Kérdésére elöntötte szívemet az aggodalom. Talán eddig nem tudattam volna eléggé, hogy történjen bármi, nekem nem változnak az érzéseim? Bármennyire is szerettem volna rávágni válaszomat, összezavarodva ráncoltam szemöldökeimet, remegő kezét pedig lágyan, nyugtatóan kezdtem simogatni.

- Megrémítesz - osztottam meg vele gondolatomat halk hangon, fejemet lassan fordítottam teljesen felé. Azt reméltem, arcáról le tudom olvasni mi jár a fejében. Sajnos ez nem ilyen egyszerű.

- Csak válaszolj a kérdésemre. Képes vagy rá, vagy sem? - szusszant egy nagyot lehunyt szemekkel, határozottsága pedig az én bizonytalanságomat is elűzte.

- A világ összes büntetését megérdemlem, ha eddig nem tudtam éreztetni veled, hogy feltétel nélküli, amit érzek irántad - komolyodtam el, eközben ujjainkat is összefontam, szemeimet le sem vettem oldalprofiljáról.

Eddig... Látszott arcán, hogy súlyos gondolatok gyötrik, de szavaim hallatán szemmel láthatóan kisimultak vonásai, mintha megkönnyebbülten lélegzett volna fel. Bizonyára csak megerősítésre volt szüksége. Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy eddig az ellenkezőjét gondolta volna rólam. Szavakkal nem reagált rögtön, így csak csendben, összeszorított ajkakkal vártam, bármennyire is kezdett fojtogatóvá válni.

- Jó. Próbáljuk meg.

Ahogy ezzel a kijelentéssel szakította meg a szótlanságot, hirtelen úgy éreztem, hogy megfagyott a levegő, az idő is teljesen megállt. Ugyan nem régóta ismertük egymást, tudtam jól, mire gondol. És ezzel mintha az egész életemet a feje tetejére állította volna.

- Rengeteget gondolkodtam, és a mai nap után azt hiszem, tartozom neked egy vallomással - szusszant fel, majd mellkasán békésen szundító kutyusát óvatosan lehelyezte közénk, a takaróra, így pedig akadálytalanul az oldalára tudott fordulni, felvettük a szemkontaktust. - Nagyon kedvellek. És... A szívem beleremeg, már csak abba is, ha összetalálkozik a tekintetünk, nem hiszem, hogy van értelme tagadni a dolgot. Próbáljuk meg együtt, jó? Nem arról van szó, hogy legyünk hivatalosan egy pár, hisz még korai lenne, de... - fogta kezemet tenyerei közé, hangja sokkal félénkebbé vált, mire a végére ért, már inkább le is sütötte szemeit.

- Mostantól hivatalosan udvarolhatok neked? - fejeztem be mondatát, mindezt egy hatalmas vigyorral az arcomon, mert egyszerűen nem tudtam visszafogni az őszinte boldogságomat. Pedig ezekben a pillanatokban fel sem fogtam igazán.

- Hát valami olyasmi... - mosolyodott el szégyenlősen, még ebben a sápadt holdfényben is látszott, hogy pofija pirosasabb árnyalatot vett fel.

Annyi mindent mondtam volna most neki... Hogy mennyire megdobogtatja a szívemet, hogy a világ legboldogabb férfijává tett azzal, hogy nem tagadja tovább a kölcsönös vonzalmát! Bár ha jobban belegondolunk, eddig sem rejtegette annyira, de talán két nappal ezelőtt meggyőződésem lett volna, hogy csak testi vonzalmat érez irántam. A tudat, hogy ez nem így van, a felhők felé repített.

- Én gyönyörű szerelmem! - tört ki belőlem csak ennyi, szinte már meghatottan hajoltam közelebb, hogy homlokára csókolhassak. Igen... Végre kimondhattam neki.

- Édesem... - simította meleg, kissé nyirkos tenyerét ezúttal arcomra, csillogó szemeivel az enyéimbe bámult. Az érintése is a lelkemig hatolt most.

Ez a pillanat elképesztően varázslatos volt. És szerettem volna még inkább azzá tenni, úgyhogy egy halk szusszanás után, egy lágy mosolyra húzva számat bátorkodtam ajkait is megközelíteni, de meg kellett állnom az érintkezés előtti pillanatban.

- Szabad? - kérdeztem rá halkan, játékosan, megcirógatva orrommal az övét. Őszintén? Nem bántam, hogy kicsit visszaveszünk a tempóból.

Alig hallhatóan kuncogva fonta karjait nyakam köré, már éppen válaszolt volna, amikor... Egy harmadik „személy" közénk állt. Vagyis pontosabban befurakodott közénk egy kis vakarcs fejecskéje, orrával gazdájához dörgölőzve, majd halk nyüszítés közben, farkcsóválva bújt oda az én mellkasomhoz.

- Csoki, ez már a második alkalom. Ki fogod húzni nálam a gyufát - szidtam meg nem túl komolyan, bele-belenevetve a kis szőrgombócot, de nem tettem semmit a bújása ellen. Hiába öleltem volna most sokkal szívesebben a szóban forgó kutyus gazdiját.

- Jobb lesz neked ott, apánál? - kezdett el Kihyun gügyögni kiskedvencének, a fejét simogatva, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.

- Hogy mi? - vigyorodtam el úgy, hogy még a szemeim is mosolyogtak, majd hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Miért tetszett nekem ez ennyire?

Nem is vártam, hogy mondjon erre bármit is, jól megpuszilgattam feje tetejét, miután ő is becsatlakozott az ölelésbe. Azután magunkra szenvedtem félkézzel a takarót, és minden olyan tökéletesnek tűnt. Talán... Még sosem tértem nyugovóra ennyire felhőtlenül boldogan. Most már tudtam, hogy nem csak egy futókaland az, ami kettőnk között történt. És emiatt - többnyire - aggodalmak nélkül hajtottam álomra a fejemet. Ugyan délután még egy forró éjszakára számítottam, nem bántam egy pillanatra sem, hogy ez elmaradt. Attól egy sokkal fontosabb, felülmúlhatatlan dolog történt.

- Mindig vigyázni fogok rád. Aludj jól, kicsim - suttogtam, mikor még az összekuszálódott gondolataim nem hagytak aludni, Kihyunom viszont már édesen szuszogott a karjaimban.

Az elkövetkezendő pár napban kicsit kevesebbet tudtunk találkozni, mindketten elfoglaltak voltunk a munkánk miatt, de amikor csak lehetőségünk volt rá, legalább üzenetben kommunikáltunk, illetve egyik alkalommal nála töltöttem az ebédszünetemet. Amióta tisztáztuk a szándékainkat, nem változott a viselkedése felém, talán csak annyiban, hogy minden egyes közeledésemre közeledéssel válaszolt. Persze, ebben a visszavett tempóban ezek az intim pillanatok kimerültek egy-egy szerelmes pillantásban, aranyos becenévben, gyengéd érintésben. Bármennyire is kívánta minden porcikám, hogy megcsókoljam, néhanapján azt is, hogy újra egymáséi legyünk, de várni akartam. Úgy döntöttem, hogy Papának is beszámolok a fejleményekről, de erősen ködösítve adtam elő a történteket. Kihyun mindig is elég bizalmasan kezelte a kettőnk között lévő dolgot, így én sem adtam ki róla túl sok információt, azon kívül, hogy minden a legnagyobb rendben van, nem kell aggódnia, most már nem fogok több hibát elkövetni. Legalábbis... Nagyon reméltem, hogy így lesz.

Végre elérkezett a péntek, én pedig már alig vártam, hogy együtt tölthessük az első hétvégénket „szerelmesekként". Igen, amióta megtörtént az a késő esti beszélgetés, a hivatalos első randinkat tervezgettem a fejemben. Kezdetnek egy gyertyafényes vacsorára gondoltam, ma estére, aztán... Arra gondoltam, hogy elutazhatnánk valahová. Csak abból az okból kifolyólag nem volt pontos úti cél, hogy szerettem volna, ha Kihyun választ. Csupán ha eszembe jutott, például a reggeli készülődés közben, hogy mennyire jól fogjuk érezni magunkat, pillangókat éreztem a gyomromban, a szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. Elmondhatatlanul felvillanyozott az iránta érzett szerelmem, amit már egyáltalán nem kellett lepleznem. Egyszerűen csak öröm volt létezni.

Derűsen léptem ki a fürdőszobából reggel hét óra után tizenötperccel, már viseltem a hófehér ingemet, a sötétszürke öltönynadrágommal, tehát mondhatni majdnem készenálltam munkába indulni, de előtte ki nem hagytam volna a közös reggelit az én tanítómesteremmel.

- Fiam, beszéltem az apáddal, azt üzente, hogy amennyiben megérkezik a számládra az első havi fizetésed, kibérelheted az autót, amiről múltkor egyeztettetek - ült le az étkezőasztalhoz Papa, kezében egy vajazó kést tartva.

- Jó volna, ha ma el tudnám intézni estig, a hétvégén szeretnénk kicsit kirándulni Kihyunnal - mosolyodtam el szélesen, magamhoz véve egy pirítóst.

- Annyira örülök, hogy ilyen boldognak láthatlak. Már régen járt erre, ma nem akar átjönni? Egészen hiányolom - kérdezte a bögre gőzölgő teája mögül.

- Bocsi Papa, de ma este vacsorázni viszem. Ha igent mond - nevettem halkan, szórakozottan, erre mesterem felemelte egyik szemöldökét.

- Eljegyzésre? - szólalt meg kicsit rekedtes hangon, valószínűleg a meglepettségtől majdnem félrenyelt egy kortyot.

- A programra, Papa, a programra - nevettem el magam jóízűen, amire ő is így tett. Annyira nem zavart volna a dolog, ha már ott tartanánk...

Jó hangulatban telt el a reggeli, miután a kávémat is elfogyasztottam, el is indultam gyalog a munkahelyem felé. Igaz lehet, hogy az emberek, amikor szerelmesek, teljesen másképp látják a világot. Valószínűleg... Csak annyira makacsul befészkelte magát a fejembe az a vörös szépség, hogy semmi rossz dolgot nem vettem észre magam körül. A hatalmas felhőkarcolóba belépve köszöntöttem a recepcióst, majd el is indultam a lift felé, amikor összetalálkoztam a közvetlen kollégáimmal, akiket egyébként egészen megkedveltem az elmúlt három hetem alatt.

- Hyunwoo, képzeld, ma érkezett egy új srác a céghez, ő is koreai, mint te. Azt mondják, nem beszél valami jól angolul, úgyhogy... Szerintünk nagyra értékelné, ha segítenél neki eligazodni - mondta a körülbelül velem egymagas, barna hajú munkatársam, Abraham.

Bár kicsit vonakodtam eleinte, hisz ez egy igen nagy felelősséggel járó feladat, végül belementem, mivel én is nagyon örültem, amikor az első napomon találkozhattam valakivel, aki onnan jött, ahonnan én. Kicsit izgultam is, hogy milyen lesz egész nap azt lesni, hogy jól csinálja-e a feladatait, nem téved-e el a sok emelet és iroda között. Szótlanul követtem a fiúkat a vezetőség irodáinak folyosója felé, már messziről egyértelmű volt, hogy ő volt az, egyedül ücsörgött egy teljesen üres falmenti széksor közepén. Itt már el is köszöntek a munkatársak, egymagam tettem meg a hátramaradt métereket. Ahogy közelebb értem, rögtön szembetűnt néhány erős arcvonása. Egészen nagy, nyugalmat árasztó, sötétbarna szemei voltak, kerek orra és feltűnően telt ajkai. Arckifejezése egyébként érzelemmentesnek tűnt, de a tekintetébe bele volt írva, hogy idegeskedett.

- Üdv! Son Hyunwoo vagyok - mutatkoztam is be neki, kezemet nyújtva, amire felkapta a fejét, kisimította fekete frufruját szeméből, majd feltápászkodott az ülőalkalmatosságról. Hát... Kicsit meglepődtem, mivel még nálam is magasabb volt pár centivel.

- Üdv, én Chae Hyungwon - fogadta is kézfogásomat, majd miután rendeztük a szokásos formalitásokat egymás korát illetően, úgy láttuk, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy tegezzük egymást. Két évvel volt fiatalabb nálam.

- Ne aggódj az angoltudásod miatt, hamar bele fogsz jönni, de azért nem árt, ha legalább az alap szakszavakat ismered - vetettem fel egy beszédtémát, miközben emeletről emeletre elkezdtük végigjárni az egész épületet, mint ahogy velem csinálták a többiek, amikor én idekerültem.

- Kicsit elveszettnek éreztem magam, amikor ideértem, de most megnyugodtam - nevetett halkan, majd csak csendben sétált mellettem.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egyikünk sem a szavak embere, úgy tűnt, Hyungwon kicsit sem érezte kínosnak a köztünk lévő csendet, de azért én néha próbáltam beszélgetést kezdeményezni, olykor akaratomon kívül sikerült valami vicceset mondanom, ezen pedig egyre gátlástalanabbul nevetgélt. Igazából jó társaságnak tűnt, csak fel kellett még oldódnia. A délelőtt folyamán egész végig ellenőríznem kellett az egyszerű feladatokat, amiket megkapott, a szaktudása pedig kifogástalan volt, nyelvi hiányosságai ellenére is. Ebédszünetben elvonultam egy kicsit, hogy írhassak egy üzenetet a szerelmemnek.

„Mára mi a terv, Mókus? Mész dolgozni?" - küldtem el neki egy szívecskés matrica kíséretében, majd éppen egy képet is készíteni akartam magamról, amikor sietős léptekkel közelített meg engem új kollégám.

- Hyung, te is jössz ebédelni? - kérdezte kicsit felhangosodva. Jó volt látni, hogy viszonylag hamar eltűntek a gátlásai.

- Igen, mehetünk - csúsztattam vissza mobilomat az öltönyöm zsebébe egy mosollyal, majd mellé szegődve sétáltunk el a liftig.

Mivel az ebédszünet egy órás szokott lenni, úgy döntöttünk, hogy hozunk magunknak ebédet egy közeli étteremből a munkahelyi koszt helyett.

- Te már régóta itt dolgozol? - kérdezte, miközben már visszafelé tartottunk a céghez. Én pedig éppen a szemben lévő lakóépületet figyeltem, így kicsit késve érkezett a válaszom, miután felfogtam kérdését.

- Nem, csak három hete költöztem Bostonba. Szeretem ezt a helyet - mosolyodtam el sokat sejtetően, bár egy kívülállónak valószínűleg nem volt egyértelmű miért is mondtam ezt.

- Azt mondják, hogy ez egy különleges város. Örülök, hogy idejöhettem - nézte a metropolisz elénk tárult látképét ábrándos tekintettel, majd egy nagy, széles mosollyal felém fordította a fejét, de nem mondott semmit.

- A benne élők teszik azzá - tettem hozzá azt, ami hirtelen eszembe jutott, majd bármiféle különösebb ok nélkül előreengedtem az ajtónál Hyungwont.

Az ínycsiklandó ételek elfogyasztása közben egyre felszabadultabban beszélgettünk, megtudtam róla, hogy ideköltözése előtt szintén Szöulban járt egyetemre, jelenleg ő is a szakmai gyakorlatát tölti, a családja is eljött vele, vagyis a szülei és az öccse. Arról is mesélt, hogy a tanulmányai mellett egy másik szakterületen is foglalatoskodott, mivel magassága és különleges arca miatt már a középiskola utolsó évében felfigyelt rá egy modellügynökség. Kérte, hogy meséljek magamról én is, ennek neki is kezdtem, de mielőtt rátérhettem volna a lényegre, vagyis az én boldogságom forrására, sajnos vissza kellett mennünk dolgozni. Nem bántam a dolgot, rögtön az jutott eszembe, hogy majd bemutatom őket egymásnak. Úgy tűnt, hogy Hyungwonban egy jó barátra fogok találni.

Annyi teendő volt a műszak második felében, hogy még csak rá sem tudtam nézni a telefonomra, mindenesetre egyre jobban izgultam a késődélutánhoz közeledve. Mivel szerettem volna elindítani az autóbérlés folyamatát még ma, beszéltem a közvetlen felettesemmel a fizetés átutalásával kapcsolatosan, de sajnos nem tudott mit tenni az ügyem érdekében, csak jövőhéten hétfőn. Nem keseredtem el miatta, egészen el is fáradtam a munkanap végére, csak az tartotta bennem a lelket, hogy hamarosan a karjaimba zárhatom a szerelmemet. Éppen ezen gondolkodtam, miközben Hyungwonnal lépcsőztünk a földszint felé, amikor valamilyen oknál fogva kicsúszott a lábam alól a talaj.
Hogy mi is történt? Nem vettem észre, hogy a takarítónénik éppen frissen felmosták ezt a részleget, így egész egyszerűen megcsúsztam, csak a legalsó szint márványlapja állított meg, hangos csattanással.

- Jaj uram, maga már a második! - szólalt meg az idős hölgy felmosóval a kezében, miközben én igyekeztem feltápászkodni.

- Gyere... Nem ütötted be magad nagyon? - sietett oda Hyungwon, vállaimnál fogva próbált arra ösztönözni, hogy lábra álljak, de... Én már éreztem, hogy valami nem stimmel.

Az éles fájdalom, ami a jobb bokámba hasított már biztossá tette számomra, hogy lemondhatok a ma esti, de még a hétvégi programról is. Ha ez nem lenne elég, el kell mondanom Kihyunnak, hogy egy vizes lépcsőfok miatt törtem el a bokámat, a munkahelyemen...