Mikor odaértél azonnal, messziről kiszúrtad, ahogy a napon, lehunyt szemmel sütkérezett, a nyaka köré tekert sál és a hatalmas kabát ellenére, láthatóan élvezve az időjárást. A szíved úgy kalapált, mint még soha az előtt. Szerelmes tekintettel ittad a látványát, hiszen gyönyörű... nincs rá jobb szó.

- Jobban tetszett a barna... - vigyorogtál rá, ahogy mellé értél, a szőkére festett hajkoronája felé bökve, amin csillogott a napfény. Olyan lett tőle mint egy angyalka.
Elfintorodott.

- Nekem meg az tetszett jobban, amikor nem vokt ekkora a szád... - akaratlanul is elvigyorodtál, hiszen eszedbe jutott az első találkozásotok, mikor kis híján szívrohamot kaptál, mert egyáltalán rád nézett. - semmi köszönés... csak leszólod a hajam és ennyi? - duzzogó arckifejezésén elnevetnél, de csak egy mosolyra futja, mert ajakira fókuszálsz, hiszen csábító.
- Taeyeob... megcsókolsz? - a szád is kiszáradt, mire kinyögted a kérésed, ő viszont elmosolyodva lép közelebb. Elveszel a túlméretezett kabátban, ahogy átölel, de a kérésed nem teljesíti. Csak az orrodra nyom egy puszit.
- Ahhoz, hogy megcsókoljalak... igent kell mondanod nekem. - motyogta a hajadba.
- hm, de nem is kérdeztél semmit.
- ... akkor most megteszem. Azt szeretném, hogy randizz velem, rendesen. Nem így, nem bújkálva...
- De hát... te mondtad, hogy nem lehet.
- De már nem érdekel... sokkal fontosabb lettél... azóta.

YooJung és te számtalanszor találkoztatok, az első, ominózus alkalom után, a tengerparton, mindig titokban, nem csináltatok különösebben semmit. De vonzottátok egymást, mint egy egy jóféle mágnes. Akkor is reszkettél, mikor először ölelt át, ahogy akkor is, mikor először sétáltatok kéz a kézben ugyanott a parton sokadszorra is. Tudtad, hogy fülig beleestél, de fogalmad sem volt, hogy ő mit gondol... hogy vajon mással is találkozna e... a gondolataid megmérgezték a találkozásokat egy időre, míg Yoo végül rá nem kérdezett, hogy mi bajod, belőled pedig zokogásként tört ki, minden aggodalmad... mire csak mosolyogva, a fejed simogatva, húzott magához és boztosított róla, hogy neki is vannak érzései feléd, éppcsak aggódik, hogy nem férne bele egy rendes kapcsolat az életébe.

- Azt mondtad, nem fér bele...
- Nem tudlak elengedni, ha elfogadod, hogy nagyon kevés időm van...
- Igen. - vágtad rá gondolkozás nélkül. Hiszen már rég nem volt mit átgondolnod. Tudtad, így is úgy is egész napokat töltesz a sóvárgással, ahogy a telefonodat bámulva várod, hogy írjon, találkozhattok végre. Tudtad, nem akarnád az üres életet, ami az ő általa okozott izgatottság előtt volt... mosolyogva vártál, amíg az arcán milliónyi érzelem futott át.
- Tényleg ezt szeretnéd? Tényleg annyira akarsz engem, mint én téged? - nézett ellágyulva... olyan közel halova hozzád, hogy a szája már a tiédet cirógatta minden szavánál...
- Hogy akarhatnék mást? - érzed, hogy elvörösödsz, a kimondott szavak kétértelműségén.
Ajkai édes puhasággal nyomódnak a tiédnek, minden ígéretet abba az apró első érintésbe sűrítve... ami utána következik, az valódi érzelmektől suttogó elményített csók, amiről azt gondolod, bele fogsz halni, a szíved úgy kalapál, összekeveredve az ő ütemével, ahogy szorosan magához ölelve tartott.
Mindent neked adott abban csókban.
- Akkor, elvihetlek a kedvenc helyemre? - mosolyog rád, hiszen látványosan beleájultál a csókjába, ami nem kicsit melengeti meg a szívét.
Végigsimít az arcodon, a válaszod meg sem várva ismétli meg a szédítő csókot, hogy az elködösült tekinteted láthassa, majd kezeiteket összekulcsolva kezd el veled az autó irányába sétálni...
- Hova megyünk?
- Mindenhova... bepótoljuk az elvesztegetett időt... - mosolya levakarhatatlan, Te pedig szerelmes vagy minden mozdulatába és arckifejezésébe...

-

Köszi, hogy totál megborítottál... 🙄