lehajtottam az utolsó korty vizet, amikor hallottam, hogy csukódott az öltöző ajtaja, kíváncsi tekintettel pillantottam abba az irányba, de nem igazán akartam hinni a szemeimnek. Azt gondolnánk, teljesen jogosan, hogy a munkaruhája egy egyszerű pincérruha vagy valami ilyesmi, de nem erről volt szó. Tekintetem automatikusan lábaira szegeződött, mivel egy fekete rövidnadrágot viselt, kilátszottak a bőrszíjak is, egészen szorosnak tűntek combjain, bőrét pedig egy vékony, fekete harisnya is takarta. A szett utolsó darabja egy szintén fekete, fényes, selymes anyagú hosszúujjú felső volt, kicsit mintha nagy lett volna rá, így arra következtettem, hogy alatta is lehetett valami meglepetés. Lesütött szemekkel, a kabátjával a kezében közelített meg engem. Sosem voltam még ennyire összezavarodott, mint most, egyszerre rázott a hideg és egyszerre öntött el a forróság.

– Ne nézz már így – szólt rám halkan Kihyun egy zavart mosollyal az arcán, miközben megkerülte az asztalt, hogy leülhessen ahhoz az asztalhoz, amit elfoglaltam. Az ajkai is sokkal inkább vörösebbek voltak, mint szájfénytől csillogóak.

– Hű... – pislogtam még mindig nagyokat, de legalább most már rá tudtam nézni az arcára. Nagyon ki volt vörösödve. – Most megleptél – nevettem el magam halkan, felkönyökölve az asztalra.

– Nem mondtad a barátodnak, hogy ez egy sztriptízbár? Ejnye – nevetgélt jóízűen a mixer, amire láthatóan csak még jobban zavarba jött az előttem ülő. Nem tudtam, hogy most hogyan kéne éreznem.

Mielőtt reagálhattam volna valamit, valaki besietett az ajtón. Egy szintén középkorú, alacsony nő volt az, Juan jókedvűen köszöntötte, majd hosszas beszélgetésbe kezdtek, a saját anyanyelvükön. Legalább most már nem ránk figyelt.

– Szóval ezért nem akartad elmondani, hogy hol dolgozol – vettem fel vele a szemkontaktust, kicsit közelebb hajolva, hogy bizalmasabb maradhasson a beszélgetésünk.

– Ugye, hogy gáz? Sajnos, nekem ez jutott – sütötte le szépen kifestett szemeit szomorkásan. – Csak nagyon ritkán kell ezt csinálnom, mert a főnök szerint a részeg vendégek úgysem veszik észre, hogy... Férfi vagyok – szusszant egy nagyot. – Megértem, ha ezután nem akarsz majd... – kezdett bele mondatába elkeseredve, de nem is hagytam, hogy végigmondja.

– Ne is folytasd. Én nem ítéllek el ezért. Csak mondd azt, hogy nem kényszerítik ezt rád – fogtam meg az asztalon lévő kezét. Utáltam bevallani magamnak, de nekem ez abszolút nem volt „kiábrándító".

– Ha kényszeríteni kellene, már rég elmentem volna. Ne aggódj, már profin kezelem azt is, ha valaki át akarna lépni egy bizonyos határt – mosolyodott el egy kicsit, miközben megszorongatta a kezemet.

Még lettek volna kérdéseim hozzá, de Juan átfordította az ajtón lévő „zárva" táblát, majd sürgető mozdulatokkal mutatta a kis táncosnak, hogy siessen vacsorázni, mielőtt jön valaki, így ideje volt távoznom. Mindketten felvettük a kabátjainkat, elindultunk kifelé.

– Egy perc – szólt hátra, majd az ajtó mellett félreállva nem bírtam ki, hogy ne adjak neki egy szoros ölelést. Ugyan a hosszú kabátja valamennyire takarta fedetlen lábait, féltettem őt a hidegben, így igyekeztem rövidre zárni. Ilyen jó ölelésben még sosem volt részem...

– Nagyon vigyázz magadra, rendben? Vadócka – nevettem el magam, miközben még utoljára megszorongattam, majd elengedtem őt, csillogó szemekkel nézett fel rám.

– Azt hittem, hogy undorodni fogsz tőlem, ha megtudod, hogy alkalmanként részeg férfiak ölében vonaglok néhány dollárért – remegett meg hangja egy kicsit, összehúzva magán a kabátját. Biztosan direkt mondta ki így konkrétan, hogy mi is történik ilyenkor, hátha eddig nem esett le nekem a dolog, de ezzel nem fog elűzni magától. Ez is csak egy munka, mint a többi.

– Erről szó sincs. Azért majd lennének még kérdéseim, de nem akarlak feltartani, szóval jó munkát mára – mosolyodtam el kicsit belepirulva, ahogy végignéztem rajta, az ő arcán is megjelent egy széles mosoly.

– Köszönöm. Akkor holnap beszélünk. És most... Ne menekülj – nevetett halkan, szinte már huncutul, ahogy kezecskéjét vállamra simította. Nem is értettem, hogy mi történik, csak lábujjhegyre állva nyomott egy apró, cuppanós csókot az arccsontomra, közben pedig belenyomta a tenyerembe az összegyűrt szerencsesütis üzenetet.

Lefagyva, egy hitetlenkedő mosollyal az arcomon ácsorogtam ott, végignéztem, ahogy besietett a bárba, majd egy vigyorral az arcomon raktam zsebre a kis cetlit. Szóval azért „fázott" annyira, hogy kilophassa a zsebemből az üzenetet.

Egész hazaúton majd' kiugrott a szívem a helyéről, nem is tudtam tisztán gondolkodni, mert már megint alaposan befészkelte magát a fejembe. Főleg ezzel a kis puszival... Ma olyan sok minden történt, hogy mire átléptem a lakásunk küszöbét, úgy éreztem, hogy teljesen lemerültem. Zuhanyzás után a kanapén ücsörögve gondoltam át az elmúlt napokat. Valami nem stimmelt. Furcsán éreztem magam, és mintha felemésztett volna belülről az az érzés, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire kötődni kezdtem hozzá, és talán ez kölcsönös. Papa éppen szemtanúja volt a látványos szenvedésemnek, így beszélgettünk egy kicsit, de nem akartam szóba hozni sem Kihyunt, ami nehéznek bizonyult, hiszen egész délután vele voltam, tanítóm pedig természetesen rögtön levonta a következtetést, hogy mi, vagyis inkább ki miatt tört rám ez a hirtelen rosszkedv.

Ma korán nyugovóra tértem, bár szinte még álmomban is láttam azokat a nőket megszégyenítő combokat. Minden bizonnyal megőrültem. Fel is riadtam egy kicsit, de mivel vasárnap következett, megkönnyebbülten csuktam vissza szemeimet, abban a tudatban, hogy addig aludhatok, ameddig csak szeretnék. Azonban már viszonylag korán reggel berontott a szobámba Papa, amint kitisztult a látásom, szemöldökráncolva néztem rajta végig. Drága öltönyében volt.

– Ébresztő, Hyunwoo! Ma elmegyünk valahová, hogy jobban érezd magad! – húzta el a sötétítőket, majd kinyitotta a gardróbszekrényt.

– Mi? Mégis hová? – fordultam a hasamra egy kis nyűglődés közben, de mivel a telefonját nyújtotta nekem, egy szemdörzsölés után átvettem azt.

A térkép volt megnyitva, azon pedig ki volt jelölve egy bizonyos pont. Egy nagy szusszanással nyomtam rá a nevére, aztán nagyokat pislogva néztem hol a képernyőre, hol Papára. Ez egy... Melegbár?