-Akkor holnap!-intettem nekik mosolyogva, s ők is vissza nekem, majd már be is mentek a hotelbe.-Öm..de neked miért is kellett maradnod?-kérdeztem a mellettem álló Felix felé fordulva, ki kissé aggódó tekintettel tekintett le rám, majd finoman megfogta egyik kezem, amit értetlenül néztem végig.

-Haza kisérlek.-mondta halványan elmosolyodva.

-De..messzebb lakom..-mondtam még mindig kissé értetlenül.

Ugye..nem buktam le?

-Gyalogolunk.-aprót bólintott, majd intett fejével, hogy induljak, mivel ugye nem tudta hol lakom.-Beszélni szeretnék veled.

Aprót sóhajtva rászorítottam kezére, majd lassan elindultam.

-Flóra-val még mindig nem békültél ki, igaz?-kérdezte pár perc elteltével. Kérdésére sóhajtottam, és lehajtva fejem, kissé összehúztam magam.

-Nem..-nyögtem ki gombóccal a torkomban, nehézkesen.

-Ezért nem jött el? Ezért vagy ennyire lehangolt egész nap?-kérdezett tovább, mire lassan bólogatni kezdtem.-Tudod..beszéltem vele, tegnap.-mondta sóhajtva, mire hirtelen megtorpantam, és felemeltem rá a tekintetem.-Igazából...félt..téged.-mosolyogva rám pillantott.-Nem akarja, hogy ismét összetörj..mint mikor meghalt a nővéred.-szemeim elkerekedtek szavai hallatán, és szívverésem annyira felgyorsult, hogy majdnem ki esett a helyéről.

-Mesélt..neked...a nővéremről...?-kérdeztem alig hallhatóan, remegő ajkakkal.

-Igen.-aprót biccentett majd sóhajtva előre fordult.-Azt mondta..nem akar megint annyira összetörtnek látni, mint akkor látott. Nagyon nehezen viselte, ahogy az egész napos szomorú, és összetört éned kellett látnia. És most nem akarja ugyan ezt látni, mikor..elmegyek.-mosolyogva felém fordult, és óvatosan megfogta mindkét kezem.

*Felicia szemszöge*

Annyi fájdalmat élt már át. Annyit bántották már meg. Annyira sokat sírt már, hogy még egy szegény embernek sem lehet ilyen sorsa, mint neki. Nem is tudom, hogy bírta ki szegény ennyi ideig, hogy ne törjön össze végleg. Mindig felhúzza azt az álarc mosolyát ha valami baja van. Ahelyett, hogy rögtön elmondaná valakinek a baját.

-Nem kell álmosoly.-jelentettem ki, halványan mosolyogva, kezeit cirógatva, s könnyektől csillogó szemeibe meredtem egész végig, mik kissé tágra voltak nyílva.-Nem kell megjátszani a boldogat. Természetes szomorúnak lenni, elmondani valakinek a bajod. Sokkal jobb lesz ha elmondod a bajod. De nem is attól lesz jobb, hogy "Huh, elmondtam valakinek, leesett egy teher a vállamról, segített/nem segített a személy.". Hanem, ha elmondod valakinek, utána azért lesz jobb, mert a személy tudja, hogy most segítenie kell neked, és ezért boldoggá fog tenni, akármilyen hülyeséget is kell bevállalni, és neked ezért lesz jobb. És én is pont ugyan ezt szeretném tenni. Ha szomorú vagy, boldoggá akarlak tenni.

*RaRa szemszöge*

-Ha szomorú vagy, boldoggá akarlak tenni.-mosolygott továbbra is, őszintén, és magabiztosan. Szavai hallatán, szívem heves dobogásba kezdett, amitől levegőt is nagy nehezen tudtam venni. Vagy talán nem is attól volt.

Hirtelen összeszorult a tüdőm, és levegőt sem tudtam venni. Szívverésem iszonyatosan felgyorsult, és még a halál gondolata is átfutott az agyamon abban a pillanatban.

Felix kezét elengedve, a sajátom a tüdőmhöz emeltem, és levegő után próbáltam kapkodni, de egyszerűen nem tudtam. Felix értetlen tekintettel fürkészte arcom, és arra várt szerintem, hogy mondjak valamit, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. Lassan a térdjeimre rogytam, ami folytán a sebem is bevertem és ha tudtam volna felszisszentem volna, de nem tudtam. Ahogy én összerogytam, Felix úgy hajolt le hozzám, tisztára kétségbeesett tekintettel, majd ahogy realizálódott benne, hogy én eppen fuldoklom, a hátamat kezdte lágyan veregetni, hátha elér vele valamit, de sajnos nem tudott segíteni. A fejemben lüktetett a vér, a látásom egyre és egyre homályosodott, még hallani is alig hallottam Felix kissé sírós hangját, ahogy szólítgat és kezeimmel már a betonon támaszkodtam. Egyre és egyre közelebb kerültem a földhöz, mígnem végül teljesen rajta feküdtem. Nagy nehezen még annyit tudtam kivenni az egész helyzetből, hogy emberek gyűlnek körénk, és Felix valamit angolul kiabál, de a következő percben, már minden elhalkult, és csak sötétséget láttam magam körül.

*valamikor ott a jövőben*

Kapok levegőt..

És olyan egyedül érzem magam..

Ezek voltak az első gondolataim, mikor ébredezni kezdtem, csakhogy nagyon fáradtnak éreztem magam, és még nem tudtam kinyitni a szemeim. Vagy csak a szemem volt nagyon fáradt, mert a mutató ujjam, eppen hogy egy kicsit megtudtam mozgatni.

-RaRa..-hallottam meg valahol mellőlem Felix, mély, s halk hangját, majd kezét megérezhettem az enyémen, amitől szívem egy nagyot dobbant, és melegség járta át testem.

Nem vagyok egyedül..

Egy pár pillanat után sikerült realizálnom, hogy egy lélegeztető maszk van rajtam, ami segítségével lélegzem.

Kissé nehézkesen felnyitottam szemeim, és egy párat pislogva, már tisztán is láttam.

-RaRa..-szólalt meg ismét Felix, mire óvatosan, s lassan felé fordítottam kobakom, majd ahogy megláttam aggódó, és kisírt tekintetét, valamiért halványan elmosolyodtam.

Boldog voltam, hogy itt van mellettem.

-Ne ijessz így rám máskor!-mondta kissé remegő ajkakkal, és egy könnycsepp gördült végig arcán, miközben megszorította két kezével az enyém. Csapdába szorult kezem, kiszedtem mancsai alól, majd letöröltem vele a kósza könnycseppeket, mik végigszántották arcát.

Igaz, hogy pontosan nem tudtam mi történt, de éreztem, hogy Felix nagyon aggódott értem, amiért nagyon hálás és boldog, de egyben kicsit szomorú is vagyok.

-Sajnálom.-mondtam kissé rekedtes hangon, miközben orcáját cirógattam, mire lágyan kézfejemre helyezte az ő kezét, és arcát beletemette a tenyerembe.

Ezt a mesés pillanatot egy nővér érkezése zavarta meg, ki ahogy beért a szobába rögtön felénk is vette az irányt.

-Jó estét!-köszöntem szerbül a nővérnek, ki halványan elmosolyodott, majd vissza köszönt csakhogy magyarul.

Huhh..tud magyarul, ez az..tudni illik, borzasztóan megy a szerb ahhoz képest, hogy Szerbiában élek..

-Nos, szerencsére nem súlyos a baj.-kezdett bele, ahogy a kezében tartott lapokat kezdte nézegetni.-Az egész azzal indult, hogy..nos..a sok stressz, ami felgyülemlett magában az évek során, nagyon megártottak a szervezetének, nem tudta tovább tartani, és ennek folytán a tüdeje összeszorult, és az asztmája miatt nem kapott levegőt, ami miatt pár napig bent kell tartanunk magát.-végül felnézett rám.-Viszont most nem tudom azt parancsolni magára, hogy kerülje a stresszt, de ha lehet, próbálja meg kerülni a jelentéktelen dolgokon való stresszelést, például kissebb viták, játékok, és ilyenek.-mondta elentmondást nem tűrő hangon, majd elmosolyodott.-Egyébként a nagynénije is mindjárt itt lesz, csak elment a kiírt orvosságot megvenni magának. És majd ha letelik még fél óra, leszedheti a lélegeztető maszkot.-ezzel be is fejezte és egy köszönés kiséretében el is ment.

Nagyot sóhajtva Felix felé kaptam tekintetem, ki párat pislogva várta, hogy fordítsak.

-Pár napig bent kell maradnom..-húztam el szomorkásan ajkaim, és egy pillanatra lesütöttem tekintetem.-És fél óra múlva szedhetem csak le ezt a maszkot.-mondtam kissé bedurcázva, mire Felix elmosolyodott, majd azt a kezem amelyiket tartotta, lassan elkezdte cirógatni.-Lehet egy kérdésem?-néztem rá bociszemekkel.

-Persze.-felelt halványan mosolyogva.

-Mennyire értették meg az emberek az angolt?-kérdeztem mókásan, mire kissé kínosan mosolyogva félrepillantott egy pillanatra.

-Nagy nehezen. Na meg ahogy beszéltek...-mondta másik kezével megvakarva tarkóját, mire halkan elkuncogtam magam, ezzel magamra vonva figyelmét.-Na és neked mennyire megy az angol kis vihogi?-kérdezte gúnyosan angolul.

-Eléggé jól.-vágtam hozzá szintén angolul, mire csak helyeslően bólintott.

-Akkor váltsunk át angolra egy kis ideig.-elengedte kezem, és kissé kinyújtózkodott.

-Hát azért olyan messze ne menjé má'!-mondtam továbbra is angolul én is, mire elkuncogta magát, és biccentett.

-Jó, nem nyúzlak!-emelte fel kezeit védekezően, mire halkan elkuncogtam magam.

Éés, ezt a mesés pillanatot is félbeszakították. Nagynénim tért be kezében egy zacsival, és ahogy észrevette ébren lévő énem, gyorsan oda is sietett hozzám.

-Mikor ébredtél fel? Annyira aggódtam érted, hogy történt ez az egész, és miért?-bombázott azonnal kérdéseivel, mire óvatosan megfogtam pár másodpercre a vállát, hogy ezzel leállítsam.

-A doki már úgy is elmesélte. De csak annyi hogy rámtört egy fulladási roham.-mondtam miközben kicsit felültem az ágyon.

-Igen elmondta, de nem teljesen értettem, hogy hogy lehet a sok stressztől..-mondta elhúzva száját, kissé lesütve tekintetét.

-Van ilyen.-vontam meg a vállam.

-Hát..jó, de jól vagy már?-kérdezte ismét rám pillantva.

-Igen, már jobban vagyok, és még pár perc és levehetem ezt az izét.-mutattam mókásan a lélegeztető maszkra, amire éreztem, hogy a másik felemen ülő fiú elmosolyodik, ahhoz képest, hogy nem is érti amit mondunk.

-Rendben..akkor amíg hazaszaladok neked pár ruháért, itt van Burek(török kaja, de Szerbiában is megtalálható).-helyezte az ágyra a kezében tartott zacsit, amiben a kaja volt, plussz még egy gyógyszeres doboz. Egy aprót biccentettem, majd adott egy puszit az arcomra, mire elfintorodtam.-Akkor mindjárt jövök.-mondta miközben az ajtó felé vette az irányt.

-Rendben.-intettem neki, és azzal el is ment, így ismét Felix felé fordultam.

-Nem szereted a puszikat?-kérdezte vigyorogva, mire megcsóváltam a fejem, nemet jelezve.

-Nope. Sem az öleléseket.-vontam vállat.

-De az enyéim elfogadod.-mondta mosolyogva, és kissé furcsállva nézve.

-Hátt..jóó, az más..-mondtam kissé pironkodva ujjaimmal játszadozva.

-Egyébként, nem telt már le az a fél óra?-kérdezte vigyorogva témát váltva, mire zavartan felé kaptam tekintetem, és észbekapva, leszedtem a fejemről a lélegeztető maszkot.

-Uh..most kicsit..fura.-mondtam miközben kissé a levegőbe szippantottam.

-Jól érzed magad?-hajolt kissé előrébb a székén Felix, és komoly tekintettel fürkészte az arcom.

-Ühüm.-biccentettem halványan elmosolyodva.-Csak kicsit furcsa.-vontam vállat aprót.