Abban a pillanatban, hogy újra felvettem a szemkontaktust Kihyunnal, a szívem őrült tempóban kezdett dobogni. Hogy micsoda? Ez egyáltalán hogyan lehetséges? A dühös szempár türelmetlenül figyelte a kezemben tartott borítékot, tétován láttam neki a kibontásának.

- Hyungwon írt nekem egy levelet, tegnap, a gálaesten küldte oda egy pincérrel, majd hazament – adott egy kis kontextust, szavai hallatán a szemöldökeimet összevonva hajtottam szét a kissé gyűrött papírt.

- Mégis mikor volt rá lehetősége? – kérdeztem rá, mielőtt egy pillantást vettem volna a kézzel írt üzenetre.

- Amikor azokkal a nagynevű üzletemberekkel italozgattál – szusszant egy nagyot félrepillantva. Furcsán nyugodtnak tűnt. Mármint nem azt láttam az arcán, hogy rettegne a hatóságoktól, vagy ilyesmi.

- Kedves Kihyun! Egy vallomással tartozom neked, a te döntésed, hogy a barátodnak elmondod-e a levelem tartalmát. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttalak, azt hiszem, megőrültem. Két éve a gazdasági egyetem kampuszával szemben lévő kávézóban dolgoztam, minden reggel és délután vártam, hogy láthassam azt a fiút, aki úgy is megdobogtatta a szívemet, hogy semmit sem tudtam róla. A nevét sem, tényleg semmit. Azt hiszem, ezt hívják plátói szerelemnek? Sosem voltam elég bátor, hogy odamenjek hozzá, pedig általában egyedül érkezett. Aztán egy idő után már nem láttam többször. Fájt, hogy elszalasztottam az összes lehetőséget arra, hogy megismerjem őt, később megtudtam, otthagyta az egyetemet, aztán szembejött velem a hír, hogy tragikus balesetben elhunyt. Ennek már több mint egy éve. Úgy fájt, mintha a legközelebbi hozzátartozóim halálhírét olvastam volna. Még mindig gyászolom. Őt és azt a sok lehetőséget, amit kihagytam, mert gyáva voltam. De… Te a megszólalásig hasonlítasz rá, és ettől úgy érzem, mintha a múltbéli szerelmemre néznék. Az egész ijesztő és sajnálom, amiért ezt hirtelen rád zúdítom, de Hyunwoo hyung nem érdemli azt, hogy esetlegesen a párja iránt elkezdjek érzéseket táplálni a múltam miatt. Remélem, nem neheztel rám, amiért megszakítottam vele minden kapcsolatot. Minden jót kívánok nektek, és tényleg nagyon sajnálom – olvastam fel az egészet, a végére érve pedig egy hatalmasat sóhajtva gyűrtem a tenyerembe a levelet.

Üres tekintettel bámultam magam elé. Ez az egész annyira szürreális volt, hogy éreztem, egy hamar nem fogom ezt feldolgozni. Ha nem éppen most derült volna ki az igazság Kihyunról, biztosan eltitkolta volna ezt a levelet… Fogalmam sem volt, hogy erre hogyan kéne reagálnom. Talán örülnöm kéne, amiért nem rakta össze a képet teljesen és nem hívta ránk a rendőrséget? Egyáltalán nem láttam semmilyen pozitív oldalát ennek a vallomásnak. Hirtelen értelmet nyert, hogy miért nézett úgy az én édesemre, mintha szellemet látott volna.

- Ha az élet belőled gúnyt űz, őt egyenesen ki akarja készíteni. Sajnálom szegényt – adtam neki vissza a borítékot, majd egyszerűen folytattam a sétát, Kihyun utánam sietett, gyengéden a felkaromra kulcsolta hideg ujjait, amint mellém ért.

- Szinte nulla esélye volt ennek, mégis megtörtént. Amióta elolvastam, rettegek. Ezek után nem is tudom hogyan lehetek még szabadlábon egy év elteltével – osztotta meg velem aggodalmát gyámoltalan, halk hangon.

- Lehet, balszerencsét hozok neked – mosolyodtam el keserűen, szavaimra rögtön engedett szorításán, míg végül teljesen el nem engedett, lehajtott fejjel sétált mellettem.

Azt hittem, mondani fog valamit, de csak hallgatott, a köztünk lévő néma csendnek távoli madarak hangja és a szél miatt susogó méretes levelek adtak háttérzajt. Már eltelt így körülbelül két perc, amikor úgy döntöttem, megosztanám vele a döntésemet. Csak később akartam, nyugodtabb körülmények között, de… Nem bírtam nézni, hogy ilyen lehangolt. Minden egyes lépésnél lopva felé pillantottam, szemeiben pedig olyan ürességet láttam, mintha nem is ezen a világon lenne. Már éppen szólásra nyitottam ajkaimat, amikor megelőzött.

- Egyedüli gyereke vagy a Son családnak, nem hagyhatod cserben a szüleidet miattam. Ki fog gondoskodni róluk, ha idősek lesznek? Azt mondtad múltkor, hogy én vagyok az első férfi az életedben, előttem csak rövidebb kapcsolataid voltak nőkkel, szóval – csuklott el a hangja, egy pillanatra meg is köszörülte a torkát. – Tovább viheted a vérvonalat – fejezte be szinte suttogva, lepillantva azt láttam, hogy ökölbe szorította kis kezeit. Megszakadt a szívem. Biztosan nagyon bántotta már csak a gondolat is, hogy az ő álmát mással valósítom meg. – A szüleid is biztosan ezt akarják – tette hozzá, én pedig rögtön ráfogtam karjára. Hallottam a hangján, hogy majdnem elsírta magát…

- Jó is, hogy ezt felhoztad, mert éppen mondani akartam valamit – késztettem megállásra, állára fogva pedig arra, hogy rám nézzen. Azok a mélybarna, könnyfátyolos szemek… Pupillái kitágultak, ahogy összetalálkozott tekintetünk, majd csuklómra fogva cirógatta meg kézfejemet hüvelykujjával.

- Inkább csak menjünk tovább – hunyta le szemeit, így le is csurgott az első sós csepp. Valósággal megremegett előttem a világ. Miért nem hagy szóhoz jutni?

Időközben némi köd ereszkedett, ebben a nehezített látási viszonyban is látszott az út végén lévő hatalmas épület sziluettje, Kihyun szinte támolyogva indult el az irányába, majd mintha erőt vett volna magán, határozott léptekkel folytatta az utat. Én is utána iramodtam, de a lábam miatt egyszerűen nem tudtam behozni a lemaradást, csak amikor megérkeztünk a szürkébe burkolt, viszonylag jó állapotú, de egyértelműen elhagyatott villához. Egészen hasonlított ahhoz, amiben eltöltöttük az utolsó felhőtlenül boldog napjainkat. Az utóbbi esős időszak miatt a talaj ingoványosnak érződött, ahogy megközelítettük a márványköves járdát és lépcsőt, szótlanul követtem életem szerelmét. Igen, történjen bármi, akkor is az marad.

- A kulcs a filodendron cserepében van – ismételgette halkan, miközben újra és újra körbejárta a méretes teraszt. Az esőzés kimosta a virágföldeket, a szél is idehordhatott mindenféle szennyeződéseket, így egészen lehangolóan festett az egyébként gyönyörűen kialakított tér.

Mivel a kicsi kincsem szemmel láthatóan tanácstalan volt, hogyan is nézhet ki az a bizonyos filodendron, elővettem a telefonomat, hogy rákereshessek. A térerő gyengesége miatt borzalmasan lassú tempóban jelentek meg a képtalálatok, már éppen csak egy másodperc lett volna hátra, amikor hangos csörgéssel estek a padlóra az üvegajtó szilánkjai. Megilletődötten pislogtam Kihyunra, ahogy egyszerűen átlépett a súlyos, agyagcserepes virágon, amivel betörte a nyílászárót. Minden mozdulatán látszott, hogy feldúlt volt, azonban mintha valamennyi türelmetlenség is szerepet játszott volna a cselekedetében. Egy kicsit megmosolyogtatott, a fejemet csóválva csúsztattam vissza a mobilomat a kabátom zsebébe, majd én is beléptem a házon belülre. A bútorok meglepően jó állapotban várakoztak helyükön arra, hogy egyszer visszatérjen a tulajdonosuk, vastag porréteg alól szemlélték az eseményeket. Maga az épület annyira ki volt hűlve, hogy semmivel sem érződött kellemesebbnek a hőmérséklet a kinti levegőhöz képest, a tenyereimre lehelve követtem a céltudatosnak látszó páromat. Minden lépésünk visszhangzott a magas belmagasságú, tágas helyiségekben, furcsa módon nem éreztem magam kényelmetlenül. Az elhagyatott villa még ilyen körülmények között is nyugalmat árasztott felém. Utunk egy nappalin keresztül vezetett, aztán egy folyosón végig, végül egy szintén tágas, platformos kialakítású dolgozószobába értünk. A falakat plafontól padlóig érő ablakok tették alig-alig láthatóvá, így kilátás nyílt a lenyűgöző egzotikus növényvilágra. Az emelvény tetején hosszú íróasztal ácsorgott, maga a szoba pedig sokkal rendezetlenebb volt a korábban látottakhoz képest. Papírok, dossziék, kartondobozok, füzetek, könyvek és egyéb kacatok hevertek mindenhol.

- Megvan – szusszant egy nagyot Kihyun, miután lassan megtette azt a két, lankás lépcsőfokot, az íróasztal mögötti falhoz lépett. Egy tigrist ábrázoló, félrecsúszott falikép fedte, én pedig rögtön megértettem, hogy mi lehet mögötte. A főnök széfjéhez kellett eljönnie? Talán valamit el kell juttatnia neki, amit nem vitt magával?

Nem akartam beleszólni, így csak odaléptem mögé, csendben figyeltem, ahogy gondolkodás nélkül bepötyögte a megfelelő számkódot. A magasságomból adódóan láttam Kihyun válla fölött, hogy mit is zárt magába a fekete színű fémdoboz. Egy A/4-es méretű boríték volt benne, illetve párszázdollárnyi készpénz. Egyre több kérdésem lett. Ha a főnöknek ennyi pénze volt, miért ment ilyen nehezen a bár? Hogy már szinte a csőd szélén álltak, és alig tudta miből kifizetni az alkalmazottait? Nekem ez nagyon nem tetszett.

Óvatosan vette magához a borítékot, majd egy nagy sóhajjal leült a felső lépcsőfokra. Kicsit hezitáltam, de én is így tettem, dideregve figyeltem a kedvesem arcát. Elkomolyodva méregette a mustársárga papírt, majd a kabátjának belső zsebéből előhúzott még egy levelet. Ez már a harmadik? Gyanakvó tekintetem megállapodott a jéggé fagyott ujjacskákon.

- Aznap, amikor elment, a születésnapomon… Elejtett egy mondatot, ami alapján arra következtettem, hogy van a bárban egy titkos széf. Megtaláltam, és a pénz mellett volt egy papírcetli, illetve ez a levél. Névre szólóan írta, hogy vegyem magamhoz azt, amit ott találok, és aztán menjek el a megadott címre. És odaírta, ezt a borítékot csak akkor bonthatom ki, ha már a kezemben tartom ezt. Fogalmam sincs, mi lehet benne – sóhajtott egy nagyot, ahogy pedig elmagyarázta, mi is ez az egész, közelebb hajoltam, hogy én is láthassam.

- Akármi is, jól megtervezett mindent – fűztem hozzá csak ennyit, de a főnök felé érzett ellenszenvem miatt továbbra is szkeptikusan álltam hozzá.

Félve vette elő a teleírt füzetlapot, a következő sorokat olvashattuk rajta:

„Kihyun, ha ezt látod, az azt jelenti, hogy a kezedben tartod a jövődet. Az elmúlt időszakban rengeteg nehézségen mentem keresztül, hisz… Nagyon nehéz állandó félelemben élni. Neked ezt nem kell bemutatnom, nem igaz? Bevallom, hogy félek. De te és Juan megmutattátok nekem, hogy semmi sem lehetetlen. Amikor azon az estén sokat beszélgettünk, átértékeltem magamban pár dolgot. Csak miattad mertem megtenni, új életet kezdek. Nem akarom, hogy piszkos úton megszerzett pénz jelentse a megélhetésemet, miközben felemészt a rettegés. Gyáva lennék, ha elmenekülök, amíg van rá lehetőségem? Meglehet. Hiszem, hogy jó döntést hoztam, mindennel kapcsolatosan. Remélem a pénzt már tudtad hasznosítani, és hogy annak a hivatásos munkakerülőnek is adtál belőle, ahogy kértem! Egyébként is… Hálával tartozom neked, amiért nem árultál el a rendőröknek, amikor az a két féleszű a te lakásodba is betört.

Ha ezt elolvastad, nyisd ki a nagy borítékot! Én nem tudtam felvirágoztatni a helyet, de… Neked még van egy megvalósításra váró álmod. Tudom, hogy jó kezekben lesz.

Ügyesen, énekes madárka!”

Megborzongva, elnyíló ajkakkal futottam végig újra és újra ezeken a mondatokon. Én még azon voltam fennakadva, hogy a betörők a főnök emberei voltak, Kihyun már sietve, de mégis vigyázva bontotta ki a másik borítékot, szinte megremegő kezekkel meredt a bár tulajdoni lapjára. A keltezés november huszonegyet mutatott, a tulajdonos nevénél pedig az én kedvesem álneve szerepelt. Amíg az ehhez tartozó további dokumentumokat lapozgatta, kifejtettem ujjacskái közül a kézzel írt levelet. Milyen álomról beszél? Én úgy tudtam, hogy mindent beleírt a naplóba, de egyik ponttal sem tudtam összeegyeztetni a bárt.

- Miről van szó, hm? – böktem rá arra az egy sorra, hangom pedig véletlenül túl komolyra sikerült, úgy pillantott fel rám, mintha elszégyellte volna magát.

- Hát csak… A távozása előtti héten, egy csendes munkanap után bent maradtunk hajnalig, én, Juan és a főnök. Egy kicsit iszogattunk, beszélgettünk. Szóba került az az este, amikor először énekeltem ott, a színpadon. Én pedig azt mondtam, hogy gyerekkorom óta arról álmodom, egy nap, lesz egy saját, elegáns szórakozóhelyem, ahol állandó fellépő lehetek. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan fogja venni – hajtotta le a fejét pironkodva, testtartásán is látszott, úgy élte meg ezt, mintha egy hatalmas teher nehezedne rá.

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Az utóbbi két napban annyi meglepetés ért, félő volt, ezt már nem tudja befogadni az agyam, így csak mélyen elgondolkodva bámultam magam elé. Körülbelül negyed órája emésztettük a látottakat, amikor felhúzott térdeire hajtotta a fejét, engem figyelt.

- Mit akartál mondani, mielőtt bejöttünk? – kérdezett rá halk, szomorkás hangon. Valószínűleg sejtette, hogy mivel kapcsolatos.

- Az éjjel meghoztam a döntésemet kettőnkről – bólintottam határozottan, szavaimra pedig szemeiben őszinte pánik jelent meg.

- Máris? – egyenesedett fel, felém fordulva vette arcomat tenyerei közé, reszketve állta tekintetemet. – Könyörgöm, szerelmem, hadd csókoljalak meg még egyszer utoljára, tudom, hogy tegnapi nem volt valami jó neked, hisz észrevettem, hogy kidobtad a cigimet, de…

És itt megszakítottam kétségbeesett, csapongó kérlelését, átfagyott ajkaimat az övéire simítottam, a fejemet oldalra döntve mélyítettem csókunkat, közben derekára fogtam. A kezdeti meglepettség után mohón viszonozta ajkaim játékát, de csupán néhány másodperc után muszáj volt elhajolnom.

- Hát, ha ez volt az utolsó csókunk úgy az elkövetkező ötven évre, akkor menten meggondolom magam – nevettem halkan, homlokomat az övének támasztva, de amint a mondatom végére értem, Kihyun rémülten húzódott hátra. Azok a nagy, könnybe lábadt szemek…

- Miket beszélsz, Hyunwoo? Nem lehet, a szüleid – kezdett fejcsóválás közben tiltakozni. Igen, jól bebeszélte magának, hogy nekem sokkal jobb lesz, ha otthon családot alapítok egy nővel, akit sosem tudnék szeretni.

- A szüleim majd beletörődnek. Ha szeretnek engem, akkor támogatni fognak – vágtam szavába.

- De Hyunwoo, én még találkozni sem tudok velük, nem akarom, hogy miattam romoljon meg a kapcsolatotok. Talán neked eddig nem volt benne részed, de nem jó dolog, nagyon nem – szorította össze ajkait, szorosan fogta egyik kezemet.

- Azt mondtad, hogy a helyzeted nem olyan, hogy hazaállíthass és ezzel meg is oldódik minden. Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk? – húzódott ajkam egy halvány mosolyra. Mindent pontosan elterveztem. – Nem hagylak egyedül soha, rendben? Szükségem lesz rád a hetvenötös pont megvalósításához, Mókus – döntöttem homlokomat az övéhez, a szemeimet lehunyva élveztem ki minden pillanatát az érintkezésünknek. – És nem csak ahhoz – szusszantam fel, miközben kivettem öléből a bár dokumentumait, így aztán akadálymentesen magamhoz tudtam ölelni reszkető testét.

Bizonyára szavakkal is válaszolni akart, de a túlcsorduló érzelmek miatt felhüppögve ölelte át nyakamat, olyan szorosan bújt hozzám, mint ezelőtt talán soha. Éreztem bőrömön, hogy pityereg, illetve már jól ismertem azt is, ilyenkor hogy vesz levegőt, hogy rezdülnek meg vállai. Nyugtatóan, szeretettel simogattam hátát, majd amint belegondoltam, milyen is lesz a jövőnk együtt… Talán az én szemeim is megteltek könnyekkel egy kicsit. A szemöldökeimet ráncolva vontam még közelebb hozzám, ha ez egyáltalán lehetséges.

- Érted, értünk megéri feláldozni az otthoni életemet. Mert egy napot sem érdemes leélnem, ha te nem vagy annak a része. Nagyon-nagyon szeretlek – osztottam meg vele legbelsőbb érzéseimet, bármennyire is nehezen mondtam ki. Sosem voltam a szavak embere.

- Én ezt nem akarom elhinni – tört ki belőle felhangosodott zokogás kíséretében, egyik kezével pedig tarkómnál a hajamba túrt. Annyira jól estek az érintései… – Az agyam azt mondja, beszéljelek le róla, de nem megy. Komolyan mondod? Velem maradsz? – húzódott el csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni, amint meglátta az én könnyeimet, újra felülkerekedett rajta a sírásinger, eltorzuló arccal törölgette szemeimet.

- A lehető legkomolyabban – bólintottam, majd egy torokköszörülés után elkezdtem felvázolni a tervet. – Nekem most ugye ideiglenes munkáltatói vízumom van, de ha meg tudnám beszélni a céggel, hogy szeretném itt kiépíteni a karrierem, akkor meghosszabbítanám. Egy év után már vásárolhatnék zöldkártyát, újabb három év múlva állampolgárságot is igényelhetnék. Addig megoldjuk az irataidat, hisz ha eddig nem buktál le, biztosan ismersz megbízható embereket, akik segítenek benne. Hogy Yoo Kihyun néven élhesd a mindennapjaidat. Ha amerikai állampolgár leszek… - halkultam el egy kicsit, ellágyult tekintettel fogtam meg kezét, hogy gyűrűsujjára csókolhassak – Összeházasodunk. Így neked is lesz zöldkártyád, és hivatalosan, teljesen legálisan élhetünk együtt, a jövőbeli családunkkal.

Látszott, hogy mélyen elgondolkodott szavaimon, arca pirosas árnyalatot vett fel. Nem lesz egyszerű folyamat, évekbe fog telni, mire elérünk ennek az útnak a végére, de… Végig együtt lehetünk, rengeteg közös emléket fogunk készíteni, közben pedig mindenben támogatni fogom Kihyunt, hogy elkészülhessen az a szórakozóhely. Oldalra billentett fejjel fürkésztem kedvesemet, lesütötte szemeit. Bizonyára zavarosak voltak a gondolatai, de nem tehettem róla, kezdtem türelmetlen lenni, amiért nem válaszol.

- Szerintem mindjárt kiesik a szívem a helyéről – helyezte tenyerét mellkasára, majd egy igazán édes mosoly jelent meg az arcán, aztán zavarában elnevetve magát visszadöntötte homlokát az enyémhez. – Úgy érzem, nincsenek megfelelő szavak, amik ki tudnák fejezni azt, amit mondani szeretnék neked. Mindennél jobban szeretlek, ugye tudod? – mormolta halkan, kissé kétségbeesetten, majd egy hihetetlenül szerelmes, birtokló csókot kezdeményezett.

Ez a csók pedig a záloga lett az ígéretemnek, itt, ezen a poros, hátborzongatóan fagyos helyen. Megígértem, hogy biztosítani fogom neki azt a jövőt, amit megérdemel. És hogy szeretni fogom, örökkön örökké.

Négy nap telt el a főnök birtokán tett látogatás óta. Papát is beavattam a tervembe, először megrökönyödött rajta, aztán sokat beszélgettünk, és végül áldását adta rá. Úgy láttam, egészen meghatotta, hogy még ezt a csapást is kibírta a szerelmünk. Már csak abban bíztam, hogy esetleg ő is meggondolja magát, és végérvényesen visszaköltözik Amerikába. A szüleimtől nem várhatom el ezt, nekem viszont szükségem van a családomra. Legalább Papa maradjon velünk, ez az egy kívánságom volt.

Egy szürke, csütörtöki nap után, este nyolc körül telefonált az én kincsem – az új telefonjáról – szerette volna, ha elmegyek a bárba. Egyelőre fogalma sem volt, hogy mit kezdjen a hellyel, így az utóbbi napokban bementek Juannal kinyitni, talán még egy kis forgalom is volt így a karácsony estét követő időszakban, több magányos, család nélküli férfi tért be az ajtón. Mivel szerettem volna meglepni a kedvesemet, sötétszürke öltönyt és fekete inget öltöttem magamra, útközben pedig beszereztem egy csokor virágot is, halványsárga és barackszínben pompázott a valóságos műalkotás. Kilenc órát mutatott az óra, amikor beültem éjfekete autómba, halkan zenét hallgatva, egy indokolatlan mosollyal az arcomon vezettem el a már jól ismert épülethez. Amikor odaértem, meglepve láttam, hogy bár odabent égett a lámpa, az ajtón „zárva” felirat díszelgett. Lassan nyitottam be, Kihyun pedig pillanatokon belül felbukkant a kis folyosó felől. Egy hatalmas vigyorral az arcán lépkedett elém, vállaimba kapaszkodva állt lábujjhegyre, jólesően felhümmögve csókolt ajkaimra.

- Hogy-hogy ilyen korán bezártál, babám? – nyújtottam át neki a csokrot egy széles mosollyal, beleszagolva vette át, majd keresett egy söröskorsót a pulton, felengedte vízzel, és bele is állította az ajándékát.

- Nem volt egy vendég sem, csak nyitáskor egy már részeg fickó – vont vállat jókedvűen, majd miután megkerülte a pultot, sürgetően simította le rólam szövetkabátomat, fel is akasztotta a fogasra.

- Látom, nem volt túl jó a kézkoordinációja – nevettem halkan, ahogy megláttam az egyik ablakmenti asztal tetején a kiömlött alkoholos italt.

- Hát, gondolhatod – vett is magához egy törlőrongyot, majd szinte nosztalgikus tekintettel kezdte letörölni a többé-kevésbé odaszáradt folyadékot. – Annyi emlékem fűződik ehhez a helyhez – sóhajtott fel, majd amint végzett, felült az asztallapra, a pult felé nézve elmosolyodott. – Juan mennyiszer meglógott a munka alól… Hányszor álltam ott helyette? És amikor ezen a színpadon énekeltem… - hunyta le a szemeit, az én testemet pedig tetőtől talpig átjárta egy kellemes bizsergés. Azon az éjjelen adta magát nekem…

- És amikor itt szülinapoztunk – tettem meg lassan a köztünk lévő távolságot, én is nekitámaszkodtam a bútornak. – Vagy amikor egyetlen napra beugrottam segíteni – böktem meg oldalát finoman, csipkelődésemre csak egy szemforgatással reagált. Valószínűleg, nem pont arra a napra akart visszaemlékezni.

- Most töröltem le utoljára így ezt az asztalt – érintette ujjbegyeit a falaphoz, én pedig meglepetten pislogtam rá.

Nem kérdeztem semmit, csendesen figyeltem, ahogy elsétált a pultig, majd kitöltött kettő pohár martinit. Nem akartam visszautasítani, habár én most nem ihattam meg, tekintve, hogy autóval jöttem, mosolyogva figyeltem Kihyunomat, ahogy belekortyolt.

- Hyunwoo – szólalt meg halkan, a pult mellett ácsorogva, majd biccentett a fejével a legközelebbi asztalhoz, ahol félig-meddig ki volt húzva az egyik szék. – A bár utolsó vendégének, az utolsó táncom – nézett szemeimbe elködösült tekintettel, majd miután hangos koccanással visszahelyezte a talpas poharat a pultra, elindult az öltöző felé.

Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni, ahogy néztem csinos alakja után. Annyi idő után a karjaimban tarthatom a Vadóckát? Hevesen dobogó szívvel, kimelegedve léptem oda a székhez, teljesen kihúzva azt le is ültem rá, kényelmesen elhelyezkedve vártam. Szóval ezért hívott ide… Már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés volt öltáncot kapni tőle, így pont annyira izgultam, mint az első alkalommal. Egészen addig éreztem így, amíg ki nem nyílt az öltöző ajtaja, azon pedig ki nem lépett az én Kihyunom. Sötétkék vászonnadrágot viselt, hozzá egy rövidderekú, színben megegyező blézert vett fel, alatta pedig egy csipkés szélű, fehér selyeming láttatott egészen sokat mellkasából. Az egész szettet a gyémántosan csillogó, kövekkel kirakott nyaklánc tette még lélegzetelállítóbbá, ami hossza miatt még inkább mellkasára vonzotta tekintetemet. Amikor újra és újra végignéztem rajta, elmúlt a kezdeti izgulásom. Közel sem olyan érzés volt, mint amikor először állt így előttem. Mert most úgy láttam őt, mint azt, akinek már minden porcikáját felfedeztem, érintettem, akinek már nincsenek titkai előttem. Az ő részéről is más volt. Amikor beleült az ölembe, és átkarolta a nyakamat, úgy ért hozzám, mint ahhoz a férfihoz, aki csak az övé. A zene ritmusát felvéve váltottunk érzéki csókot, hamarosan pedig őrjítő mozgásával érte el, hogy elveszítsem a fejem. Őszinte csodálattal néztem rá, majd szinte hívogatott az a csillogó ékszerrel díszített hófehér nyak. Forró csókjaim, gyengéd harapásaim egyre lejjebb haladtak, mindeközben kedvesem egyértelműen kifejezte szándékát azzal, hogy váratlanul simogatni kezdett. Ekkor tudtuk, hogy nincs visszaút.

Ezen a hideg téli éjjelen, a helyiség félhomályában egymáséi lettünk.

Hajnalban pedig miután Kihyun áramtalanított, dideregve léptünk ki az utcára. A vörös neonfény többé nem világította be a környéket, a Boston szívében eldugott, kevesek által ismert bár, a Beantown bezárta kapuit.