K i h y u n

Szörnyű volt látnom a csalódást Hyungwon arcán, ahogy ezeket a szavakat intéztem felé, de kimondani is hatalmas nehézség volt számomra.

Ahogy beléptem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal sírásba kezdtem. Elfelejtettem, hogy Shownu is itt van, aki aggódva nézett rám. Én szépen lassan lecsúsztam az ajtó mentén, és hagytam, hogy könnyeim a földre hulljanak.

-Mi a baj? -guggolt le elém aggódva az idősebb, én meg válaszként csak hüppögtem egyet. -Mi történt, Kihyun?

-Én csak... -kezdtem a könnyeimmel küszködve. -Belerúgtam az asztal sarkába. -töröltem le fájdalmam cseppjeit arcomról.

-Ennyire?

-Igen... -kezdtem volna normálisan, de végül a szó végére ismét sírásban kötöttem ki.

Shownu csak a vállára hajtotta a fejem és hátaman veregette nyugtatóan. Bár neki a gyenge veregetése is felért egy hús klopfolással.

Hihetetlen, hogy képes voltam hazudni Hyungwonnak. Csak kár, hogy saját magamnak nem tudok. Hiába próbáltam utálni, lehetetlen volt. Annyira aranyos volt velem mindig, és éreztem a tiszta szeretetét felém. És ahogy hozzávágtam a szavaimat, tudtam, hogy többet nem fogunk együtt szaunázni, vagy vásárolni, filmezni pedig főleg nem. Pedig ezeket mind élveztem vele.

Vajon ő most hogy érez? Elhitettem vele, hogy végre a karjaiban tudhat, erre megfutamodok. Miért nem tudod felvállalni az érzéseidet, Yoo Kihyun?

Csak próbáltam megnyugodni Shownu karjaiban, de már lassan vagy húsz perce a földön ülhettünk miattam.

-Hyung. -bújtam ki karjai közül, majd megtöröltem könnyes szemeimet. -Sajnálom, hogy föltartottalak. -szipogtam egy utolsót, majd magamra erőltettem egy mosolyt.

-Kihyun, mondd el, hogy mi történt. -válaszolta egyszerűen, pedig én csak egy semmi baj-t vártam volna.

-Már elmondtam. -nevettem fel halkan, de az ő tekintete még mindig komor volt.

-Kihyun!

-Jó, oké... -sóhajtottam egyet. -Anya most telefonált, hogy meghalt a halam. -találtam ki valamit gyorsan, hiszen mégsem mondhatom el az igazat...

-Volt halad? Ennyire szeretted?

-Kicsi korától én neveltem. -mosolyodtam el, de emelett egy könnycsepp is kiszökött a szememből.

-Sajnálom... -sütötte le Shownun a szemét, de én csak legyeztem párat a szemembe, hogy ne jöjjenek ki a könnyeim. Ó, bárcsak egy istenverte halért sírhatnék tényleg!

-Semmi baj, kiheverem. -álltam fel a földről, majd beletúrtam kócos hajamba.

(...)

Reggel fájdalmasan fáradtan ébredtem. Nem sokat aludtam az éjjel, de az ébresztő végeláthatatlanul csörgött a fejem mellett. Már úgy voltam vele, hogy kidobom a telefont az ablakon, de akkor a többiek is elalszanak, mert nekik én vagyok a retkes ébresztőjük.

-Hyung, ébredj. -szóltam rekedt hangon a szoba másik végében alvó Shownunak, majd lassan kikászálódtam az ágyból.

Kicsoszogtam az ajtón, majd Chankyun, Wonho és Minhyuk közös szobája felé vizslattam. Mikor be akartam nyitni, bentről hüppögéseket hallottam, úgy hogy óvatosan nyitottam be. Changkie és Hoseok az igazak álmát aludták, csak Minhyuk volt az, aki az ágyán ült törökülésbe szorongatott egy párnát, és hullajtotta könnyeit.

-Min-

-Ah, Kihyun. -törölte le gyorsan könnyeit, majd magáravarázsolt egy elég béna kamu mosolyt, ahogy meglátott. -Mikor jöttél?

-Most. Mi történt? -léptem be a szobába, majd leggugoltam az ágya mellém. Olyan dèja vu-m van...

-Semmi, jól vagyok. -mosolygott rám, bár szerintem még az se venné be a mosolyát, aki először látja.

-Minhyuk, nekem mindent elmondhatsz, tudod. Olyan vagyok, mint az anyukád. Ott segítek, ahol tudok. -borzoltam össze éjfekete haját, amire ő kicsit felnevetett. De legalább ez igazi volt.

-Jól megvagytok Hyungwonnal? -kérdezte hirtelen harsány mosollyal.

-Mi? -az arcom komorrá vált, a kezem pedig megállt a feje tetején.

-Hát amióta együtt voltatok itthon, tuti összejöttetek.

-Ezt szerintem ne itt beszéljük meg. -vettem halkabbra a hangom, és a két alvó tag felé néztem.

-Ezek nem kelnek fel semmire. Volt hogy éjszaka füles nélkül hallgattam metált. -rántotta meg a vállát lazán Minhyuk.

-Honnan tudsz rólam és Hyungwonról? -másztam fel Minhyuk ágyára, és szembe ültem vele.

-Én voltam az első, akinek elmondta.

-Azta... -döbbentem le, majd Minhyuk könnyes szemeire néztem, és eszembe jutott eredeti célom. -És te miért sírtál?

-Mondtam, hogy nem fontos. -sütötte le szemeit, majd ujjait kezdte tördelni.

-Ne! -fogtam rá kezemmel roppani készülő ujjaira. -Nem szeretem..

-Hyungwon.

-Mi? -kérdeztem vissza, ő pedig rám emelte tekintetét.

-Hyungwon a bajom...irigy vagyok rátok. -húzta mosolyra ajkait, nekem pedig bevillant a vásárlás Hyungwonnal...jézus, teljesen kiment a fejemből, hogy Minhyuk is odavan érte.

-Nincs mire irigynek lenned. -húztam én is keserű mosolyra ajkaim. -Nincs köztünk semmi.

-Mi? Az hogy lehet? Akkor mit csináltatok amíg nem voltunk itthon? -kérdezte nagy szemekkel.

-Filmeztünk.

-Semmi mást?

-Semmi mást... -sütöttem le tekintetemet.

Bárcsak igaz lenne, amit Minhyuknak mondtam. Ha tehetném, visszacsinálnám, és így nem adtam volna felesleges reményt Hyungwonnak... Gondolkodnom kellett volna, mielőtt cselekedtem.

-Hű...azt hittem, hogy már rég jegyben jártok. -nevetett fel, de egy könnycsepp mégis kicsordult a szeméből.

-Látod...Hyungwon csak könnyeket csal a szemünkbe. -mosolyodtam el, majd lassan letöröltem az arcáról a kósza könnycseppeket. -Köztem és Hyungwon között sosem volt, és soha nem is lesz semmi. Szerintem viszont ti ketten kiegészítenétek egymást. -mosolyogtam Minhyukra.

-Tényleg így gondolod? -csillantak fel szemei, nekem pedig a szívem szakadt meg ezért a fiúért.

-Igen. Teljes mértékben.

-Akkor...te nem is szereted Hyungwont? -kérdezte egy kis hezitálás után.

Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, majd sűrűn pislogva a plafonra néztem. Nem fogsz sírni Kihyun, nem fogsz sírni Kihyun...

-Nem. Semmilyen érzelmet nem táplálok iránta. -néztem Minhyuk szemébe. -Számomra egy semleges ember.

Az idősebb arcára döbbenet és megkönnyebbülés ült ki. Remélem Hyungwon ad neki egy esélyt, mert megérdemli. Én majd...én majd túlteszem magam rajta.

-De várj! Honnan tudtad, hogy nekem tetszik Hyungwon?

-Ő mondta.

-És hogy mondta? Úgy hogy "ne már, Minhyuk szerelmes belém..." vagy úgy, hogy "wow, Minhyuk szerelmes belém!" -játszotta el a lehetséges válaszokat Hyungwont imitálva.

-A második. -álltam fel az ágyról mosolyogva. -Megyek, felébresztem a többieket. Ezt a két jómadarat ébreszd te. -böktem fejemmel a még mindig békésen alvó Changkyunra, és Wonhora.

-Oké. -bólintott vigyorogva Minhyuk, én pedig mosolyogva kimentem a szobából.

De ahogy becsuktam az ajtót, a műmosoly eltűnt, és számra tapasztottam kezemet. Próbáltam halk maradni, de egyszerűen nem bírtam visszatartani könnyeimet. Olyan hangot adhattam ki, mint egy eltévedt kiskutya, aki keservesen keresi az anyukáját.

-Megint belerúgtál az asztalba? -jelent meg a szobánk ajtajában Shownu, ami majdnem Wonhoék szobájával szemben van.

Én csak némán bólintottam, próbálva visszatartani a vinnyogó síróhangot, de Shownu odajött, és megsimította a hajam.

-Ez az élet rendje. Majd lesz másik halad.

Először nem értettem miről beszél, azt hittem ez valami kínai bölcs mondás, de aztán eszembejutott a tegnapi alibim. Letöröltem a könnyeimet, majd rá emeltem tekintetemet.

-De azok a halak sosem lesznek ugyanolyanok, mint ő volt...

Sziasztok csibéim!🐥❤

Mondtátok, hogy legyen Kihyun szemszög, úgyhogy most volt Kihyun szemszög😛 mondjuk elég depis volt xd

A következő részt is Kihyun szemszögéből tervezem írni, remélem nincs ellenetekre.

Nincs sok minden amit mondhatnék, szóval marad a szokásos:
Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész, ha igen, hagyjatok nyomokat🌟💬

Legyen csodás napotok/estétek drágáim! Puszi: Niki~