Ezen a ponton már teljesen elbizonytalanított. Persze, megértettem, hogy fáj már csak a különválás gondolata is, de meglepett, hogy ilyen bántó szóval illetett engem. Még éppen valamiféle válaszon agyaltam, enyhén felszökött vérnyomással, amikor folytatta halk morgolódását.

- Idióta vagyok - ütötte le kezét a korlátra, majd hátra is lépett egyet. Oh, szóval félreértettem őt. Nem nekem szólt, hanem megint magát ostorozta. Talán ez még jobban fájt, mintha engem szólított volna így. - Én idióta, minek kellett lebuktatnom magam? Miért kellett felhívnom az apámat? - temette arcát tenyerei közé.

Nagyon kiborult. Úgy tűnt, mintha legszívesebben tépte volna a saját haját, toporzékolt volna, megbüntette volna saját magát, egyszerűen... Reményvesztettnek és kétségbeesettnek látszott. Összeszorult a szívem, ahogy csendben figyeltem ezt a jelenetet. Hirtelen ragadtam meg karját, hogy aztán egy szoros ölelésbe vonjam, átfagyott testemet Kihyun testhője melegítette, még ha nem is viszonozta az ölelésemet.

- Hagyd abba, tudod, hogy összetöröd a szívem, amikor bántod magad - mormoltam halkan, miközben igyekeztem nyugtatóan simogatni selymes haját.

- Akkor én mit mondjak? Elég egyértelműen úgy tűnik, hogy nálad a szakítás egy esélyes opció - emelte fel eddig maga mellett tartott karjait, az öltönyömet megmarkolva nézett fel rám, szemei könnyfátyolosak voltak, a város fényei lélegzetelállítóan tükröződtek bennük vissza. - Megijesztett az örökbefogadás gondolata, nem igaz? - kérdezte fájdalommal a hangjában, én pedig nem is tudtam ezt hová tenni. Véletlenül sem az a tény bizonytalanított el, hogy gyakorlatilag bármelyik pillanatban lecsukhatják egy összetett bűncselekmény miatt, dehogy...

- Én... Nem csak azért mondtam, hogy boldoggá tettél vele, mert ezt akartad hallani. De Kihyun, hogyan tudnánk családot alapítani, ha még hivatalos irataid sincsenek? - simítottam tenyeremet szép, kerek arcára, szomorúan sütötte le szemeit.

- Hát... Vannak olyan álmok, amik azok is maradnak - sóhajtott egy nagyot némi hatásszünet után, miközben lassú, gyengéd mozdulatokkal simította el öltönyömet, ahol az előbb összegyűrte.

- Szándékosan akartad a villában hagyni a naplód, igaz? - mormoltam halkan, egy pillanatra sem megszakítva a szemkontaktust, egyet előrelépve nyomtam Kihyun hátát a korláthoz. Hiába nem voltunk túl jó kapcsolatban ezekben a pillanatokban... Hatalmas, már-már kézzel tapintható volt a feszültség.

- Mi értelme van az egésznek? Mi értelme van, ha nem együtt valósítjuk meg azt a listát? - tette fel költői kérdéseit egyre indulatosabban, majd teljesen elcsöndesedett, az arcán végigszaladó könnycseppen megcsillant a benti lámpa fénye. - Mi értelme van az egész életemnek, ha már nem leszek többé a babád, a mókusod, a vadóckád, a szerelmed? - csuklott el hangja, majd homlokát vállamhoz nyomva bújt el, halkan pityeregve ölelte át derekamat olyan ragaszkodóan, mint talán még sosem.

Kezdett ez az egész helyzet túl sok lenni számomra. Hiába voltunk odakint, a friss levegőn, úgy éreztem, hogy menten megfulladok, a torkom elszorult, a fejem tompa zúgásba kezdett. Valahol, a szívem mélyén még ennyi idő után sem hittem el teljesen, hogy Kihyun viszont szeret engem, ahogy pedig ilyen kétségbeesetten ragaszkodva sorolta az általam használt beceneveket, még szürreálisabbnak hatott az egész. Hogy is akarhatnám, hogy véget érjen a történetünk? De sajnos ez nem volt ennyire egyszerű.

- Kicsim... Majd később megbeszéljük, rendben? Még csak aludni sem aludtunk rá egyet. Ha megnyugodtál, visszamegyünk, és jól érezzük magunkat. Tudom, hogy most a kis hátacskád közepére sem kívánod a szórakozást, - csikiztem meg az említett területet egy fáradt mosollyal az arcomon - de most tegyük félre ezt a dolgot - bújtam oda hajához, miközben folytattam háta cirógatását körkörös mozdulatokkal.

- Nem lenne kínos visszamenni a kollégáidhoz? - szipogott fel, majd orrát törölgetve húzódott el tőlem. Szegénykém, már annyit sírt a nap folyamán, hogy a szeme körül lévő selymes bőre egészen irritáltnak, pirosnak tűnt.

- Hát... Derítsük ki - biccentettem az egész falat beterítő, hatalmas üvegablakok és ajtók felé, meg is tettem az első lépést, de hiába nyújtottam neki a kezem, meg sem akart moccanni, csak lehajtott fejjel igazította meg a hátára terített kabátomat.

- Esélytelen, hogy úgy tudjak viselkedni veled, mintha „barátok" lennénk - szusszant fel, szavaiban pedig némi bírálatot véltem felfedezni a kérésem miatt.

- Az is megteszi, ha csak ott ülsz mellettem, teljes csöndben, és a jelenléteddel támogatsz - mosolyodtam el biztatóan. - Legalább a vacsorát együk meg, utána felőlem mehetünk - vált mosolyom őszintébbé, ahogy végre mutatott némi hajlandóságot az együttműködésre, majd bólogatása után vissza is tértünk a tágas terembe.

Annyira égett az arcom, amikor visszaértünk az asztalunkhoz, de igyekeztem elviccelni a dolgot, a munkatársaim pedig be is csatlakoztak ebbe, még ha az arcukra is volt írva, hogy nagyon is ítélkeztek az én Kihyunom miatt. Mondjuk... Elég egyértelmű volt, hogy sírdogált, nem is igazán tudták hová tenni, hiába kérdezték, hogy minden rendben van-e, egy apró bólintáson kívül nem reagált rájuk semmit. A hangját is csak akkor hallották meg először, amikor leszólított egy éppen az asztalunknál elhaladó pincért, röviditalt rendelt magának. Persze, ilyen okból természetesen megszólalt. Felért egy kínzással, hogy se szavakkal, se tettekkel nem tudtam most kimutatni felé, hogy mennyire imádom. Főleg miután olyan jól állt neki, ahogy lehúzta az erős alkoholos innivalót, az arca pedig szinte meg se rezzent. Bár megbeszéltük, hogy csak vacsoráig maradunk, arra egészen sokára került sor, először lehetőséget biztosítottak, hogy a legnagyobb befektetőkkel, befolyásos üzletemberekkel beszélgessünk. A főnököm, akinek rendkívül hálás voltam a kórházi fuvarért, amikor eltört a lábam, bemutatott engem pár neves szakembernek, mint kitűnő alkalmazottat. Ezekben a pillanatokban igazán megbecsültnek éreztem magam, mint dolgozó, bezsebeltem pár névjegykártyát is italozgatás közben. Ez idő alatt Kihyun az asztalunknál ücsörgött, kicsit úgy tűnt, mintha unatkozott volna, de valamennyire feloldódott a harmadik kör whiskey után. Jó volt látni a terem másik végéből, hogy halványan mosolyogva beszélgetett az egyik munkatársam menyasszonyával.

Ezt a kötetlen beszélgetést az ünnepség legfontosabb része követte, vagyis a vezetőség által tartott évvégi értékelés, kitüntetések kiosztása, ilyesmik. Erre az időre mindenkinek helyet kellett foglalnia, így visszatértem partneremhez, ő pedig rögtön vállamra hajtotta fejét, a szemeit is lehunyta pár másodpercre. Teljesen megértettem, hogy elfáradt, de még körülbelül egy óra biztosan hátra volt a vacsorából...

- Megkérdezhetem, hogy mennyi az idő? - dörzsölte meg szemét panaszosan, én pedig elő is vettem a telefonomat. Kilenc óra ötvenöt percet láttunk a kijelzőn, a háttérben a lezáróképnek beállított közös képünkkel. Szinte egyszerre szusszantunk fel a fotó láttán, vissza is csúsztattam inkább a készüléket a zsebembe.

- Nemsoká vacsorázunk, utána megyünk, rendben? - intéztem neki a szavaimat halkan, hogy ne zavarjuk a főnök beszédét. Bólogatva egyenesedett fel, majd teljesen felém fordulva könyökölt fel az asztalra, komoly arccal bámult engem.

Egy ideig próbáltam nem annyira tudomást szerezni erről, de kezdett zavarba hozni a szótlan méregetésével, főleg, hogy ilyen bíráló tekintettel illetett. Biztosan nagyon unatkozott, hiszen még a telefonját sem tudta használni, hogy elfoglalja magát valamivel...

- Miért nézel ennyire? - hajoltam füléhez, hogy hallja suttogásomat, amikor kezdett túlságosan is frusztrálni égető tekintete.

- Manifesztálom, hogy magadtól felajánld azt, hogy hívsz nekem egy taxit, ha már nem akarok maradni - válaszolt egy vállvonással, amire összeszorított ajkakkal tapasztottam tenyeremet combjára.

Mielőtt bármi mást mondhattam volna, elkezdték felszolgálni a bőséges vacsorát, a terem mozgalmassá válására mintha megkönnyebbült volna, sőt, valósággal felcsillant a szeme, amikor elétették a hatalmas tányért, rajta különböző salátákkal és sültekkel. Egyszerűen nem bírtam ki, az aranyos reakcióra muszáj volt megsimogatnom derekát, majd amint mindenki megkapta az ételt az asztalunknál, neki is láttunk falatozni. A cég nagyon sokat elkölthetett erre az ünnepségre, a vacsora minősége is kifogástalan volt, eközben pedig egy zenekar vette át az élőzene szolgáltatását a zongoristától. Bár én még az utolsó falat steaket rágcsáltam, Kihyun már felállt mellőlem, rögtön felpillantottam rá.

- Akkor hívsz most már egy taxit? - kérdezte egyenesen a szemeimbe nézve, közben belebújt a kabátjába, a sálat pedig nyakába akasztotta. Úgy tűnt, mintha nélkülem akarna távozni...

- Máris mentek? Hyunwoo, nem akarsz maradni még? Vacsora után a vezetőség nagyon bőkezű lesz - biccentett az egyik munkatársam a színpad mellé, ahová elkezdtek kipakolni különböző ajándékcsomagokat, borítékokat.

Őszintén? Zavart, hogy Kihyun ilyen helyzetbe kényszerített, de... Nem volt kérdés, hogy hogyan fog folytatódni az estém. Egy halvány mosollyal az arcomon töröltem meg számat a terítékkel érkezett szalvétával, majd feltápászkodtam a székről.

- Bocsi srácok, mi most megyünk. Nagyon köszönöm az estét, és további jó szórakozást nektek! - köszöntem el, megszokásból egy kis meghajlás közben, majd a kabátomat magamhoz véve csúsztattam kezemet az én édesem felkarjára, elkezdtem a kijárat felé sétálni.

- Egyedül is be tudok ülni egy taxiba, igazán maradhattál volna - sóhajtott fel, amikor már távolabb kerültünk a tömegtől. Úgy tudtam, hogy ezt fogja mondani...

- Hazakísérlek - jelentettem ki, határozottságom miatt egy pillanatra meglepetten nézett, aztán beletörődően, egészen bágyadtan mosolygott.
Túlságosan ragaszkodtam hozzá ahhoz, hogy pont most egyedül hagyjam...

Nem szólt egy szót sem, amíg a liftben utaztunk a földszint felé, a lobbiban meghúzódva a hideg elől megrendeltem a fuvart, amíg várakoztunk, elgondolkodva figyeltem kedvesem arcát, ahogy a fényűző épületek karácsonyi dekorációjában gyönyörködött. Alig vártam, hogy megkérdezzem, hogyan tervezi a holnapi napot. Elvégre, megbeszéltük, hogy reggel együtt bontunk ajándékot, aztán közösen ebédelünk, csak én, ő és Papa. Na, meg persze Csoki. Most viszont... Nem is tudom. Ha tanítómesterem megtudja, hogy Kihyun mit követett el, nem valószínű, hogy szívesen látná. El is kezdtem gondolkodni rajta, miként fogom eljuttatni neki a plüssmackót, amit vettem.

- A kollégáid biztos azt gondolják, hogy fura vagyok. Bocsi - húzta ajkait egy kínos mosolyra, miközben fel-alá járkált előttem, zsebre tett kezekkel.

- Meglehet, igazuk is van - vigyorodtam el egy kicsit, játékosan, cinikus szemforgatással reagált.

De én így szeretlek. Ezt most csak magamban tettem hozzá, éppen ekkor érkezett meg a jellegzetes, sárga autó, így miután kellemes ünnepeket kívántunk a recepciósnak, el is hagytuk az épületet. A hazaút szokásosan csendes volt, tetőtől talpig libabőrösen figyeltem az elsuhanó látképet, vagyis az ünnepi díszbe öltözött várost. Azt gondoltam, bárcsak bármiféle rossz érzés nélkül, melegséggel a szívemben gondolhattam volna a holnapi napra...

Amint megérkeztünk, sietve tettük meg a parkoló és a lakóépület közötti távot, majd még kicsit dideregve, némán lépcsőztünk felfelé. Egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire vonzódom hozzá, ismételten pillangókat éreztem a gyomromban már csak attól, ahogy magam mellé pillantottam, amíg ő a lakásának zárjával babrált. Abban a pillanatban, hogy bejutottunk, érezhetően kellemes meleg volt odabent, Csoki pedig Kihyun lábához sprintelt. Egy kis mosollyal guggoltam le a szőrgombóchoz, hogy lefoglaljam, amíg a gyönyörű gazdija levetkőzött, a blézerét a kanapéra helyezte, céltudatosan indult meg a konyha felé, felkapcsolta az ottani lámpát, így kellemes félhomály uralkodott. Hezitáltam, de a szívem győzött, ennek eredményeként én is megszabadultam kabátomtól, mint aki hosszabb időre tervez maradni. Valószínűleg ezekben a pillanatokban készültem kegyetlenül meggyilkolni az utolsó racionális gondolataimat Kihyunnal és a jövőnkkel kapcsolatosan, de már nem küzdöttem ellene. Lassan sétáltam én is a konyha felé, éppen nekem háttal keresett valamit az alsó konyhaszekrényben, végül kettő nagyobb méretű tállal a kezében egyenesedett fel.

- Mit csinálsz, Kihyun-ah? - kérdeztem érdeklődő tekintettel, a pulton letámaszkodva.

- Babsalátát - fordult szembe hirtelen, ártatlan, gyermeki arcát látva valósággal bedobbant a szívem. Hogyan lehet ennyire aranyos?

- Megéheztél rá? - kuncogtam halkan, miközben le sem vettem róla szemeimet, az egyik tálat megtöltötte vízzel, majd a pultra helyezte, aztán a felső szekrényben kezdett kutatni. Lábujjhegyen állva.

- A holnapi ebédre készítem - csuklott el a hangja egy kicsit, majd meg is köszörülte torkát. Hangos csörgéssel vett magához egy méretes zacskót. - Be kell áztatni a babot egy estére - adott egy kis magyarázatot, amikor legközelebb szembe fordult velem, rögtön feltűnt, hogy már csak a Papával való találkozás gondolatára teljesen elvörösödött.

Szótlanul követtem őt tekintetemmel, ahogy a pult előtti bárszéket fellépőnek használva, nemes egyszerűséggel törökülésbe helyezkedett a térelválasztóként is funkcionáló felület tetején, kezében egy zsáknyi fejteni való babbal. Egyedül ez nagyon sokáig tartana... Néhány másodpercig ellestem a technikáját, hogyan is kell megszabadítani a hüvelytől a babszemet, majd közelebb léptem. Mielőtt bármit mondhattam volna, megpaskolta a munkalapot, biztatóan elmosolyodott. Az öltönynadrágom anyagából adódóan ugyan megnehezítette kicsit, de én is felmásztam a pultra, Kihyunnal szemben ültem le, és becsatlakoztam a munkába. Eközben Csoki halk szusszanása alapján szunyókálni kezdett a fal mellett lévő kiságyában, amit nemrég vettünk neki a gazdijával. Furcsán meghitt volt ez a pillanat, eszembe is jutott valami.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Yoo Kihyun. Én Son Hyunwoo vagyok, mesélnél magadról egy kicsit? - nyújtottam felé kezemet, majdnem elnevetve magam. Mintha csak tiszta lappal kezdenénk...

- Hyunwoo... - jött zavarba egy picit, kínjában elnevetve magát fogadta kézfogásomat, majd hitetlenkedve csóválni kezdte a fejét. - Mire vagy kíváncsi? - szusszant egy nagyot, fel sem pillantva rám, szorgosan bontogatta a terméseket.

- Hmm... Mindenre. Most már tudom, hogy jártál egyetemre, tehát nem vagy olyan butus, mint amilyennek beállítod magad néha - estem is ki rögtön a szerepemből, hiszen ez a mondatom el is árulta, hogy egyáltalán nem két idegen beszélget most egymással. Szeretetteljes dorgálás járta át hangsúlyomat, így szinte a füle hegyéig elpirult. Hányszor mondtam már neki, hogy bánt, amikor önostorozásba kezd... - Mit tanultál? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Logisztikát - válaszolt lesütött szemekkel, majd szinte egy nosztalgikus mosoly jelent meg arcán. - Gyűlöltem.

- Akkor nem is esik olyan távol egymástól a szakterületünk - vigyorodtam el. - Meggyőződésem lett volna, hogy valami művészeti szakra jártál - billentettem oldalra a fejem, ahogy szünet nélkül fürkésztem arcát. Szerettem volna, ha felszabadultan mesélne a múltjáról...

- Az talán közelebb állt volna hozzám - pillantott fel végre a szemembe, majd hirtelen rácsapott a kézfejemre, ezzel szorgalmazva a munkát. - De mint mondtam, a családom nagyon konzervatív, nem nézték volna jó szemmel, ha főállásban mondjuk énekléssel foglalkoztam volna. Úgyhogy sztriptíztáncos lettem Amerikában - nevette el magát halkan, erre pedig én is hasonlóan reagáltam.

- És méghozzá elsőosztályú - bókoltam neki egy szórakozott vigyorral. Szavaim után csak néhány másodperccel pillantottam fel, és... Úgy nézett rám, mint amikor annyira kíván engem, hogy szinte már ideges lesz tőle. Mondjuk megértettem... A gálaesten, az erkélyen ácsorogva is izzott közöttünk a levegő.

- De... Már szerencsére vége van - sóhajtott fel, miközben véletlenül mellédobta az egyik babszemet, sietve orvosolta az elhibázott célzást.

- Mivel foglalkoznál a legszívesebben, ha bármit dolgozhatnál? - tettem fel ezt a kérdést csak úgy. Jól esett beszélgetni...

- Hát... A szaktudásom egyenlő a nullával, így biztosan nem logisztikával, körülbelül semmihez sem értek, szóval... - húzta a száját, én pedig nem bírtam ki, hogy ne vágjak a szavába.

- És az énekléssel mi a helyzet? Hogy mondhatod azt, hogy nem értesz semmihez? A főzőtudományodon meg még Gordon Ramsay is elámulna - löktem meg vállánál finoman, újra elkuncogta magát. - Biztos van még egy csomó minden más is...

- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy általánosban benne voltam az iskolai kosárcsapatban? - kuncogott fel, belőlem pedig rendesen kitört a nevetés, amit azért igyekeztem visszatartani.

- Szóval Michael Jordant is lenyűgöznéd, értem én - bólogattam elismerően, de közben egyszerűen nem tudtam elképzelni a kicsi Kihyunt kosármezben, a csapat többi tagja mellett... Imádnivaló gondolat. - És... Mesélhetnél arról a fiúról is... - váltottam témát, kicsit talán úgy tűnhetett, hogy elkomolyodtam, de őszintén érdekelt. Csak abban reménykedtem, hogy sosem bántotta őt...

- Changkyunról? - nézett fel rám egészen elkerekedett szemekkel, én pedig határozottan bólintottam. - Hát... Nincs mit mondanom. A családom miatt én gondolni sem mertem arra, hogy valami komoly lehessen közöttünk, ő pedig egyébként sem volt az elköteleződés híve. Szerintem nem viselte nehezen, amikor egyik napról a másikra kitöröltem az életemből. Mondjuk... Arra kíváncsi lennék, hogyan reagált a halálhíremre - vakarta a tarkóját, félrepillantva, ahogy pedig ezt kimondta, kirázott a hideg. Annyira abszurd volt a halálhír szót birtokos jelzővel hallani az ő szájából.

- Ha már itt tartunk, most már igazán elmesélhetnéd, hogy hogyan csináltad. Bűnügyi zseni lennél esetleg? - méregettem őt gyanakvó szemekkel, de aztán halványan elvigyorodtam.

- Én nem, de akiket lefizettem, hogy segítsenek, ők igen - válaszolt egészen egyszerűen. - Csak annyi kellett, hogy elvigyem a szüleim autóját egy félreeső helyre, benne néhány személyes holmival, az irataimmal, ruhadarabokkal, a többit ők intézték. Majd nézd meg az interneten, volt fent kép a kiégett kocsiról - mesélte el, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon.

- Egyszerre rémiszt el ez az egész és nyűgöz le - mormoltam halkan, majd felpillantottam Kihyunra, ahogy feltűnt, hogy abbahagyta a munkát, leporolta kezeit.

- Sosem akartalak elrémiszteni. Vagyis de, még az elején, reméltem, hogy azelőtt el tudlak üldözni, hogy túlságosan fájjon, ha egyszer rájössz. Igazság szerint... Annak a napnak a másnapján, hogy egymáséi lettünk, és én kibírhatatlanul viselkedtem a bárban, az is ezért volt. Azt gondoltam, hogy talán majd kiábrándulsz belőlem, ha látsz munka közben... Utolsó, szánalmas próbálkozás volt az után, hogy visszavonhatatlanul beléd szerettem - tett egy kis vallomást, lesütötte szemeit. Én ezt hevesen dobogó szívvel hallgattam, és közben összeraktam a képet a fejemben. Igen, még egy dolog, ami értelmet nyert így...

- Nehéz erre bármit is mondani... - mosolyodtam el szomorkásan, átnyúlva a tál fölött, gyengéden megsimogattam térdét, combját. - Emlékszem, aznap, amikor megjavítottam az ajtót... Visszakérdeztél, hogy biztosan meg akarlak-e ismerni - hajoltam kicsit közelebb, az új fénybe helyezett emlék felidézése miatt megborzongva, közben eszem ágában sem volt megszakítani a szemkontaktust.

- És... - csökkentette a köztünk lévő távolságot ő is, így már arcomon éreztem levegővételeit - Megbántad, hogy megismertél? Én figyelmeztettelek - suttogta, majd fejét oldalra döntve simította selymes ajkait az enyéimre.

Annyira érzéki, forró csókot kezdeményezett, hogy szinte megszédültem. Egyszerre éreztem azt, hogy feltüzel és megnyugtat, felszusszanva viszonoztam imádott ajkai játékát, a csendes konyhában szinte már a halk cuppanások is hangzavarnak hallatszottak. Ez a csók most... Más volt. Egyszerűen elvarázsolt. Már a gyomrom is görcsbe rándult, ahogy egyik kezét arcomra simította, gyengéden cirógatta hüvelykujjával a bőrömet, felsóhajtva nyitotta szét ajkait, így utat engedve nyelvemnek.

Az egyre forróbb játékot hamarosan már a kanapén folytattuk, Kihyunt magam alá döntve, mohón faltam őt, közben azon ügyködött, hogy kibújtasson az öltönyömből, aztán a csokornyakkendőt is kibontotta. Egyértelmű volt, hogy hogyan szerette volna elfelejteni a nap borzalmait, azonban... Én másképp gondoltam. Nagyon nem lett volna helyes... Felhevülten csókoltam arcélére, majd elködösült szemeit néztem egészen addig, amíg meg nem adta magát a karom, lejjebb csúszva mellkasára hajtottam fejemet.

Nem igazán tudtunk mit kezdeni a helyzettel, némán néztem magam elé, miközben a szerelmem szapora levegővételeit és szívdobogását hallgattam. Hajamat, fejbőrömet cirógatta, érintése alapján egészen elgyengülhetett. Ezekben a percekben sokat tudtam gondolkodni, és... Rájöttem. Most készült életében harmadjára is önző lenni. Azt mondta, hogy nem fog befolyásolni a döntésemben, most pedig mégis éppen ezt tette... Olyan szerelmesen csókolt, mint talán még soha, ezzel pedig ha nem is véglegesen, de ideiglenesen minden negatív érzést kitörölt az agyamból.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de... Úgy tűnt, hogy elszundított. Igyekeztem nagyon óvatosan felemelkedni, meg is bizonyosodtam ezen feltevésem felől, azok a sokszor kisírt szemek végre pihenni tudtak... Összeszoruló szívvel figyeltem megtört arcát, majd feltápászkodtam róla. Az álma megzavarása nélkül kibújtattam az ingéből, hogy ne legyen olyan kényelmetlenül, majd a szobájából kihoztam a takaróját, rá is terítettem. A kanapé előtt ácsorogva kezdtem hezitálni. Meglehet, haragudni, csalódni fog, ha reggel nem leszek mellette, de... Most ideje mennem.