Egy hosszú nap után semmi másra nem vágyik az ember lánya, mint, hogy pihenhessen. Én sem voltam ezzel másképp, miután bezártam a kis könyvesboltot, ahol évek óta koptattam a polcokat, felsétáltam a bolt feletti kis garzonba, az első utam a hűtőmben pihenő vörösboros üveghez vezetett, aminek társaságában készültem bevenni a fürdőkádat.

A bolt összes könyvét olvastam már, így magabiztosan választottam ki egy, a lehető leg tárgyilagosabbnak tűnő anatómia könyvet, hátha halálra unom magam a kádamban. A teli pohárral behelyezkedtem a habok közé és tudomást sem vettem a külvilágról... vagyis... tudomást sem vettem volna, csakhogy odakintről láptek zaja hallatszott.
- Egyedül élek... - suttogtam magam elé, mire határozott kacaj hallatszott...
- Ezt te sem gondolod komolyan.
- J... Jackson?! - süppedtem be a habok közé, amennyire csak lehetett. A zaklatóm pedig előtűnt a semmiből.
- Fürdök.
- Látom.
- Arra próbáltam utalni, hogy szellemeskedhetnél másol...
- Ez nem vicces. - duzzogott... - fontos dolgot akarok mesélni...
- Akkor csak addig menj ki, amíg kimászok...
- Nem mintha nem láttam volna már... - motyogta maga elé miközben kilebegett a helyiségből.
- Hogymondod!?!? - kiabáltam utána, aminek hangosan örült...

Ezeket az apró vitákat kettőnk között úgy képzelem, hogy kívülről őrültnek tűnve motyogok a csempének... pedig a helyzet az, hogy én tudom, hogy ott van. Tudom, hogy mennyire hülyén hangzik ez... de Jackson szellem.
Egy nap feltűnt a boltban, senki nem látta rajtam kívül, az egyébkent rettentően jóképű, szemtelen, ázsiai fiút... csendes nyugalommal vettem tudomásul, hogy megőrültem. Ő viszont rettenetesen boldog volt, hogy látom... elmesélte, hogy egy autóbalesete volt. Szomorúnak tűnt, így nem feszegettem a kérdést... bár feltehetően én sem csevegnék szívesen arról, hogy haltam meg...
Mindenesetre a szellem maradt. Egyszerűen úgy döntött, hogy jelentőséggel bír, hogy én láthatom és nemes egyszerűséggel belakta az életemet.

Ez már így önmagában is elég sokkoló egy élő embernek, de a rosszabb része a sztorinak az, hogy szépen, az átbeszélgetett esték alatt, lassan, de biztosan beleszerettem.
Igazából, minden észérvet ismertem. Pontosan tudtam, hogy mennyire hülyeség az egész, ahogy azt is, hogy nyilván elmebeteg vagyok és csak a nagy magányban képzeltem magamnak egy random ázsiai szellemfiút... de mégis. Hittem a romantikában.
Miután megtörölköztem, jobb híján a köntösömbe bújtam és a borospoharammal kisazzéztam a fürdőből.

- Mi volt olyan fontos? - néztem körbe, de sehol senki. Így elindultam a hálóba, hogy felöltözzek a szellemvadászathoz megfelelően, de éppcsak kinyitottam a szekrényt és...
- Bú! - vigyorgott rám az egyik melltartómmal a fején az átokfattyú.
- Kapd be! - sikítottam rá idegesen. - fúdeutállak. - daráltam, miközben kikapkodtam pár megfelelőnek tűnő darabot, majd rácsaptam az ajtót, persze teljesen feleslegesen. Megvárta a szekrényben, amíg felöltöztem.
- Kész vagyok - morogtam csak magam elé.

Lassan lépett át a csukott ajtón, volt időm, hogy végigmustráljam. Szerettem volna elásni magam, amikor elvigyorodott rajtam.
- Sajnálom, oké?! - kapott utánam, ahogy sarkon fordulva ott akartam hagyni, a szekrény előtt. De csak átnyúlt a kezemen. Mindketten döbbenten néztünk, mert annak ellenére, hogy szellem volt... mégis éreztem, ahogy hozzám ért.
- Ez... nagyon furcsa... - érintette újra össze az ujjainkat. Érdekes bizsergő érzés volt. Közel sem olyan, mint egy fizikai érintés. Valahol, olyan mélyebbnek tűnt.
- Furcsa... - ismételtem meg a szavait... zavarban voltam, mégsem volt szívem elhúzni tőle a mancsom... - korábban... valamit meg akartál beszélni. - jegyeztem meg csendesen, igyekezve nem megtörni a pillanat varázsát.
- Ja igen... bemászok a telefonodba egy kicsit, ha megengeded.

Egy pár nappal az első felbukkanása után jöttünk rá, hogy képes rá, hogy irányítsa az efféle készülékeket, mikor egy mini live horror showba varázsolt, amiért próbáltam nem tudomást venni róla. Zombi kislányokat megszégyenítő módon viselkedett, egészen addig, amíg meg nem ígértem, mindent is, csak hogy végre kikapcsoljon a rémisztően sistergő tévém.

Egy bólintással beleegyeztem és elővettem az említett készüléket. Az először recsegni kezdett, majd egy tipikus horrorba illő hang távozott belőle.
- Jacks... muszáj ezt?
- Bocs bocs, nem direkt volt, de egyszerűen még nem mindig sikerül elsőre, amit csinálni szeretnék...

Rohadtul erdekelt egyébként, hogy hol tölti azt az időt, amikor nem engem kísért... de nem mertem megkérdezni. Kiváncsiságomat minden ilyen mutatványa csak növelte, hiszen, akaratlanul is, elképzeltem, ahogy másvalaki telefonjával szórakozik... és nem esett jól...
... igen basszameg, tuti bekattantam.

Egy kellemes hang rántott vissza a valóságomba, lágy zene szólt és Jackson énekelt. Csakhogy egy pillanattal később realizáltam... nem az a Jackson, aki velem szemben szellemeskedett.
- Ez... ez... - a kijelzőmre néztem.

A zenelejátszó appon látható volt a fényképe is.
Jackson Wang... rengeteg feliratkozóval és szerető rajongóval. A képen látható Jackson ragyogott, boldognak tűnt.
- Hé... - simított végig az arcomon azzal a bizsergető érzéssel... sírtam. Mit sírtam... zokogtam, mint aki maga veszített el valakit. Mintha csak akkor értettem volna meg a szellem jelenlétét.
- Nem haragszol meg, ha megnézem, hogy ki is vagy? - böktem a telefon felé.
- Igazából, ezért is akartam veled beszélni... hogy megkérjelek erre, nem emlékszem az életemre. Csak foszlányok maradtak és a baleset. De most úgy érzem, készen állok megtudni, hogy mi történt velem.
- Rendben... - válaszoltam rekedten, nyelve a könnyeim.
A keresőbe beírnom sem kellett a nevét szinte azonnal kidoba a találatokat.
És az első máris sokkoló volt.

(...) Jackson Wang jelenleg is kómában van, az orvosai szerint az idol állapota rég nem válságos, a balesetben szerzett sérülései helyrejöttek, mégsem ébred fel... a rajongói egy emberként várják, hogy magához térjen...

- Ezek szerint...
- Még életben vagy... - néztem fel, a szellemre. Menjünk! - patrantam fel, mit sem törődve a ténnyel, hogy egy párezer kilóméter választott el a szellemem testétől.
- Várj! - Jackson tovább lebegett előttem egyhelyben.
- Mire?
- Ez őrültség... valami oka van, hogy nem gyógyultam még meg... te pedig oda akarsz rohanni...
- Félsz?
- Rettegek. - húzta el a száját, keserűen mosolygott
- Ezért megyek veled, oké?
Óvatosan hozzáérve az ujjaihoz, úgy tettem, mintha a kezébe csúsztatnám a sajátom. Olyan jó érzés volt. Nem válaszolt, csak figyelte a kezeinket. Majd hirtelen hozzám hajolt és a száját az enyémhez érintette. Épp csak egyetlen pillanatra, mégis mindent elmondott vele.
Maradj mellettem, ne hagyj magamra, kedvellek, szeretném, ha velem lennél, félek...
Annyi érzés kavargott benne és fogalmam sem volt, hogyan érezhettem... de megtörtént.

Szótlanul ültem végig a repülőutat, amire az összes sprórolt pénzemet elköltöttem. A könyvesbolt akkor először nem nyitott ki, de ez alig tűnt fel valakinek.
Jackson végig a közelemben volt. Nehezemre esett nem tudomást venni róla, de nem akartam a zártosztályon kikötni, amiért magamban karattyolok, ívy jobb híján csak hagytam, hogy összefűzze az ujjainkat és elmélyülten tanumányozta a csupasz lábujjait.

A kórház előtt meglepően sokan várakoztak, mégis egyszerűen átjutottam rajtuk. A sportáskámmal és a szellememmel a reptérről egyenesen odataxiztam. Nem akartam egyetlen pillanatot sem elvesztegetni. A kórtermet el sem lehetett téveszteni, ugyanis két őr ácsorgott előtte, nyilván akadtak olyan elvetemült rajongók, akik be akartak jutni hozzá.
Jackson elfintorodott.
- Lehet, hogy nem is akarok inkább visszamenni... - vigyorgott rám szomorkásan, mikor elbújtunk egy félreesőbb folyosón.
- Nem foglak tudni bekísérni, mert az őrök szerintem kivégeznek, ha az ajtó közelébe megyek... de szinte biztos vagyok benne, hogy amíg a szellemed itt van velem... a tested nem fog felkelni, szóval... leülök itt és megvárom, amíg magadhoz térsz, oké? Csak próbáld meg a kedvemért, oké?
Bólintott egyet, majd újra megtette, az ajkaimra hajolt.
- ... kicsit várom, hogy ehhez testem is legyen - vigyorodott el édesen, majd lassan elnegedte a kezem es a kórterem felé libbent én pedig, ahogy ígértem, a lehető legközelebb leültem... és vártam.

Nagyjából három perc telt el, mikor hangos dübörgéssel rohant el előttem néhány orvos, egyenesen be a kórterembe, nekem pedig majd kiugrott a szívem.
Szó szerint az idegességtől remegtem, de elég sokáig nem történt semmi. Az egyik őr bátorítóan rám vigyorgott... a jókedve arra engedett következtetni, hogy odabent valami jó dolog történt. Kicsit engedett a szorítás a mellkasomon.

Órák teltek el. Valamikor elaludhattam a táskámra dőlve, de csodával határos módon, a beállt vállamon kívül senki és semmi nem zavart meg benne. Nem akartak elküldeni.
De Jacksonhoz sem tűnt úgy, hogy bejuthatok egyhamar.
Valamiért úgy képzeltem, hogy amikor magához tér, a nevemet suttogja és kiront egy nővérke, hogy a beteg felébredt és engem keres. De nem ez történt. A korábban róhanó orvosok, jókedvűen hagyták el a kórtermet, izgatottan a csodás felépülésről beszéltek...
Másnap reggel kezdtem azt hinni, hogy én lettem szellem, mert senki nem vett tudomást a jelenlétemről, amiért korábban hálás voltam, de nagyon kezdett rémisztő lenni.
Eltelt három nap. Minden hajnalban beszöktem az emeleti közös fürdőbe lezuhanyozni, átöltözni. A folyosón töltöttem a telefonomat. Olyan voltam, mint egy hajléktalan, pedig csak vártam... vártam...
Egyre kétségbeesettebben vártam.

Aztán megfogadtam, miután újra átváltottam a hazaútra vett jegyem időpontját, újabb ráfizetéssel, hogy hazamegyek másnap... nem azért mert elfogyott a türelmem, vagy mert nem reménykedtem többé... csak úgy gondoltam, adtam elég időt neki, hogy annyit mondjon, szeretne látni.
Fáradtan rádőltem a táskára... utat engedtem a könnyeimnek, miközben visszagondoltam a kis lakásra, a szellememre a fején a melltartómmal, ahogy a nappalimban ücsörögtünk... ahogy az ujjaimhoz ért, az össze pillantásokra, a közös pillanatokra... hagytam, hogy beszippantsanak az emlékek, hogy a sírás könnyítsen a lelkemen... álomba sírtam magam.

A hajnali rutinom után a kávéautomata felé indultam, bekanyarodtam a megfelelő folyosóra és egyenesen nekisétáltam...
- Jacks.... - a vészriasztó megszólalt a fejemben, ugyanis a fiú másképp nézett rám, mint amire számítottam.
Nem örömmel, hanem döbbent érdeklődéssel...
- Ismerlek...? - el akartam húzódni, de elkapta a csuklómat. Az érintése meleg és idegen volt. A számba haraptam, újra sírtam, miközben a szemében lassacskán a felismerés szikrája csillogott.

- Nem tudom, hogy ez... hogy lehetséges, de amíg kómában voltam, állandóan veled álmodtam. Egy könyvesboltról, ahol a polcok közül lestelek, mint egy szellem, míg nem szép lassan beléd szerettem... aztán egy nap megláttál, sok időt töltöttem veled...
Fájdalmasan felzokogtam, de az ő szeméből is folytak a könnyek...
- Már emlékszem. Veled jöttem vissza... bármennyire is hihetetlennek hangzik... igaz?
Csak bólintottam egyet, ő pedig közelebb húzott magához és átölelt. A mellkasába temetkezve hallgattam ahogy a szíve kalapált...
- Olyan jó, hogy megölelhetlek... - motyogta a hajamba.. - hihetetlen.
- Annyira hiányoztál... - találtam meg a hangomat, mire picit eltolt magától, de csak, hogy odahajolva összeérintse ajkainkat, lassú, édes csókba invitálva...

Soha senki nem tudta meg, hogy miként találkoztunk, miután Jacks fénysebességgel felépült, a managerének nem volt kifogása az ellen, hpgy a visszatérésekor be is jelentse a kapcsolatunkat, amit hát... vegyes érzelmekkel fogadott a nép, de végül lenyugodtak a kedélyek, én pedig kiadhattam életem első könyvét... ami, kitaláltátok? Egy lehetetlen szerelemről szól... ahol az egyikük szellem...

𓆩❤︎𓆪↝

Hahaha, most mondanám, hogy boldog szülinapot macskanyelv93 életem, de egy kurva rossz feleség vagyok és azóta már lassan inkább húsvét lesz xdd szóval eht most "csakúgy" kapod, mert megérdemled (loreal) 🥰