Köszönöm szépen az ötletet Cintike23 😊😊😊❤️❤️❤️

A főszereplő neve Óváry Kata.

1865 tavasza több szempontból is izgalmas volt a rokocai lakóknak. Először is a híd robbantása, majd az alagút épülése miatt. De a legérdekesebb mégis az volt, amikor egy új család érkezett a városba.

Akik látták az érkezésüket olyasmit mondtak, hogy viszonylag tehetősnek tűntek. Bár, ahogy az egy kis városban lenni szokott, egyesek annyira kiszínezték a történetet, hogy a végére már a családról azt rebesgették, hogy gazdagabbak, mint a Rokoczayak.

Ez persze nem volt igaz. Az Óváry család nem volt annyira tehetős, mint a báróék. Rangjuk se volt. Csupán a családfőt, Óváry Andrást ide irányították a zsandárságra.

Az Óváry-lány, Kata huszonkét éves, vagyis az etikett szerint ideje lenne megházasodnia. Viszont ő erről hallani se akar, ha nem szerelemből teheti, mint a szülei.

Második, Rokocán töltött napjukon Óváry úrnak nagy szüksége lett volna a lovára, ám az nem volt megpatkolva. Elküldhette volna valamelyik cselédet  a kovácsműhelyhez, de Kata önként vállalkozott, ugyanis az állat csak a családtagokat tűri meg maga körül igazán.

Így, a napsütéses délelőttön Kata elindult a városba, kezében a lovuk kantárjával. Viszont arról fogalma se volt, merre lehet a kovácsműhely, így jobb híján csak ment véletlenszerű irányokba.

De, végül megállt egy kis épület előtt, amely ajtajának felső része nyitva volt, így Kata belátott. Úgy tűnt megtalálta a műhelyt, de biztosra akart menni, így közelebb ment és bekopogott az ajtó alsó részén.

– Elnézést, ez a kovácsműhely, ugye? – kérdezte félénken.

A bent lévő férfi felkapta a fejét és egy pillanatra mindkettejüknek megállt az idő. Kata csak nézett a kovács zöld szemeibe, és közben feltűnt neki a nála néhány évvel idősebb férfi vörös haja, ami a korom miatt barnásnak tűnt. A kovács se tudta megállni, hogy ne mérje végig az ajtóban ácsorgó jól öltözött leányzót. Esküdni mert volna, hogy egy angyal toppant a műhelye elé, még úgy is, hogy csak muszályból megy templomba. Sose látott még lány olyan világos szőke hajjal, mint amilyen ennek, a nála néhány évvel fiatalabb teremtésnek volt. És persze nem kerülték el a figyelmét a lány gyönyörű barna szemei sem.

Elsőként a kovács tért magához az elképedésből. Gyorsan megrázta a fejét, majd így felelt:

– Igen, a kisasszony jó helyen jár. Miben segíthetek?

– É-édesapámnak szüksége lenne a lovára, de előbb meg kéne patkolni – mondta zavarában halkan Kata.

– Rendben – mosolygott rá a kovács.

– Ó, vigyázzon, mert családtagokon kívül mást nem igazán tűr el.

Ehhez képest a barna paripa tűrte, hogy a kovács elvégezze a munkáját.

– Nagyon köszönöm – mosolygott rá Kata, miközben kivette az erszénykéjéből a fizetséget.

– Semmiség. Ez a dolgom.

– Egyébként... Óváry Kata vagyok – csúszott ki a lány száján a bemutatkozás, és amint rájött, mit mondott, elpirult.

– Vető Zalán – mutatkozott be mosolyogva a kovács. – És szívesen kezet csókolnék a kisasszonynak, de jelenleg... – mutatta fel a két kezét. – Tiszta korom vagyok.

– Semmi baj. Akkor majd a legközelebbi találkozásunkkor bepótoljuk – mosolygott Kata, majd intett egyet és elindult hazafelé, Zalán pedig csak nézett utána.

***

Kata és Zalán legközelebb néhány nap múlva találkoztak Rokoca főterén, amikor Kata a szatócsboltból sietett kifelé, nem igazán figyelve a körülötte lévőkre, ezért nem is csoda, hogy Zalánnal összeütköztek.

– Óváry kisasszony! Micsoda öröm, hogy láthatom! – mosolygott rá Zalán, és kezet csókolt Katának, aki elpirult a gesztustól.

– Én is örülök, hogy találkoztunk – mondta halkan, és még a fejét is lehajtotta.

– Meg kell jegyeznem, nagyon csinos ma. – Erre Kata, félve ugyan de halványan elmosolyodva felpillantott és ekkor eszébe is jutott, hogy sietős a dolga.

– Elnézést, szívesen beszélgetnék még, de nagyon sietnem kell haza a teafűvel. A húgomnak. Beteg.

– Persze, menjen csak. Nekem is dolgom van – bólintott mosolyogva Zalán, és csak nézett a siető Kata után.

***

– Ugye ezzel semmi szabályt nem szegünk meg? Azzal, hogy kettesben vagyunk – nézett le Katára Zalán, miközben kettesben sétáltak Rokocán kívül azon a dimbes-dombos területen.

– Nem. Nem vagyok házas, és udvarlóm sincs. Még – motyogta az utolsó szót szomorúan Kata. – Nem akarok érdekből házasodni, és ezt a szüleimnek kéne a legjobban tudniuk. Szerelemből házasodtak.

– Biztos nem lesz rossz sorod – mosolygott rá biztatóan Zalán.

– De én szeretek valakit, és rajta kívül nem akarok mással lenni – szomorkodott Kata. Ekkor az ösvény szélére lépett és a lába alatt lévő föld darabok lecsúsztak, és a lány is legurult a domb aljába.

– Kata! Nem esett bajod? – sietett le hozzá Zalán.

– Fáj – mutatta fel szipogva a bal karját, amin kiszakadt a ruhája ujja és egy hosszú csikarás látszódott rajta.

– Ez semmiség – mosolygott rá a kovács, majd egy apró csókot nyomott Kata karjára, ami miatt az arcuk igen közel került. – Mondtam már, mennyire gyönyörű vagy? – kérdezte Zalán, amikor az orruk is összeért.

– Mintha említetted volna egy párszor – mosolyodott el Kata. – Mondtam már, hogy szeretlek?

– Még nem – vigyorodott el Zalán, és végre elérkezett az, amire a lány ismerettségük kezdete óta vágyott. Megkapta az első csókját. Igaz, nem volt hosszú, de Katának ez a pillanat mindent megért.

***

– Miért nem egyeztek végre bele?! – kérdezte zaklatottan Kata.

– Mert nem mehetsz hozzá egy közönséges kovácshoz! – válaszolt idegesen az édesapja.

– De nem leszek hajlandó máshoz hozzámenni! Ti is szerelemből házasodtatok és én is úgy akarok! Ráadásul nem csak kovács, hanem intéző is. Sok pénzt kap érte. Egyébként meg, rangunk sincs! Minek ez a felhajtás?!

– Kata, hozzámész valaki tehetőshöz, és itt a téma lezárva!

– Nem – rázta meg a fejét a lány, majd kiviharzott az ajtón. Meg akarta keresni Zalánt, és a városban egész jól tájékozódott, csak nem este, sötétben.

Valahol a kovácsműhely közelében egy gödörbe lépett, ami miatt hasra esett, és ha eddig nem sírt eléggé, most csendesen zokogott. Próbált feltápászkodni, de, ahogy ráállt a jobb lábára, nagy fájdalmat érzett, így inkább visszahuppant a földre. Fogalma se volt, hogy fog hazajutni, ráadásul sötétben, és ez nagyon megrémítette.

Nem tudta, mióta ülhetett ott, de egyszer csak lépteket hallott. Felkapta a fejét és hirtelen nagyon megkönnyebbült.

– Zalán?

– Kata? Mit csinálsz a földön, sötétben?

– A szüleim... – szipogta. – Összevesztünk, és... meg-meg akartalak keresni. Elestem, és nem tudok felállni.

– Jól van, gyere – hajolt le Zalán, majd a karjaiba vette a szipogó és a hűvös tavaszi este miatt remegő Katát.

Szerencsére a lány nem lakott messze. Mire odaértek, Kata édesanyja már az ablaknál állt, és várta, hogy elsőszülötte hazaérjen. Amint megpillantotta őket, sietett ajtót nyitni és igencsak meglepődött, amikor meglátta a lányát a kovács karjaiban.

– Mi történt? – kérdezte, de lánya csak a fejét rázta, jelezve, hogy nem akar vele beszélni.

– Épp a kastélyba indultam volna vissza, mikor megláttam Katát a földön ücsörögni – kezdte Zalán. – Azt mondta elesett és nem tud lábra állni.

– Akkor azt hiszem holnap az lesz az első, hogy elmegyek a javasasszonyhoz – sóhajtotta Kata édesapja.

– Hozd csak be. Kata szobája ott van jobbra az első ajtó – állt arrébb az ajtóból a lány anyja.

Néhány pillanat múlva Zalán ugyan letette az ágyra Katát, de szerelme nem akarta elengedni.

– Kata, kedvesem engedj el! – kérte mosolyogva a kovács.

– Ne! Akkor nem láthatlak többé! Eltiltanak tőled...

– Biztos nem fognak – nyomott egy apró csókot Kata homlokára. – És amíg gyógyulgatsz minden nap hiányozni fogsz. Remélem hamar felépülsz, mert nem szeretnék sokáig várni. Most viszont megyek. Jó éjszakát kívánok mindenkinek – biccentett Zalán, és elindult kifelé a házból.

– Várj! – szólt utána Kata édesapja. – Azt hiszem... Bizonyítottál nekünk és mégis méltó vagy arra, hogy a lányunk udvarlója legyél.

– Tényleg? – kérdezte egyszerre Kata és Zalán.

– Tényleg.

– Köszönöm – húzódott széles mosolyra a vörös hajú kovács szája.