Van, ami egyszerűen... nem megy. Ti is így gondoltátok ezt, pár évvel korábban, amikor is te és Sunwoo könnyek között, elbúcsúztatok. Nem azért mert nem szerettétek egymást, hanem pont azért, mert annyira szerelmesek voltatok, mégis annyira összeegyeztethetetlen volt minden. Busan hercege hercegnőjeként hagyott ott, hogy trainee lehessen.
A búcsúzásotok szívszaggató volt mindkettőtöknek, hiszen mindenben elsők voktatok egymásnak. Első barátság az oviban, aztán a suliban és első szerelem, első kapcsolat... konkrétan mindenki szerint egymásnak lettetek teremtve, mégis az elválást választottátok.

Vagyis te.
Úgy döntöttél, hogy a boldogságod cserébe megéri az ő álmaiért... így bátorítva szerelmed meghoztátok a legbehezebb döntést.

Pár évvel később

- Fáradt vagyok... - rogytam a padlóra egy kiadós edzés után. Fél éve érkeztem Seoulba, megváltani a világot. Érett felnőttként én is mint sokan mások egy irodaházban dolgoztam és csak a munkának éltem, természetesen, időnként azért időt szánva néhány barátra, edzésre és a pasira, aki egy igazi tuskó volt az elmúlt hetekben, és én épp ezt tárgyaltam ki a barátnőmmel edzés közben.

Kimerülve értem haza és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, az ajtóban lefagytam, a hangos női nyögés hangjától. A földbe gyökerezett a lábam. Mit kéne tenni egy ilyen helyzetben, tettem fel magamnak a kérdést, amire amúgy az agyam szegletében talán volt válasz, de... az ajtó becsapódott a hátam mögött mire a világ parasztja kirobbant a szobából.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Aztán mikor a szánalommal telt pillantásából elegem lett, csak sarkon fordultam és kiléptem az ajtón a lakásból és az életéből is.

Már sötétedett, én pedig még mindig céltalanul sétáltam, hiába volt az én lakásom, aggódtam, hogy talán még mindog ott van, annak ellenére, hogy egy elég visszafogott üzenetben megírtam neki, hogy tűnjön el.
Nem sírtam. Talán mert Baekgyeul óta senkit nem engedtem közel magamhoz és ennek most kivételesen örültem. Elmerengtem, hogy vajon hogy jutott eszembe megint ő. Egy ideje nem gondoltam rá, nem azért mert nem hiányzott, de elég sok erőfeszítésembe telt úgy tenni, mintha elfelejtettem volna.

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy egyenesen nekisétáltam valakinek.
- Bocsi.
- Várj, Y/n?! - kérdezte az ismerős hang.
- Ez remek, már hallucinálok a fáradtságtól... - mogyogtam szembe nézve gondolataim tárgyával... vagyis... egy még sokkal szebb változattal.
- Hehe, igen, tuti te vagy... te. - egy pillanatig csak bámultunk egymásra.
- Hogyhogy... tudod, itt vagy? - törte meg a csendet zavarában a fejét vakarva.
- Hát tudod, épp edzeni voltam meló után és amikor hazaértem az expasim épp valakit döngetett és most nem merek hazamenni mert félek, hogy még... áh... arra gondoltál, hogy Szöulba... - kínos
- Igen, de... várj mi, nagyon... sajnálom. - kereste a szavakat a gyönyörű létra.
- Én annyira nem. Ez már érett. - húztam össze magam fázósan, mire elmosolyodott és fél pillanattal később, mintha csak hazaértem volna ölelt át az ismerős illata, ahogy a vállamra terítette a pulóverét.
- Szóval itt élsz. - mosolyodott el gyengéden.
- Igen, egy ideje...
- Felhívhattál volna - nem szemrehányásképp mondta, hanem inkább mintha csak saját magának jegyezte volna meg.
- Igazából... én akartalak, de aztán, úgy voltam vele, hogy jobb nem feltépni a sebeket.
- Jobb. - ismételte utánam, mintha kissé összezavarodott volna.
- Sunwoo... én nem is tartalak fel tovább, oké? Megyek, lassan úgyis... muszáj lesz.
A könnyeim gyűltek, így gyorsan hátat fordítottam a valószínűleg agyláGyulást (haha) kapott idoltól és rohanni kezdtem a lakás felé, ahová a legkevésbé sem vágytam. Az utolsó sarkon befordulva lelassítottam, és a falnak támaszkodva szusszantam egyet, letörölve a könnyeim, amik záporoztak.
Sunwoo még mindig felkavarta az állóvizem és ez rosszabb volt mindennél... hiszen olyan... más lett. Jobb lett, pedig mindig is túl jó volt hozzám képest. Még távolabbinak tűnt, mint valaha. Szöul utcája összenyomott, aprónak éreztem magam, magányosnak. Leguggolva öleltem át a saját térdeimet, akkor tűnt csak fel, hogy rajtam maradt a pulcsija. Mélyen magamba szívtam az illatát.

Egy pár cipő nem akart elnozdulni előlem. Fel sem kellett néznem, tudtam, hogy ő az, a szívem pedig pergődobként dobogott.
- Felmegyek veled. - szólalt meg és megjelentek az orrom előtt a gyönyörű, hosszú ujjai.
Némi hezitálás után csúsztattam a mancsába a saját kicsi, tömzsi kezem, ő pedig, mintha csak tudná merre induljon húzott maga után, aztán megtorpant, mikor rájött...
- Nem tudom, hogy hol laksz.
Így beelőztem, elengedve a kezét, aminek hiánya természetellenes űrt hagyott maga után, és a ház kapujáig sétáltam, magamon érezve az égető tekintetét.
- Megjöttünk... de nem muszáj... - néztem fel rá, tényleg nagyon magas lett.
- De. Ezt szeretném. - támaszkodott meg a fejem mellett, egész közel hajolva. Alig pár centi volt így köztünk és tekintete az ajkaimra vándoroltak. Az nem lehet hogy...
.

.. elkapta a tekintetét és ellökte magát a faltól is, így újra jutott levegő a tüdőmbe nameg vér az agyamba, amitől aztán rákvörössé váltam.

Az emeleten csend honolt. Ahogy lépkedtünk a lakás felé, egyre inkább zsugorodott össze a gyomrom is. Félő volt hogy kidobom a taccsot, továbbá a kezeim úgy remegtek, hogy Baekgyeul elvette tőlem a kulcsot és ő maga nyitott be elsőre. Teljes csend fogadott. És üresség. Az a féreg... mindent elvitt, amit csak mozdítani bírt.
- Le kell cseréltetnem a zárat.
- Ellopott valamit? - nézett rám dühösen.
- Semmi pótolhatatlant - lopva pillantottam a falra, ahol egy keretben a gyerekkori közös képeink voltak összeállítva montázsként.
- Ezek... mi vagyunk... - lépett oda, nyoma sem volt korábbi felháborodásának, mosolya földöntúlivá varázsolta.
- Igen.... szeretnél belőle? - utaltam a képekre... de aztán elharaptam a mondat végét, ugyanis a magasságát újra kihasználva fölém tornyosult, könnyes szemekkel.
- Nem... képekkel nem pótolható... megpróbáltam... - motyogta és ajkai vészesen közelítettek, de aztán csak a vállamra hajtotta a fejét. - belefáradtam a tagadásba Y/N...

Olyan sokáig álltunk abban a pózban... aztán elhúzódott, de csak annyira, hogy a korábbihoz hasonlóan közel legyen... nagyon közel. Mintha csak várt volna az engedélyemre.
- Hiányoztál... - lehelte... felforrósítva az arcbőröm. A karjaim maguktól emelkedtek és fonódtak a nyaka köré, miközben ő a tarkómra fogott, hogy ne húzódjak el talán... és birtokba veszi azt, ami mindig is az övé volt. Az egész testem lángra lobban, a szerelmes, rajongó bizsergés a gyomromban, szinte elviselhetetlenné válik.
Szeretem. Még mindig, pontosan annyira szeretem, sőt még jobban.
Faltuk egymás ajkait, bepótolva az éveket... nem törődve a könnycseppekkel, amik sóssá varázsolták a csókunkat.

- Azt hittem látni sem akarsz már... - motyogtam magam elé valamivel később, mikor a kanapén ülve, összegabalyodott lábakkal beszélgettünk.
- Soha nem volt ilyen. Eleinte eltereltem a figyelmem a sok edzéssel és gyakorlással... haza akartam menni, visszacsinálni mindent, de mindig lebeszéltem magam, hogy azzal csalódást okoznék... aztán csak túlhajtottam magam. Nem tudtam aludni, enni sem. Végül nagy nehezen beletörődtem, de nem tudtalak elengedni. Épp az előtt gondoltam rá, hogy minlehet veled, mikor megjelentél és zagyván hallucinációnak tituláltál... én is azt hittem, hogy képzelődök... - simogatta megállás nélkül az ölében pihenő lábamat.
- Nem volt, soha senkid? - szégyelltem el magam egy pillanatra, de elvigyorodott.
- Voltak próbálkozásaim... de nem... egyszer szer éreztem azt mint veled. Te szeretted? - utalt a friss exemre, miközben morzsolgatni kezdte az ujjaimat...
- Nem... nem is tudom miért.
- Semmi baj, nem baj. Miatta találtalak meg újra. Tulajdonképpen köszönettel tartozom neki... - vigyorodott el szemtelenül és egy puszit nyomott a kezemre.
- És most... hogyan tovább? - tettem fel a rettegett kérdést...
- Még nem tudom, hogyan, de biztos nem engedlek el többé... szeretlek Y/N!
- Én is szeretlek, mindennél jobban... - eresztettem ki egy sós cseppet, amit letörölt, majd az ajkaimra hajolva csókolt úgy, hogy abba beleremegett az egész világom.

----

macskanyelv93, remélem tetszik a Gyulád ♡ köszönöm a képeket és a kérést 🥰 nagyon szeretlek 🤫