[25]  Hópelyhes csók

▄▄▄▄▄▄

● Reece ●

Anya már egy hete élt nálunk, mégis valahogy úgy éreztem, hogy nem való ide. Lehet csak nekem kellett elszabadulnom a ház fogságából. Tiana örült neki, sőt minden egyes nap úgy látszott valamelyest kárpótolta az anyja, bátyja elvesztését. Néha mégis rajtakaptam, ahogy Grayson szobájának küszöbén állt és bámult maga elé.

Annyi idős volt, mint én, mikor elvesztettem apát.

Kint ültem az egyik műanyag széken, míg szemeimmel követtem a zúzmarától kicsípett fák fehér ágait. Borús volt az idő és egyre inkább gyűltek a szürke felhők, hóval kecsegtettek. Ujjaimmal a karfán doboltam, arcomat égette a fagyos szél, mégsem bírtam arra kényszeríteni magamat, hogy belépjek a házba.

Oldalra pillantottam. A másik szék üresen ácsorgott. Nem volt ott Grayson.

Mintha az elmém szándékosan tette volna ezt, minden egyes tárgyhoz kötött egy emlék, minden egyes szóhoz, ott bujkált bennem az érzés, hogy ezt ő is kimondta. Gyászoltam magamat, őt és a családomat. Felnéztem Tianara. Göndör fürtjeit egy hatalmas copfba kötötte, míg ujjaival megérintette a másik műanyag széket, egy pillanatra átsuhant valami az arcán, de mikor felnézett rám, már nem láttam rajta semmit.

- Hallottam, hogy a hétvégén lesz az egyik meccsed.

Az ajkaimba harapva sütöttem le a szemeimet. Loholt mögöttünk a szezon, fojtogatott a tudat, hogy nemsokára megindulnak majd a válogatások. Talán valamikor régen mindig is arról álmodtam, hogy kapok egy meghívót egy egyetemről, de azóta valami megváltozott bennem.

Megvontam a vállamat. Még csak a barátságos mérkőzések következtek, márciusban indult az igazi szezon.

- Tudod, hogy ilyenekre is elszoktak járni edzők? Neves egyetemekhez keresnek játékosokat, Lane edző is mondta, hogy te vagy a legtehetségesebb, szeretsz játszani, de mintha kiszívták volna belőled az életet! Ez nem te vagy! – halk hangja csalódottan pattant a földre. A lány leült az üres székre.

- Csodálkozol?

- Csak nem akarom, hogy lemondj az álmaidról – pillantott fel rám.

- Mégis mit tegyek? Hagyjalak itt?

- Anya most már itt van – bukott ki az ajkai közül. Hitetlenül meredtem rá, azonnal megéreztem a bűnös gondolatokat, de Tiana még időben hunyta le a szemeit. Pontosan tudta mire gondolok. Egy apró mosolyt megejtve nyitotta fel a pilláit. – Ne félts. Higgy nekem elég idős vagyok már, talán nem ennyi idős voltál, mikor minden tönkre ment? Ha te képes voltál túl jutni mindenen, én miért ne lennék? Anya jól van. Azt mondta talán valami munkát is vállal. Neked nem itt van a helyed!

- Megbízol benne mindezek után?

- Tudom, hogy te nem. De én igen. Pontosan ezért kell elmenned, Reece. Én nem leszek az, aki tönkre teszi az életedet! – Felnézett rám sötét szemeivel és egy apró mosolyt megejtve szorította meg a tenyeremet.

Valahogy tudtam, hogy nem ő lesz az, aki ide fog láncolni.

▄▄▄

Coco lelkesen vágott át az embertömegen. Jan valamiről elmélyülten magyarázott neki, de amint kiszúrta Olivert egy grimaszt vágva mindketten elnevették magukat. Képes lennél itt hagyni őt?

Talon megveregette a vállamat, majd eltűnt az egyik teremben. Egyszerűen megfordultam mielőtt még észrevettek volna, nem volt szívem a szemébe pillantani mindazok után, ami a mai napon végigszánkázott a tudatomon.

Bevágva magam mögött a szekrényajtót leszegett fejjel siettem a terembe, tudtam, hogy a lány nem vett észre, elmerültem a megannyi diák között, akik egymáson áttülekedve próbálták elérni az ulticéljukat. Egyedül én menekültem el a célomtól.

Egy szó se ragadta meg a figyelmemet, sodródtam az órák között, kerültem a barátaimat és egyedül akkor tudtam fellélegezni, mikor ujjaim végre belemélyedhettek a hűs fűszálakba és magamba szívhattam a fagytól terhes levegőt.

Csendben heveredtem le az egyik padra, míg szemeimmel a dértől kicsípett rengeteg hullámzásába vesztem. Olyan közel volt, már-már csak a karomat kellett kinyújtanom az új élet felé. Talon megmondta, mindannyian jól tudtuk, hogy csak a tragédia hamvaiból éledhet valami újjá. Itt voltam, az új életem kapuján, tárt karokkal hívogatott a szezon, szívem szökni próbált, eszem hajtott a boldogság felé, de mégis láthatatlan láncok verték össze a reményeimet.

Tiana itt volt. Képes lennék elhagyni a húgomat? Elmennék több száz kilométerre innen csak azért, hogy egy régen dédelgetett álmot válthassak valóra? És ha most már nem arra vágyok, mint anno?

Szemeim akaratlanul tévedtek a borús égre. Elrejtőztek előlem. Én vártam őket, meg akartam pillantani azt a csillagot, ami talán elindítana, adna egy löketet, ami mozgásra bírna. De a sötét fellegek elrejtettek mindent.

Az ujjaimat a zsebeimbe süllyesztve indultam meg edzésre. Nem tudtam ki vagyok és hogy mit akartam valójában.

▄▄▄

Talon megforgatta a kulcscsomóját az ujjai körül, majd szürke szemeivel felnézett rám. Pontosan olyan színük volt, mint az égnek. A fiú csendben haladt mellettem, mindkettőnket kifárasztott az edzés, nem volt szívem bevallani, mégis olyan régen voltam már egyszerűen Talonnal.

Félszemmel tekintettem rá.

Leszegett fejjel lépdelt, koromfekete fürtjei az arcába hanyatlottak, fogaival az ajkait harapdálta, míg ujjai között már-már véresre szorította a kulcsokat. Egyedül akkor pillantott fel rám, mikor az éjsötét Audi mellett megtorpantunk. Csendben voltunk, akkor sem szólaltam meg mikor a motor kellemesen felzúgott és a hideg utasteret elárasztotta a meleg. Arcomat az üvegnek döntve figyeltem, ahogy az autó lassan kihajtott a parkolóból. Az Eastlake elhalványodott a távolban, a szürke felhők alatt hullámzó fenyvesek elnyelték magukba.

- Tiana, hogy van? – Talon hangja törte meg a monoton zúgást. Nem néztem rá, továbbra is az elsuhanó tájon tartottam a szemeimet és a megfelelő választ kerestem.

- Anya itt van, segít neki. Egyedül nem lettem volna képes rá.

- És anyukád? Ő, hogy van? – Először néztem rá, mióta beültem az autóba. Ő is egy pillanatra veszett csak a tekintetembe, majd vissza is vezette az üres útra. Már a hídon suhantunk a belváros felé. – Hallottam kikerült az intézményből.

- Látom, hogy nehéz neki. Néha rajtakapom, ahogy Grayson ágyán ülve figyeli a csupasz falakat. Talán magát emészti minden miatt, hogy itt hagyott bennünket és a drogot választotta. Szenved, de Tiana segít neki. Azt hiszem a szeretet, amit iránta táplál. Mindkettőjüknek jót tesz a másik. – Sóhajtva ejtettem meg egy halk nevetést, de a hangok azonnal a torkomra is fagytak. Valahogy nem éreztem helyénvalónak azt, hogy elmosolyodjak.

Annyit nevettem anno, én voltam az iskolában hírhedt vicces srác, aki mindenkit megtudott nevettetni, de éreztem, hogy az egykori énem elhagyta a testemet. Itt voltam egymagam, egy új élet határán, gyáván meghátrálva, mert féltem a változástól.

Összeszorított állkapoccsal szorítottam magamba az érzelmeket. Nem engedhettem nekik, hogy kiszökjenek belőlem, pedig a csípős könnyek folytonosan marták a szemeimet.

- És te?

Talon hangja tompán csúszott ki az ajkaiból. Gúnyos mosolyra görbültek az ajkaim, meg sem bírtam számlálni mennyiszer kérdezték ezt tőlem én mégsem bírtam megválaszolni, magamnak sem mertem bevallani. Nem tudtam mit érzek, nem ismertem ezt az új önmagamat. Meg akartam, de attól féltem talán sosem ismerhetem meg ezt az új embert, akivé váltam.

Üres voltam. Mint egy üvegflakon, amiből kiszívták a vizet. Üresen lappangott a tengerfelszínén. Engem is körülvettek az érzelmek, akár az üveget a víz, mégis belül egy megüresedett tér voltam. Az érzelmek kihaltak belőlem.

Az ujjaimra pillantottam. Valahogy megnyugtatott az a látvány, ahogy az ujjak egymásba fonódtak, segítettek elvezetni a gondolatokat, kicsit kiüríteni az agyamat. Olyankor nyugodtnak éreztem magamat, nem fenyegetett senki. Csak a hosszúkás ujjakat figyeltem. Nem néztem magamba, csak magamra.

- Kérdeztem valamit, Reece. – Talon sóhajtva parkolt le az astrid neon zöld fényei alatt.

- Tudod a választ, annyiszor megkérdezed, de nekem minden egyes alkalommal ugyanaz a válaszom!

- Azért kérdezem meg ennyiszer, mert hazudsz! – Talon mérgesen csattant fel, míg az ajtókat kitárva, széttárt karokkal fordult szembe velem. Arcán izzott a harag. – Coco felkeresett, azt mondta egész nap kerülted, nem válaszolsz az üzeneteire...

- Nem akarhatok egy kicsit egyedül lenni? – Sziszegve törtek elő a szavak. Talon dühösen csapta be az ajtót.

- Ha eltaszítod őt, ha eltaszítasz engem, akár örökre is egyedül maradhatsz!

- Meghalt a kurva bátyám! – Ordítottam. Nem ismertem magamra, és ahogy Talon megközelített, ahogy tenyerét az arcomra simította, a kétségbeesés hihetetlen erővel vágatott át a testemen. – Meghalt. Megölte Coco nővérét, ezt egy hülye levélben közölte velem. Meghalt. Itt hagyott ebben a mocsokban, és én nem segítettem neki, érted? Néztem, ahogy a szaros sírjába menetel, mert én nem mertem neki segíteni...

- Azt hiszed miattad halt meg? – Talon homloka az enyémen csattant. – Azt hiszed?

- Tudom.

- Akkor rosszul tudod. Grayson azért halt meg, mert az apukád belekeverte ebbe a szarba, ő már nem tudott kimászni belőle! Láttad mit tettek apáddal, Grayson tudta, nem engedte volna meg, hogy még egyszer szemtanúi lehessetek annak, amit tett.

Lehunyt szemekkel szívtam magamba a levegőt, üvölteni akartam, de végül mégis csendben mondtam búcsút az első és utolsó könnycseppnek, ami végigszánkázott kicserepesedett bőrömön. Talon ujjai a tarkómra simultak, arca közel volt az enyémhez, érezhettem a levegőt, amit kifújt. És ez valahogyan megnyugtatott, a monotonitása. A percek múltak, de mi csak álltunk a jéghideg levegő karmai között és engedtük, hogy a hópelyhek lassan szállingózva beterítsék a hajunkat, a ruháinkat. Talán ez volt a végső megtisztulás jele. Az érintetlen, fehér hó, talán egy új kezdetet sodort elém, amit ezentúl nem engedtem el. Megragadtam.

▄▄▄

Ujjaim beleakadtak Coco fürtjeibe. A lány megejtve egy mosolyt lelkesen figyelte a hószemcséket, melyek lassan ellepték az utcákat. Beleragadtak sötét fürtjeibe. Helyettem kóstolgatták bőrét.

Talon egyenesen a lány házához vezetett, mert ő jobban tudta, mint én, hogy mire volt szükségem. Rá.

- Apa szeretne téged elhívni egy ebédre. Ha benne vagy, valamikor megejthetnénk. – Coco megfordult a karjaimba és hatalmas szemeit felvezette az arcomra. – Persze, ha nem túl megerőltető ez most neked. – Az ajkaiba harapva sütötte le pilláit. – Apa ragaszkodik hozzá... tudod, a történtek után.

- Megértem, persze, átmegyek szívesen.

- Nem fognak semmi személyeset kérdezni! Megígérem! Csak hagyj lássák meg azt, hogy te más vagy. – Ujjai felkúsztak az arcomra, a hideg ellenére forró volt az érintése. Lehunytam a szemeimet, belesimultam a tenyerébe.

Pillanatokkal később pedig ajkaim az övéire simulhattak. Bőre az én bőrömön lélegzett, míg ajkunk egymás szájából kapkodta el a levegőt. Olyan volt számomra, mint egy kábítószer, le akartam róla szokni, tudtam, hogy az lett volna a helyes megoldás, de nem bírtam. Akárhányszor megpillantottam azokat a zöldesbarna szemeket, a bennük összegyűlt érzelmeket, nem bírtam elereszteni őt.

Csókunk valahogy mindig elbódított, szuszogva simítottam ujjaimat a tarkójára, a lány megrezdült és pihegve szakadt el tőlem. Arca vöröslött, talán a hidegtől, vagy egyszerűen az érzések hajszolták túl. Újabb csókba hívtam, nem akartam, hogy az üresség kongjon bennem. Bűnnek éreztem azt, hogy a lány boldoggá tudott tenni, a történtek után. A bátyám meghalt nekem mégis mosolyognom kellett a lány arcára nézve.

Ő olyan más volt.

És csak ekkor definiálódott bennem a tudat, hogy nem bírnám itt hagyni őt, mert szerelmes voltam belé. Lehunyt szemekkel döntöttem homlokomat az övéhez, a forró levegő füstölve szállt elő az ajkaiból, míg szemeivel felnézett rám. Összetalálkozott a tekintetünk. A nyelvemen volt, minden egyes szó gejzírként akart előtörni belőlem, de a szemeibe pillantva minden a torkomra fagyott. És ha jobb neki nélkülem?

Őrlődtem, kínoztam önmagamat, gyenge voltam, de ahogy Coco szeretetteljesen magához húzta az arcomat már nem akartam kételkedni az érzelmeimben. Tudtam, hogy szerettem és úgy gondoltam Coconak is tudni kell. Ujjaimmal kisöpörtem egy hosszú tincset az arcából.

- Mi a baj? – ő gyorsabb volt nálam. Eltolta magát tőlem, míg szemeivel kérdőn meredt az arcomra.

- Csak rájöttem, hogy szeretlek. – Fejben azonnal átkozni kezdtem magamat, arcom az akaratom ellenére kezdett el kipirulni. Zavartan simítottam a tarkómra az ujjaimat, de a lány továbbra is csak kételkedve figyelt. Mintha nem hitt volna a fülének.

- Micsoda?

Egy hópehely egyenesen az orrára hullott és belőlem hihetetlen erővel tört fel a boldogság. Figyeltem az arcát, ahogyan az apró mosolya egyre inkább kiszélesedett. Csak a csókjára összpontosítottam, ahogy nyelve szeretőként fonódott össze az enyémmel, a forróság eltüntette velem a gondolatokat. Nem érdekelt, hogy az utca közepén álltunk, egyedül a hópelyhekkel elvegyült csókunk járt az agyamban.

Többet akartam, többet és többet belőle. Mohón markoltam a csípőjébe, és ugyan megannyi vastag kabát fedte a testünket bennem mégis forrón dolgozni kezdett a vágy. Őt akartam. Semmi mást, csak őt. Mert csak Coco volt képes kiszakítani ebből az állapotból. Ő volt az, aki jobb jövővel kecsegtetett, akivel el tudtam képzelni azt a jobb jövőt. Akivel eltudtam képzelni a mosolyomat, elfeledni a fájdalmakat és a múltra is örömmel tekinteni, aki mellett nem éreztem volna azt, hogy az életem hiábavaló.

Bíztam a lányban, bíztam benne, hogy segít nekem. Mert már csak ő maradt nekem.

Talán azon az estén nem hiába ő ült le mellém a medencéhez, nem hiába kezdtünk el beszélgetni, nem hiába engedtem neki utat a szívembe. Az arcát néztem és csak arra bírtam gondolni, hogy mennyi boldogság várt rám vele az oldalamon. 

Sziasztok!

Csak nem rég realizálódott bennem, hogy kevesebb mint két hét és vége a nyárnak. Ezt a történetet pedig még a nyáron szeretném befejezni, szóval várhatóan gyakrabban lesznek majd részek :)

És tényleg köszönök mindent! Hogy itt vagytok velem és hogy olvassátok a történeteimet, hihetetlenül sokat jelent!

Puszi Kyra!