Szokás szerint bosszankodva, dübörgő szívvel és kiszáradt torokkal trappoltam a folyosón, hogy megtaláljam az örökké előlem bújkálót, a kezemben egy HappyMeal menüvel, amit én magam is túlzásnak tartottam, de hátha most az egyszer ez hat rá...
- Shotaaa, asszem téged keresnek! - kiabálta el magát Keeho, aki egyébként egy fotelban terpeszkedett, de vigyorgott, amint meglátott... - mit csinált már megint?
- Tudod, hogy ma órái lettek volna? - kérdeztem csendesen a leadert.
- Oh...
Hát ennyi röviden. Az ember lánya Koreaba szökik a világ elől és a nyakába szakad egy csapat tini idol, akiknek egyszerű alap tanórákon kellene részt venniük... de még az is nehezen megy.
- Ki fognak rúgni miatta - nyafogtam...
- Beszélek vele...
- Nem. Most én beszélek vele, az nem megy, hogy mindig megvéded.
Külső szemmel kissé olyan faramuci helyzet volt ez, ahol úgy tűnt, Soul pótszüleiként vitatkozunk és én vagyok a szigorú anyuka... Keeho pedig az engedékeny apuka, de a valóság sokkal... sokkal bonyolultabb volt.

Én betöltöttem a huszonnharmadik évemet, és Soult még a tizennyolcól is hetek választották el, mégis fülig belecsavarodtam a furcsa japán srácba... és a titkom akkor vált buborékká, mikor a leader akaratlanul is meghallotta mikor ezt telefonon ecseteltem az egyetlen megmaradt barátnőmnek, belefeledkezve a telefonba. Keeho megígérte, hogy nem teszi szóva soha... mégis, valahogy úgy éreztem, hogy egyre jobban robbanásra kész volt az a bizonyis buborék.

Átcsörtettem a szobán, be a stúdióba. Tudtam, hogy ott bújt el, hiszen ezt játszottuk minden alkalommal, mikor nem volt kedve angolozni.
A székben ücsörgött és bűnbánó tekintettel nézett rám.
- Ó nem... nem csinálhatod mindig ezt. - éreztem, hogy máris elvesztettem a meccset.
- Nemakarokveledtanulni - motyogta maga elé duzzogva.
- Ki fognak rúgni miattad... miért utálsz ennyire? - kérdeztem higgadtságot erőltetve magamra. Az asztalra raktam a kaját és csak néztem azt a hülye fejét.
- Nem utállak... csak nem tudok veled tanulni. - húzta fel a lábait... ilyenkor még fiatalabbnak tűnt szétmarcangolva a lelkem.
A karjára simítottam és lehajolva a szemébe néztem.
- Mondd el végre, hogy mi a baj... - kértem, de nem számítottam válaszra... pláne nem olyanra, amit kaptam.
- Felizgulok, ha a közelemben vagy.
Majdnem megfulladtam. Mondhatnám, hogy megszoktam Shota ingadozásait a dinka ovis és a harmincas gengszter rapper közötti skálán, de ez képtelenség.
- Hogy mondtad? - pislogtam rá, mint aki nem értette
- Jól hallottad, basszameg... rohadt idegesítő, hogy állandóan meg akarlak csókolni... hogy állandóan hozzád akarok érni. - dünnyögte, mintha csak valami hétköznapi témáról fecsegne... de közben, a keze végigsiklott a combomon át a csípőmig, a szájába harapott.
Basszus ez meg, hogy történt?!

Nagyon, nagyon bajban voltam...
- De... még nem vagy tizennyolc... - nyögtem ki a legfaszabb mondatot, ami csak eszembe jutott, mire elvigyorodott.
- Hidd el, attól még... sőt, annál inkább lehetek annyira felelőtlen, hogy beleszeressek abba akibe nem kéne. Ez nem korfüggő.
Bamm... aha. Tuti nem az.
- De... de.
- Érzem, hogy te is ezt érzed... - suttogta, csúnyán kihasználva, hogy képtelen voltam elhúzódni tőle.
Hogy is kerültem ebbe a helyzetbe? Nagyon nagyon nemet kéne most mondanom. Sarkon fordulni és kisétálni, nem csak az ajtón... hanem az egész országból, de ehelyett, hagytam, hogy közelebb hajoljon bár annyi lélekjelenlétem még volt, hogy lassan elhúzódjak, de csak azt értem el vele, hogy felállt és a falhoz préselődtem.
- Nem csinálha...
- ...csss, csak bújj hozzám, oké? - lépett hátrébb, a döntést a kezembe adva.
Gonosz...
- Soul... én... szeretném, de...
- Szeretnéd? - mosolyodott el, mintha csak a vesémbe látna. - Akkor csak hagyd, hogy átöleljelek, oké? - tárta szét a karjait. Annyira... idősebbnek tűnt ilyenkor... közelebb léptem. Lassan, léptenként engedtem el minden felállított szabályomat, lassan léptenként dőlt romba minden tartásom. Mire észbekaptam, már körém zárta a karjait. Csak átölelt, mégis azt éreztem, hogy kiugrik a szívem.
- Gyere... - megfogta a kezem, visszaült a székbe és az ölébe húzott olyan óvatos volt... mintha én lennék, akire vigyázni kell...
- Mikor lettél te az idősebb?
- Tényleg ennyire fontos ez neked...? Tényleg a számokkal akarsz dobálózni. Igen, lehet, hogy fiatalabb vagyok, de hidd el... - nem hagytam, hogy befejezze, képtelen voltam tovább hazudni, hogy fontos az a pár hét... azt tettem, amit tenni akartam. A szájára nyomtam ajkaimat, elhallgattatva... csak egy egészen apró pillanatig hagytam, hogy leigázzon... aztán elhúzódtam.

Elködösült tekintettel nézett rám.
- Itt... kell megállnunk... - suttogtam
- Most már tudom mit szeretnék a szülinapomra... - vigyorodott el... mire finoman nyakon csaptam, de csak felnevetett. - ...rendben, a viccet félre téve... nekem ez így megfelel - húzott közelebb magához - nekem elég, hogy végre megtehetem ezt... - finoman megcsókolt újra. - és, hogy azt mondhatom neked, szeretlek...
- Én is szeretlek, de meg kell ígérned, hogy ezentúl nem lógod el az óráidat...
Válasz helyett újra az ajkaimra tapadt... sunyi módon próbált levenni a lábamról és elég jól ment neki.
- Muszáj? - nyafogott, vicces hangon, mikor elhúzódtam... - na jó, de van egy ötletem... eléggé motiválna, ha minden alkalommal korrepetálnál óra után... - esélyt sem adott a válaszra, újra édesen csókolt.
Attól kezdve valahogy könnyebben mentek az angol órák... mert mindig kiharcolta a korrepetálást, ami rendszerint azt jelentette, hogy összebújtunk valami eldugott helyen...
Egy idő után már nem voltak kétségeim... szerelmes voltam és nem számított a kor.