„Holnap találkozunk?" - olvastam el újra az egészen merész üzenetemet, egy büszke mosollyal dőltem hátra a kanapén, a plafont bámulva sóhajtottam fel. Igen. Feltettem neki azt a kérdést, ami az óta motoszkált a gondolataimban, amióta elváltak útjaink.

„Holnap találkozunk?" - visszhangzott fejemben ez a mondat, de minél többször elismételtem magamban, annál inkább furcsa érzésem támadt. Hirtelen ragadtam el az időközben magam mellé lehelyezett telefonomat, kapkodva nyitottam meg az üzenetváltásunkat.

„Holnap találozunk?" - meredtem az ominózus sorra, amit tökéletesen elbénáztam. Most komolyan? Mintha egy tizedmásodperc alatt összeomlott volna az a hatalmas nagy önbizalmam, ami eddig volt, égő arccal bambultam el. Már csak abban bíztam, hogy nem fog nagyon kellemetlennek gondolni engem egy szimpla elgépelés miatt. Nem is akartam csak tétlenül ülni a kanapén, azt várva, hogy megválaszolja a kérdést, így szégyenemben elindultam a fürdőszoba felé, annak a reményében álltam neki az esti rutinomnak, hogy majd egy jó forró zuhannyal ezt a kínos feszengést is le tudom mosni magamról.

Körülbelül húsz perccel később léptem át hálószobám küszöbét, már előre hevesen dobogó szívvel ültem le az ágy szélére egy szál bokszerben, a mobilomat szorongatva. Amikor feloldottam a képernyőt, már láttam, hogy válaszolt, így valamivel higgadtabban nyitottam meg az üzenetét. Hah? Csak egy Kakaotalk felhasználónév állt a rövid sms-ben. Ez nem lehetett rossz előjel. Mondjuk, gondolhattam volna, hogy inkább valamilyen platformon keresztül kommunikál az emberekkel, hisz láttam, hogy amikor beírtam a telefonszámomat a névjegyei közé, csak egyetlen elmentett szám volt az enyémen kívül, az is a főnökéé. Időközben kényelembe helyeztem magam, a villanyt is leoltottam, amint megtaláltam őt az üzenetküldőalkalmazásban, írtam neki ott is.

„Szóval? Mi a válaszod?" - gépeltem be azt, ami elsőre eszembe jutott. Hezitáltam, hogy elküldjem-e, vagy túlzás ennyire erőltetni, de úgy voltam vele, hogy nincs veszíteni valóm. Pedig ez nem is volt igaz. Kicsit el is kezdtem pánikolni, amikor a képernyőn megjelent az, hogy elolvasta az üzenetem.

„Miért akarnál velem minden nap találkozni?" - olvastam ezeket a fájó szavakat. Szóval ő nem akarta. Mondjuk, már ketten voltunk, ha furcsának találta a viselkedésemet felé, nem rám vallott, hogy ennyire rá akartam erőltetni magam valakire. Éppen elkezdtem volna valami esetlen választ fogalmazgatni, amikor még az előző üzenetéhez hozzácsatolt egy aranyos, szégyenlősen nevető matricát. Basszus... Akkora kő esett le a szívemről.

„Ne már Kihyun-ah... Hadd ne kelljen magyarázkodnom :P" - írtam végül ezt, de már megint úgy vigyorogtam, mint egy gondtalan kisgyerek. Már azért is hálát kellett volna adnom a sorsnak, amiért egyáltalán szóba állt még velem, aztán végül úgy tűnit, hogy ő is kedvelt engem. - „Viccet félretéve, remélem nem zavarlak most, és holnap se zavarnálak azzal, ha mondjuk munka után meghívnálak egy kávéra" - tettem még hozzá, végre kicsit saját magamat adva. Sokkal komfortosabban éreztem magam így, hogy nem túl tolakodóan közelítettem meg a témát. Az imént csak biztosan felgyülemlett bennem az adrenalin vagy nem is tudom...

„Még meglátom" - küldött először csak ennyit, de újra gépelni kezdett. - „Most mennem kell dolgozni, még egyszer köszönöm a mai napot! Jó éjszakát!" - tette hozzá, amire egy szomorkás sóhaj közben köszöntem el én is. Olyan jó lett volna még beszélgetni, persze nem akartam, hogy bajba kerüljön.

Mivel így már nem volt miért ébren maradnom, az oldalamra fordulva húztam feljebb magamon a takarót, és igyekeztem minél hamarabb elszundítani. Fáradt voltam, még mindig sajogtak a lábaim, úgy éreztem, hogy minden pozícióban kényelmetlen, de mégis boldog voltam abban a pillanatban, amikor végre elnyomott az álom. Ezt a napot örömteli emlékként fogom elzárni a szívemben.

Az elkövetkezendő két napról viszont ez már kevésbé volt elmondható. Kihyun nem írt, nem keresett, nem várt engem a munkahely bejárata mellett, semmilyen életjelet nem adott magáról, de még csak onnan, az asztalomtól sem láttam egyszer sem a szokásos kutyasétáltatáskor sem. Az első napon még inkább dühös voltam, majd pedig közönyössé váltam, és igyekeztem elfogadni a tényt, hogy csak nem voltam neki szimpatikus annyira, így én sem írtam neki. A második napon ez a beletörődés kezdett átalakulni aggodalommá. Az a nap óta nem is láttam őt, viszont félt valakitől, aki a lakásánál járt. Csak remélni tudtam, hogy nem esett baja. Ezen az estén fáradtan értem haza, rögtön munka után. Egész nap csak Ő járt a fejemben, és az, hogy mi lehet vele, így rosszkedvűen dobtam le magam a nappaliban lévő kanapéra, még a kabátomból sem akarózott kibújni. Papa minden módszert bevetett, hogy kiderítse a szomorúságom okát, de erről a témáról nem igazán akartam még beszélni. Ma egyikőnk sem érzett magában elég motivációt ahhoz, hogy magunknak készítsünk vacsorát, szóval hat óra körül átsétáltunk az út túloldalára, betértünk a szokásos étterembe.

- Az új kis barátodat is elhozhatnád ide enni, olyan hangulatos - szólalt meg Papa, amikor egy ideje már csak csendben vártuk a leveseinket. Biztosan sejtette, hogy vele lehet kapcsolatos, sok időt töltöttünk együtt az öreggel, úgyhogy több mint valószínű volt, hogy a gondolataimat is tudta.

- Nem tudom, nem hiszem, hogy eljönne velem bárhová is - motyogtam halkan, felkönyökölve az asztalra, miközben töretlenül bámultam ki az ablakon, az esti városban gyönyörködtem.

- Kibújt a szög a zsákból - nevetett halkan, majd általában gyengének tűnő kezével olyan erősen meggyúrta a vállamat, hogy rendesen okozott vele egy kis fájdalmat. - Nyugodtan mondd el, hogy mi bánt, együtt megoldjuk - váltott át támogató simogatásba, közben éreztem magamon tekintetét.

- Csak... Aggódom érte. Nem hallottam felőle már két napja - sóhajtottam fel megadóan, egy lágy mosollyal az arcomon vettem fel vele a szemkontaktust. - Szerintem utál - nevettem el magam kínomban, de ahogy Papa is becsatlakozott ebbe, egyre jóízűbbé vált az én kacagásom is.

- Én a helyedben kezdeményeznék. Lehet, ő is valami hasonlót érez, egyértelműen tévesen, és azért nem keres. Ha nem így van, nincs mit veszítened, fiam - látott el gyorsan atyai bölcsességekkel, amire egyetértően bólogattam.

- Csak éppen a legcsodálatosabb embert, akivel valaha találkoztam - hajtottam le a fejemet az asztalra.

Furcsa érzés volt ezt kimondani, mivel ebben a pillanatban tényleg szinte semmit sem tudtam róla, mégis annyira elvarázsolt engem minden, ami vele volt kapcsolatos. Papa arcára volt írva, hogy mit gondol, kezdeti meglepettsége egy széles mosollyá változott, és ezzel nem is beszélt többet erről a témáról egész vacsora alatt. Evés közben sokat agyaltam, és arra jutottam, hogy ha holnap sem látom őt, akkor munka után felmegyek hozzá.

Éjszaka már sokkal nyugodtabban hajtottam álomra a fejemet, azzal a tudattal zártam le a napot, hogy holnap más lesz. Kicsit felületesebb, de valamelyest pihentető alvás után reggel az ébresztőmre keltem ezen az őszi szombaton. Ma egy elmaradás miatt kellett csak bemennem dolgozni, így jóérzéssel töltött el, hogy délben már el is mehetek a dolgomra. Egy pasztellkék inget vettem magamra, hozzá egy elegáns öltönynadrágot választottam a reggeli készülődés lezárásaként, majd már a lakásból kifelé jövet bújtam bele a hosszú szövetkabátomba.

Tökéletesen megterveztem mindent, annyi változás történt, hogy a munka elhúzódott egy kicsit, így délután fél kettőkör léptem ki a cég épületének ajtaján, első utam pedig egy közeli kínai étterembe vezetett. Igaz, hazai ízekre voltam éhes, de koreai étkezdéből lényegesen kevesebb volt a környéken, így ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Elvitelre vettem két adag ebédet, még szerencsesütit is kértem hozzá, majd egy nagy levegővétel után elindultam az a bizonyos lakóépület felé, gyalog. Ahogy egyre közelebb értem, elkezdett a torkomban dobogni a szívem, mivel féltem, hogy valami baja esett. Csak arra tudtam gondolni, hogy az én felelősségem is az ő jólléte, hisz... Bármikor írhattam volna neki az elmúlt két napban, de nem tettem. Egy idióta vagyok.

Az ajkaimat összeszorítva ácsorogtam az elektromos kapu mellett, azt várva, hogy valaki beengedjen - tekintve, hogy teli volt a kezem -, senki nem kérdőjelezte meg, hogy miért nem írom be a belépési kódot, vagy miért nem hívom a kapucsengőjét a látogatni kívánt személynek. Amint bejutottam, céltudatosan siettem felfelé, a megfelelő ajtó előtt lelassítva szusszantam még egyet, majd kicsit nehézkesen be is kopogtam, igyekeztem nem elejteni a dobozokat, amiben a finom ebédünk volt. Pár másodperces csönd után egy suhanás hallatszott odabentről, ezt egy ismerős, halk ugatás, majd a gazdi léptei követték. Már ekkor úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem, de leginkább akkor, amikor kinyílt végre az ajtó, és megláttam Kihyunt. Pont olyan nyúzottnak tűnt, mint amikor először nyitott nekem így ajtót. Még a sírás nyomai is stimmeltek.

- Hyunwoo? Hát te? - köszörülte meg a torkát egy kicsit, piros nóziját egy összegyűrt zsebkendővel törölgette, miközben félreállt, ezzel beinvitálva engem. Szerintem pizsamában volt. Aranyos. Majd' megőrültem, annyira tudni akartam, hogy mi volt a pityergés oka, de attól tartottam, hogy sosem fogja elmondani nekem, és ha jobban belegondoltam, nem is tartozott rám igazán.

- Csak nem tudtam, mi van veled. És aggódtam. Minden oké? - kérdeztem rá, közben egészen otthonosan mozogva, le is pakoltam az ebédünket a kávézóasztalra.

- Hoztál ennivalót? Igazán nem kellett volna - vált hangja szinte már kétségbeesetté, mintha csak az arcára lett volna írva a következő: „Hogy fogom viszonozni ezt a sok kedvességet?!"

- De. Én éhen halok. Remélem te is éhes vagy - mosolyogtam rá őszintén, miközben jelzésére helyet is foglaltam a kanapén. Persze, ebben a pillanatban oda is sprintelt Csoki, kényelmesen fészkelte be magát az ölembe. Haha... Talán a gazdinak is hiányozhattam volna ennyire...

- Nem is tudom. A gyomrom nem funkcionál valami szuperül - tapasztotta tenyerét pocakjára, miközben a hálószobája felé indult, nem néztem hátra, de azt hallottam, hogy elkezdett megágyazni.

Szóval azóta beteg volt. És azért nem írt, mert gyengélkedett. Nem akartam udvariatlan lenni, tehát csak megvártam, hogy visszajöjjön, a bő pulcsija fölé felvett még egy szürke kardigánt is, azt összefogva magán ült le mellém, törökülésbe húzta lábait. Eddig babusgathattam Csokit, a barnaszínű kiskutya át is mászott gazdájához, aki meglehetősen sápadtnak tűnt.

- Már régen jobban lettél volna, ha egyetlen üzenetet írtál volna. Vettél be valamilyen gyógyszert? - bámultam arcát szüntelenül, akkor is, ha lehajtotta a fejét.

- Igen, egyébként már sokkal jobb, mint tegnap és tegnapelőtt volt. Ma már dolgozni is megyek - igyekezett egy mosolyt erőltetni arcára, ebben a pillanatban pedig megkordult a hasa egy picit. Talán nem volt pénze ennivalóra? És igazából az ürességtől fájt neki? Kezdett összeszorulni a szívem.

- Próbáljunk enni egy kicsit, rendben? - szóltam hozzá ellágyult hangon, miközben szorgosan kezdtem kibontogatni a csomagolásokat. Rögtön finom, fűszeres illat telítette meg a nappalit. Egy fájó gyomornak nem volt a legideálisabb, de egy üresnek annál inkább.

Ezek a csendes, lassan, ráérősen ebédelős percek valami elképesztően varázslatosak voltak. Láttam Kihyunon, hogy óvatosan falatozott eleinte, de szinte már szemmel láthatóan beleremegett, annyira jól esett neki, amikor már majdnem az egész doboz tésztát megette.

- Nem olyan finom, mint a te főztöd, de szerintem jó éttermet választottam - kuncogtam halkan, még a szemeim is mosolyogtak, ahogy nézhettem őt jóízű evése közben.

- Nagyon-nagyon köszönöm, Hyunwoo - vette fel velem hirtelen a szemkontaktust, teli pofival bámult rám, az evőpálcikát tartó kezének külső élével még a karomat is megcirógatta. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy összeraktam a képet, rájöttem mi volt a baj igazából...

Mivel sokáig ettünk, már három óra is elmúlt, amikor kidobtam az összes szemetet a kukába, és jóllakottan tunyultunk egymás mellett. Nem akartam semmi olyan témáról beszélni, ami neki kellemetlen lenne, úgyhogy mivel elhatároztam, hogy jobb kedvre fogom deríteni, mindent megtettem ennek érdekében. Hamar sikerült egy kis mosolyt csalnom az arcára az idétlen, olykor nem is akaratlagos poénjaimmal, éppen pár pillanatra elcsöndesedtünk, amikor hirtelen őszinte kuncogásba kezdett.

- Holnap találozunk? - mélyítette el a hangját, ezzel kiparodizálva engem, én pedig csak lefagyva, elvörösödve próbáltam feldolgozni, hogy mi is történt. Most... Komolyan kinevetett?

- Kihyun-ah! - szóltam rá hangosan nevetgélve, játékosan meg is paskoltam combját. - Ha ilyen jót szórakozol rajtam, akkor nem, nem találozunk holnap - mondtam én is direkt rosszul, amire újult erővel kuncogott fel megint. Istenem... Szavakba sem lehetne foglalni, hogy mit éreztem ebben a pillanatban.

- Úgy mondod, mintha rajtad múlna - húzta ajkait egy szemtelen mosolyra, de igazából volt kivetnivaló ebben a kijelentésben.

- Hát, gondolkodás nélkül beengedtél, szóval nagyon is rajtam múlik. Ha látni akarlak, akkor látni is foglak - mondtam ezt neki játékosan elkomolyodva, amire zavarában magasabb hangú nevetésbe kezdett, és bármennyire is igyekezett rejtegetni pironkodását azzal, hogy besietett a fürdőszobába kezet mosni, láttam. Legszívesebben összeroppantottam volna. Komolyan.

Az elkövetkezendő néhány órában elképesztően boldog voltam, pedig egy szót sem szóltunk egymáshoz egy idő után. Hogy miért? Mert miután én átültem a fotelbe, ő elnyújtózott a kanapén, teli pocakjának köszönhetően hamar elnyomta az álom. Nem bántam, hogy úgymond „egyedül hagyott", a világért sem akartam megzavarni a pihenésben, így csak vigyáztam az álmát, Csokival játszottam, vagy pedig a telefonomat nyomkodtam, egészen addig, amíg én is elbóbiskoltam a fotelbe süllyedve. Biztosan nagyon kimerült lehetett a napok óta tartó betegeskedés után, mivel amikor ébredezni kezdtem, az volt az első dolog, ami feltűnt, hogy még mindig egyenletesen szuszogott. Ahogy kinyitottam a szemeimet, meglepve pillantottam körbe, már egészen besötétedett. Egy fájdalmas sóhajjal mozgattam át nyakamat, majd elgémberedett végtagjaimat, aztán ránéztem a telefonom képernyőjére. Negyed hat. Nem sokat hezitáltam rajta, gyengéden simítottam meg Kihyun selymes haját.

- Hahó... Ébresztő... - mormoltam halkan, erre egy panaszos nyöszörgés közben fordult át a hasára teljesen. Pedig még nem is mondtam neki, hogy lassan indulnia kell dolgozni.

Elég nehézkésen indult a dolog, de természetesen megvártam őt, hogy összeszedje magát, hamarosan pedig besietett a szobájába. Hallatszott, hogy kapott egy sms-t, aztán egy-két perc múlva a ruháival a kezében rohant át a fürdőszobába. Hmm... Vajon ki írt neki? Már pont kezdtem volna „féltékenykedni", amikor belegondoltam, hogy valószínűleg a főnöke volt az.

Most különösen sokáig elidőzött odabent, amikor pedig kilépett, egy pillanatra duplán kellett pislognom. Már megint. Ezek a füstös szemek, a csillogó ajkai... És most ehhez a sminkhez egy fehér ing és egy fekete vászonnadrág tartozott, az utolsó darab pedig még a szövetkabátja volt.

- Van még egy fél órám indulásig - pillantott rá a faliórára, miközben a szobába sietett a táskájáért.

- Biztos rendben leszel? Nem leszel rosszul a munkahelyen, igaz? - simítottam tenyeremet felkarjára, ahogy már a kulcsát kereste elő. Pont most mondta, hogy van még harminc perce, de úgy tűnt, hogy igyekszik valahová. - Ezt rakd el, hogyha munka közben megéheznél - csúsztattam bele a zsebébe az ő szerencsesütijét, a sajátomat pedig én raktam zsebre.

- Ha... Levegőzünk egy kicsit, jól leszek - bólintott néhány másodperc csend után, majd miután elköszönt kiskedvencétől, kiléptünk az ajtón kívülre.

Gyakorlatlanságából adódóan kicsit ügyetlenkedett a zárral, de aztán hirtelen ragadta meg a kezem. Nagyon meglepődtem, főleg miután nagy lendülettel elindult a lépcsővel ellentétes irányba. Fogalmam sem volt, hogy mire készül, de készségesen követtem őt, gyorsan oda is értünk a lakóház liftjéhez. Nem is szóltunk semmit, teljes csendben néztem, ahogy megnyomta a legfelső emeletet jelentő gombot. Aztán egészen lefoglalt valami. Az, hogy... Milyen jól néztünk ki egymás mellett a tükörben.

Amikor kiléptünk a felvonóból, újra hagytam, hogy ő vezessen, egy félreeső folyosóra fordult le, aminek a végén egyetlen ajtó volt. Hosszan babrált a zárral, majd amikor kinyitotta, egy fém létra tárult elénk. Elég váratlanul ért, de akkor már tudtam, hogy a tetőtér felé tartunk, amikor pedig felmásztunk, a fejem búbjától a kislábujjam hegyéig libabőrös lettem. Varázslatos volt a csillagos ég, a város, amely fölé magasodtunk. Kicsit le is fagytam, amikor sikerült felfognom az elképesztő kilátást, Kihyun már az egyik legmesszebb lévő ponton ácsorgott a korlátnál. Szinte futólépésben tettem meg azt a pár lépést, majd egy enyhe szédelgés közben kapaszkodtam meg a biztonságot nyújtó korlátban. Sosem voltam tériszonyos, de inkább Kihyunra emeltem a tekintetem az alattunk száguldozó autók helyett. Lehunyta a szemeit, nagy levegőket vett.

- Gyakran jössz fel ide? Felfoghatatlanul gyönyörű - pillantottam körbe, mert egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal.

- Hát... Az az igazság, hogy akkor jövök ide, amikor... Úgy érzem, hogy nem találom ebben a városban a helyem. Amikor minden olyan kilátástalan. Amikor konkrétan fáj létezni - szusszant egy nagyot, ahogy az utolsó mondatot elcsukló hangon suttogta.

Úgy mondani akartam valamit, de belém rekesztette a szót, amikor egy lassú, nyugodt mozdulattal kapaszkodott meg a korlát szélében, hogy felállhasson a tetejére.

- Kihyun! - ragadtam meg felőlem lévő kezét hirtelen, reflexből, a szívem pedig a torkomban dobogott.

Ugye... Nem arra készül, amire gondolok?