Ez az egész helyzet kezdett borzasztóan fullasztóvá válni, egyszerre éreztem szomorúságot és dühöt. Ugyanakkor féltem is. Mi mást tudhatna róla Papa, ami ezt az ellenszenvet váltja ki belőle? Elképzelésem sem volt.

- Nem akarom hallani - szusszantam egy nagyot, majd legszívesebben elviharzottam volna, de ez jelenleg kivitelezhetetlennek bizonyult, így meg sem kíséreltem. Csak azon kattogott az agyam, hogy valahogyan tisztára kell mosnom a szerelmemről kialakult nem egészen pozitív képet. - Egyáltalán mi miatt döntöttél úgy, hogy pont most mondod el ezeket nekem? - pillantottam félre.

- Hogy elgondolkodhass, és jól dönthess, mielőtt túl késő - mormolta halkan, majd megköszörülte a torkát. - Szóval...

- Most mondtam, hogy nem akarom hallani - ismételtem el magam, a hangnemmel pedig saját magamat is megleptem. Soha nem beszéltem így egy idősebb emberrel, főleg nem Papával, akit mindig is nagyon tiszteltem. De most... Borzalmasan megbántott.

- Fabiano volt házasságából született egy fia, és ő itt dolgozik a városban rendőrként - kezdett bele a tiltakozásom ellenére is, ekkor viszont már képtelen voltam nem csendben figyelni. A szívem majd' kiugrott a helyéről, rettegtem, hogy valami olyat tudok meg Kihyunról, ami miatt akaratom ellenére is másképp tekintenék rá. - Mondta, hogy abban a házban jelentettek több betörést. A fia beszélt neki egy ottani lakosról, aki meglehetősen gyanúsan viselkedett, amikor körbementek néhány emeleten - sóhajtott egy nagyot, mielőtt folytatta volna. - Kihyun szobájában fel van halmozva egy csomó holmi. Berendezési tárgyak, ilyesmik.

Mi? Nem is akartam hinni a fülemnek. Hitetlenkedve hallgattam szavait, közben pedig millió darabra tört a szívem. Egyszerűen képtelenség, hogy bármi valóságalapja lenne annak, amire mesterem éppen utalgat, hisz... Ő sosem tenne ilyet. Tudom.

- Papa, a saját apjaként szeret téged! Az első találkozásotokkor elsírta magát, amikor átölelted! És te lopással gyanúsítod? Hallod egyáltalán magad? Miért viselkedsz úgy, mintha egy idegen lenne? - emeltem fel a hangomat őszinte fájdalommal azokba a szemekbe nézve, amelyek eddig mindig csak békét, biztonságot jelentettek számomra.

- Hisz te magad sem ismered őt! - csapta le tenyereit az étkezőasztalra, az egyre indulatosabb beszélgetést pedig úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tovább hallgatni, elkezdtem a mankóim segítségével feltápászkodni. - Le merem fogadni, még csak a vezetéknevét sem tudod! - Igaza volt.

- Son - vágtam rá a saját családnevemet határozottan, elkomolyodva. - Ő már hozzám tartozik - tettem hozzá teljesen higgadtan, már az asztal mellett állva.

Még utoljára felvettem tanítómesteremmel a szemkontaktust, nem mondtam semmit, de az arcomra volt írva az őszinte megvetés, amit ezekben a pillanatokban éreztem, majd készenálltam a szobám felé fordulni, ekkor viszont rövid kopogás után nyílni kezdett a bejárati ajtó. Ki más lett volna? A gyönyörű kedvesem szendén mosolyogva csukta be maga mögött a nyílászárót, vállán ott volt a táskája, kezében pedig egy szatyrot tartott, mit sem sejtve az itteni feszült légkörről. Amióta történt velem ez a baleset, minden reggel eljött, hogy gondoskodjon rólam, önzetlenül, tiszta szeretettel, most pedig ha szembesül Papa gondolataival... Össze fog omlani benne egy világ.

- Papa! Csak egy napig voltál távol, de úgy hiányoztál! - vidult fel teljesen, ahogy meglátta, hogy már hazatért a konferenciáról az öregúr, széttárt karokkal el is indult felé, hogy egy öleléssel köszönthesse.

Egyszerűen nem tudtam most megszólalni, összetörten figyeltem ezt a jelenetet, ahogy Papa csak lesütött szemekkel elfordította a fejét, rá se akart nézni, Kihyun pedig teljesen lefagyott, tisztes távolságban megállt, hatalmas szemekkel meredt maga elé, karjait lassan engedte le.

- Papa... - szólalt meg halk, félénk hangon, majd szinte segítségkérően nézett rám. Szemmel láthatóan remegett...

Válaszokat kerestem a még fel sem tett kérdéseire, ezzel egyidőben egy kegyes hazugságon is gondolkodtam, de egyszerűen úgy éreztem, hogy nem tudok funkcionálni. Tudtam, hogy nagyon sokat jelent neki tanítómesterem szeretete, hisz ő megadta neki az apai törődést, amit már régóta nem érezhetett, épp ezért féltem elmondani neki az igazat. Annyira szürreális volt az egész, üres fejjel néztem, ahogy a szerelmem összeomlik.

- Megtudta, igaz? - remegett meg a sírásingertől eltorzult hangja.

- Kicsim... - sóhajtottam halkan, elfojtottan, mivel úgy éreztem, hogy nem tudok normálisan levegőt venni. Beigazolódott a legnagyobb félelme, amiről egész végig azt gondoltam, hogy sosem történhet meg... Nagyon fájt, hogy nem tehettem semmit. Nagyon-nagyon.

- Tudtam, hogy ez lesz - suttogta elhaló hangon, látszólag nagyon küzdött, nem akarta elsírni magát.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, felszipogva indult ki, még ledobta a szatyrot a kanapéra, aztán meg sem állt a lépcsőházig, az ajtót is résnyire nyitva hagyta maga után. Legszívesebben utána rohantam volna, de ez most nem volt ilyen egyszerű. Amilyen gyorsan csak tudtam, ép lábamra felhúztam az első cipőt, ami a kezem ügyébe került, majd miután egy kabátot is magamra szenvedtem, készen álltam elhagyni a lakást. Láthatóan Papát ugyanúgy bántotta a dolog, egy kicsit meg is sajnáltam, ahogy továbbra is az asztalnál ült lehajtott fejjel. Lesz min gondolkodnia, amíg egyedül lesz itthon...
A kapkodásomnak hála most csak még nehezebben ment a lépcsőzés, bármennyire voltam már gyakorlott benne, aztán egy taxit is hívnom kellett. Amíg várakoztam a társasház előtti járdán, írtam egy üzenetet a szerelmemnek.

„Beszéljük meg, rendben?" - küldtem el, majd pislogás nélkül figyeltem, abban reménykedve, hogy hamarosan érkezik válasz.

Borzalmasan feldúltnak tűnt, szinte biztos voltam benne, hogy most rám is haragszik, abban a tudatban, hogy én árultam el Papának a foglalkozását, miattam történt az egész. Azért még bíztam benne, hogy nem akar elmenekülni teljesen a helyzet elől, hisz... Nálam jobban senki sem tudja, hogy mennyire labilis mentálisan. Ahogy teltek a percek, az üzenetem pedig bármiféle reakció nélkül maradt, már fele annyira sem voltam meggyőződve afelől, hogy a félelmem nem fog beigazolódni. Amint lelassított előttem a fuvaromért felelős autó, a tőlem telhető legnagyobb sebességgel szálltam be, úticélnak pedig Kihyun lakását adtam meg. Szüntelenül bámultam ki az ablakon, az elsuhanó épületeket, járókelőket, olykor a metropolisz hatalmas építményei között kilátszó borongós eget figyeltem. Próbáltam előre eltervezni, hogy mit fogok mondani neki, de annyira felzaklattak az események, a szerelmem keserves arca, ahogy Papa rá sem tudott nézni, hogy jelenleg a halk alapzajt adó rádió is fülsüketítő ricsajként zavarta össze gondolataimat. Alig vártam az érkezés pillanatát, amikor ez eljött, céltudatosan botorkáltam el a már jól ismert lakóépületig.

Ha Kihyun lennék, és el akarnék rejtőzni a világ - főleg a törött lábú pasim - elől, akkor egy olyan helyre bújnék, ami csak létrával megközelíthető. Amint sikerült bejutnom a házba, utam rögtön a lifthez vezetett, azzal pedig pillanatok alatt a legfelső emeleten találtam magam. Okozott némi fejtörést eligazodni itt, tekintve, hogy csak egyszer jártam itt ezelőtt, de amint megtaláltam azt a bizonyos ajtót, nagyon szusszanva fogtam rá a kilincsre, lenyomtam azt.

„Az az igazság, hogy akkor jövök ide, amikor... Úgy érzem, hogy nem találom ebben a városban a helyem. Amikor minden olyan kilátástalan. Amikor konkrétan fáj létezni." - visszhangzottak Kihyun szavai fejemben, a szemeimet is lehunytam.

Amikor először megmutatta nekem ezt a helyet, ez az ajtó zárva volt, de most... Gond nélkül kinyílt előttem. Tudtam, hogy itt találom. Tanácstalanul néztem hol a tetőtérre vezető fémlétrára, hol a begipszelt lábamra. Most... Úgy éreztem, hogy nincs számomra lehetetlen, annyira szerettem volna beszélni az én törékeny virágszálammal, meg akartam vigasztalni, átölelni, és... Tisztázni ezt a félreértést. Legalábbis nagyon reméltem, hogy csak Fabiano úr és Papa fantáziája volt túl élénk a „lopott" holmikkal kapcsolatosan.

Mielőtt megpróbáltam volna felszenvedni magam a létra tetejére, nekitámaszkodtam. Igazából már nagyon fáradt voltam fizikailag...

- Kihyun! - kiáltottam el magam, hátha lejön ő hozzám, de... Nem érkezett válasz. Hiába voltunk több tízméter magasan, ide is felhallatszott a nyüzsgő város alapzaja, ennek ellenére viszont... Megütötte a fülemet egy halk szipogás.

Ez volt az a pont, ahol a kimerültségemen felülkerekedett az aggodalom, úgyhogy bármiféle hezitálás nélkül dobtam el az egyik mankómat, félkézzel felhúzva magam, egyesével tettem meg a létrafokokat. Az utolsónál már kezdte felmondani a karom a szolgálatot, de... Megcsináltam. Sajgó bicepsszel, nagyokat lélegezve ültem a hideg talajon, fejemet a korlát felé fordítva.

- Egyetlenem... - szólítottam meg most már lágy hangon, a szívemben pedig fájdalmat éreztem.

Ott kuporgott a korlát mellett a földön, térdeit felhúzva bújt el karjai mögé, még csak egy kabát sem volt rajta, valószínűleg már pár perce csak itt sírdogált a hidegben. Nem akartam, hogy a számomra legfontosabb személyek ilyen állapotban legyenek... Pont amikor már kezdtünk egy családdá kovácsolódni. Mivel nem reagált semmit, újra erőt vettem magamon, hogy talpra álljak, egy darab járássegítővel lényegesen lassabban, de megtettem a közöttünk lévő néhány méter távolságot.

- Már végre úgy éreztem, hogy tartozom valahová... - remegett meg hangja, továbbra sem rám emelve gyönyörű szemeit. Fáradtan rogytam le a betonpadlóra, a törött bokámra vigyázva ültem le szorosan mellé, hajához bújtam. - Teljesen megértem, hogy a Papa elítél engem, hisz ő tanult, erkölcsös ember. Számítottam rá, hogy ez lesz, de... Nagyon fáj - szipogott fel kis kezét mellkasára simítva, görcsösen markolta pulóverét. - Miért mondtad el neki? - kezdett megint keservesen pityeregni, ellenséges hangnemével ellentétben az ölelésemből nem akart elhúzódni.

- Nem én mondtam el. Tiszteletben tartottam a kérésed, a világért sem akarnék neked fájdalmat okozni. Magától jött rá - dörzsöltem meg hátát, majd lehunytam a szemeimet. - Nekem is rosszul esik Papa ítélkezése, de bízom benne, hogy meg tudjuk beszélni vele. Ha esetleg nem, az sem olyan hatalmas baj - szusszantam egy nagyot, amire orrát törölgetve kapta fel fejét, végre felvette velem a szemkontaktust.

- Hogy mondhatod, hogy nem nagy baj? Ő a papád, meg ne forduljon a fejedben, hogy egy könnyűvérű, mocskos szajha miatt véget vetsz a köztetek lévő már-már családi köteléknek - mondta ezt őszinte megvetéssel a hangjában, hirtelen nem is tudtam hová tenni szavait.

- Azt akarod mondani, hogy rólad kéne lemondanom azért, mert valaki nem ért egyet az érzéseimmel? Tényleg ezt akarod? Ha így lenne, nem ilyen lenne az arcod - töröltem le könnyeit kipirosodott arcáról, elkomolyodva méregettem vonásait. Fájt hallani, hogy milyen szavakkal illeti saját magát...

- Nem az érzéseiddel van baj, hanem velem - sütötte le szemeit, majd hirtelen kapta el kezemet, összefonta az ujjaikat. Már láttam rajta, hogy valami sületlenséget készül mondani, úgyhogy inkább én szólaltam meg.

- Ezt fejezd be, jó? Ne ostorozd magad, hisz mindketten tudjuk, hogy nem ez álmaid hivatása, és változtatni szeretnél. Ha elmondjuk Papának, szerintem még segíteni is fog más munkát találni. Nem kell sírni, oké? - döntöttem homlokomat az övéhez, majd egy gyengéd, rövid csókot nyomtam hideg ajkaira. Szavaim szemmel láthatóan alaposan elgondolkodtatták.

- Meg fogom bánni, hogy megkérdezem, de... Mit mondott rólam? - biggyesztette le alsó ajkát, majd dideregve bújt hozzám amennyire csak tudott. Idefent egészen felélénkült a légmozgás, igazi télies, fagyos szél fújt át rajtunk.

- Menjünk be, ott elmondok mindent. Nehogy megfázz... - dörzsölgettem át karjait és hátát, majd néma bólogatása után el is kezdett feltápászkodni.

Felsegített, átölelve helyettesítette a második mankómat, így egész gyorsan eljutottunk a létráig. Okozott némi fejtörést, hogy hogyan tovább, de végül csak megoldottuk, pár perc múlva már lakásában ültem a kanapén, virgonc kutyusa pedig kíváncsian vizsgálgatta a bokámat takaró gipszet. Sajgó szívvel néztem Kihyunt, arcán még erősen látszottak a sírás nyomai, egy fáradt sóhajjal huppant le mellém, miután előszedett valahonnan egy vastag pokrócot, úgy takarózott be vele, hogy engem is melegítsen.

- Ne haragudj, amiért így reagáltam - cirógatta arcomat, majd homlokát a halántékomhoz nyomta.

- Nem kell bocsánatot kérned, teljesen jogosak az érzéseid, főleg mivel nem csak ennyiről van szó - fontam karjaimat dereka köré, ahogy ő pedig nyakamat karolta át, szótlanul szemeztünk.

Mi lett volna a helyes döntés? Hazudni, elferdíteni a valóságot? Nagyon szerettem volna megóvni a lelkét a további sérülésektől, ugyanakkor mindenféleképpen szerettem volna tisztázni az őt ért vádakat. Utáltam bevallani, de... Talán bennem is merültek fel kételyek.

- Essünk túl rajta - görbítette le száját, de most már sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint odafent a tetőn.

- Papa tud a házban történt betörésekről, és... Amikor elhárították a csőtörést, bent jártak a szobádban Fabiano úrral. Azt mondta, hogy... Egy kupacnyi innen-onnan összeszedegetett, lopottnak tűnő holmit rejtegetsz odabent - biccentettem az említett helyiség felé a mondanivalóm végén, majd összeszorított ajkakkal figyeltem reakcióját. Rögtön összevonta szemöldökeit, látszólag ő is ugyanolyan abszurdnak találta a felvetést, mint én.

Nem mondott semmit, csak felállt az ülőalkalmatosságról, sietve a kezembe adta mankóimat, majd türelmesen, kezét hátamra rakva kísért el a szobájáig. Ahogy beléptem az eddig sosem látott viszonylag kicsi hálóba, gyorsan pillantottam körbe. A kopott, halványzöld falakat régies parketta szegélyezte, egyetlen ablak nyújtott természetes fényforrást, bár ezt fehér függöny takarta. A falmenti egyszemélyes ágy gondosan meg volt ágyazva, mellette éjjeliszekrény húzódott. Az ággyal szemközt egy rozoga íróasztal volt, azon pedig egy hatalmas káosz uralkodott, ezzel igazán kontrasztos hatást keltve. Az ágy végében szintén a fal mentén húzódott egy sötétbarna színű gardróbszekrény, ajtajai hiányoztak helyükről, bizonyára a bútor kora miatt nem funkcionáltak már kellően, így viszont ruhatára valóban semmit sem bízott a fantáziára, sokkal több munkaruha lapult ott, mint amit eddig nekem megmutatott, ezt könnyen megállapítottam. A szekrény előtt puha szőnyeg terült el egészen a sarokig, ahol az a bizonyos rendetlenség hevert. Asztali lámpa, vezetékes telefon, összegabalyodott kábelek, különböző dekorációs tárgyak, néhány doboz és egy bontatlan csomagolású, összetekert szőnyeg állt egy kupacban. Illetve, első ránézésre ennyi látszott.

- Mondd meg a drága Papának, hogy a fiának a szerelme olyan szegény, hogy néha bolhapiacokon vagy kiárusításokon elviszi az ingyen elhozható, másoknak kidobandó holmikat, mivel neki még jól jöhetnek valamire - mondta ezt megremegő hangon, erősen szorítva kezemet, miközben újra könnyektől csillogtak szemei.

Én... Nem tudtam mit mondhatnék. Mélységesen szégyelltem saját magam, a tanítómesteremet is, közben pedig kettéhasadt a szívem.

- A lámpába még nem vettem izzót. A telefont még nem volt lehetőségem beköttetni. A szőnyeget egy nagyon kedves házaspártól kaptam ajándékba egy kiárusításon, most a hétvégén terveztem nagytakarítást tartani, hogy lerakhassam valahová. A dobozokban pedig az egyetlen családi emlékeim vannak, amiket magammal hoztam Koreából, folytassam még? - sorolta egyre ingerültebben. Most... Éreztem, hogy nem rám haragszik...

- Papa nevében is szeretnék őszintén bocsánatot kérni tőled, Kihyun - szólaltam meg, miután kicsit összeszedtem magam, bűntudatosan hajtottam le a fejemet.

- Talán... Eddig sem kedvelt engem? Csak megjátszotta magát? Vagy mi történt? Próbálom megérteni, de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy olyan bűncselekménnyel is meggyanúsít, aminek majdnem én magam lettem az áldozata - ült le ágya szélére, nagy szemekkel nézett fel rám.

- Nem tudom, nem volt türelmem meghallgatni őt. Majd... Mindenféleképpen le kell ülnünk megbeszélni vele is, hogy tisztázzuk. Az viszont biztosan nem ma lesz. Itt tölthetem az estét? - kérdeztem rá, amire feltápászkodott takarójáról, derekamat átölelve nyomott egy leheletnyi csókot az arcélemre.

- Én nagyon örülnék neki, de... Akkor el kell ugranom az injekcióért, meg pár ruhadarab sem ártana - húzta a száját, rögtön értettem, hogy miért néz így. - Ne haragudj szívem, de ha kettesbe kerülök Papával, nem fogom kibírni, hogy ne mondjam el neki a véleményemet - szusszant fel.

Nem, nem elviccelni próbálta a dolgot, teljesen komolyan mondta, ezzel pedig egyértelművé vált számomra, hogy talán mégsem lesz olyan egyszerű a béke helyreállítása a Son családban.