Sokkolódva ültem ott...nem bírtam felfogni.
- TE MEG MI A FENÉT CSINÁLSZ? - ordított fel az előbb még csak mormogó hangokat kiadó fiú.
-UGYANEZT KÉRDEZHETNÉM! - kiabáltam vissza nem túl nőiesen.
- MI?
- BEOMGYU? MOST EZ KOMOLY? NAGYON NEM ÉRDEMEL MEG!!!
- SEMMI KÖZÖD AZ ÉLETEMHEZ, MACKÓMHOZ MEG AZTÁN VÉGKÉPP SEMMI!
- TUDOD EGYÁLTALÁN, HOGY MIKET TETT VELEM?
- TE MEG TUDOD, HOGY NEM ÚGY ÉRTETTE ŐKET!
- NEM ÉRDEKEL A MAGYARÁZKODÁSOD! MOST MEG MENJ EL INNÉT! ÉJFÉL VAN!
- MÁR MOST UTÁLLAK TE...
- ÉN MI?
- TE...SZÖRNYETEG!
- JA HOGY MÉG ÉN VAGYOK AZ? EZ VICCES...ANYÁD TUDJA, HOGY MIKET TESZEL MAGADDAL?
- EZ VOLT AZ ELSŐ!
- DE NEM AZ UTOLSÓ!
- ELEGEM VAN BELŐLED!!! - könnyezett be.
- TE MOST KOMOLYAN BŐGSZ?
- NEM LEHET?
- DE...bocs... - suttogtam.
- Én se voltam túl udvarias...elnézést!
- Beomgyu nem érdemel me-
- Ő AZ, AKIT NEM ÉRDEMLEK MEG! NEM FORDÍTVA! - vágott a szavamba.
- Miért is?
- Ő is ment át nehéz dolgokon ám...
- Mindenki...de nekem megnehezítette az életemet...
- Viszont...
- Viszont mi?
- Nem tudom...volt mersze velem lennie, kapcsolatban!
- Titkosban...
- Akkor is Somin, ez nekem hatalmas dolog!!! - sírt tovább.