Pár pillanatig elbambulva figyeltem Kihyun arcát, ahogy pedig a reakcióhiány miatt ráncolni kezdte a homlokát, rábólintottam. Rögtön arra gondoltam, hogy ahogy én megismertem őt, más esetben már dacból azt feltételezte volna, nem szeretném elfogadni az ajándékát és megsértődött volna, de most nem tette. A szívem hevesebben kezdett verni. Itt valami komoly dologról lehet szó.

Nem nagyon akartam kellemetlen helyzetbe hozni, így tényleg nagyon siettem, a fürdőszobából hoztam neki egy törölközőt, hogy megszáríthassa az esőzéstől vizes tincseit. Ahogy átnyújtottam neki, komoly tekintettel, de hálától csillogó szemekkel nézett rám. Hiába, továbbra is szívügyem volt a hogyléte. Miért is ne lett volna…

- Papa – szólította meg tanítómesteremet, miután már pár másodperce lehajtott fejjel hajtogatta felfelé a pulóverének az ujját. Meglepett, sokatmondó pillantást vetettünk egymásra az öreggel, majd hümmögésére Kihyun is rá emelte szemeit. – Gondolom Hyunwoo már odaadta az ajándékot. Szeretnék boldog karácsonyt kívánni – biccentett egy aprót, zavarában pedig felsője helyett az ujjait piszkálta.

- Én is neked, drágám – válaszolt egy apró torokköszörülés után, majd helyet foglalt az asztalnál, így én is kihúztam a széket a vendégünknek.

Papa egyértelműen nem tekintett rá másképp, ezt pedig nem is rejtegette. A kedvesem tányérméretű szemei arról árulkodtak, bizony nem voltam egyedül a használt becenév okozta megilletődöttségben. Ahogy csupán a rádióban éneklő Michael Bublé akadályozta meg az asztal körül kialakult kínos csendet, bátorkodtam levenni a fóliát a babsalátáról, és mindhármunk tányérját elkezdtem megpakolni az ünnepi fogásokkal. Annyi érzés kavargott bennem tegnap óta, most mégis… Jól esett a fáradt és sebzett lelkemnek ez a családi idill. Már csak némi mosoly hiányzott az arcunkról és akár egy karácsonyi képeslap is készülhetett volna rólunk. Én pedig még el is postáztam volna a Yoo családnak. Csak hogy lássák, mi újság van a világ másik végén.

- Ne haragudj – zökkentett ki rosszindulatú gondolataimból Kihyun halk hangja, amit közvetlenül egy apró ütés előzött meg, ahogy térde véletlenül nekikoccant az enyémnek helyezkedés közben. Apró bocsánatkérését egy gyengéd simogatással tette egyenesen borzongatóvá.

Félszemmel pillantottam rá, az arcára volt írva, hogy súlyos gondolatok gyötrik. Valószínűleg csak szeretni akart engem, de a történtek újra gátakat húztak közénk. Sebezhető és fáradt volt. Valószínűleg észrevette, hogy figyelem őt, tétován helyezte vissza kezét a saját combjára, majd felszusszanva folytatta az evést. Annyira finom volt minden – főleg a babsaláta – mégsem tudtam most olyan jóízűen falatozni, mint általában. Izgultam, hogy mi vár rám, ha hazakísérem őt, szinte már gyomorgörccsel figyeltem a tányérokat, milyen ütemben haladunk az ebéddel, hogy minél hamarabb túllegyünk rajta.

Kihyunt ismerve három lehetséges végkimenetelt tartottam valószínűnek. Egy, Vadócka próbálja majd újra lángra gyújtani a szívemet, ami egyébként is szünet nélkül veszélyesen parázslik. Kettő, valami olyasmivel készült, amitől úgy fogok sírni, mint még soha eddigi életemben. Három, nincs is semmilyen ajándék, csak beszélni akar.

Az igazán ünnepi hangulatú, ám kínkeserves közös ebéd végeztével Papa csendesen elvonult mosogatni, mintha el akart volna menekülni a helyzet elől, én viszont már indultam is a szobámba, hogy magamhoz vegyem a telefonomat és a pénztárcámat. Ebben az időben eszem ágában sem volt sétálni, így már ott meg is rendeltem a taxinkat. Mire visszatértem a nappaliba, vendégünk már fel is öltözött, zsebre tett kezekkel ácsorgott a nappali közepén. Én is felvettem a kabátomat, majd a cipőimet, végül elragadtam az azóta is a kanapén ücsörgő plüssmackót.

- Ez a tiéd, boldog karácsonyt, Kihyun-ah – nyújtottam oda neki kissé esetlenül, az ajkait összeszorítva vette át, majd lazán magához ölelve azt biccentett az ajtó felé. – Mi most elmentünk, majd később írok, Papa – szóltam még oda neki, amire halk hangon köszönt el tőlünk. Az arcára volt írva, hogy megszakad a szíve az én kincsemért…

Mire leértünk a lakóépület elé, már ott is várt minket az autó, így beültünk a hátsóülésre. Már elmondhatatlanul utáltam ezeket a csendes utakat. Amikor úgy ülünk egymás mellett, mint két idegen. Most is ugyanolyan szenvedés volt az egész, mint a karácsonyi ebéd, valósággal fellélegeztem, amikor megérkeztünk a már jól ismert monumentális épületekhez. Felsóhajtva szálltam ki a taxiból, majd a járdán megállapodva vártam, hogy odaérjen mellém. Szerencsére már csak lógott az eső lába, a hőmérséklet pedig érezhetően elkezdett a nulla érték felé közelíteni, így megreszkettem, amikor nagy lendülettel elindultam a megfelelő lakóépület felé. Az elektromos kapu üvegajtajában visszatükröződő, macit ölelgető Kihyun valóságos szívfájdalmat okozott nekem… Annak azért örültem, hogy tetszett neki az ajándékom. Hogyne tetszett volna, hisz a listából választottam.

Amikor felértünk a lakásába, jól megölelgettem Csokit, akit egyébként meglehetősen hiányoltam, majd miután a házigazda egyértelműen azt parancsolta nekem a szemeivel, hogy vegyem le a kabátomat, lélekben fel is készültem egy hosszas látogatásra. Már percek óta játszottunk önkéntes csendkirályt, ő pakolt valamit a konyhában, ide-oda járkált, én pedig csak vártam, hogy mondjon valamit. Amikor már egy adag mosnivalót is bevitt a fürdőszobába, látszott rajta, hogy elkészült a házimunkával, el is indult az én irányomba. Törökülésben foglalt helyet a kanapén, ölében az ajándékommal, én még mindig a fotel mellett bámészkodtam, nem tudtam eldönteni, hogy mire készülhet.

- Pont jókor kaptam ezt a kis mackót. Legalább nem kell, hogy nélkülözzelek, ha már nem leszel mellettem, mint például ma reggel – szippantott bele jó mélyen a kölnimmel illatosított bundába lecsukott szemekkel, én pedig lefagyva figyeltem sztoikusan nyugodt arcát. Gondolhattam volna, hogy haragszik. Én sem éreznék másképp a helyében.

- Nem maradhattam, remélem megérted ezt – szusszantam fel, miközben mégis helyet foglaltam a fotelben. Volt egy olyan érzésem, hogy ez hosszú és mentálisan megterhelő beszélgetés lesz.

- Kérsz egy kávét? – terelte a témát, mintha nem is mondtam volna semmit, néhány másodpercig az orrnyergemet masszíroztam, majd rábólintottam.

Amíg elcsoszogott a konyháig és nekilátott az energizáló ital elkészítésének, hátradőlve emeltem tekintetemet a plafon felé. Ebben a pillanatban arra számítottam, hogy most fogja átadni az ajándékot, ami egy különleges kávésbögre lesz. Külsőre semmi extra, de ha megiszom a tartalmát az utolsó cseppig, az alján biztosan egy olyan kedves üzenet fog várni rám, mint „köszönöm, hogy összetörted a szívemet”. Szent meggyőződésem volt, hogy ez fog történni.

- Amíg ezt megiszod, én átöltözöm, rendben? – nyújtotta át nekem a teljesen megszokott, sokszor használt fehér csészét, szabad kezével vállamra simított, majd el is tűnt szobájának az ajtaja mögött.

Először furcsálltam, gyanakvó tekintettel néztem utána, aztán pedig villámcsapásként jött a felismerés. Már csak Vadócka gondolatára is elöntött a forróság a kávém szürcsölgetése közben, és bármennyire is abban a tudatban voltam, hogy most lehetetlen lenne lázba hozni, máris kívántam minden egyes porcikáját. Amíg izgatottságomat rejtegetve vártam, megcsapta az orromat valami. Megint. Már az ebédnél is éreztem Kihyunon néhány elszívott cigaretta aromáját, és most a lakásban is éreztem. Gondoltam, soha jobb alkalom, egy nagy sóhajjal tápászkodtam fel a fotelből, utam pedig a fogason nyugvó kabátjához vezetett, sietve tapogattam meg a zsebeket, amint megtaláltam a dobozt, egy az egyben kihajítottam a szemetesbe. Talán ezzel nem fogom megállítani őt, hogy visszaszokjon, talán több dobozzal is vett, de legalább tisztában lesz az én álláspontommal is. Egy kicsit feldúltan, ugyanakkor bizsergető kíváncsisággal ültem vissza a fotelbe.

Lehajtottam az utolsó kortyot, ami a csészében maradt, pár másodperc múlva pedig ki is csapódott a hálószobaajtó, a fekete, vékony hosszúujjút és sötétszürke cargo nadrágot viselő Kihyun pedig nagy sebbel-lobbal indult az előszobafal felé, leguggolva kezdte belebújtatni lábfejeit a bakancsaiba. Ezek szerint nagyon félreérthettem valamit. A látványban azért nem csalódtam, bármennyire is másra számítottam, hiszen nagyon csinos volt ebben a szettben.

- Nekem most el kell mennem valahová – szólalt meg nagy sietsége közben, szövetkabátját is magára öltötte.

- Azért csalogattál ide, hogy vigyázzak Csokira? – kérdeztem rá akaratlanul is elkomolyodva, szavaimra viszont egy apró, cinikus szemforgatással reagált.

- Nem erről van szó, öltözz – intézett felém sürgető kézmozdulatokat, én pedig úgy is tettem, ahogy kért, annak ellenére, hogy egyre jobban összezavarodtam, egyre több kérdés merült fel bennem.

Pár perc múlva már egymás mellett lépcsőztünk le, amint leértünk, Kihyun körbepillantott az utcán, majd puha tenyerét az én kezem melegére bízta ebben a hideg időben, szorosan fogva kezdett húzni maga után a parkolóban.

- Említettem, hogy még van egy kis elintéznivalóm a főnök vagyonával kapcsolatosan. Nos, éppen kapóra jött a dolog, hogy… – lassított le egy kicsit régebbi típusú, fekete Tesla előtt – Vettem magunknak egy kocsit ajándékba – pillantott fel rám, ekkor már egyáltalán nem tudta visszafogni az őszinte mosolyát, hüvelykujjával kézfejemet simogatta.

Ledöbbenten néztem hol a drága autóra, hol a mellettem állóra. Azt mondta korábban, hogy a vagyon egy kis részéhez fért csak hozzá, ez viszont attól sokkal többe kerülhetett. Libabőrösen léptem egyet közelebb, de nem igazán tudtam elhinni.

- Igaz, nem a legújabb modell, meg használt is, de olyan sokat stresszeltél a baleseted után az autóbérlés miatt, szerettelek volna meglepni – bújt oda a karomhoz mosolyogva, majd csillogó szemekkel folytatta. – Attól, hogy az előbb többesszámot használtam, az autó hivatalosan a tiéd, a te nevedre vettem – nyomott egy puszit a vállamra, majd mint aki elszégyellte magát miatta, lesütötte a szemeit. De még mindig mosolygott. Mint egy angyal.

- De Kihyunom, egy Tesla? Komolyan? – kaptam el kezét, miközben túldramatizált kétségbeeséssel néztem le rá, szavak nélkül is dorgáltam őt, amiért ennyit költött rám. A bennem élő kisfiú most a felhők felett volt.

- Hiszen környezetbarát! – mutatott rá az elképesztően gyönyörű járműre eltúlzott karmozdulatokkal, játékosan duzzogva, ennél a pontnál pedig egy olyan őszinte, boldog vigyor ült ki az arcomra, amit azt hittem, egy jó darabig senki sem fog látni.

A tény, hogy azért választott Teslát, mert elektromos autó, megdobogtatta a szívemet. Annyira imádnivaló volt… És képes volt elfeledtetni velem a tegnapi nap borzalmait. Nem is akartam elhinni. Szembefordultam vele, majd olyan szorosan átöleltem derekát, hogy lábacskái valósággal elemelkedtek a járdától. Nem éreztem azt, hogy méltó vagyok erre a hatalmas ajándékra, még arra sem hagyott időt, hogy megköszönjem, elindult az anyósülés felőli ajtó felé, odadobta nekem a kulcsot, amit éppen csak sikerült elkapnom.

- Szóval most el kéne mennem valahová, te vezetsz – közölte velem a terveit, miközben már készült is beülni, de megállt.

- Miért én? – húztam ajkaimat egy félmosolyra. A kis meséje alapján ő is tud vezetni…

- Nekem nincsen nemzetközi jogsim, veled ellentétben, de ne akadékoskodj, csak gyere – ült is be, én pedig egy szórakozott mosollyal követtem őt.

Újra megborzongtam, ahogy most már egészen közelről láthattam ezt a csodát, végigsimítottam a motorháztetőn, majd el is foglaltam a helyem a kormány mögött.

- Szóval Yoo Kihyun egy kis érvényes jogsi nélküli vezetéstől tart, amikor gyakorlatilag bármelyik másodpercben letartóztathatnák csak a léte miatt is – csóváltam a fejemet, miközben bekötöttem a biztonsági övemet. – Hihetetlen vagy – mosolyogtam rá felé fordítva a fejemet.

Ha most egy külső szemlélő látott volna, hogy hogyan néztem rá, azt gondolná, „hát ez a férfi fülig szerelmes”. És nem is tudnám letagadni. Tegnap sokat szomorkodtam, kételyek ébredtek bennem, elbizonytalanodtam kettőnkkel kapcsolatosan, azonban ezek mind az agyamban mentek végbe. A szívem közben ugyanúgy érte dobogott. Az ő szemei az én érzéseimnek mutatták a tükörképét, ahogy felpillantott rám, aztán bánatosan hajtotta le a fejét. Talán nem kellett volna emlékeztetnem az ügyünkre…

Mivel nem mondott semmit, én pedig hirtelen nem tudtam kezelni a kialakult feszült légkört, beindítottam az új autómat. Amint bekapcsolt a kijelző, Kihyun komoly arccal nyúlt bele kabátjának a zsebébe, egy cetlit vett ki onnan, a rajta lévő címet pedig be is írta a GPS-be. Ahogy megjelent az útvonalterv, felszöktek a szemöldökeim. Egy órás út a kertvároson túlra?

- Ha megkérdezem, mi ez az egész, válaszolni fogsz? – kezdtem puhatolózni, miközben azért kitolattam a parkolóból, és elindultam a kijelölt úton. Valami elképesztő élmény volt Teslát vezetni, de túlságosan zavart ez a gyanús cím ahhoz, hogy teljesen átadjam magam ennek az érzésnek.

- Majd elmagyarázom, ha odaértünk – szusszant fel, majd felvette azt a pozíciót, amit akkor szokott, amikor az autóutat csendes pihenőnek szánja. Szótlanul figyelte az elsuhanó, mesebeli karácsonyi tájat.

Bosszantott, hogy megint ennyire távolságtartó lett, ennek ellenére akaratlanul is büszkeséget éreztem, amikor belegondoltam, milyen autót is vezetek én, ráadásul úgy, hogy egy ilyen szépség ül mellettem. Az út felénél már egészen kellemesnek hatott a csend, de azért örültem, amikor már csupán tízpercnyire voltunk úticélunktól. Az egymást követő, tehetősebb tulajdonosokra utaló kertesházak itt már egyre inkább ritkultak, ez az útszakasz egészen elhagyatottnak és beépítetlennek tűnt. Aztán rájöttem, hogy miért. A silányabb minőségű aszfaltút a végéhez ért, egy magas, masszív kőfal, aztán fekete vaskerítés jelezte, hogy itt bizony egy hatalmas birtok fekszik. A kaput és közvetlen környezetét vastagon benőtte a növényzet, a kapun belül csak annyi látszott, hogy a tulajdonos nagyon szerethette az egzotikus növényvilágot, ugyanis a hatalmas pálmalevelek valósággal egy esőerdő hangulatát keltették.

- Eddig sem voltak ötleteim, hogy mi dolgod van ezen a környéken, de most már egyenesen félek rákérdezni – állítottam le a motort, majd enyhe aggodalommal fürkésztem kedvesem arcát a borongós idő adta félhomályban.

- A főnök tulajdona ez az egész. Már évek óta nem lakik itt, viszont nekem most ide be kell törnöm, a te döntésed, hogy velem jössz-e vagy sem – közölte úgy, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon, közben még indulás előtt megigazította a bakancsába betűrt nadrágszárát, aztán ki is szállt az autóból.

A válasza korántsem volt kielégítő, sőt, csak még több kérdésem lett, de a lelkiismeretem nem hagyta, hogy elengedjem egyedül. Vagyis mindenekelőtt azon voltam, hogy lebeszéljem egy újabb őrültségről.

- Miért jó az, hogy magad alatt vágod a fát? – szálltam ki én is sietve, majd felzárkóztam mellé. Éppen azt kereste, hogy hol tudna átmászni a kerítésen.

- Ne aggódj, az ő engedélyével vagyok itt – válaszolt félvállról, én pedig nem maradtam le a nyomából, ahogy elindult egy távolabbi pont felé. Ott egy egészen nagy darabon be volt szakadva a kőfal. Pedig reméltem, hogy nem fog tudni átjutni sehogy…

- Kihyun, szerintem ez egy csapda – fogtam rá karjára, ahogy már féllábbal rá is állt egy kiálló kődarabra. – Lehet, hogy ez nem is az ő birtoka, szerintem menjünk innen – vált hangom kicsit kétségbeesettebbé, de mintha meg se hallotta volna, derekára irányította kezeimet, majd nekirugaszkodott. Simán át tudott lendülni. Sajnos.

- Hyunwoo. Ne akard, hogy megbánjam, hogy beavattalak. Csak gyere, meglátod, nem lesz semmi baj – mondta ezt már a túloldalról.

Egy nagy, gondterhelt sóhaj után leutánoztam a mozdulatsort, amivel átjutott, a falon túl a legkevésbé sem elegánsan, botladozva érkeztem, aztán a hosszú szövetkabátomat igazítgatva pillantottam körbe. Valóban… Úgy nézett ki, mint egy dzsungel. Egy elburjánzott, kerti dekorációként szolgáló dzsungel, ugyanis középen egy igényesen kikövezett út volt felfedezhető.

- Gondolom az út végén lesz a villa – biccentett Kihyun, majd el is indult a különös növényfolyosón.

Egy fejcsóválást követően én is utána indultam, hamarosan már felbukkant egy magasabb útpadka is, így az valamelyest hatékonyabban tartotta a helyén a betelepített élővilágot, az út is láthatóbbá vált. Furcsán nyugodt volt ez a hely. Távoli madárhangok és a lépteink adtak csak némi zajt, de a minket körülvevő zöld levelek, a cserjék, fák között húzódó sötétség mintha csak belénk akarta volna beszélni a borús gondolatokat, a fülnek hallhatatlan suttogásával. Valószínűleg mindketten a közös jövőnkön agyaltunk. Egy ideje már csendben sétáltunk, amikor Kihyun hirtelen megszólalt.

- Tudod… Nagyon sokat gondolkodtam az éjjel – kezdte ezzel az igazán baljós felvezetéssel, miközben fellépett a padkára, azon egyensúlyozva haladt tovább, mint egy játszadozó kisgyermek. – És bár az imént kicsit elengedtem magam, eldöntöttem, jobb, ha távolságot tartok. Tegnap még önzően marasztalni akartalak, de tudom, hogy ez nem helyes. Attól, hogy én a saját életemet elbasztam, attól még a tiédet nem kell – osztotta meg velem döntését, miközben visszalépett az útra.

Egy pillanatra duplán pislogtam a szóhasználata miatt, aztán pedig készségesen vártam, hogy folytassa. Még sosem hallottam illetlen szavakat használni ezelőtt, így arra következtettem, hogy ideges. Volt még mondanivalója, ebben biztos voltam.

- Amit tettem, az nem egy olyan dolog, hogy egyszer csak hazaállítok, könnyes újraegyesülés, megbocsájtás… Nem lehet visszacsinálni, örökre szól. Előtted annyi lehetőség áll még, visszautazol Koreába, karrier és családalapítás, én ezt nem vehetem el tőled. Nagyon fáj, hogy nem vagyok képes megadni neked mindent, csak azért, mert kiskorom óta betegesen függtem az apám szeretetétől, a megítélésétől. Tudom, hogy hülyeséget csináltam – folytatta először érzelemmentes arccal, aztán viszont harag járta át hangját. Saját magára haragudott. – Hogyne tudnám, amikor belőlem még az élet is gúnyt űz, a fenébe is! – tépett ki a zsebéből egy többé-kevésbé meggyűrődött borítékot, izzó szemekkel nézett rám hátra, még a sétában is megállt, így én is így tettem. – Feltűnt, hogy Hyungwon azóta nem keresi a társaságod, amióta velem is összetalálkozott? – tette fel kérdését indulatosan.

Nos, valóban feltűnt, hogy ugyan írt párszor az incidens után, de a munkahelyen nem találkoztunk, csak futólag. Egészen eddig a pillanatig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de most hogy mondta, valóban került engem már vagy másfél hónapja.

- Azt hiszem, igen – válaszoltam kissé esetlenül, leginkább azért, mert fogalmam sem volt, hogy hová akar kilyukadni.

- Hyungwon felismert engem.

És ezen szavakkal belenyomta a kezembe az előbbi borítékot.