Mielőtt szólásra nyitottam ajkaimat, egy nagy szusszanással pillantottam félre. Egyszerűen nem tudtam nézni, hogy szinte remegett a köztünk ülő némaság miatt. Nem akartam még jobban összetörni őt, de... Ebben a helyzetben ezt láttam a legjobb döntésnek. Hogy ésszerű volt-e, azt nem tudtam.

- Időre van szükségem. De ha már megbeszéltük a ma estét, szeretném, ha a történtektől eltekintve együtt mennénk. Barátokként - tettem hozzá mondandómhoz az utolsó szót egészen magabiztosan, ahhoz képest, hogy borzalmasan nehezemre esett kimondani.

- Barátokként? - kérdezett vissza a ledöbbentségtől akadozva, hatalmasra nyílt szemekkel, egyértelmű volt, hogy ez csak a pillanat hevében csúszott ki a száján. Úgy nézett rám, mint aki minden eshetőségre számított, csak erre nem... - Jó, persze. Rendben, ahogy szeretnéd - bólogatott lehajtott fejjel, miután észrevette magát, kínosan sütötte le szemeit. Vagy inkább csak a könnyeit próbálta rejtegetni előlem.

- Ez most... Ennyire rosszul érintett? - szóltam hozzá óvatosan, lágy hangon, közben bátorkodtam megsimítani karját. Érintésemre hirtelen kihúzta magát, egy nagy levegőt véve emelte tekintetét a plafon felé. Nagyon küzdött, hogy ne sírjon...

- Nem, csak tudod... - vékonyodott el hangja, ahogy próbálta folytatni, de megint megteltek a szemei könnyekkel, aztán mintha feladta volna. Felzokogva, valósággal összeroskadva adta meg magát a sírásingernek. Összetört a szívem... - Nem véletlenül kérdeztem, hogy képes vagy-e feltétel nélkül szeretni engem - mondta egyre indulatosabban ezeket a hüppögések által meg-megszakított szavakat, én pedig teljesen lefagytam. Valóban feltette ezt a kérdést... Már akkor tudtam, hogy valami nem stimmel.

Annyira mondani akartam neki valamit. Meg akartam nyugtatni, vigasztalni, de nem jött hang a torkomon. Tulajdonképpen... Sokkal rosszabbul is reagálhattam volna a titkára, nem volt okom arra, hogy bűntudatom legyen, de mégis... Úgy éreztem, hogy azt sem érdemlem meg, hogy ő csupán még egyszer is hozzám szóljon ebben az életben, amiért ennyire megríkattam. Ott ültem mellette, mint egy rakás szerencsétlenség, az orrnyergemet masszírozva hunytam le szemeimet, amik egyébként kár lenne tagadni, szintén megteltek könnyekkel.

- Én úgy értettem, hogy azért, mert én szeretnék gondolkodási időt kérni, még nem kell rosszban lennünk. Ne sírj, jó? - mormoltam esetlenül, miközben megtörten simogattam hátát.

- Ne haragudj... Természetesen tiszteletben tartom a döntésed, nincs is jogom felülbírálni vagy befolyásolni azt. És támogatni foglak a gálaesten is - tudatta velem gondolatait, miután valamelyest megnyugodott, lábait törökülésbe húzta, térdein könyökölve hajtotta le fejét.

- Nem kell bocsánatot kérned - súgtam oda neki, vállát átkarolva öleltem magamhoz egy pillanatra, aztán egy nagy szusszanással keltem fel mellőle.

Bizonytalan voltam... Hogyan kellett volna viselkednem vele?
Nehezen viseltem el a köztünk lévő nyugtalan légkört, így úgy döntöttem, hogy folytatom a csomagolást. A galériára felérve még lepillantottam Kihyunra, majd összeszoruló szívvel néztem be a hálószoba nyitott ajtaján. Ott hevert a földön az ajándék, amit olyan nagy örömmel hoztam neki... De már közel sem volt olyan szép, mint amikor megvettem. Egy pillanat alatt széthullott, mint a mesés jövőkép a fejemben, és gyakorlatilag... Ekkor úgy éreztem, hogy az egész világom is. Összetakarítottam, majd miután mindent elpakoltam, amit szerettem volna, levittem a csokrot a földszintre, igyekeztem diszkréten eltűntetni azt, amikor viszont visszafordultam a konyhában lévő szemetestől a nappali felé, már csak azt láttam, hogy futólépésben elindult a lépcsőn. Talán... Jobb lesz, ha minél hamarabb elindulunk haza. Zúgó fejjel vettem fel cipőimet és kabátomat, majd csak a kanapén ülve vártam, hogy az én kedvesem összeszedje magát. Legszívesebben már most elkezdtem volna gondolkodni, hogy hogyan tovább, de... Egyszerre volt káosz és üresség a fejemben. Miért kellett így alakulnia?

Amíg várakoztam, elővettem a mobilomat. Azon voltam, hogy visszakeressem a koreai hírportálokon azt a bizonyos napot, hátha írtak az esetről cikket, mert... Utáltam bevallani, de még most sem tudtam elhinni szavait. Akaratom ellenére meginogott a felé érzett bizalmam, ettől pedig szörnyen éreztem magam. Már pont elkezdtem olvasni egy bejegyzést, amikor hallottam közeledő lépteit, így inkább elsüllyesztettem zsebembe a telefonomat.

- Máris indulunk? - kérdezte halkan, orrát egy zsebkendővel törölgetve, a lépcső legalsó fokán megállva. Már a vállán volt a táskája.

- Mindjárt szólok a sofőrnek. Elraktál mindent? - lépdeltem oda hozzá lassan, szomorúan néztem arcát, lesütött szemeit. Apró bólintására el is álltam az útjából, még egy utolsó ellenőrzésre elindultam felfelé, közben tárcsáztam a szolgálatunkban álló férfit.

Szűkszavúan tudattam vele, hogy a vártnál korábban szeretnénk távozni a villából, aztán benyitottam a gardróbhelyiségbe, a fürdőszobába, végül a hálóba is. Rögtön megakadt a szemem az éjjeliszekrényen hagyott lila naplócskán. Amint a kezembe vettem, megnyugodtam, hogy nem kallódott el, majd visszatértem a földszintre. Az étkezőasztalnál ácsorgó, már kabátot viselő Kihyun szemei élesen méregették a könyvecskét, egészen addig, amíg a zsebembe nem csúsztattam.

Pár percig csendben ácsorogtunk a nappali két pontján, én a zuhogó esőt figyeltem. Szép karácsonyunk lesz így... Eddig sem volt túlságosan ünnepi hangulatom, de ezek után... Legszívesebben csak leültem volna Papával, hogy... A helyes útra tereljen, mint már annyiszor. Bár ebben a helyzetben nem tűnt valószínűnek, hogy félre tudja tenni az elveit, akármennyire megszerethették egymást egy hónap alatt, még mindig élénken élt bennem az a nap, amikor olyan bíráló és előítéletes volt vele szemben. Ahogy szemeim végül megállapodtak minden gondolatom tárgyán, haragos arcvonásaim lassan kisimultak. Az első pillanattól kezdve a gyengém a sírástól kipirosodott, gyönyörű arca... Tétován rezdült meg kézfejem, végül ökölbe szorítottam. Most... Nem lett volna helyén való egy ölelésbe invitálnom, még ha a világot is jelentette volna nekem a karjaim között tudnom őt. Szerencsére nem kellett tovább rágódnom, mert hallatszott a fekete luxusautó hangja. Szavak nélkül indultunk ki, a bejárati ajtónál egy halk torokköszörülés közben engedtem őt előre, amikor elhaladt előttem, hosszú idő után először felvette velem a szemkontaktust. Már erőfeszítéseket sem tett a szemsminkjével... Vagy csak újra lemosták a könnyei, amikor meglátta a rózsacsokrot...

A sofőr, akivel a virágvásárlós kalandnak köszönhetően egészen összebarátkoztunk, aggodalmát fejezte ki, amikor pakoltunk a csomagtartóba, Kihyun pedig már beült a hátsóülésre.

- A visszaúton biztosan nem leszünk túl szórakoztató társaság, ne haragudj - helyeztem vállára kezemet, amire összecsukta a fejünk fölé tartott esernyőt, tekintete őszinte sajnálatot tükrözött.

Gondolkodtam, hogy inkább az anyósülésre kéne ülnöm, hogy legalább a hosszú út alatt ne érezze magát feszélyezetten, de... Nem voltam rá képes. Furcsán éreztem magam a tények ismeretében, hogy egész végig olyasvalakit szerettem, aki képes volt véghezvinni egy bűntényt, fájdalmat okozni a családjának, és mindezt eltitkolni előlem, és mégsem tudtam félretenni azt, hogy ő hozzám tartozik. A lelkem mélyén még mindig azért imádkoztam, hogy ez csak egy rossz álom legyen...

Ahogy az várható volt, a közöttünk ülő feszült csendnek csak az eső kopogása és a motor zúgása adott háttérzajt. Folyamatosan kifelé bámultam az ablakon, körülbelül fél óra után egy halk, megremegő szusszanásra zökkentem ki, lassan fordítottam a fejem a mellettem ülő irányába. Istenem... Megszakadt a szívem, ahogy megláttam a sáljába belesüllyedt, álmában saját ujjait morzsolgató, szundító Kihyunomat. Egy hatalmas levegővétellel fordultam inkább vissza az ellenkező irányba, még az állkapcsom is megfeszült az agyamat elöntő gondolatok miatt. Nem leszek képes racionális döntést hozni. Ebben kétségkívül biztos voltam.

Az egész hazaút felért egy kínzással. Minden percben azt kívántam, hogy bárcsak visszatekerhetném az időt, hogy ne kelljen megtudnom az igazat, és akkor foghattam volna a kezét. Csak akkor ébredt fel, amikor már Boston területén jártunk, elkomolyodva figyelte az utat. Mivel úgy esett útba, hogy először engem visz haza a sofőr, fejben már elkezdtem kitalálni, hogy hogyan köszönök el tőle, de aztán amikor leparkoltunk a társasház előtt, ő is kikapcsolta a biztonsági övet. Ezek szerint... Csak nekem volt ennyire evidens, hogy most szétválnak az útjaink.

- Azt hittem, hogy nem jössz be hozzánk - ráncoltam szemöldökeimet egy pillanatra, ahogy kivettem az utazótáskámat a csomagtartóból, a vöröshajú szépség pedig a sajátjáért lépett oda mellém.

- Remélem, azért azt még megengeded, hogy magamhoz vegyem a kiskutyámat - válaszolt egészen ellenséges hangnemben, én pedig rögtön elszégyelltem magam. Csokiról teljesen elfelejtkeztem... Hát ez kínos.

Összeszorított ajkakkal néztem inkább a járdát, meg sem szólaltam, amíg elintézte a pénzügyeket a sofőrrel, majd együtt elindultunk az első emelet felé. Bekopogtam, majd amint Papa ajtót nyitott, ismét előre engedtem.

- Jaj de hiányoztatok nekem, drágáim! - nevetett ránk Papa boldogan, széttárt karokkal, Kihyun pedig fogadta is az ölelést, de csak rövid ideig. Tanítómesterem persze rögtön levonta a következtetést, hogy valami nincs rendben. - Hogy-hogy ilyen hamar jöttetek? - kérdezte egy erőltetett, valamelyest bíztató mosollyal, miután nem szóltunk egy szót sem, meg is simogatta vendégünk hátát, ahogy ő lehajolt, karjaiba vette kiskedvencét.

- Este lesz a cégnél egy évvégi gálaest, így szeretnénk készülődni előtte - erőltettem magamra egy apró mosolyt, miközben a kedvesem mögé állva simítottam tenyereimet vállára, hogy lesegíthessem róla a kabátját, de elhúzódott tőlem, szembe fordult velem.

- Nem maradok most, sok... Dolgom van otthon. Este... - nézett fel rám nagy szemekkel, Papa tekintetét viszont látványosan kerülte.

- Fél nyolcra ottleszek érted - fejeztem be mondatát egy fáradt mosollyal, amire bólintott, majd olyan gyorsan távozott, hogy tanítóm egy szót se tudott szólni hozzá.

Az ajtó becsukódott utána. Ez volt az a pillanat, amikor feladtam, hogy erősnek mutatom magam. Egy nagy sóhajjal huppantam le a kanapéra, arcomat tenyereim közé temetve igyekeztem nem teljesen összetörni. Papa persze nagyon megijedt, elképzelése sem volt, hogy mi történhetett, de... Most nem voltak megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy megbeszéljük. Egyelőre csak igyekeztem megnyugtatni, hogy nincs nagy baj - pedig az volt - és megígértem, hogy később elmagyarázom. Délután kettőt ütött az óra, így leültünk az asztalhoz ebédelni, de... Most egy falat sem esett jól. Muszáj volt ennem, hogy Papa ne aggódjon, de aztán neki is láttam a készülődésnek. Semmi hangulatom nem volt kiöltözni, jelenleg elképzelni sem tudtam, hogy majd jól szórakozom a kollégáimmal, nevetek a vicceiken, iszogatunk, mindezt Kihyunnal az oldalamon. Végül is... Ő erősködött, hogy mindenképp el akar jönni velem. Talán jobb is így, ha velem van, a végén még újabb színjátékba kezdene, és el is temethetném a kamuholttestét, miközben ő éppen új életet kezdene ezúttal Európában vagy az Északi-sarkon. Cinikus gondolatomra egy pillanatra el is mosolyodtam borotválkozás közben, aztán igyekeztem kicsit ellazulni egy forró zuhany keretein belül. Hajat mostam, végül a legtöbb időt igénylő előkészülethez érkeztem, ki kellett vasalni az ingemet, az öltönyömet és a hozzátartozó nadrágot is. Papa egész végig segített, próbált jókedvre deríteni, végül elkomolyodva intézte hozzám a következő szavakat:

„Akármi is történt, ne felejtsd el, hogy együtt megoldjuk. Ma este ne törődj ezzel, csak érezd jól magad."

Annyira nyugtatóan hatott rám a jelenléte, hogy valamelyest tényleg pozitívabban láttam a világot, mire elkészültem. A fürdőszobában lévő tükörben visszanéző Son Hyunwoo olyan volt, akár egy vörösszőnyegre készülődő filmsztár. Pont olyan elegáns hatást keltett a fehér ingem, a szénfekete szmokingom és a fekete csokornyakkendő, mint ami elvárható egy ilyen eseményre. Ahogy végigmértem saját magam, egyre inkább egy másabb jellegű gondolat furakodott be a filmsztár mivoltom helyére. Inkább olyan voltam, mint egy vőlegény. Bárcsak...

Bármennyire is sikerült Papának felvidítania, egy nagy, gondterhelt sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor kiléptem a fagyos utcára. Az időjárás miatt most már a jól megszokott szövetkabát helyét egy hasonló darab váltotta fel, annyi különbséggel, hogy ez fekete volt és sokkal vastagabb, melegebb. Amint megérkezett a taxi, el is indultam Kihyunért. Most nem tudtunk kommunikálni az összetört telefonja miatt, így csak a szerencsén múlott, hogy éppen be tudtam jutni a lakóépületbe egy fiatal párral együtt. Kivételesen liftet használtam, amint odaértem a megfelelő ajtóhoz, bekopogtam. Egészen izgultam, de nem tudtam volna megmondani pontosan, hogy miért. Meglehet, féltem, hogy milyen lesz kettesben lenni, aztán ilyen állapotban a munkatársaim társaságát is élvezni.

- Nyitva van! - érkezett a hang odabentről, így lassan be is nyitottam. Hmm... Bizonyára még készülődött.

Ahogy már ott ácsorogtam az ajtó előtt, olyan érzés lett úrrá rajtam, mint eleinte volt, akárhányszor megérkeztem ide. És emiatt minden szörnyűség ellenére boldogság költözött a szívembe. A lakkcipőm újra és újra lekoppant a kopott parkettára, ahogy várakozás közben a nappaliban sétálgattam, amikor végre kinyílt a hálószobájának ajtaja, egyenesen egymás szemébe néztünk. Haját igényesen kivasalta, csak egy kis halvány, visszafogott sminket vitt fel az arcára, fehér inget viselt, amely alatt volt egy fehér, vékony anyagú garbó is, fekete öltönynadrágot választott hozzá. Nyakában egy ezüst, csillogó lánc lógott, füleiben apró fülbevalókon verődött vissza a konyha lámpájának fénye. Elképesztően gyönyörű, letisztult hatást keltett, ezzel egyidőben pedig aranyos is volt, mivel... Amint végigmért engem, valósággal leesett az álla. Pedig... Nem volt ám annyira szokatlan ilyesmi öltözetben látni...

Éppen bókolni akartam neki, amikor arca egészen eltorzult, majd egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán. A szemöldökeimet ráncolva tettem meg a köztünk lévő távolságot, hüvelykujjammal, egyetlen lassú mozdulattal töröltem le a sós cseppet.

- Hogy akarsz elkísérni engem, ha már csak arra elkezdesz sírni, hogy meglátsz, hm? - mosolyodtam el ellágyult tekintettel, tovább simogatva selymes bőrét, szégyenlősen sütötte le szemeit.

Nem vártam, hogy bármit válaszoljon erre, megsimítottam haját, majd a kanapéra kiterített fekete blézeréért nyúltam, hogy odaadhassam neki. Éppen ekkor vettem észre valamit.

- És egyébként az egyik zoknid sötétkék - vált somolygásom szórakozottá, míg Kihyun arcán egy pillanatnyi pánik jelent meg.

- A francba már - motyogta többé-kevésbé kétségbeesetten, majd kapkodva kezdte megkeresni a fekete zokni párját a nappaliban lévő komód legalsó fiókjában.

Most... Pont olyan esetlen volt, mint amikor megismertem, ez pedig borzasztóan megdobogtatta a szívemet. Nem akartam sürgetni, pedig már lassan ideje lett volna indulnunk, a kanapé karfájára ülve vártam meg, hogy belebújjon bakancsaiba, az ing fölé még felvette a fekete blézert, arra a szövetkabátját, majd miután a sálat is nyakába akasztotta, egy nagy szusszanással állt meg mellettem. Korábban ilyenkor már megragadtam a kezét, összefontam az ujjainkat, sőt, meg is csókoltam volna, de most... Olyan bizonytalan volt minden. Ő sem mert lépni, így a tervhez hűen, úgy sétáltunk le a taxihoz, mint akik nem fülig szerelmesek egymásba, csak... Barátok.

A körülbelül tíz perces út egészen gyorsan, csendesen eltelt, az ünnepség helyszíne egy belvárosi rendezvényközpontban volt, a hatalmas épület legfelső kettő emeletét foglalta le a cég. Amint fizettem a fuvarért, és kiszálltunk, egy halvány, biztató mosolyt küldtem Kihyun felé, majd mivel a személyzetisek köszöntöttek, útbaigazítottak minket, hamarosan már egy liftben utaztunk felfelé, kettesben. Ugyanaz a gondolat jutott eszembe, megint, mint mindig, nagyon jól néztünk ki egymás mellett a tükörben.

Amikor beléptünk a tágas terembe, elámulva néztem szét. A magas belmagasságú teret az egyik oldalról hatalmas ablakok szegélyezték, a falak fehérek voltak, a bútorok modern, luxushatást keltettek, a dekoráció részét képező virágok, fényfüzérek, arany és fehér léggömbök igazán hangulatossá tették a helyet. Középen egy egészen kicsi emelvény foglalt helyet, azon egy hófehér zongora állt, éppen egy azt megszólaltató zenész biztosította az élőzenét. A terem végében egy nagyobb, magasabb színpad is állt, ezen kívül még rengeteg asztal töltötte ki a helyiséget. Illetve, a duplaszárnyú ajtó mellett két oldalt egy bárpult volt, és egy fotósarok.

- Gyere, menjünk oda - biccentettem a fejemmel a közvetlen kollégáim felé, akik amint észrevettek engem, integetni kezdtek.

Kihyun szégyenlősnek tűnt, csak egy apró meghajlással köszöntötte barátaimat, és néhányuk párját, aztán el is foglaltuk az utolsó két helyet a tízfős kerekasztalnál. A munkatársaim bemutattak engem a köreinkben lévő négy hölgynek, én pedig készültem ugyanezt tenni az én párommal. Nehezemre esett azt mondani, hogy ő egy barátom, már gondolkodtam is rajta, hogy mégis a szerelmemként hivatkozok rá, de... Nem tudtam volna bármiféle rossz érzés nélkül kimondani, így nem láttam helyesnek. Főleg, miután eszembe jutott, hogy talán nem is Kihyun néven kellett volna bemutatnom őt, ki tudja, milyen néven élhet a köztudatban...

Ha a kollégák nem reagáltak volna ilyen barátságosan, talán kínos is lett volna, de szinte a következő másodpercben a srácok folytatták is a már megkezdett csevegést. Egy pincér hozott nekünk pezsgőt, illetve az asztal közepére lehelyezett egy nagy tálca kóstolót, apró sajtfalatkák sokszínű válogatásából eszegethettünk a vacsora kezdetéig. Őszintén jól éreztem magam, ahogy hallgattam a többieket, még ha közben újra és újra aggódó tekintettel figyeltem a szótlan, lesütött szemű partneremet. Nagyon zavarban lehetett, és értettem is, hogy miért... Végtére is, itt mindenki a barátnőjével, menyasszonyával jött, míg én... Egy „barátommal". Biztosan kívülállónak érezte magát.

- Egyébként egészen meglepődtem, hogy Hyunwoo szingli, mármint a hölgyek imádják a csendes pasikat, nem? - szólalt meg Andrew nevű munkatársam, amire rögtön rám szegeződött minden tekintet, és hivatalosan is én lettem a beszédtéma. Én pedig csak lefagyva, egy sajtkockával a számban néztem szét, aztán kínomban elnevettem magam.

- Hát amúgy igen, a jogi osztályunkon vannak jó nők, haver, ha szeretnél ismerkedni, úgy tudom már híred ment náluk - bökte meg karomat könyökével, a szemöldökeit emelgetve a balomon ülő, amire a barátnője megjátszott sértődöttséggel ütötte vállba. Persze, mindenki csak jót szórakozott, én sem igazán tudtam mást csinálni, mint becsatlakozni a nevetésbe, egészen addig, amíg Kihyun fel nem állt az asztaltól.

Rögtön odakaptam a fejem, szavak nélkül elindult az erkélyre vezető ajtók felé. Mivel egyébként nagy volt a jövés-menés, egyáltalán nem volt feltűnő, hogy így elviharzott, csak a mi társaságunknak. Megértem, ha ez neki is kellemetlen volt... Elnézést kértem, majd a kabátomat magamra véve indultam utána. A hosszú, széles erkélyről gyönyörű volt a kilátás az éjszakai városra, a zene, a benti nyüzsgés kihallatszott ide is, illetve távolabbi pontokon mások is kijöttek levegőzni. Az én vendégem éppen az egyik dísznövény mellett könyökölt a korlátra, csak a blézere volt rajta. A szemöldökeimet ráncolva néztem őt hátulról, ahogy közelebb értem, amint mellé léptem, be is igazolódott, amit sejtettem.

- Hát te meg mit csinálsz? - kérdeztem egy szórakozott mosollyal, ahogy végignéztem, amint a hosszú, vékony cigaretta vége felizzott, amikor lehunyt szemekkel beleszívott. Furcsán békés volt idekint lenni...

- Körülbelül nyolc éve szoktam le. Ha már ma felhánytorgattuk a múltat, gondoltam nosztalgiázom, és vettem egy dobozzal - mondta őszinte nyugalommal a hangjában, én pedig nem tudtam levenni róla a szemeimet. Még ez is hihetetlenül jól állt neki...

- Nem kéne visszaszoknod rá. Akkor nem foglak megcsókolni többször - támaszkodtam le mellé továbbra is játszva vele, de szavaimra csak vállat vont.

- Ugyan már - motyogott halkan, én pedig rákoncentráltam, ahogy kifújta a füstöt. Az arcára volt írva, hogy nagyon idegesítették a munkatársaim...

- Nem fázol? - kérdeztem rá pár másodpercnyi csönd után, közben pedig mögé léptem, a kabátomból kibújva terítettem rá hátára. Egy hideg szellőnek köszönhetően megborzongva léptem vissza mellé, továbbra is a látványban gyönyörködtem. És ezalatt nem a kilátást értem. - Láttam, hogy remegett az alsó ajkad - dörzsöltem meg karját, amire félrepillantott. Annyira ment neki a távolságtartás... Nekem pedig egyáltalán nem.

- Hyunwoo... El sem tudod képzelni, hogy hányszor megbántam azt, amit elkövettem. Tényleg, szinte minden nap átkoztam azt a napot, amikor leléptem. És most, hogy te is tudod a titkom, próbálom utálni magam miatta, de nem megy. Mert ha nem lettem volna elég bátor aznap, most nem ismerném életem szerelmét - törte meg a pár másodperce tartó csendet, az utolsó mondat végére pedig szívszorítóan elcsuklott a hangja. - Nem így terveztem. Nem azért jöttem ide, hogy majd megtaláljam a másik felem, aki mellett el tudom képzelni a jövőmet - nyílt meg előttem még jobban, bűntudatosan hajtottam le fejem. Hogy miért éreztem bűntudatot? Azt nem tudnám megmondani...

- Elhiheted, hogy én sem terveztem rögtön az első napomon szerelembe esni - sóhajtottam egy nagyot, erre meglepetten emelte rám szemeit végre.

- Végre bevallottad - mosolyodott el, majd elnyomta a csikket a korláton lévő hamutálban. - Én is... Sokkal régebb óta vonzódom hozzád, mint azt gondolnád - tett egy kis vallomást, majd fejét vállamhoz nyomva fordult előre, mindketten a kivilágított metropoliszt csodáltuk. - Még mindig szeretsz engem? - szólalt meg félénken, közben olyan erősen szorította karomat, hogy valóságos kontrasztot állított gyenge hangjával.

A válasz egyértelmű volt, de most körbelengték a kételyek, az a bizonytalanság a jövővel kapcsolatosan, és... Át kellett értékelnem magamban pár dolgot. Még Papával is szerettem volna beszélni. Attól tartottam, hogy már túl sokáig csendben maradtam a kérdése után, így először is nyomtam hajába egy apró csókot.

- Ha... Úgy alakul, hogy külön válnak az útjaink, akkor is szeretni foglak - hunytam le szemeimet, hogy még csak félszemmel se lássam reakcióját, rögtön engedett szorításán. Nem is akartam erről beszélni, így gondoltam, terelem a témát. - Na de... Elmeséled, hogy hogyan csináltad? Hogyan lehet egyáltalán kivitelezni egy megrendezett halálesetet a mai technológiák mellett? - nevettem halkan, kissé talán erőltetetten, viszont... Egyértelmű volt, hogy rosszul esett neki, amit ez előtt mondtam...

- Idióta...