⚠️ZSEPIT KÖTELEZŐ MAGATOK MELLÉ KÉSZÍTENI!

Epizódok, amiket felhasználok: 56.rész, és előtte, valamint a 63.rész

Főszereplőnk neve Rokoczay Lujza, és Anna kétpetéjű ikertestvére, ergo nem hasonlítanak.

Rokoczay Lujza a családja fekete báránya. Vagyis a bátyja Móric az, de Lujza is kilóg egy kicsit a sorból. Például, amíg apja és bátyja a Torzsa család földjét akarja megkaparintani, addig ő történetesen jó kapcsolatot ápol a borász család legidősebb gyermekével, Rózsával.

Ma is épp hozzá igyekezett, egy kosár süteménnyel a kezében, amit a kastély konyhájáról csent el, hogy kedveskedhessen barátosnéja kislányának.

Vidáman kopogott be a kis parasztház zöld kapuján, majd a lábujjhegyén egyensúlyozva lesekedett be a kerítésen, hátha lát valakit az udvarban.

Hamarosan kinyílt a kapu, és Rózsa rögtön felderült, mikor meglátta a bárókisasszonyt.

– Jó látni a kisasszonyt – használta viccelődve barátnője rangját.

– Én is örülök, hogy elszabadulhattam a kastélyból. És még finomságot is hoztam – emelte fel a kosarat Lujza.

Belépett az udvarba, mire a lila ruhás Borika rögtön odasietett hozzá.

– Lujza! – ölelte meg boldogan a bárókisasszony lábát.

– Szervusz. Úgy tudom, nagyon jó kislány voltál, ezért hoztam neked valamit – guggolt le Borihoz, és a kosárkát is letette a földre.

– Nicsak, ki a vendégünk? – kérdezte egy férfi hang, majd Lujza lépteket hallott, és mikor felpillantott, egy magas, egyszerűen öltözött, egész jóképű férfivel találta szemben magát.

A bárókisasszony gyorsan felállt, majd néhány pillanat erejéig farkasszemet nézett a sötétbarna szemű idegennel.

– Ő Rokoczay Lujza kisasszony. Egy jó barátnőm – mondta Rózsa. – Lujza, ő Szarkha Elek, a... napszámosunk.

– Örvendek – pukedlizett Lujza majd kinyújtotta a kezét, hogy a férfi megcsókolja, és ez így is történt, kis tétovázás után. – Sajnálom, de már mennem kell. Szívesen maradnék, de ha anyámnak feltűnik, hogy eljöttem...

– Persze, menj csak – bólintott Rózsa mosolyogva. – És köszönjük a süteményt.

– Igazán semmiség. Nagyon... örültem – biccentett Eleknek, megsimította Bori fejét, majd elhagyta az udvart.

– A nagy hazafi, aki felrobbanttatott egy hidat, ilyen udvarias volt a Rokoczay kisasszonnyal? – kérdezte kedvesen piszkálódva Rózsa, miközben a kinti asztalra tette a kosár süteményt, hogy Bori falatozhasson belőle.

– Mert ha goromba lettem volna, akkor most azért szidnál le – forgatta a szemét Elek.

– Én nem szidtalak le, csak meglepett.

Néhány pillanat csend után Elek újból megszólalt.

– Mesélj nekem erről a Lujza kisasszonyról!

***

Az elkövetkezendő napokban Lujza nem tudta kiverni a fejéből Eleket, amit talán kicsit röstelt is, de ez fordítva is igaz volt.

Elek, főleg éjjel, elalvás előtt, a csillagos eget bámulva idézte fel a bárókisasszony arcának minden apró kis részletét. Szinte átkozta a lányt, hogy így nem bírja elfelejteni. Ő, a hazafi betyár, aki kitalálta, hogy a Rokoczayak hídjának a Dunában a helye.

Egyikük se tudta, mit kéne tenniük. A helyes cselekedet, vagyis hogy többet egymásra se néznek, valószínűleg nem volt opció. Valahogy meg kellett beszélniük, a lehető legkevésbé feltűnő helyen.

Mivel ők nem léptek, Rózsa tette meg helyettük. Vagyis kigondolta, mi legyen. Igazából kifejezetten egyszerű terv volt.

Lujza néha, mikor lesurran a városba, be szokott menni hozzá a fogadóba. Így volt ez most is.

– Beszélned kell vele! – jelentette ki Rózsa.

– Kivel? – lepődött meg Lujza.

– Kivel, kivel? Az Elekkel.

– Rózsa, tudom, mit tervezel, de nem lehet. Neked lehet ilyen egyszerűen működne, de ne felejtsd el, hogy én bárókisasszony vagyok, ő pedig a napszámosotok.

– Igazából... egy betyár. De a napszámosunk volt. Nem akartam elmondani az igazságot, mert...

– Féltél, hogy elárulom apámnak? Ugyan kérlek! Mióta a földeteket akarja, elég kevés dolgot osztok meg vele. Nem tudta volna meg. És nem is fogja.

– Akkor beszélj vele. Nálunk. El is kísérlek.

***

– Addig innen el nem mentek, amíg meg nem beszélitek! – adta parancsba Rózsa.

Elek és Lujza a Torzsa ház mögötti félig nyitott istállószerűségben ültek, melynek csak három fala volt, és amit a család mindenféle ház körül szükséges holmi, illetve gyújtósnak való fa tárolására használt.

Ezt követően Rózsa ott hagyta őket, bízva abban, hogy nem menekülnek el egymástól.

– Mit akart, de megbeszéljünk? – tűnődött Elek. Ha sejtette is, nem akarta kimondani. Nem szerethet egy Rokoczayt. Egy "labanc bérencet".

– Én... én talán tudom... sokat... sokat gondoltam magára az elmúlt napokban, pedig nem szabadna.

– Ezesetben én is tudom, miért ülünk itt. De nem tudtam, hogy az engedelmes úrilányok betyárokba szeretnek bele.

– Nos, ez lehet azért van, mert nem én vagyok közülük a legengedelmesebb – fordult teljesen Elek felé. – Nem kéne ezt tennünk, mert tudjuk a végét, de... úgy érzem, hogy muszáj látnom magát, mert megbolondulok.

– Ezzel nincs egyedül. És tudja mit? Nem is vágyok másra, csak arra, hogy borsot törjek a családja orra.

– Csak ezért tenné? Nem is értem?

– Ugyan, a családja bosszantása egy mellékcélom – vigyorodott el büszkén Elek, és minden további gondolkodás nélkül megcsókolta a mellette ülő kisasszonyt.

***

Lujza minden egyes nap félt, hogy majd lebuknak Elekkel, akit emiatt akár akasztófára is küldhetnek.

Eljött a vasárnap. Lujza sikeresen elhitette szüleivel, hogy betegeskedik, így kihagyhatta a misét azért, hogy Elekkel találkozzon, aki amúgy is elfordult istentől.

A lány tudta, hogy rosszat tesz, amiért ellógja a heti templomba járást, de csak így láthatta szerelmét. Kiosont a kastély hátsó udvarára, épp, mikor nyílt az oldalsó kiskapu.

– Nem láttak meg? – kérdezte kissé félve Lujza, mikor Elek belépett a kiskapun.

– Ugyan, dehogy. Mindenki a templomba tart. Észrevétlenül eljutottam ide – adott egy óvatos csókot Lujza homlokára.

– Akkor jó. Annyira félek, hogy valami borzasztó vége lesz ennek...

– Azt hiszed, én nem? De talán inkább használjuk ki ezt a kis időt, ami nekünk adatott – ölelte meg Elek a nála valamivel alacsonyabb lányt.

***

Hasonlóképpen mentek a dolgok még egy ideig. Amikor tehették, vagy Lujza surrant ki a kastélyból, vagy Elek ment oda.

Így volt ez egy könnyed, kora nyári estén, mikor kis találkozót beszéltek meg. Elek egy kis ajándékot akart adni Lujzának. Nem volt nagy dolog, csupán egy kissé ügyetlenül összekötött virágcsokor.

Lujza már kissé türelmetlenül toporgott a kiskapu mellett, közben ide-oda tekintgetett, esetleges leskelődők után kutatva. Végül meghallotta a kettejük kis kopogását. Az arca felderült, és kinyitotta a kaput.

– Szervusz, Kedvesem – mosolygott rá Elek, majd átnyújtotta a kis, mezei virágokból készített csokrot.

– Ejha! Egy romantikus betyár – nevetett halkan Lujza, és elvette a kis csokrot.

Eközben a szerelmes pár egyik tagja sem sejtette, hogy valaki a kastély egyik ablakából tanúja a kis találkozójuknak.

***

Másnap reggel, mikor Lujza az emeleti szalonba lépett, észrevette, hogy a húgán kívül az egész családja ott áll az asztal mellett, és nem úgy tűnt, hogy reggelizni készülnének. Ráadásul négyből három személy kifejezetten dühösnek tűnt.

– Mi folyik itt? – kérdezte kissé értetlenül.

– Ezt mi is kérdezhetnénk. Most reggel tudjuk meg, hogy holmi paraszttal találkozgatsz. Ezt mégis hogy gondoltad?! – kérdezte, vagyis inkább sipákolta a báróné.

– Mégis ki mondta ezt el? – fakadt ki Lujza, és ekkor látta meg, a szülei és a bátyja mögött álló ikertestvérét. – Már mindent értek. Anna, pont te árultál be? Te, aki szintén egy hasonló eset miatt kerültél Bécsbe?

– Most nem Anna a lényeg, kislányom! Hanem az, hogy te titkolóztál, hazudtál az egész családnak! – fakadt ki a báró, akinek a feje szép lassan vörösödni kezdett. – Tudod mekkora szégyen ez?!

– Az eddig nem Móric volt? Párbajra hívta azt az otromba grófot, de aztán meg se jelent ott.

– Tény, hogy a bátyád semmit nem képes magától megoldani, de akkor is, hatalmas csalódás volt, amit csináltál.

– És mégis mit akarnak, mit csináljak? Menjek hozzá egy olyan borzalmas alakhoz, mint von Engelsburg-Alberti gróf?

– Igen, mert úrilány vagy, így olyanhoz kell menned, aki rangban hozzád méltó! – Ezen a ponton a bárónak már el-elnyeklett a hangja dühében.

– Mert Mórichoz méltó, ahogy viselkedik?

– Most ne velem foglalkozz. Én legalább rangombelit vettem el!

– Igen, aki történetesen Bécsben csábít el nálad kevésbé élhetetlen férfiakat.

– Na jó, most már elég! Tűnés a szobádba, és ki se gyere onnan egy ideig! – mutatott a szalon ajtaja felé a báró.

***

Az elkövetkezendő napokban Lujza szinte meghalt Elek hiányától. Nem hallott felőle, elvégre a kastélyból se léphetett ki. A báró kisinasát, Gyulát küldte haza, hogy szóljon a betyárnak, jobb, ha nem jön a kastély közelébe.

Úgyhogy Lujza hete nem indult valami jól. Kedden épp reggelizni indult, mikor édesanyjával találkozott össze a folyosón. A báróné túlzottan vidámnak tűnt.

– Édesanyámnak azért indult ilyen jól a reggele, mert tudja, mennyire szenvedek ebben a börtönben?

– Ó, a te parasztod hogy örülne egy ilyen börtönnek... – jegyezte meg a báróné.

– Édesanyám miről beszél? – kérdezte értetlenül, ugyanakkor aggódva Lujza.

– Hát nem hallottad, mi történt tegnap este?

– Hogy hallottam volna, mikor az étkezéseket és a tisztálkodást leszámítva ki se tehetem a lábamat a szobámból?

– Mint kiderült, akivel te összeszűrted a levet nem csupán paraszt, de még betyár is. Az, amelyik felrobbantotta a hidunkat. És tegnap este megölte a szolgabírót. A hét végére pedig már lógni fog. Így nem jelent majd neked kísértést.

Lujza számára mintha megállt volna az idő. Az anyja komolyan azt mondta, hogy Eleket felakasztják? Mert megölete a szolgabírót? A hídról tudott. Vagyis ő úgy tudta, Elek csak ötletgazda volt. Talán csak nem akarta beárulni Sándort.

– És anyám ennek örül?! – fakadt ki elborzadva Lujza, és a szemei is megteltek könnyekkel. Sarkor fordult, és visszasietett a szobája felé. Ám, útközben összetalálkozott Annával.

– Mi a baj? – kérdezte a testvére.

– Még kérdezed?! – fakadt ki sírva Lujza. – Eleket felakasztják, és erről te tehetsz!

– Én?! Ő ölte meg a szolgabírót. Van fogalmad róla, hogy Imre és az édesanyja mennyire maga alatt van?!

– És van fogalmad róla, én mennyire magam alatt vagyok?! Életem első szerelme volt! Egyébként meg, ha nem buktatsz le, lehet megállíthattam volna! – zokogott Lujza, és most már tényleg meg se állt a szobájáig. Hangosan becsapta az ajtót, majd leült az asztalához, hogy írhasson egy levelet halálra ítélt szerelmének.

Drága Elek!

Annyira sajnálom, hogy lebuktunk. Nem tudtam, hogy Anna figyelt minket. És remélem, nem emiatt ölted meg a szolgabírót. Remélem, nem azért, mert haragszol rám, mert az még borzasztóbban érintene, mint az, hogy eltiltottak tőled. Szeretlek, szeretlek, annyira szeretlek. Ennél jobban már el se tudnám mondani. Bárcsak magamhoz ölelhetnélek még egyszer, utoljára...

Könnyek közt csókolna,
a te Lujzád.

***

Lujza először Gyulával akarta elküldeni a levelet, hogy majd Sándor, vagy Rózsa vigye el Eleknek, de rájött, hogy most már minden mindegy neki. Ennél nagyobb büntetést már nem kaphat, még akkor se, ha kiszökik, és ő maga megy a zsandárságra.

Először nem akarták beengedni, de Rózsa épp akkor jött fel a pincéből, talán ő is Eleket látogatta meg. Addig hepciáskodott, míg végül Lujza lemehetett.

Amint meglátta Eleket, sírva ölelte meg, jó szorosan.

– Mi ez az egész? Mi történt? És... miért véres az inged ujja? Meglőttek?

– Igen. Ezért szúrtam le a szolgabírót.

– Rózsa gyorsan elmondta, mi történt. Hogy az apját akartad kihozni innen, és... De miért csináltad?

– Miért csináltam szerinted? – bontakozott ki az ölelésből Elek. Mondjuk kicsit bonyolultabb volt, mert a kezei össze voltak láncolva. – Azért, hogy Rokoca megmeneküljön. Hogy a nyomorult osztrákok ne jöjjenek ide a vasútjukon! Hogy ne zsákmányolják ki a magyarokat!

Lujza kicsit megijedt Elek hevességétől, ezért kicsit óvatosabban próbált mondani valamit.

– És... ha majd meggyónnád? Úgy tudom, van ilyen.

– Meggyónni? Meggyónni?! Az olyan lenne, mintha megbánnám! Nem bántam meg semmit, mert én egy hazafi vagyok! Egy hős! – Elek csak ekkor vette észre, hogy Lujza megijedt.

A tömölcben egyetlen fáklya világított, de még annak a fényénél is láthatta, hogy a lány milyen sápadt, a szemei pirosak a sírástól, és még kissé rémült is.

– Tudom, hogy az vagy – bólogatott szipogva. – Tudom...

– Nem akartalak megijeszteni. Gyere, üljünk le – mutatott elek a tömlöcbeli "ágyára".

Lujza csak bólintott, leült a szerleme mellé, majd a vállára hajtotta a fejét.

– Szavalnál nekem? – kérdezte Elek.

– Persze. Mit szeretnél hallani?

– Egy igazi magyar verset.

– Azt hiszem ismerek egyet. Arany János írta. A rab gólya a címe.

– Elmondod nekem? – Lujza kissé elmosolyodott, majd még jobban odakucorodott Elek mellé.

– Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya... – Itt elcsuklott a lány hangja, és sírva fakadt. – Kérlek ne hagyj magamra. Egyedül leszek.

– Ugyan, két hét, és elfelejtesz.

– Nem. Anyám elfelejtené apámat pár nap alatt is, mert nem szereti. De én szeretlek téged, ezért mindig emlékezni fogok rád.

***

Elérkezett a péntek, amikor is Lujza sírás közepette végezte az utolsó simításokat a fekete, selymes gyászruháján. Ekkor azonban kinyílt a szobája ajtaja, és Móric lépett be.

– Tudod, létezik kopogás is – mondta halkan.

– Ugyan, ne bosszankodj, inkább öltözz át. Nem a templomba mész.

– Már hogy ne mennék! Most lesz a szolgabíró gyásszertartása.

– Valóban. De te velem jössz, megnézni a parasztod akasztását.

– Tudod, erre létezik egy szó. Szadista. Biztos nem a te fejedből pattant ki, mert nincs önálló ötleted. Apánk volt? Ó, nem. Anyánk igaz? Te vagy a kis kedvence. De tudod mit? Csak azért is így megyek. Jogom van ehhez.

***

Lujza rettenetesen félt. A főtéren már ott állt az emelvényen az akasztófa. Legszívesebben sírva rohant volna el, de a bátyja szorosan tartotta a karját.

Az érkezésük után pár perccel jött a hadnagy, egy másik zsandár, mögöttük Elek, valamint két, fekete ruhás férfi.

– Mocskos labanc bérencek! Titeket kéne fellógatni! – kiáltott utánuk egy férfi, aki híres volt arról, hogy jószágokat lopott.

Erre az összegyűlt tömeg is rákezdett. Fújoltak, kiabáltak.

– Árulók!

– Mocskok!

– Patkányok!

Csak hogy néhányat említsünk. Közben Eleket felkísérték az akasztófához, felállt a hordóra és a nyakába tették a kötelet.

– Ítélet hirdetés következik! – szólt a hadnagy és széthajtogatta a lapot, ami a kezében volt. De a város lakói most se hagyták abba.

– Rohadékok!

– Mocskos labancok!

– Kihirdetem, hogy ez az ember itt, Szarkha Elek, bűnösnek találtatott az elkövetkezendő bűnökben... – és sorolta. Lujza eddig a pillanatig kedvelte Imrét.

Közben Elek a szerelmére nézett, és szomorúan elmosolyodott. Sajnálta, hogy Lujza miatta van ilyen állapotban.

– És végezetül ő a felelős a rokocai vasúti híd felrobbantásáért, amely szabotázsával mérhetetlen károkat okozott a városnak, és az egész vármegyének. Ezért, és a többi felsorolt bűnért, ítélete kötél általi halál – fejezte be a zsandár.

– Árulók!

– Mocskos labancok!

– Hajtsák végre az ítéletet! – parancsolta a hadnagy.

– Lógnátok ti is! – kiabálta be valaki.

A zsandár lement az emelvényről, aki Elek előtt volt, feszesen tarotta a lábait összetartó kötél végét, majd felment az emelvényre egy másik férfi, és kirúgta Elek lába alól a hordót. Lujza szorosan behunyta a szemeit, és kibukott belőle a sírást.

Néhány perc múlva Eleket leszedték a kötélről, mindenki hazafelé kezdett indulni, Móric szólalt meg nagy vidámsággal.

– Milyen jó volt hallani, hogy annak a parasztnak reccsen a nyaka.

– Te egy érzéketlen tuskó! – fakadt ki Lujza. – Utálom, hogy a bátyám vagy.

Azzal elszaladt. Fel a templomhoz vezető lépcsőn, majd a kis fehér építmény mögötti mezőre, de még ott se lehetett egyedül. Rózsa vigyázott a szaladgáló Borikára és a hadnagy fiára.

– Lujza... – fordult felé aggódva.

– Láttam. Végig kellett néznem. Én ezt már nem bírom elviselni. Vele akarok lenni – sírta.

– Lujza, és mi lenne a húgoddal, a családommal, velem...?

– Igazad van... nem kéne. Te már így is elvesztetted Sárát... De kérlek, ne hagyj magamra. Kell valaki, aki vigyáz rám – ölelte meg szorosan Lujza a legjobb barátnőjét.

– Vigyázok, ne félj. És a családom is fog.

Alternatív befejezés:

– Miért csináltad? – kérdezte Elek, miközben Lujza odasétált mellé.

– Nem bírtam nélküled. Annyira fájt.

– És szerinted nem fáj azoknak, akiket ott hagytál?

– De... csak... jó, lehet, hogy önző vagyok, de... – fakadt sírva Lujza, majd megölelte Eleket. – De látod? Nem kellett meggyónnod semmit. Mégis idefent vagy.

– Ahogy te is. De nem bántad meg?

– Hogy kivetettem magamat az ablakon? Nem. Az se érdekelt, hogy nem lehet rendes gyászszertartásom. Én csak téged akartalak látni.

– Elmondod azt a verset? Az egészet?

– Persze – mosolyodott el Lujza.