Ebben a pillanatban már sokkal higgadtabban vártam, hogy kimondja. Hogy féltem-e a mondanivalójától? Természetesen. Ennek ellenére érzelemmentesen fürkésztem arcát a szavai előtti drámai csendben, közben egy pillanatra sem engedtem szorításomon. Ha valami borzasztó dolgot is készült közölni, akkor is tudatni akartam vele, hogy nem tud elüldözni magától. Mondjuk... Ezt már párszor megbeszéltük, úgyhogy valószínűleg tisztában volt vele.

- Ma van a születésnapom - mosolyodott el szomorkásan, majd félénken lesütötte szemeit, gyengéden simogatni kezdte mellkasomat.

- Komolyan? - fogtam arcát tenyereim közé hirtelen, bűntudatosan néztem szemeibe, miután újra felpillantott rám.

Nem tudtam még, hogy mennyire tartja fontosnak a mai napot, egyáltalán ezelőtt ünnepelte-e ezt a jeles eseményt, mégis nagyon fájt belegondolni, hogy pont ma kellett ennek a sok szörnyűségnek történnie. A tudatalattim már neki is állt agyalni azon, hogy hogyan fogom jóvátenni, kiengesztelni.

November 22. Jól megjegyeztem ezt a dátumot.

- Nem akartam nagy felhajtást, csak délután venni szerettem volna egy kis tortát vagy sütit, de... Máshogy alakult - sóhajtott egy nagyot félrepillantva.

- Én pedig azt nem akarom, hogy így teljen el a szülinapod, úgyhogy... - nyújtottam meg az utolsó szótagot. - Készülj, mert nemsoká kitalálok valamit - emeltem fel mutatóujjamat, őszinte mosolyát látva meg is nyomkodtam orra hegyét.

- Nekem az is elég, hogy itt vagy - bújt vissza mellkasomhoz, szemeit is lehunyta. Mint egy szépséges, mosolygó angyal...

- Ma este vacsorázhatnánk egy étteremben. És nem érdekel, hogy ágynyugalomban kell lennem, akkor is elmegyünk - vezettem ujjaimat kissé összekócolódott tincsei közé.

- Dolgoznom kell - sóhajtott fel, közben fészkelődött a meleg pokróc alatt. - Ráadásul egyedül leszek, Juan megint meglógott.

- Akkor elkísérlek dolgozni. Megígérem, hogy nagyon jól fogunk szórakozni - pusziltam hajába egy széles mosollyal, ő pedig aprót bólintott.

Ezután egy kis csend telepedett közénk, elő is vettem telefonomat, egyetlen célom az volt, hogy keressek egy olyan cukrászdát vagy magánvállalkozót, aki este is szállít tortát. Nem kell nagy, díszes, habos-babos, csak egy kicsike. Úgyis csak ketten fogunk enni belőle. Már pár perce böngészgettem a hirdetéseket, amikor kedvesem elkezdett feltápászkodni rólam, így inkább lezártam a képernyőt. Szerettem volna meglepni őt. Összeszorított ajkakkal néztem, ahogy szavak nélkül csoszogott el a konyháig, ott pedig engedett magának egy pohár csapvizet. Rögtön tudtam, hogy mi a helyzet... Erőt vettem magamon, lendületből felültem, majd a hátamat a kanapé támlájának támasztva, a lábamat a dohányzóasztalra téve vártam, hogy visszajöjjön, miután bevette a fájdalomcsillapítót. Kedvtelenül, laza testtartással indult vissza, én pedig nyújtottam felé a karjaimat, végül úgy heveredett le az ölembe, mintha egy kisbaba lett volna. Szorosan, stabilan tartottam, közben le sem vettem szemeimet gyönyörű arcáról.

- Biztosan mindjárt hat a gyógyszer - mormoltam halk hangon, megsimítva homlokát, így az eddig frufruja által takart része fedetlenné vált.

Egy halvány mosoly fagyott az arcomra, ahogy jobban kielemeztem bőrét. Olyan gyengének és rosszkedvűnek tűnt a fejfájása miatt, ezt pedig nem hagyhattam annyiban, úgyhogy nem fogtam vissza első gondolatomat, miután felfedeztem arcának minden szegletét.

- Egy. Kettő. Három - raktam mutatóujjam hegyét egyesével a három anyajegyre, amely homlokát díszítette, egészen mintaszerűen. - Ez itt egy Bermuda-háromszög. Itt végtelen mennyiségű csók tud elveszni - vigyorodtam el, majd neki is láttam, újabb hangosan cuppanó gyógyítócsókokkal borítottam be a fájó pontot.

A reakciója... Elképesztően megdobogtatta a szívemet. A tekintete felragyogott, szinte az egész teste belerezdült, annyira próbálta visszatartani a kitörni kívánó hangos kacagást, jóízűen kuncogva húzta be nyakát.

- Néha olyan sületlenségeket tudsz mondani, mint senki más ezen a világon. És én ezt úgy imádom - fonta karjait nyakam köré egy hatalmas vigyorral, majd jólesően hunyta le szemeit.

- Én pedig téged imádlak - mondtam ezt csak úgy, miközben továbbra sem hagytam abba puszilgatását, csak amikor ráfogott csuklómra, amelyikkel arcát tartottam. Kíváncsi tekintettel húzódtam el pár centiméterre, csillogó szemekkel, elkomolyodva vette fel velem a szemkontaktust.

- Máshol is van ám anyajegyem - nyalt végig ajkain lassan, így odavonzva tekintetem. Meg is pillantottam a kis pöttyöt szája sarkában.

Istenem... Annyira gyönyörű volt. Persze, láttam már, hogy ott van ez a szépségpötty, de most, ahogy külön felhívta rá a figyelmemet, még nagyobb hatással volt rám. Mintha egy pillanatra ki is melegedtem volna. Egy halk szusszanás után benedvesítettem ajkaimat, majd le is hajoltam egy érzéki, szerelmes csókra. Olyan... Hevesen válaszolt, szinte megemelkedett ölemben, ujjait pedig tincseim közé vezette, hamar át is vette az irányítást.
A kezdeti hevességből aztán egy folyamatosan bele-belemosolygós puszilgatás lett, amikor pedig már nem bírta tartani magát tovább, fellélegezve lazult el, visszasüllyedt karjaimba. Rögtön sokkal boldogabbnak tűnt, ez pedig arra késztetett, hogy ne hagyjam abba a mosolygást.

- Már biztosan lejárt a mosógép - vett egy nagy lendületet, hogy talpra állhasson, miután már pár perce csak halántékát simogatva figyeltem lehunyt szemeit, ahogy pihent egy kicsit.

Nem is mondtam semmit, csak néztem alakját, ahogy eltűnt a fürdőszobában, majd elő is vettem a telefonomat, hogy folytassam az előző tevékenységemet. Éppen találtam egy megfelelő cukrászdát, amikor üzenetem érkezett. A szemöldökeimet ráncolva nyomtam rá, tekintve, hogy Papa volt az.

„Szeretlek titeket. Mindkettőtöket. Kérlek te is bocsáss meg nekem! Ha hazajössz, személyesen is bocsánatot fogok kérni. A mai nap legyen a tiétek, hisz születésnapja van" - írta.

Hevesen dobogó szívvel olvastam el újra és újra. Ha így fogalmazott, az azt jelenti, hogy Kihyun és Papa... Kibékültek? És nekem nem is mondta? Már nem is akartam megkérdőjelezni a miértjét, csak egy megkönnyebbült sóhajjal kezdtem választ írni.

„Majd beszélünk holnap, rendben? :)" - gépeltem be, majd el is küldtem.
Idős tanítómesterem neki is látott a válaszírásnak, de... Perceken keresztül csak azt jelezte az alkalmazás, hogy éppen ír.

„Oké" - érkezett végül csak ennyi, hangtalanul elnevetve magam tértem vissza a tortarendeléshez. Ha ilyeneket csinál, megszakad a szívem...

A délután további része egészen nyugodalmasan telt, Kihyunom fejfájása is enyhült, már egyáltalán nem tűnt olyan gondterheltnek, mint néhány órával ezelőtt. Sokat beszélgettünk, de nem hoztam szóba, hogy mi történt nálunk, úgy voltam vele, hogy majd Papa elmeséli. A lényeg, hogy úgy tűnt, mégis hamar rendeződött a béke. Este hatkor megvacsoráztunk, én pedig egyre jobban izgultam, reméltem, hogy egy triplacsokis tortácskával nem lőttem mellé. Bár... Kétségkívül szereti az édességeket, ebből pedig nem fog hiányozni a cukor, ebben biztos vagyok. Vacsora után megkaptam a vérhígító injekciót, az én szerelmem már nagyon ügyesen, gyorsan be tudta adni. Ezt követően elvonult készülődni, nem voltam rá büszke, de titkon abban reménykedtem, hogy éppen Vadócka szettjei közül ölt fel magára egyet, de... Gyanúsan hamar elkészült, így valószínűleg semmilyen meglepetés nem rejtőzött a kényelmes ruhái alatt. Mondjuk... Ma biztosan nem volt ilyesmikhez kedve.

Mivel én, a „hadisérült", jelentősen lassítottam volna a sétát a munkahelyig, inkább hívtam magunknak egy taxit, nyitásra érkeztünk meg. Miután bekapcsolta a fűtést és kellemes hangulatvilágítást varázsolt, Kihyun ráérősen törölgette az ajtó üveges részét, az ablakokat, az asztalokat, amíg én az egyik széken ültem kitámasztott lábbal, és le sem vettem róla a szemeimet. Úgy imádtam, amikor ilyen komoly volt a munkakörnyezetében... Persze, néha lejjebb vándorolt a tekintetem, főleg akkor, amikor egy-egy asztal távolabbi sarkát igyekezett elérni. Ma szerettem volna minden lehetséges módon boldoggá tenni, hisz születésnapja van, de... Attól tartottam, hogy ez most nem opció.

- Olyan bosszantó, hogy nem ülhetek hozzád közelebb - duzzogtam játékosan, amikor ő már a pultban ácsorogva várta a vendégeket.

- Felőlem a bárszéken is megpróbálhatod kitámasztani a lábad, de ha leesel, és elmozdul a bokacsontod, pluszban még jól el is foglak verni - nézett rám szúrós szemekkel egy poharat törölgetve, majd egyszerre nevettük el magunkat.

- Állok elébe - emeltem fel államat - féllábon - tettem hozzá továbbra is hatalmas büszkeséget imitálva, erre kedvesem olyan jóízűen kacagott, hogy beleremegett a szívem.

Igen. Azokért a pillanatokért éltem, amikor miattam nevetett ilyen önfeledten. Egy széles mosollyal küldtem neki egy csókot a helyemen maradva, majd csak a rádióban éppen szóló dal ritmusát doboltam az asztallapon, a bejárati ajtót figyeltem. Már nemsoká... Éppen ezen gondolkodtam, amikor a viszonylag sötét utcába begurult egy kisteherautó, oldalán a cukrászda logójával.

- Babám, átveszed a rendelésem, ha megkérlek rá? - vigyorodtam el, ő pedig úgy kapta oda a tekintetét, mint egy ijedt őzgida.

- Persze - helyezte le az éppen kezében lévő itallapot megszeppent arccal, majd így ahogy volt, a köténykéjében kisietett az autóhoz.

A szobanövények egészen kitakarták a kilátást, így nem láthattam a jelenetet, ahogy átveszi, de olyan piros volt az arca, amikor visszajött... És minden bizonnyal nem csak a kinti csípős hideg miatt. Ahogy találkozott tekintetünk, miközben odahozta hozzám a fehér dobozt, lebiggyesztette alsó ajkát.

- Nem kellett volna... Nem is tudom, mit mondjak - szusszant egy nagyot, látszott rajta, hogy egészen meghatódott.

- Bontsd ki gyorsan, kis szülinaposom - dörzsöltem meg derekát egy nagy mosollyal, ő pedig el is sietett a pulthoz, hogy magához vegyen kettő villát.

Vagyis... Én azt gondoltam, hogy csak azért ment, de másik kezében egy üveg bor volt, egyetlen talpaspohárral. Egy pillanatra felszöktek a szemöldökeim, aztán jól meg is paskoltam combját, ahogy helyet foglalt az ölemben.

- Nem kéne alkoholt innod fájdalomcsillapítóra - csókoltam vállára, miután csak óvatosan osztottam meg vele a gyógyszer és alkohol nem túl jó párosításával kapcsolatos aggodalmamat.

- Nem lesz bajom, ne aggódj. Azt nem tudom, hogy neked szabad-e a véralvadásgátló után, de inkább ne kockáztassunk - magyarázta, miközben szorgosan bontogatta a tortát rejtő dobozt.

Már nem is mondtam semmit, csak hitetlenkedve csóváltam fejemet a kettősmérce hallatán, majd inkább csak arcára koncentráltam. Látni akartam azt a pillanatot, amikor megpillantja a számára vásárolt süteményt. Elképesztően finomnak tűnt, ízléses, minimalista dekorációja volt az egyébként kicsi, de magas tortának. Úgy csillogott a kicsikém szeme... Boldogan vettem magamhoz az egyik villát, az első falatot pedig Kihyun szájához emeltem.

- Hmm, isteni - motyogta teliszájjal, majd ő is megetetett engem. - Nagyon köszönöm, Hyunwoo - nyomott arcomra egy nagy, cuppanós csókot csokis szájával.

Elég sokáig tartott, mire elfogyasztottuk, főleg, hogy még a felénél se tartottunk, Kihyun már feladta, én pedig jóízűen megettem a maradékot. Ez idő alatt kedvesem kitöltött magának pár korty bort, lassan látott neki. Fel sem tűnt, hogy mennyire elszaladt az idő, de mégis... Egyetlen vendég se tért be a Boston eldugott szegletében található sztriptízbárba. Úgy tűnt, a mai különösen nem egy forgalmas nap. Nem is bántam, hiszen nagyon jól megvoltunk kettecskén.

Miután a szorgos ünnepelt összetakarított, elmosogatott, mellém leülve bújt hozzám, csendesen fogtuk egymás kezét. Megfogalmazódott bennem egy gondolat, amit már elég régóta szerettem volna megosztani vele. Soha jobb alkalom.

- Kihyun-ah... Mi lenne, ha mától hivatalossá tennénk? Szeretném, ha hivatalosan is a párom lennél - közöltem vele szándékaimat magabiztosan, erre ő felkapta fejét.

- Pont ma, amikor megtudtam, hogy a családod nem is fogad el engem úgy, ahogy vagyok? - húzta a száját, de egyébként már majdnem elmosolyodott.

- Legalább csak egy dátumot kéne megjegyeznem - vigyorodtam el szemtelenül, amire már éppen kezdett leesni az álla, úgyhogy gyorsan loptam egy csókot. - Tudom, hogy megbeszéltétek már a Papával, szóval nem jó a kifogásod - mormoltam ajkaira, majd nyakába temettem arcomat.

- Ha mától hivatalos... - kezdett el gondolkodni, így én is számolgatni kezdtem.

A századik napunk egy párként körülbelül március elsejére esne... Akkor még biztosan Bostonban fogok tartózkodni... Gondoltam, hogy ő is ezen agyalt, mert rögtön szomorkássá vált tekintete, ahogy eszébe jutott a véges itt tartózkodásom.

- Rendben, Son Hyunwoo. Legyen mától hivatalos - bólintott rá egészen gyorsan, majd miután most ő kezdeményezett egy csókot, összefonta ujjainkat.

Annyira boldoggá tett... Azt gondoltam, hogy nem akarja majd, hisz már nem olyan biztos kettőnkben, mint eddig, de... Úgy tűnik tévedtem. Emiatt pedig pillangókat éreztem a gyomromban. Kihyun ötletét is megvalósítottuk, vagyis koccintottunk erre az új mérföldkőre, bár az én poharamba csak üdítő került.

Ahogy továbbra sem tévedt be senki a bárba, szerelmem pedig egyre felszabadultabban kortyolgatta a drága bort, kezdtem kicsit aggódni. Talán... Nem fog neki megártani. Éppen ezen gondolkodtam, amikor hirtelen ült át az ölembe, velem szemben, karjait nyakam köré fonva vont egy szenvedélyes csókba. Egy pillanatra még én is megszédültem, ahogy megéreztem a bor émelyítő ízét a számban, szorosabban markoltam meg derekát. Egészen kezdett felhevülni, úgy sóhajtott, ahogy átcsúsztatta nyelvét a számba, hogy szinte beleremegtem. Teli volt érzelmekkel, minden érintése azt sugallta felém, az egész lényét átjárja az irántam érzett szerelme. Hangos cuppanással váltunk el egymástól, halkan pihegve dőlt hátra az asztalhoz, ködös szemekkel nézett rám, tenyerét arcomra simította.

- Nem akarom, hogy áprilisban vége legyen - suttogta elhaló hangon, én pedig... Összetörtem. Tudtam, hogy ott motoszkál a fejében, amióta csak megtudta...

- Nem kell, hogy vége legyen - vágtam rá rögtön, majd egy újabb csókba invitáltam, mielőtt valami butaságot mondana.

Szerencsére jól el tudtam terelni a figyelmét, a hosszú csókcsatánk után igyekeztük valahogy elütni az időt. Nem gondoltam volna, hogy abszolút nulla lesz a mai forgalom... Már lassan éjfélt ütött az óra, Kihyunom éppen nyakamat törölgette egy szalvétával, miután... Kicsit szórakoztunk a hűtőben talált tejszínhabbal. Bevallom, nagyon is beindította a fantáziámat, ahogy az előbb említett helyről nyalogatta le az édes habot... De sajnos most nem voltunk olyan helyzetben, hogy egymásnak essünk. Bezzeg ha nem lenne a lábamon a gipsz... Gondolatban már legalább háromszor letepertem a szülinapost a földre a bárpult mögé.

Erőszakkal szakítottam ki magam ebből a piszkos gondolatmenetből, a faliórára pillantottam. Este tizenegy óra ötvenkilenc perc...

- Ha már nem lehettem én az első, az utolsó mindenféleképpen én leszek - mosolyodtam el lágyan, ahogy az ölemben ülő kedvesem szeretetteljesen nézett szemeimbe. Lassan hajoltam közelebb, tenyeremet arcára simítva. - Isten éltessen, gyönyörű kedvesem - mormoltam halkan, majd arccsontjára csókoltam.

- Nagyon köszönöm, édesem - fogott csuklómra, hogy aztán lehunyt szemekkel a tenyerembe puszilhasson.

Láttam ám, hogy könnyfátyolosak voltak a szemei... Ezután hosszan, csendesen ölelkeztünk, egészen addig, amíg úgy nem döntöttünk, hogy itt az ideje zárni. Mivel most az öltözőben raktuk le a holminkat, be is indultunk mindketten. A bent lévő padra leülve bújtam bele kabátomba, ekkor viszont odakintről beszéd hallatszott. Ez a főnök hangja volt.

- Mindjárt jövök - ráncolta a szemöldökeit párom, majd ki is sietett az érkezőhöz, aki valószínűleg telefonált. Elég feszültnek tűnt...

Igyekeztem kihallani valamit a beszélgetésből, de semmilyen információhoz nem jutottam, így csak csendben várakoztam a félhomályos öltözőben. Kihyun csak percekkel később tért vissza, arca pedig egészen sápadtnak tűnt, mintha... Teljesen letaglózta volna valami.

- Hyunwoo... A főnök bajban van - szólalt meg halk hangon, csak maga elé bámult. - Itt akar hagyni mindent. A vagyonát is. Az rengeteg pénz - suttogta az utolsó mondatot, én viszont nem igazán értettem, hogy miről van szó.