Ha szerelmes az ember, észre sem veszi, milyen gyorsan repül az idő. Eltelt egy hónap. Hogy mi történt ez idő alatt? Végre lekerült a lábamról az egyre nagyobb tehernek érződő gipsz, az azt követő napon pedig meg is kezdődhetett a rehabilitációs folyamat. Szerencsére minden simán ment, két héten keresztül pedig minden második napon gyógytornán vettem részt, így már egy kis plusz odafigyeléssel bátran tudtam sétálni a mankóim nélkül. Éppen esedékes lett volna a munkába való visszaállás is, de a vészesen közelgő ünnepek miatt egyetlen hétre tértem csak vissza a cég falain belülre. Persze, azóta lecserélték a „Vigyázz, csúszásveszély!" tábláikat sokkal feltűnőbbekre... Eközben Kihyun és én talán sosem voltunk még ilyen kiegyensúlyozottak. Nem meglepő módon, a titkainak a száma csak növekedett, hisz valamilyen oknál fogva nem beszélt többet a főnökéről, de ugyanúgy járt dolgozni, gyakran meglátogattam őt a bárban, nem tapasztaltam változást. Mindenesetre a szerelmem nem tűnt annyira stresszesnek és érzékenynek, nyugodt volt, sokat mosolygott, az én legnagyobb örömömre. Papával is rendeződött a viszony, mintha... Meg sem történt volna az a félreértés. Természetesen bennem megválaszolatlan kérdések kavarogtak, de egyelőre mindent a szőnyeg alá söpörtem. Minden olyan békés volt, nem akartam elrontani. És mindeközben egyébként Csoki is egészen elkezdett felcseperedni, bár még mindig csak egy virgonc kölyökkutya volt, talán most már jobban megéreztem a súlyát, amikor alvás közben engem választott az ideális fekvőhelyének.

Nemrég, körülbelül egy hete, amikor Kihyun lakásában jártam, mielőtt elkísértem őt dolgozni, egy igazán izgalmas dolog történt. Amíg a vadócka készülődött a fürdőszobában, én céltalanul járkáltam fel-alá a nappaliban, Csoki pedig ezt borzalmasan imádta, szinte már várta, hogy sarkon forduljak a kanapé mellett, hogy utánam iramodhasson. Éppen a kis szőrgombócot akartam kicselezni, amikor majdnem beleütköztem a hálószoba ajtaja mellett lévő, fal mentén húzódó, kopott komódba. Eddig sosem néztem meg különösebben, hogy mi van a tetején, a fonnyadt szobanövény és a sok-sok kacat nem keltette fel eddig a figyelmemet, de akkor megakadt a szemem egy kis noteszen. Látszott a felfelé penderülő lapjain, a sötétlila, kiskutyás matricával ellátott borítóján, hogy sokat volt nyitogatva, így kíváncsian vettem magamhoz.

Az volt az a pillanat, amikor elkezdődött a közös kalandunk. Vagyis... Egyelőre csak tervben volt, a vörösmókusnak pedig "fogalma sem volt róla". A füzetecske első oldalán a következő felirat szerepelt:

„Kihyun kis titkai"

A kapcsolatunk ezen szakaszában már bűntudatot sem éreztem, amiért egyszerűen zsebre vágtam, illetve azért sem, mert készen álltam az egészet elolvasni. Volt egy sejtésem, ami be is igazodott, amint éjszaka, egyedül az ágyamban heverészve elkezdtem fellapozni. Egy széles vigyorral futottam végig a szemeimmel a második oldalt.

„Amikor Hyunwoo megkérdezte, hogy mi az álmom, azt mondtam, hogy nem tudom. Pedig igazából... Ezek itt az álmaim."

Direkt hagyta szem előtt a naplócskáját, azt sem tartottam kizártnak, hogy egyenesen nekem készítette el az egészet. Ehhez nem fért kétség. Aznap éjjel megfogadtam, hogy mindet megvalósítom. A számozott lapok egy egészen terjedelmes listát foglaltak magukba, így egyesével kezdtem olvasni őket, közben tervezgettem is.

„1. Kapni egy nagy csokor virágot"

Egyszerre mosolyogtatott meg, és tört össze. Olyan apróságok is szerepeltek a listán, mint együtt sétáltatni velem Csokit, emellett egy pipa és egy ügyetlenül rajzolt szívecske is volt. A napló, és vele együtt a szerző is borzalmasan a szívemhez nőtt, még a munkahelyen is a szünetekben, vagy amikor nem figyelt senki, bele-belelapoztam, már jegyzetelni is kezdtem, hogy hogyan valósíthatnám meg a terveit. Egyre biztosabbá váltam abban, hogy valóban ő tervezte el ezt az egészet, hiszen a füzetecske eltulajdonításának másnapján feltűnően elégedetten vigyorgott, olyan... Huncutul kuncogott, amikor megkérdezte, hogy mit csináltam este... Ha ez nem lett volna elég, éppen a kávémat szürcsölgettem az íróasztalomnál egy munkahelyi dokumentum felett, amikor elértem az egyik kedvenc pontomhoz.

„14. Esőben csókolózni (Uram, kérem, kísérje figyelemmel az időjárás előrejelzést hihi!!!)"

Ahogy elolvastam a kis megjegyzését, rögtön fülig ért a szám, a szívem pedig hevesen kezdett dobogni. Oké, vettem a célzást. Fel is jegyeztem magamnak, legalább hatszor bekarikáztam a tizennégyes sorszámú kívánságot, majd meg is nyitottam a telefonom a célnak megfelelő alkalmazást. Egyelőre egészen enyhe telünk volt, így volt némi esély rá, hogy a hétvégén... Meg tudjuk valósítani. Ekkor szinte beleremegtem, ahogy belegondoltam milyen érzés lesz a hűs esőcseppektől jéghideggé vált ajkait felforrósítani újra és újra...

„19. Lassúzni a nappali közepén"

Ezt a sort már este, az ágyamban fekve írtam fel a saját noteszembe, egy pillanatra le is hunytam a szemeimet, ahogy elképzeltem. Engem... Annyira nagyon boldoggá tett. És egyszerűen csak izgatott voltam, alig vártam, hogy én is azzá tehessem őt. Az ezt követő napokban az éjjeliszekrényem fiókjában pihent a napló, nem volt lehetőségem folytatni, mivel Kihyun nálam aludt, aztán én nála. Annyira nehéz volt, hogy ne szóljam el magam, bár... Gyakorlatilag egy nyílt titok volt kettőnk között. Ő is izgult, érezni lehetett rajta.

„23. Prosti szerepjáték Hyunwooval (csak készpénzt fogadok el)"

Amikor ezt elolvastam, éppen egy lustálkodós kedd délutánon pihengettem, egy meleg pokróccal betakarózva ültem a kanapénkon, rögtön körbe is pillantottam, hogy Papa nem áll-e esetleg mögöttem. Hát... Elég rendesen felszöktek a szemöldökeim, a hatást különösen fokozták az ijesztően részletes százdolláros rajzok ezen pont mellett.

„Nehogy komolyan vedd!! <3" - írta alá apró betűkkel, hangtalanul elnevettem magam.

Milyen kis poénos lett valaki... Persze, azért elraktároztam ezt az információt. Talán egyszer még elő lehet venni... Az az igazság, hogy minden egyes pont elolvasása után csak még jobban belé szerettem. Egyszerűen teljesen belefészkelte magát a fejembe, a gondolataimba, az álmaimba, így... Minden percben azt vártam, hogy találkozhassunk. Ebben az évben éppen vasárnapra esett a karácsony, Papa pedig szerette volna, ha koreai hagyományok szerint tartjuk, vagyis a szerelmesek ünnepeként. Én nem értettem ezzel egyet, mivel... Papának nincs rajtunk kívül senkije, de nagyon erősködött, hogy idén ne vigyük túlzásba a készülődést. Csak úgy mentem bele a dologba, hogyha ettől függetlenül december huszonötödike reggelén együtt ajándékot bontunk.

„28. Új munkahelyet szerezni, ezzel büszkévé téve Papát"

A huszonnyolcadik vázlatpont láttán valósággal úgy éreztem, hogy könnyek fognak szökni a szemembe. Ekkor éppen hazafelé sétáltam a bevásárlásból, útközben pedig megálltam egy gyalogátkelő zebrájánál. Sietve töröltem meg szemeimet, majd abban a tudatban fogtam sietősebbre a lépteimet, hogy otthon vár engem Kihyunom, amint hazaértem, szavak nélkül, látszólag indokolatlanul zártam a karjaimba, olyan szorosan öleltem, mint talán soha ezelőtt.

Szóval... Így telt az elmúlt egy hét, amióta a birtokomba került az a bizonyos lista. Ma reggel hét óra körül kezdtem nyitogatni szemeimet, a felkelő nap sugarai szemtelenül kerülték meg az ablakomon lévő sötétítőket, így éppen megvilágította arcomat egy résen keresztül. Nem voltam fáradt, egészen frissen ébredtem, miután első dolgom volt jó reggelt kívánni a kedvesemnek üzenetben, ülő helyzetbe tápászkodtam, a hátamat kényelmesen támasztottam neki az ágy támlájának, magamhoz is vettem a lila könyvecskét. Már nem volt sok oldal hátra...

„31. Írni egy saját dalt a szerelmemnek címezve"

És... Így kell elérni, hogy egy nagy mosollyal induljon a napom. A telefonom rezgésére el is ragadtam a készüléket a gyűrött takarómról, egy pillanatra elbambultam a lezáróképernyőnek beállított közös képünkön, majd meg is nyitottam Kihyun üzenetét. Azt írta, hogy van egy kis dolga, de délután három óra körül átjön majd. Egy kicsit chateltünk még, de nem akartam zavarni, úgyhogy én pedig elindultam a fürdőszobába, hogy elláthassam a reggeli rutinomat. Szívesen olvastam volna még a naplót, de Papa befogott takarítani, aztán vásárolni is együtt mentünk. Ma december huszonkettőt mutattak a naptárak, az év legnagyobb ünnepe miatt pedig akkora forgalom volt a bevásárlóközpontban, hogy már dél is elmúlt, mire hazaértünk. Kimerítő volt a sok sorbanállás, de megérte. Az én édesem kívánságai között szerepelt egy plüssmackó is, ami rám emlékeztetheti, és ölelheti, amikor éppen nem alszunk együtt. És ezt meg is vettem neki karácsonyi ajándéknak.

Miután lepakoltunk, szusszantunk pár percet, aztán jó programnak tűnt együtt ebédet készíteni tanítómesteremmel. Az elmúlt hónapban rengeteget fejlődtünk ám! Csupán másfél óra alatt háromfogásos ebédet varázsoltunk az asztalra, jóízűen fogyasztottuk el kemény munkánk ízletes gyümölcsét. Alig vártam, hogy a kedvesem is megkóstolhassa. Ha én nem támogatom őt meg pénzügyileg, továbbra sem dúskál a jóban, így nem volt kétségem afelől, hogy üres lesz a pocakja, amikor ideér. Azért... Érdekelt, hogy mivel foglalatoskodott a délelőtt folyamán, de aztán úgy voltam vele, ha fontos, úgyis elmeséli majd.

Ebédután ledőltem egy kicsit a kanapéra, nem is tudom, hogy hogyan, egy pillanatra elbóbiskoltam, mire kinyitottam a szemeimet, már háromnegyed hármat mutatott az óra. Sietve kerestem elő a közém és a háttámla közé beesett mobilomat, még kissé hunyorogva olvastam el Vadócka üzenetét, miszerint tíz perc és itt van. Aztán megláttam, hogy ezt egészen pontosan hét perccel ezelőtt írta, így sietve keltem föl, hogy elrejtsem valahová a plüssmacit. Nem volt jobb ötletem, a szobámba sprinteltem, a gardróbszekrényem felső, bezárható rekeszébe igyekeztem betuszkolni, majd rá is csuktam a kis ajtót, ami így eltakarta. Ideiglenes búvóhelynek tökéletesnek bizonyult. Éppen el akartam indulni kifelé, amikor hallottam a bejárati ajtó felől érkező kopogást, így el is kezdtem szedni a lábaimat.

- Nem veszünk semmit! - kiabálta ki Papa, miközben a szennyeskosárral a kezében jött ki a hálójából, a fürdőszoba felé tartott.

- Papa! Kihyun az - suttogtam oda neki egy szórakozott mosollyal, miközben már csak pár lépésnyire voltam a nyílászárótól.

- Tudom - mosolyodott el ő is, majd folytatta tovább a háztartásbeli dolgait.

Hangtalanul nevetve fogtam rá a kilincsre, ahogy kitártam az ajtót, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A vendégünk arcán is jóízű nevetgélés nyomai látszottak, selymesnek látszó tincseit simította ki szeme elől, miközben kiugrott kezéből kiskutyája. Nem elég, hogy mindig lélegzetelállító, ma különösen hatással volt rám a kisugárzása. Pedig csak a szokásos szövetkabátjában volt, egy fekete, testhez simuló garbó, egy sötétszürke vászonnadrág és a bokacsizmája alkotta a szettjét. Ami feltűnt még, hogy a táskája is nála volt, ránézésre úgy tűnt, hogy sok holmi van benne, mintha le is húzta volna a vállát egy picit. Egyébként, Csoki egy vastagnak tűnő, imádnivaló piros pulóvert viselt, meg sem állt a fürdőszoba nyitott ajtajáig, mintha célirányosan Papát kereste volna. Igen, eléggé megszerették egymást.

- Szépségem... - mormoltam halkan, szerelmesen, miközben kezeimet derekára csúsztatva húztam magamhoz, csak az éppen felfelé lépcsőző szomszédok miatt nem csókoltam most meg, de egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemeimet.

Szavamra pironkodva vigyorodott el, majd miután tiszta lett a terep, a hideg idő ellenére langyos tenyerei közé zárta arcomat, röviden, de annál érzelmesebben csókolt ajkaimra, kicsit lábujjhegyre állva. Miután betessékeltem, át akartam venni tőle a súlyos csomagját, de kitért érintésem elől, úgy mosolygott fel rám, mint aki készül valamire.

- A-a, siess drágám, pakolj be pár ruhadarabot, a kocsiban majd elmagyarázom - küldött felém sürgető mozdulatokat, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy most mi történik.

Kicsit tétováztam, Papa is nevetve szólt rám, hogy haladjak, majd be is siettem a szobámba. Félszemmel láttam, hogy mesterem innen osont ki, így nem lepődtem meg annyira, hogy elő volt készítve az utazótáskám. Összebeszéltek... Hallottam, hogy sugdolóztak, de közben próbáltam figyelni. Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, milyen ruhákat pakoljak be, így az első ruhadarabokat hajtogattam össze, amik a kezem ügyébe kerültek. Ez ingeket és két öltönynadrágot jelentett. Ezután elraktam még alsónadrágokat, zoknit és a naplót is elrejtettem egy belső zsebbe. Valami nagy dologra készült, és úgy éreztem, hogy köze lehet a listájához...
Szinte kimelegedtem a gyorsított tempójú pakolásban, az utazótáskámmal a kezemben álltam meg Kihyun és Papa előtt, mint aki készenáll.

- Még belefér az időbe, hogy átöltözz, szívem - kuncogott halkan, én pedig még inkább összezavarodva pillantottam le magamon.

Azt az instrukciót kaptam, hogy legyen elegáns a szettem, így a pulóveremet lecseréltem a legdrágább fekete ingemre, a melegítőalsómat pedig egy öltönynadrágra. A hajammal is igyekeztem kezdeni valamit, három perc múlva már szövetkabátban ácsorogtam szerelmem mellett.

- Akkor... Majd jövünk Papa, jók legyetek! - simogatta meg Csoki fejecskéjét a gazdi, majd miután az ajtóból integetett, elindultunk lefelé.

Olyan fürgén lépcsőzött, hogy nem igazán tudtam tartani a tempót, azért... Még nagyon vigyáznom kellett a bokámra. Ahogy végre utolértem, egy hihetetlenül aranyos, ártatlan mosollyal nézett rám, megfogta kezemet, a lépcsőházon kívülre lépve pedig megtorpantam egy kicsit. Egy taxira számítottam, de... Egy fényes, fekete, drágának tűnő autó állt a lakóépületünk előtt. Csak a kedvesemet követtem, először bepakoltunk a csomagtartóba, majd beültünk a hátsóülésre, a volán mögött egy öltönyös, napszemüveges férfi ült.

- Indulhatunk - biccentett szerelmem egy nagy mosollyal, amire a sofőr is így reagált, majd elindultunk valahová.

- Kihyun-ah... Mi ez az egész? - suttogtam a fülébe közelebb hajolva, amennyire engedte a biztonsági öv. Hangomat átjárta a bizonytalanság és a kétség.

- Csak kikapcsolódunk egy kicsit. Ne aggódj, rendben? - kuncogott halkan, majd teljesen elcsöndesedett, összefonta ujjainkat, aztán csak nézte az elsuhanó tájat a sötétített ablakon keresztül.

Nem kérdeztem többet, az összezavarodottságot pedig felváltotta az izgalom. Nem is akartam belegondolni, hogy mi állhat a háttérben addig, amíg nem látom meg az úticélunkat, de... Amikor még egy óra után sem értünk oda, kezdtem újra idegessé válni. Bár azt éreztem, hogy az elmúlt egy hétben olyan közel engedett engem magához a naplóján keresztül, mint még soha, tudtam jól, hogy az, akit a páromnak hívok, de a vezetéknevét sem tudom, az sok meglepetést tartogathat még...