Hirtelen nem tudtam mit mondani neki, így csak egy halk szusszanással néztem alakja után, ahogy már indult is készülődni. Hiába ismertem már nagyon-nagyon régóta tanítómesteremet, jelen pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy hogyan reagálna, ha Kihyun személyesen kifejezné a gondolatait a mai történésekkel kapcsolatosan. Abban azért egészen biztos voltam, hogy olaj lenne a tűzre. Éppen ezért néhány másodpercnyi elmélkedés után szorosabban fogtam mankóimat, utána iramodtam. Komoly arccal tekerte nyakába a már jól megszokott sálját. Talán egy idegennek érzelemmentesnek tűnt volna, de... Én láttam a szemeiben, hogy legszívesebben egyedül is szembeszállt volna a világgal. Sosem akartam ilyen helyzetbe hozni őt...

- Kicsim, ha szóltok is egymáshoz, próbáld meg nem elveszíteni a fejed. Én megengedhetetlen hangnemben beszéltem Papával, és őt is nagyon megviseli a dolog... - szóltam hozzá lágy hangon, miközben megtettem a köztünk lévő utolsó néhány méter távolságot. Olyan arany szíve van, reméltem, hogy kicsit befolyásolhatom. Persze, jogosan akadt ki, de nem akartam, hogy még nagyobb veszekedéssé fajuljon a nézeteltérésünk.

- Ez nem így működik - bámult szemeimbe egészen rideg tekintettel, kezecskéi viszont meleget árasztottak, ahogy karomra simította tenyereit. - Mindenki azt a bánásmódot kapja, amit érdemel. Én nem azt kaptam, szóval duplán fogom visszaadni - mondta ezt úgy, mintha egyébként teljesen nyugodt lenne, közben pedig leültetett a kanapéra, párnát is rakott begipszelt lábam alá, majd egy rövid intés után elhagyta a lakást.

Én csak nagyokat pislogva néztem utána, végül a mellettem üldögélő kutyusra vezettem tekintetemet. Halkan vakkantva, farkcsóválva bújt közelebb, apró mancsait combomra rakva nézett fel rám.

- Jaj, Csoki... Félnem kéne tőle? A gazdid egyszer még engem is eltesz lábalól - simogattam meg a puha fejecskéjét egy mosollyal, amiben egyszerre keveredett egy kis szórakozottság és keserűség.

Az ártatlan kölyökkutyus egy rövid nyüszítés után elrugaszkodott a kanapétól, belefészkelte magát az ölembe, összekuporodva kezdett szuszogni. Beletörődtem sorsomba, hogy egy imádnivaló szőrgombóc ebbe a pozícióba kényszerített, hátát simogatva figyeltem a plafont. Kihyun valószínűleg gyalog ment, ami azt jelentette, hogy körülbelül egy óra múlva számíthattam csak hazaérkezésére. Sokat agyaltam, párszor majdnem el is szundítottam, amikor Csoki hirtelen pattant fel, az ajtóhoz sietett. Csendesen figyeltem minden mozdulatát, azt a következtetést vontam le, hogy... Le kéne vinnem az utcára. Nekem utoljára gyerekkoromban volt háziállatom, így nem voltam túl rutinos, a lábam pedig külön nehezítő tényező volt, de igyekeztem minél gyorsabban feladni rá a pórázt, azonban a kiskedvenc egyre türelmetlenebbé vált, hangos ugatásba kezdett.

- Hamarabb is szólhattál volna, ha ennyire sürgős! - beszéltem hozzá kicsit kétségbeesetten, ahogy próbáltam stabilan fogni a pórázt úgy, hogy közben a járássegítőimet is tudjam rendeltetésszerűen használni.

Ahogy végre kiléptünk a bejárati ajtón kívülre, az volt az első gondolatom, hogy Csoki a kora ellenére már nagyon okos, egészen próbálkozott, hogy igazodjon hozzám, de... Én egyszerre csak egy lépcsőfokot tudtam megtenni, ő már előrement, így félő volt, hogy kibillent az egyensúlyomból. Végül is... Mit nekem még egy törött kar vagy láb...

- Csoki, nyugalom! - szóltam rá, amikor még csak a harmadik és második emelet közötti lépcsőfordulóban tartottunk, annyira mozgolódott, nyugtalankodott, hogy jelentősen megnehezítette a dolgomat.

Éppen megálltam egy pillanatra, hogy jobb fogást találjak a vezetőszáron, amikor a kis vakarcs megállt a nem túl nagy terület közepén, és egyre növekvő tócsa keletkezett alatta. Egy gondterhelt sóhajjal hunytam le a szemeimet egy pillanatra, majd lenéztem a szinte bocsánatkérő tekintettel bámuló kölyökkutyusra. Nem tudtam rá haragudni... Kihyunom ilyenkor biztosan másodpercek alatt leér vele az utcára, nem tehetett róla...

- Nincs semmi baj - ismételgettem halkan, miközben rövidebbre fogtam a pórázt, Csoki pedig oda is sietett a lábam mellé. Már pont vissza akartam indulni a lakásba, amikor egy középkorú pár jött felfelé a lépcsőn.

Rosszalló, undorodó tekintettel néztek hol a nedves területre, hol Csokira, majd miután a szőke hajú, erősen kisminkelt nő felvette velem a szemkontaktust egy másodpercre, párjával összesúgva, látványosan kikerülve minket haladtak tovább. Amit kihallottam a beszédükből, csúnya dolgokat mondtak a kutyusra, az eredeti gazdival együtt. Lehet, hogy nem ez volt az első kis baleset?

- Remélem, nem tervezi otthagyni - szólt oda a férfi ellenszenves hangnemmel.

Legszívesebben visszaszóltam volna, de... Nem akartam hozzám nem méltóan viselkedni, így csak csendben elindultam vissza a lakásba Csokival, amint elhelyezkedett a kanapén, keresni kezdtem valami tisztítószert, amivel feltakaríthatok. Nem akartam Kihyunt szégyenbe hozni, így minél hamarabb el szerettem volna tűntetni azt a foltot onnan. Hirtelen csak egy csomag papírtörlő akadt a kezeim közé, azzal vágtam neki megint a lépcsőfokoknak. Ebben a fizikai állapotban borzalmasan megterhelő volt fel-le lépcsőzni, így mire odaértem a lépcsőfordulóhoz, igyekeztem úgy leülni a betonpadlóra, hogy a gipszem ne érjen hozzá semmihez. Eddig kétszer tapasztaltam, hogy az milyen, és hát... Nem túl kellemes. Kicsit indulatosan, halkan szuszogva terítettem be a problémás területet papírtölőkkel, hogy felitassam a nagyját, éppen elkezdtem feltörölni a legfelső lépcsőfokon ülve, amikor közeledő lépteket hallottam.

- Szívem, mit csinálsz? - állt meg az egy szinttel lentebbi fordulóban a szerelmem, amikor meglátott, az esős időtől vizes volt a haja, kezében egy szatyrot tartott, arca egészen aggódó volt. - Gyere - sietett fel, karomra fogva segített fel, majd derekamat ölelve nyújtott támaszt.

- Szegény Csoki bepisilt, és kettő szomszéd nekiállt beszólogatni - mormoltam halkan, miközben együttműködően tettem meg vele az összes lépést a lakásig.

- Jaj, édeseim... Majd én feltakarítom - szusszant egy nagyot, majd első utam a fürdőszobába vezetett, miután megérkeztünk.

- Hogy-hogy ilyen hamar jöttél? - emeltem fel a hangom, hogy biztosan hallja a nappaliban, miközben alaposan kezet mostam. Az arca nem tűnt megtörtebbnek, mint a Papával való találkozás előtt, nem piroslott a pofija a felgyülemlett dühtől sem, így nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történt.

Addig nem válaszolt, amíg vissza nem tértem a nappaliba, éppen az egyik konyhaszekrény előtt guggolt, bizonyára fertőtlenítőszert keresett.

- Minden rendben? Beszéltetek? - kérdeztem rá óvatosan, miközben újra helyet foglaltam a kanapén, a jelenleg nehéz, többször egymás után elkövetett mozgássorozatnak köszönhetően halkan szuszogva igyekeztem kifújni magam.

- Ühüm - bólogatott összeszorított ajkakkal, miközben szorgalmasan összekészítette a takarításhoz szükséges eszközöket, még csak rám sem pillantott.

- Mondd, hogy nem veszekedtetek - nyújtottam felé kezemet annak a reményében, hogy addig idebújik hozzám, amíg megbeszéljük, viszont... Azt is megértettem, hogy szeretett volna minél hamarabb végezni a lépcsőházban. Ilyen ítélkező szomszédok mellett nem csodálom...

- Annyi mindent a fejéhez akartam vágni, de... Amikor megláttam őt... Csak egy valamit tudtam mondani - sóhajtott fel, már sokkal kevésbé határozott hangja meg is remegett egy kicsit. - Azt, hogy én csak egyetlen dolgot loptam el életemben, és az is a fogadott fia szíve volt - fordított nekem hátat, hogy felakaszthassa kabátját és sálját a fogasra, mindhiába, hisz így is ki tudtam találni, hogy a könnyes szemeit törölgette.

Hevesen dobogó szívvel emeltem fel tekintetemet a plafon felé, a szemeimet lehunyva gondolkodtam. Ha Papa képes volt erre úgy válaszolni, hogy még mindig a sírás határán állt az én szerelmem, akkor... Azt hiszem abba kell hagynom, amit a lakásunkba indulás előtt csináltam. Nem védem ki a tanítómesteremet többször. Megszakadt a szívem...

Őszinte szomorúsággal vezettem vissza figyelmemet a vörösmókusra, lesütött szemekkel jött közelebb, hogy most már tényleg magához vegye a tisztítószeres flakonokat, én pedig kihasználtam a helyzetet, csuklóját elkapva rántottam apró termetét ölembe. Komoly arckifejezéssel álltuk egymás tekintetét igen közelről, még csak meg sem rezdült a hirtelen mozdulatom miatt. Bár már enyhült az az érzés, hogy rám is haragszik, még ott motoszkált bennem...

- Ugye tudod, hogy mindennél jobban imádlak? - engedtem el törékeny csuklóját, inkább karjaim közé zártam testét. - És hogy bármit megteszek ha kell, csak ne legyél szomorú? - csókoltam halántékára gyengéden. Közeledésemre végre ő is reagált, nyakamat átkarolva döntötte homlokát az enyémnek.

Nem mondott semmit, csak egy aprót bólintott, majd egy szédítően gyengéd, szerelmes csókot nyomott ajkaimra. Egy megremegő sóhajjal, halkan szipogva vált el tőlem csupán pár milliméterre, olyan közel volt, hogy éreztem minden egyes szívdobogását, ami sokkal tempósabb volt, mint kellene, így gyengéden cirógatni kezdtem hátát, hátha meg tudom nyugtatni egy kicsit. Most nem volt szükség szavakra, néhány pillanatig csendben ölelkeztünk, majd feltápászkodott ölemből, és most már tényleg kiment a lépcsőházba eltűntetni Csoki kis balesetének bizonyítékát.

Amikor visszatért, folytatódott a köztünk lévő némaság, először a fürdőszobában, majd a konyhában foglalatoskodott, valószínűleg már az ebédkészítéshez készült elő. Kicsit úgy tűnt, mintha nem akarna beszélni róla, hogy mi történt ezután otthon, bármennyire is szerettem volna tudni, inkább nem firtattam. Majd megkérdezem attól, aki csalódást okozott nekem, a szerelmemnek pedig fájdalmat.

Talán tényleg jót tett neki ez a csendes pihenő, egész délelőtt hagytam, hogy a saját kis buborékjában ellegyen, bár az különösen jól esett, hogy néha a kanapé mögé lépdelt, megnyomkodta a vállaimat, vagy csak fejével odabújt a hajamhoz, megpuszilgatott, aztán ment vissza főzni. Hiába telt el így majdnem másfél óra, még mindig komolynak, szomorkásnak tűnt az arca.

- Nagyon haragszol Papára? - kezdtem el puhatolózni, de még a nyakamat is behúztam egy kicsit egy esetleges heves reakciótól félve.

- Csak... Átértékeltem pár dolgot - válaszolt teljesen rideg hangon, közben félrehúzta a tűzről a lábast, előszedett két tányért.

Elképzelésem sem volt, hogy mire gondolt ez alatt, összeszorított ajkai pedig igazán azt sugallták, hogy nem is akar beszélni róla. Igen, igaza volt abban Papának, hogy nem tudok róla sok mindent, ennek pedig minden bizonnyal ez az oka, mint ami ezekben a pillanatokban történt. Ő lassan nyílik meg előttem, én pedig türelmes vagyok.

Pár pillanat múlva már finom illatú, gőzölgő levessel egyensúlyozott felém, a tányért egy tálcára rakta, hogy kényelmesen el tudjam fogyasztani anélkül, hogy át kéne ülnöm az asztalhoz. Őszinte szerelmemmel mosolyogtam rá, ellágyult tekintettel simította meg arcomat, miután felszabadultak kezei.

- Nagyon szépen köszönöm az ebédet - mondtam az első falat lenyelése után, most különösen megmelengette a szívemet, hogy leült mellém, jó szorosan, így igazán közelről hallhattam, hogy milyen jóízűen eszik.

- Én pedig nagyon örülök, hogy itt vagy velem - mormolta halkan, félénken, mintha szégyenlős lett volna. Még mindig nagyon a történtek hatása alatt lehetett...

- Na, ezt már szeretem. Már csak egy kis mosoly kellene - csikiztem meg nyakát orrommal, de közben arra is figyeltem, hogy egyikünk tálja se boruljon ki.

Szavaimra nem reagált különösebben, csak oldalasan helyezkedett, hogy felém fordulva folytassa a nap legfőbb étkezését, folyton felvette velem a szemkontaktust, és... Hiába ejtett el néha-néha egy halvány somolygást, a szemeiben tisztán látszott fájdalma.

Ebédután felvetettem az ötletet, hogy nézzünk valami filmet a tévében - vagy csak szolgáltasson egy kis háttérzajt, amíg egy hosszú csókcsatával elfeledtetem vele a mai nap borzalmait - szóval le is heveredtünk a kanapéra, én kényelmesen elnyújtóztam, szerelmem pedig fölém kerekedve hajtotta fejét a mellkasomra, karjaival gyengéden ölelt. Odakint egészen hideg, zord időjárás uralkodott, idebent is kezdett egészen lehűlni a levegő, szóval a kanapé támlájára terített vastag pokróccal betakartam Kihyun hátacskáját. A tévében a híradó ment éppen, egyikünknek sem akarózott kinyújtózni a kávézóasztalig a távirányítóért, lágyan cirógattam kedvesem kissé összekuszálódott tincseit, bár attól tartottam, nagyon hamar el fog így szundítani. Mivel nem mondott semmit, meg sem mozdult, negyed óra után lepillantottam arcára, éppen egy gondterhelt arckifejezés közben ráncolta homlokát.

- Ideges vagy, szívem? - cirógattam meg az említett ponton, kicsit el is kezdtem masszírozni mutatóujjam hegyével, hogy ellazulhasson. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el, tekintve, hogy jólesően hunyta le szemeit.

- Jön a hidegfront. Ilyenkor fáj a fejem - szusszant fel, én pedig lebiggyesztettem alsó ajkamat. Rögtön feljebb húztam magamhoz, hogy finom, gyógyítócsókokkal boríthassam be homlokát.

- Oh, nem is tudtam, hogy frontérzékeny vagy. Vegyél be gyógyszert, ha nagyon fáj, oké? - fogtam arcát tenyereim közé, továbbra sem abbahagyva puszilgatását. Hogy ez milyen jó érzés volt...

- Meg szinte semmit nem tudsz rólam - idézte Papa szavait egy nagy sóhajjal, nekem pedig azonnal leesett, hogy ezek szerint a tanítómesterem neki is elmondta ezen gondolatait, mivel ezt a részét pont nem meséltem a kedvesemnek. - De nehogy azt hidd, hogy ez egyirányú dolog. Például én sem tudtam rólad, hogy áprilisban haza fogsz menni - húzódott el tőlem megremegő karokkal, fájdalmas arca láttán egy pillanatra megfagyott bennem a vér.

Eddig... Valóban sosem említettem neki, hogy csak ideiglenesen vagyok a városban, pont azért, mert tanácstalan voltam kettőnkkel kapcsolatosan. Most viszont úgy tűnt, hogy haragszik rám emiatt. Vagy nem is tudom...

- Ez nem egy olyan dolog, amin nem lehet változtatni. Ha úgy van, és te is szeretnéd, magammal viszlek, jó? - néztem rá nagy, bűntudatos szemekkel, ahogy felkelt rólam, a konyha felé indult.

- Ki van zárva - támaszkodott neki a konyhapultnak, a padlót bámulta.

- Miért? - kérdeztem rá indulatosan. Most már nem akartam elhallgatni az eddig visszafojtott kérdéseimet. Ne gondolja azt, hogy én szívesen gondolok a hazautazásom közelgő időpontjára... Hiába van hátra még öt hónap addig.

Nem felelt. Bizonyára köze van a szülei halálához, mint annak is, hogy soha nem beszél azokról az időkről, amikor még a hazánkban élt. Bármennyire is érdekelt a válasza, jogosnak is éreztem, ha tudom az indokot, már el is szégyelltem magam, amiért számára érzékeny témáról kérdezősködöm.

- Sajnálom, nem akartam érzéketlen lenni. Sok idő van addig, ne gondolkodjunk ezen. Inkább gyere vissza, jó? - nyújtottam felé karjaimat legörbített szájjal.

Kivételesen nem ellenkezett, egy nagy szusszanás után elrugaszkodott a pulttól, és pont úgy simult vissza az ölelésembe, mintha a karjaim közé lett volna teremtve teste. Jó szorosan átöleltem, nyugtatóan simogattam hátát, derekát. Visszatértünk az idilli csendbe, ezt pedig néhány percen belül meg is szakította, hangja megremegett, így egészen megrémisztett, kijelentése baljósnak hangzott.

- Van még valami, amit nem tudsz rólam...