Valószínűleg az univerzum is úgy akarta, hogy éppen ekkor induljak hazafelé. A többi járókelő, akik szintén igyekeztek minél hamarabb fedett helyre vonulni az érkező zivatar elől, még csak rá sem pillantottak a lábuk alatt ijedten rohangáló kiskutyára. Mivel én tudtam, hogy kihez tartozik, meg sem fordult a fejemben, hogy hagyom megszökni. A végén még elütné egy autó szegénykét...

Igyekeztem villámgyorsan elállni az útját, hogy aztán óvatosan a karjaimba vehessem az ázott kis testét, de hihetetlenül fürge volt, könnyedén kikerült engem is, futott tovább a hosszú járdán. Egy nagy sóhajjal néztem utána, majd egész egyszerűen utána iramodtam. Érdekes. Már másodjára kellett ilyen fajta testmozgást végeznem, a zuhogó esőben. Nagyon remélem, hogy ebből nem lesz rendszer.

Ezúttal talán még nagyobb löketet adott az adrenalin, mint tegnap, így viszonylag hamar utolértem az egyik utcasarkon a kis vakarcsot, de amint sikerült felhívnom magamra a figyelmét, mintha már csak azért is játszott volna velem. Nem hagyta, hogy megközelítsem kezeimmel, ha egy apró mozdulatot is tettem, ugatva vett fel támadó pozíciót. Igazából, elég szívszorító látvány volt, borzasztóan sajnáltam őt, hisz már remegett az egész apró lénye a hidegtől és a félelemtől is.

- Figyelj, nem akarlak bántani - kezdtem halk hangon, koreaiul beszélni hozzá, nagy, sötét szemeibe bámulva. - Csak... Hazaviszlek a gazdádhoz - folytattam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem figyelmét.

Pont kapóra jött egy hangos mennydörgés - ami egyébként engem is megijesztett -, így egy hirtelen mozdulattal meg tudtam ragadni a pórázt, a kutyus pedig ijedtségében szinte beleugrott a karjaimba, majd nyüszítve bújt mellkasomhoz.

- Most pedig szépen hazamegyünk - mosolyogtam rá, egy megkönnyebbült sóhajjal simogattam esőtől vizes kobakját, egyáltalán nem bántam, hogy bebújt a bőrdzsekim takarásába.
Bár kissé elfáradtam az újabb távfutásban, muszáj volt kicsit sietősebbre fognom lépteimet, mivel Papa bármennyire is nyugodt természetű, még csak nem is szóltam neki, hogy sokkal később fogok visszaérni, mint terveztem, ilyenkor pedig komolyan meg szokott haragudni...

Erre gondolva kicsit hevesebben kezdett dobogni a szívem, egy nagy szusszanással pillantottam le a kis puha csöppségre, aki úgy támasztotta meg állát a mellkasomon, hogy az arcomat tudja nézni. Ellágyult tekintettel paskoltam meg hátacskáját, ahogy tartottam őt, majd néhány perc múlva le is fordultam arra a mellékútra, amelyik arra a bizonyos térre vezet. Egészen biztos voltam benne, hogy melyik lakóházból jött ki a gazdi, de csak remélni tudtam, hogy már otthon van. Ha nem sikerül őt megtalálnom most, talán hazaviszem magammal ezt az imádnivaló szőrgombócot, ideiglenesen vigyázok rá, amíg elő nem kerül az a fiú.

Határozottan indultam volna be a főbejáraton, de mivel az számzáras volt, várnom kellett, amíg ki- vagy bejött valaki. Most az egyszer szerencsém volt, egy középkorú hölgy éppen kilépett a kapun, gyorsan támasztottam meg azt a kezemmel, majd teljesen természetesen sétáltam be a lépcsőházba. Az ajkaimat összeszorítva lépdeltem oda a postaládákhoz, alaposan átfutottam szemeimmel a ház lakóinak neveit, de egy koreai, de még csak ázsiai hangzású név sem szerepelt egyik táblácskán sem. Egy nagy sóhajjal vakargattam meg a kiskutya fültövét, miközben agyalni kezdtem.

- Jaj, azt hittem egyszerűbb dolgunk lesz, picúr... - húztam a számat, halkan beszélve, majd már éppen rá akartam volna szánni magam, hogy akkor végigmegyek az emeleteken, amikor egy idős házaspár botorkált le a lépcsőn. - Elnézést! - szólítottam meg őket közelebb kocogva hozzájuk.

- Miben segíthetünk? - válaszolt kedves hangon a néni, mindketten felém kapták a tekintetüket.

- Ha jól tudom, lakik ebben a házban egy körülbelül ilyen magas - mutattam kezemmel hozzám képest alacsonyabb termetét a srácnak - vöröses hajú, ázsiai fiú. Szeretném őt megtalálni - biccentettem, erre mindkettőjük szeme a kiskutyára szegeződött, aki hirtelen nagyon virgonc lett.

- Jaj, igen. A harmadikon lakik, a középső ajtó lesz az övé - adott választ az úr, amire megszokásból majdhogynem derékszögig meghajoltam.

- Nagyon szépen köszönöm! Szép napot! - mosolyodtam el őszinte boldogsággal, majd nagy lendülettel el is indultam a lépcső felé.

- Tudod, abba az elárverezett lakásba költözött be nemrég... - hallottam még ezt félfüllel, ahogy a bácsi feleségének beszélt. Hmm...

Eleinte még kettesével tettem meg a lépcsőfokokat, de aztán már kezdtem eléggé elfáradni. Amint végre felértem a harmadik szintre, nagy levegőket véve indultam meg a középső ajtó felé. Mintha... Résnyire nyitva lett volna? Egy pillanatra furcsán néztem a névtábla nélküli ajtóra, majd megnyomtam a csengőt, mindhiába, hisz egyáltalán nem működött, így a tradicionális kopogás mellett döntöttem. A kiskutyus eközben egyre izgatottabbá vált, farokcsóválva kapta fel fejecskéjét, ő is a rozoga ajtót figyelte, a közeledő léptek hallatára pedig már majd' kiugrott a kezeim közül. Az én szívem pedig egyre hevesebben dobogott, mivel valamilyen szinten izgultam a találkozás miatt. Már első látásra szimpatikus volt nekem.

Pár pillanaton belül végre kinyílt előttünk a nyílászáró, a szemeim elé táruló látvány pedig több szempontból is szívfájdító volt. Lesütött szemeit rögtön felemelte rám, azok viszont könnyektől csillogtak, ha pedig ez nem lett volna elég, arcocskája és az orra is ki volt pirosodva. Ezt a felfedezést az követte, hogy megláttam a kezében szorongatott, összegyűrt zsebkendőt. Ha pedig egy pillanatra is elbizonytalanodtam volna, hogy miért pityereghetett, feje mellett beláttam a nappalijába, a kávézóasztalon pedig egy kicsit régebbi típusú laptop hevert, képernyőjén egy szövegszerkesztő volt megnyitva. Igen, egy hatalmas „eltűnt" feliratot szerkesztett a kiskutyájának képe fölé. Istenem... Még szerencse, hogy jó időben voltam jó helyen.

- Öhm... Üdv! - köszöntem rá halványan mosolyogva, egyik kezemmel enyhén nedves tincseim közé túrva, miközben a kutyusa egy az egyben átrugaszkodott a karjai közé.

- Csoki?! - emelte fel hangját egy kicsit meglepettségében, majd miután kiskedvence nyüszítve bújt hozzá, egyszerűen rám csapta az ajtót.

Nagyokat pislogva, lefagyva néztem magam elé. Hát. Erre nem számítottam. Látszólag nagyon megviselte, hogy egy időre elveszítette a háziállatát, erre még annyit sem mond, hogy köszönöm? Pedig normálisnak tűnt, amikor korábban láttam. Igazából már indultam volna, kicsit csalódottan ugyan, de újra kinyílt az ajtó, ami egyébként elsőre is igazán furcsán „koppant". A szemöldökeimet ráncolva támasztottam oda a lábamat, hogy a második próbálkozásra se tudja becsukni azt.

- Nem lehet bezárni? - kérdeztem rá közömbös hangon.

- Már akkor sem volt tökéletes, amikor idejöttem - sóhajtott halkan, majd mintha lemondott volna arról, hogy megússza a velem való társalgást, a szemeimbe nézett egy másodpercre, majd hátralépkedett az asztalig, lecsukta a laptop tetejét.

- Csak azért kérdezem, mert az nagyon veszélyes, ha már becsukni sem lehet rendesen. Nem félsz, hogy kirabolnak? - bátorkodtam beljebb lépni egyet, de épp csak annyira, hogy közelebbről is megvizsgálhassam a hibásan működő nyílászárót. Minden bizonnyal kilazulhatott a helyéről. Könnyen tudnám orvosolni a problémát.

- Nincs veszíteni valóm - vont vállat, miközben leült a kissé kopottnak tűnő kanapéra, hogy kioldhassa az ölében lévő kutya pórázát. - Csak a hideg ne jönne be a résen ennyire... - motyogta halkan, mintha nem is akarta volna, hogy halljam. Nagyon szégyenlősnek tűnt.

- Én a helyedben hívnék egy szerelőt - vontam vállat, miközben testbeszédéből arra következtettem, hogy nem szívesen látna vendégül, így újra kiléptem a lakáson kívülre. Felvetésemre csak megrázta a fejét, de még csak az irányomba se pillantott. - Akkor... Ha mégis megjavíttatnád, holnaptól itt leszek a szemben lévő épületben munkaidőben. Csak keresd Son Hyunwoot, és már jövök is - vigyorodtam el egy kicsit, szavaimra ellágyult tekintettel pillantott fel rám. Haláli volt az a piros, hegyes orr, ahogy szipogott egyet...

- Köszönöm - biccentett egy aprót, majd csend ült közénk, lehajtott fejjel kapirgálta maga mellett a kanapé karfájának szövetjét.

Igen, éreztem már, hogy ideje mennem, de abban reménykedtem, hogy esetleg ő is bemutatkozik nekem, hisz sokkal jobban örültem volna, ha az ő nevét tudhatom meg, és nem csak a kiskutyáét. Na mindegy. Éreztem, hogy nem most találkoztunk utoljára.

- Vigyázz magadra. És arra a rosszcsontra is - mosolyodtam el még egyszer utoljára, majd miután behúztam magam után a bejárati ajtót, el is indultam lefelé.

Hogy megáztam csak azért, hogy megmenthessem a háziállatát, és még csak meg sem esett rajtam a szíve. Mondjuk, úgy éreztem, hogy az ő lakásában nem igazán tudtam volna felmelegedni. Még mindig somolyogtam magamban egy picit, amikor hosszan lépcsőztem a földszint felé, végül telefonomat elővéve írtam egy sms-t Papának.

„Kicsit kések, fél óra és otthon vagyok" - gépeltem be a lehető leggyorsabban, majd miután a térkép segítségével kinéztem egy közeli szupermarketet, kapkodva intéztem el a bevásárlást is.

Valamivel nyugodtabban láttam neki a különféle élelmiszerek kiválogatásának, de a fejem hátuljában továbbra is ott motoszkált az, amit abban a házban láttam. Az ajtót nem lehet becsukni, odabent is elég kevés, régies bútor volt, tehát igaz lehet, hogy elárverezték a lakást. Akkor valószínűleg anyagilag nem áll valami jól? Rögtön az jutott eszembe, hogy talán ezért is nem hív inkább szerelőt, mert másra kell a pénz. Semmi gond, ha nem lesz olyan bizalmatlan felém, én majd megjavítom, hogy biztonságban lehessen.

Szerencsére nem álltak sokan előttem a pénztárnál, így ott hamar végeztem, végre elindultam haza. A lépcsőházba érve már sokkal ráérősebben tettem meg az utolsó lépteket, a nyakamat behúzva vettem elő a kulcsomat, ahogy odaértem a lakásunkhoz. Remélem az öregember nem haragszik rám túlságosan...

- Azt hittem már elnyelt a föld - mondta teljesen komolyan, nekem háttal állva mosogatott a konyhában.

- Hát... Bementem végül a céghez, kicsit körbenézni az első napom előtt, és elhúzódott az idő - tettem le a nehéz szatyrokat az étkezőasztalra, ekkor sétált hozzám közelebb.

- Az esernyő pedig dísznek van, ugyebár - csóválta a fejét, miután összeborzolta nedves tincseimet. - Jobb, ha átöltözöl. Én főzök egy kis levest. Nem akarom, hogy megbetegedj - lágyult el tekintete, majd elkezdte kipakolni a zöldségeket, egyéb hozzávalókat.

- Nagyon köszönöm, Papa - hajoltam meg egy kicsit, hogy kimutassam felé a tiszteletemet, majd úgy tettem, ahogy kérte.

A nap további részében ismét egy vastag pokróc alatt melegedtem, együtt ebédeltünk, délután pedig tanultunk. Az első munkanap előtt szerette volna, ha átismételjük az angol szakszavakat, amire szükségem lehet, végül nagyon hosszú beszélgetést folytattunk az egyetemen tanultakról. Sok-sok évnyi szakmai, lexikális tudás volt mögöttem, amit holnaptól át kellett vinnem a gyakorlatba, így különösen örültem, hogy ennyi mindent átvettünk újra.

- Hyunwoo... - szólalt meg Papa a szemüvegét igazítva, miközben elpakoltam a könyveinket. - Tudom, hogy nyomást helyeztem rád azzal, hogy pontosan vártalak haza. Mivel egy felnőtt férfi vagy, nem akarlak korlátok közé kényszeríteni. Csak annyit kérek, hogy mindig vigyázz magadra - tapasztotta tenyerét vállamra, megszorította, majd fel is állt az asztaltól.

- Megígérem, hogy vigyázni fogok - mosolyogtam rá, majd egy rövid ölelés után a hűtőhöz léptem.

Vacsora után jó éjszakát kívántam tanítómnak, lezuhanyoztam, aztán befeküdtem az ágyamba. Sokáig nyomkodtam még a telefonomat, de amikor már kezdett későre járni, az ébresztőóra beállítása után nyugovóra tértem.

Másnap reggel pihentető, eseménytelen alvásomból hirtelen ébredtem fel. Talán átaludtam volna az ébresztőt? Egyetlen mozdulattal ragadtam magamhoz az éjjeliszekrényen lévő mobilomat. Még csak hat óra? Álmosan ejtettem vissza a fejemet a párnámra, majd gondoltam nem tétlenkedek, ha már a biológiai órám elintézte, hogy ne tudjak még egy órával többet aludni. A reggeli rutint most egy borotválkozás is kiegészítette, amikor a nappaliba mentem, már teljesen felöltözve, munkára készen, Papa még a szobájában aludt, így főztem kávét, neki előkészítettem a teafüvet, majd készítettem két szelet pirítóst. Igyekeztem elnyomni magamban az idegességet, hisz már tegnap megismertem a közvetlen munkatársaimat, és mindenki rendes, barátságos volt, de azért a szívem mélyén mégis izgultam.

Hamarosan elindultam dolgozni, az én irodám a hetedik emeleten volt, az asztalomtól pedig pont ráláttam annak a bizonyos lakóépületnek a bejáratára. Hmm, vajon Csoki gazdája otthon van? Őszintén, aggódtam érte, amiért még estére sem tudja magukra zárni a bejárati ajtót, rendesen feszengeni kezdtem, ha csak eszembe jutott egy-egy dokumentum formázása közben. Éppen ezért, úgy döntöttem, hogy ebédszünetben elmegyek egy üzletbe, hogy vegyek egy csavarhúzókészletet. Nem nagy dolog, otthon is csináltam már ilyesmiket, könnyedén meg fogom tudni javítani azt az ajtót, ebben biztos voltam.

Már délután négy óra is elmúlt, így már csak fél óra volt hátra a munkaidőmből, pont elbambulva néztem a szemben lévő lakóház felé, amikor kijött az ajtón Ő, Csokit a karjaiban tartotta. Valamiért egy hatalmas mosoly fagyott az arcomra, ahogy megláttam, hogy nézett fel a cégünk épületére.

Az elkövetkezendő két napban ugyanez történt. Minden nap ugyanabban az időpontban elhagyta a lakását, és nézte a munkahelyem székhelyét. Ma is így történt, én pedig már nem is vártam mást, tudtam, hogy megint feleslegesen raktam be a táskámba a csavarhúzókészletet. Pedig olyan szívesen segítettem volna neki!
Fél ötkor ismét elindultam hazafelé, ahogy azt már megszoktam, éhesen bámultam a cég liftjének falán lévő étterem hirdetését. Kicsit el is voltam gondolkodva, nem itt jártam fejben, amikor kiléptem a főbejárat fotocellás ajtaján, akkor zökkentem ki, amikor egy gyengéd szorítást éreztem meg felkaromon, ezt pedig egy nagyon ismerős, halk ugatás követte.

- Son Hyunwoo - motyogta halkan, lesütött szemekkel a kiskutyáját sétáltató fiú, valószínűleg... Engem várt? Ma egy vastag, világos szürke pulóver volt a szokásos szövetkabátja alatt.

- Sziasztok - köszöntem kicsit megilletődötten, leguggolva megsimogattam Csoki fejecskéjét. Reméltem azért, hogy nincs baj.

- Ha nem gond, és ráérsz... - pillantott fel szemeimbe a gazdi - Meg tudnád javítani az ajtót? Az az igazság, hogy kicsit félek - mondta az utolsó szavakat szinte már suttogva, így nagyon koncentrálnom kellett, hogy értsem, de egyszerre örültem meg, amiért segíthetek neki, és egyszerre kezdtem aggódni.

- Persze, menjünk. Történt valami? - kérdeztem rá óvatosan, miközben egymás mellett sétáltunk át a túloldalra, csak félszemmel pillantottam rá. Elég nyúzottnak tűnt.

Nem is válaszolt kérdésemre, csak gyorsan bepötyögte a számkódot, aztán Csokit a karjaiba véve kezdett felfelé lépcsőzni. Készségesen követtem őt, amikor pedig felértünk, behívott engem a lakásba. Mennyivel nagyobb rendet varázsolt ide ahhoz képest, amikor először jártam itt.

- Ma itthon maradok, hogy meg tudd csinálni az ajtót. Főztem is egy keveset, szóval ha éhes vagy... - beszélt továbbra is halk, gyenge hangon, miközben elvette tőlem kabátomat, felakasztotta a fogasra. Előttem igazán nem kell zavarban lennie. Ki vagyok én, hogy bíráljam őt az anyagi helyzete miatt?

- Nagyon köszönöm, igazán figyelmes - mosolyodtam el, miközben felgyűrtem az ingem ujját, kipakoltam a csavarhúzókészletet.

- Amióta mondtad, hogy kirabolhatnak... Nem féltem egyáltalán eddig, de tegnap éjjel lépteket hallottam a folyosó felől a szobából, majd az ajtó nyikorgását. Csak azért nem történt semmi, mert Csoki hangoskodni kezdett, de azóta egy percet sem aludtam - mesélte el, hogy mi történt, miközben a kanapé karfájára ülve nézte, ahogy dolgozom. Istenem, még jó, hogy nem hagytam annyiban a dolgot.

- Csoda, hogy eddig nem esett bajotok. De most már biztosan minden rendben lesz - mosolyodtam el, miközben csak félszemmel pillantottam rá hátra.

- Egyébként... Kihyun vagyok - mutatkozott be néhány másodperc teljes csönd után.