- Hercegnő! - kiabálnak utánam az iskola folyosóján... gyűlölöm.
Nem vagyok hercegnő, se semmilyen örökös, csak egyszerűen... az apukám fontos ember és jó módúak vagyunk.
Ennyi.
De a gyerekeknél gonoszabb nincs és az egykori ovis, legjobb barátnőm erre a legjobb példa. Összevesztünk egy kisfiú miatt, aki mindkettőnknek tetszett. Valentin napon a fiútól kaptam egy csokit. A barátnőm bedühödött, a srác másnap elutazott a családjával és bár megígérte, hogy meglátogat... soha többet nem láttam... viszont az életem pokollá vált.

- Y/N, megjött a limuzinod, a papád biztosan nagyon boldog lesz, hogy kaptál egy hármast... - vihog az egyik stréber osztálytársam, de nem foglalkozom vele. Nem veszek tudomást róla, a hajam a fülem mögé tűrve figyelem a kocsit, ami felkelti a figyelmem, ugyanis pontosan tudom, hogy az nem családunké.

Az ajtó kivágódik, megelőzve az oda rohanó sofőrt, aki aztán bocsánatot kérve hajlong, mikor kiszáll az utasa. Egy fiú.
A srác égimeszelő, kedvesen lehajol, megtámaszkodva az idős sofőr vállán és a szemébe nézve magyaráz valami, mire az kissé megnyugszik. Már az egész suliudvar őt bámulja, velem együtt.
Megjelenése átlagon felüli bár napszemüveg rejti az arca egy részét, látszik, hogy nagyon jóképű. A lányok hangosan kezdenek róla csacsogni, amit elengedek a fülem mellett.
Azt gondolom, hogy a kezdeti lelkesedésük majd alábhagy, de tévedek, a srác lezseren besétál az épületbe, mire nagyjából egy csordaként rohan be mindenki, hogy meglesse.
Én aradok a helyemen, nem akarok vegyülni, nem akarom felhívni magamra a figyelmet, sőt, örülök, hogy kicsit mással vannak elfoglalva.

Hosszú ideje először nyugalomban fogyasztom el a reggelim és máris hálás vagyok az ismeretlennek, amiért érkezésével felforgatta az iskolát.
Az anatómia óra, bár nyugodtan indul, nem tudom nem meghallani, ahogy körülöttem mindenki a titokzatos fiúról csacsog.

"Azt hallottam, hogy a szülei nagyon gazdagok", "dehogy is, valami idol a srác, tuti hogy be sem fog járni...", "sajna, pedig gyönyörű... láttátok, hogy nézett rám?" hallom meg a régi barátnőm lelkesedését... szemforgatva vigyorgok bele a füzetembe, hiába, nem mindig tudok semleges maradni érzelmileg... és hát a pókerarcom sem az igazi...
- Te meg mit fontorogsz hercegnö? Nincs jobb dolgod? - vicsorog rám a szőkeség...
- De... hidd el bármilyen dolgom érdekesebb, mint a szerelmi életed - vágok vissza, bár tudom, hogy hiba volt és vissza fogom kapni.
Morogva fordul a füzete felé és szinte hallom, hogy kattognak a kerekei, hogy bosszúlja meg, hogy páran halkan kuncogtak a beszólásomon.

Az ebédlőben tudom, hogy valami nagy esemény történhet, hiszen szabályosan elrohannak mellettem páran, de az álmaimban sem gondolom, hogy mikor belépek, mindenki egy asztalhoz orientálódik, ahol szerencsétlen új fiú próbál mosolyogva társalogni mindenkivel is. Elvigyorodok... nem aranyos, nem néz ki jól és legutolsó sorban véletlenül sem szívdöglesztő... dehogy. Gyorsan beállok a sorba, hogy üdítőt vegyek, enni eszembe sem jut, de aztért elveszem amit a konyhás elém tol. Gusztustalanul néz ki.
Újra az asztala felé pillantok, mire összeakad a tekintetünk és elmosolyodik... olyan ismerős... elkapom a tekintetem, mert már így is pillanatokkal tovább bámultam, mint kellett volna és sajnálatomra... ez nem csak nekem tűnt fel.

A szőkére mázolt lány, aki valaha az összes titkomat tudta, fúriaként caplat felém és csak egy egyszerű mozdulattal felcsapja a tálcám, így az egész undormány, amit kajának neveznek a ruhámon landol.
- Mennyire klisés...- motyogom, mire visszalép és szúrós szemmel néz rám.
- Minek neveztél? - kérdezi. Butának tűnik és szánalmas.
- Nem éri meg. - mosolyodok el és kisétálok a helyiségből, persze mindenki tekintetét magamon érzem.

A lánywcbe bújok és bőgni kezdek. Nem szomorú vagyok, hanem rohadt dühös, mindenre és mindenkire... főleg magamra, amiért nem tudok visszavágni neki, mert megígértem otthon, hogy nem hozok szégyent a családomra. Miért nekem kell mindig az okosnak lenni... igazságtalan.
Hallom, hogy valaki belép, miközben a hajamból mosom ki a trutyit.
- Y/N, jól vagy? - szólal meg mögöttem, mire majd összecsinálom magam, hiszen az új fiú az. A női mosdóban.
- Tudod, hogy nem lenne szabad itt lenned - közlöm tárgyilagosan, mire elmosolyodik...
- Tudom, de látnom kellett, hogy jól vagy. Sajnálom ami történt. - lép közelebb én pedig kellemetlenül beszorulok közé és a mosdó közé...
- Hé mit... - a pulzusom az egekbe, végigsimít az arcomon, amitől majdnem felrobban az agyam...
- Soha többet nem engedem, hogy sírj miatta... - motyogja, szinte csak magának.
- Ki... ki vagy te? - kérdezem, hiszen egyre inkább ismerősnek tűnik...
- Hé ha nem ismersz meg... - elhőhúz a zsebéből egy csokit. Pontosan olyan, mint amit a kisfiútól kaptam az oviban... csak meredek rá. Megmelengeti a szívemet, mégis, egy ilyen apró csokinak köszönhetem az összes megalázást. Nyilván ez nem ésszerű, hogy egy olyan lány, mint én, már réges rég megtanulta, ha nem az előttem álló fió, akkor más lett volna a hibás, amiért folyamatosan piszkálnak.
- Nem eszem csokit, de azért köszönöm K...
- Hát emlékszel...
- Igen, de a mai napig nem.tudom a rendes neved - támasztom meg mellkasát és picit hátrébb tolom, ugyanis az aurámban felejti magát... ami nem zavarna, ha nem bűzlenék a menzai koszttól... ő viszont a fülemhez hajol és belesúgja valódi nevét.
-... de nem mondhatod el senkinek, ártana a hírnevemnek...
- Ahogy az is hogy a lánywcben beszélgetsz velem... - magyarázom, de csak felnevet.
- Hidd el... Japánból jöttem idáig, hogy veled fejezhessem be a sulit... le se szarom, hogy mot gondolnak az agyatlan libák... - bukik ki minden őszintén a száján... látom a szemében a felismerés pillanatát, hogy mennyire kiadta magát én viszont meghatódom, ugyanakkor döbbenten vizslatom.
- De... de miért? - kérdezem végül, ő pedig egy lapra feltéve mindent sóhajt.
- Tudom, hogy hülyeség és nyálas, de az ovi óta nem.tudlak elfelejteni és azt kell, hogy mondjam... sokkal szebb lettél, sajnálom - nevet. - de komolyra fordítva a szót... mindig vissza akartam jönni, hogy lássalak, de aztán... telt az idő és én mégsem tudtam elfelejteni a tervem, sem téged. Így... kicsit megkésve, de... itt vagyok, készen arra, hogy elmondjam amit évekkel ezelőtt akartam.
- És mi az... - rebegem, hiszen... mondandója közben már egészen az ajkaihoz hajolt...
- Ezt nem tusom megfogalmazni... - szája már cirógatja az enyémet, nem szól többet, csak finoman összeérinti az ajkainkat, próbálja hogy meddig mehet el, óvatosan mozgatva puha párnácskáit és nekem leolvad az agyam... ez a srác évek óta rám vár... a nyaka köré fonom a karjaimat, megfeledkezve a kajafoltos ruhámról ő pedig végre elményíti életem első csókját, amibe még a térdem is beleremeg.
Egy szó van rá, tökéletes.

A folyosóra lépve sem enged el, szorosan fogja a kezem, az ő ruhái is koszosak lettek, de látszólag nem érdekelte. Én voszont lehajtott fejjel csoszogtam mellette ugyanis a szőke ciklon épp felénk tartva vicsorgott és már előre tudam... mi következik.
- Ezt nem mondod komolyan... - visítja, egyre közelebb érve K felé intézve szavait... rám se néz, aminek valahol örülök, mégis picit hátrébb lépek, pont ezzel felhívva magamra figyelmét, miközben a fiú háta mögé sunnyogok...
- Hercegnő... neked semmi nem elég... miért minden neked jutott? - ordítja felém... szinte remeg az idegességtől, ahogy én is
- Tönkre tetted az életem, ez jutott nelem, minden nap megaláztok évek óta... - válaszolom, de már nem rám figyel... leköti a figyelmét, hogy K fölé magasodik, de a kezemet nem ereszti és beszélni kezd.
- ...fejezd ezt be. Egy hisztis, akaratos picsa vagy, aki nem.gondol másokra. Az ilyenek mint te, nem jutnak semmire a viselkedésükkel... ha még egyszer meglátom, hogy csak gondolatban is... bántod Y/Nt... azt megkeserülöd...
- Ki a francnak hiszed maga... - kezdi, de a torkára forr a szó... ugyanis K magához húz és átölel...
- Hogy is mondtad? Hercegnőnek nevezed? Akkor... tudod mit, te elkényeztetett liba... én vagyok a hercege.
Azzal a vállamra ejti karját, megfordít és elindulunk kifelé az iskolából, egy tapsviharral ünnepelve.

Soha többé nem szóltak hozzám egy rossz szót sem. K pedig... csodálatos. Együtt fejeztük be a sulit és a kövezkező évben már a közös lakásunkba költöztünk össze. Morogva szerelgetett valamit, az egyik szobában, ahová nem léphettem be.
- Szerelmem, minden rendben? - kopogok, mire egy puffanás és egy sejtéseim szerint japánul elhadart káromkodássorozat a válasz... majd résnyire nyitja az ajtót, piszkos az arca és leizzadt, amin elvigyorodok
- Egy pillanat... - surran ki a résen, becsukja az ajtót, így esélyem sincs belesni, pedig már nagyon kiváncsi vagyok, hogy mit sunnyog.
- Készen állsz? - kérdezi, miközben két kezével végigsimít a nyakamon és lehajol megcsókolni, amibe még mindog beleszédülök.
- Igen... - megfordít és a szemeim előtt összefűzi ujjait. Nem látok de nem is rontanám el a meglepetését azzal, hogy kukkolok, így rá hagyatkozom, amíg bevezet a szobába, majd lelkesen vihog és elenged...
A szoba egyszerűen... leírhatatlan szavakkal... egy fal, tele ledsorokkal, amikre csíptetve a fotóim lógnak, egy festővászon, vadiúj ecsetek és festékek sorozatával. Az ablak alatt egy olvasó fotel mellette számtalan könyvvel, melyek egy része ugyan az enyém, de rengeteg újat is felfedezek közötte. Az egész helyiség én vagyok. A falakon egy két festményem között ott lóg egy fotó... egy különleges darab. Közelebb lépek és könnyes szemmel nézem... a kép azon a valentinnapi ovis napon készült. K van rajta és én, mikor a kezembe nyomta a csokit. Valamelyik szülő fotózhatta.
Boldog könnyeimet nyelve lépek hozzá közelebb és nézek fel rá...
- Annyira szeretlek... - ölelem át a derekát a mellkasába fúrva az arcom...
- ...én is, nagyon szeretlek téged... - ölel magához... és tudom, mellette minden pillanat tökéletes lesz majd.