[23] Gyász
▄▄▄▄▄▄

● Reece ●

Coco a kezeimet szorongatta, miközben hallgattuk a rendőr szavait. Weston Cooper kék szemei belém mélyedtek, míg az aktákat feltárva leheveredett elénk, az irodájában csupán az óra monoton kattogását lehetett hallani.

- Mr. Snyder, akkor a kisasszony a maga jóváírásával tartózkodik bent, ugye? – Jackson Field egy gőzölgő kávéval sietett be az irodába, leheveredett az egyik székre, a kávét az asztalra helyezte. A dohos levegőbe pedig lassan elmerült a kávé forró aromája. Coco újból megszorította az ujjaimat. – Maguk igen sok ügyben szerepelnek az utóbbi időben, rájöttek? A nyakunkon a karácsony... részvétem Mr. Snyder.

- Mi történt pontosan? – Hatalmasat nyelve pillantottam a férfira, aki a dossziék között matatott, majd feltárva maga elé helyezte.

- Hagyott önnek valamit. Különös, mintha tudta volna mi fog vele történni. Írt egy levelet és egy végrendeletet. Mindent önre hagyott, azt a csekély vagyont, amit a magáénak tudott. A nyomozás érdekében végig olvastuk az önnek szánt levelet, egyértelműen búcsúzott. – Az egyik zacskót feltárva pontosan elém helyezte a viseletes papírdarabot. – A motel kameráin látni lehet három csuklyás alakot, aztán egy dördülés. A három férfi már nem tűnt fel újból, valószínűleg az ablakon keresztül távoztak, a holttestet reggel találták meg a szobájában. A mexikói rendőrség már elkezdte a nyomozást, de nem sok jóval sejtetnek. Senki sem látott semmit, egyedül a kamerafelvétel maradt meg, annyit tudunk, hogy a tettes három középmagas férfi. Sejtheti, hogy nem éppen sok nyom maradt hátra, mindenesetre mindent megpróbálnak. A testet Rio Bravo-ból szállítják át ide, a költségeket pedig majd egyeztetik Jacksonnal. – Az ujjaim reszketve fonódtak a levélre. – Mr. Snyder, tud valamit arról a számláról, amit levélben említ? Rengeteg pénz van rajta, viszont nem a bátyja nevén van, mégis magának van címezve. Valamit mesélt önnek erről az egészről?

Némán ráztam meg a fejemet. Ott bukdácsolt az elmémben a véres fegyver képe, pontosan tudtam, hogy Grayson mindent eltervezett. Tudta, hogy meg kell halnia, de nem léphetett át úgy a túlvilágra, hogy ne gondoskodott volna rólunk.

- Mr. Snyder, bármi információ tudatában is van, kérem árulja el, elősegítheti a nyomozást! Hát nem akarja megtudni mibe ásta magát a bátyja? – Jackson Field szemei szikráztak.

Laposan pislogva néztem fel rájuk.

- Nem.

Weston sóhajtva dőlt hátra. – Utoljára kérdezem, van amiről be akar nekem számolni? Mit tud a bátyjáról? A törvény nevében kérdezem, minden, amit eltitkol előlünk bűntettnek számít, Mr. Snyder.

- Semmit sem tudok róla.

Weston bólintott, a mappát elrakta a fiókjába, majd a szemei lassan levándoroltak rólam és Cocora simultak.

- Azt hiszem végre valahára megoldódott az ügy, ami a nővéréhez köti. – Hátradőlt és köztünk kapkodta a szemeit. – Milyen játékot űzhet velünk?

- Miről beszél? – a lány hangja megrezdült. Oldalra kaptam a fejemet.

- A szüleit már behívták, de nem árulok el túl sokat, ha annyit elmondok, megtaláltuk a nővére gyilkosát.

Coco lemerevedett, pont ekkor érkeztek meg a szülők. A lány reszketve akart marasztalni.

A zsebembe tűrtem a levelet, míg magamra rángatva a kabátomat megindultam kifelé, egy gombóc szorította össze a torkomat, nem bírtam várni. A lámpafények alatt húztam elő a levelet és leheveredve az egyik fagyos lépcsőfokra megismertem Grayson csúnya kézírását.

Drága Öcskös!

Tudom, hogy tudtad, tudom, hogy Már akkor Tudtad mikor elmondtam, hogy elfogok menni. Én nem tudok levelet írni, sosem írtam, de most úgy gondoltam muszáj, muszáj, mert meg fogok halni, öcskös. Aznap az a fegyver nem hiába volt ott. Nem akartam előttetek meghalni, nem akartam Tiana előtt meghalni, nem akartam úgy meghalni, mint apa. Az egész család előtt. Olvastam egyszer, hogy a macskák elmennek meghalni, olyan szépnek, olyan becsületesnek éreztem. Becsületesnek nevezik egyáltalán azt az embert? Látod, én sosem voltam a szavak embere, írni is alig Tudok. De te másvagy Tiana más. Mind mások vagytok. Nem hiszed el, de az, hogy meg fogok halni, neked csak jó lesz, neki is jó lesz.

Tudom, hogy szeretsz öcskös, tudom, hogy te azon gondolkozol, hogy te megmondtad, megmondtad öcskös, de már késő volt. Már akkor késő volt. Nem mondtam el neked sose, talán nem is emlékszel.

Emlékszel arra, mikor először láttam meg a csajt? Cocot? Emlékszel mikor odaadta a telefonodat? Emlékszel? A vörös Cadillac, amit a vérükből nyertem. Megkérdezted, honnan ismertem, csak annyit mondtam ismerős volt az arca.

Tudod miért volt ismerős, öcskös? Mert ismertem őket, az egész családot, a szüleit figyeltem annyi éven keresztül, cocot, mindent. Gyűlöltem magamat. Félek kimondani, reece, tudom, hogy te gyűlölni fogsz ezután, de nem akarok titkokkal meghalni.

A nővérét Amanda Hurleynek hívták, ugyanúgy nézett ki mint Coco, ismertem a lányt, gyönyörű volt, én tizenöt ő tizennégy. Bársonyrózsának hívtuk a fiúkkal, ismerkedtem a bandával. Az apja valami hülyeséget csinált, ami miatt a banda berágott rá.

Én pedig követni akartam apát, én is egy banda tagjává akartam válni, itt volt az esély. Azt mondták gyilkoljam meg a bársonyrózsát. Öljem meg egy pisztollyal, elmondták hol lesz azon a kibaszott napon, elmondták.

A pisztoly az övemben volt, takarta a fehér pólóm. Emlékszem Amanda ott állt a klub előtt, telefonon beszélt valakivel. Azt mondták ha megölöm bekerülhetek a bandába.

Gyerek voltam öcskös kérlek ne ítélj el, kérlek. halott vagyok, mire te ezt olvasod. Ebben a pillanatban talán még szeretettel gondolsz rám, kérlek ne gyűlölj, szeress tovább én is szeretlek titeket.

Aznap, pénteken, tizenegykor végeztem egy lánnyal. Tönkretettem egy családot, megcsonkítottam őket. Mikor meghúztam a ravaszt a vére az arcomba fröccsent, az ajkamon volt, a fehérpólómat elárasztották. A Bársonyrózsa elhullt, meghalt. Egy percig még néztem, azt hittem én is mellé fogok zuhanni, elmerülök a vérében. Elmenekültem.

Azután már nem számoltam kiket öltem meg, nem számoltam. Csak a bársonyrózsára emlékeztem.

Hogy elmondod ezt neki vagy sem, nem tudom. Tudom hogy szereted cocot, tudom. Látom rajtad öcskös. Szeresd őt, ne érezze mit tettem vele, legyél az akit elvettem tőle. Isten szerepében játszottam magamat, életeket vettem el, olyan életeket, amit csak isten vehetett el. A pokolban rohadok meg.

Hallom a lépteiket. Már itt vannak. Kérlek öcskös ne gyűlölj, ez az utolsó szavam, ez az utolsó szavam hozzád. Mondd meg Tiananak, szeretem őt is, mindennél jobban. Szeretlek. A pénz a számlán még mindig él, nem lesz bajotok!

Szeretlek reece, szeretlek tiana, szeretlek apa, szeretlek anya.

bocsássatok meg nekem, bocsássátok meg hogy mocskot húztam a snyder névre. bcsásson meg Isten. Te. Ti.

Szeretlek.

Dühösen téptem ketté a levelet, de amint meghallottam a reccsenést a szívem ugyanazzal a lendülettel zúzódott darabokra. Elkeseredetten szorítottam magamhoz a darabokat, átkoztam az életet, átkoztam a sorsot, mindent. Ennyi? Grayson meghalt? Ennyi? Egy rohadt levélben hallhatom utoljára a hangját? Nincs több emlék, nincs több öcskös? Fel sem bírtam fogni, hogyan hullott ki a kezemből minden. Azt hittem egyedül voltam, fel sem fogtam, hogy mindenem megvolt. Hogy engedhettem el?

Meghalt volna?

Szemeimmel a vörös Cadillac fényezését figyeltem. Nem bírtam lélegezni, a könnyek pedig elapadtak. Csak a homályt láttam, nem tudom hogyan, de csak arra lettem figyelmes, hogy arcom anyám mellkasába mélyedt, arra emlékeztem, hogy a nővérek körül sürögtek, hogy anya ujjai óvón ölelték körbe az arcomat, hogy gyógyító könnyek hulltak a szemeiből. Nem bírtam tovább. Szétszakadt a bensőm, megemésztett a fájdalom, a düh, a tehetetlenség. Itt voltam. Itt voltam, nem tettem semmit annak érdekében, hogy kiszakítsam őt. Lett volna esély! Lett volna egy kurva esély, több esély is! De én az összeset elhalasztottam. Elengedtem őket, ki csusszantak a markomból. Önző voltam, egyedül akartam lenni, miközben ő itt volt nekem.

És most, hogy elvesztettem már nem kaphattam vissza, nem mondhattam el neki, mennyire szerettem, hogy minden bűne ellenére én mennyire szerettem őt. Gyilkos volt, aki rettegett attól, hogy bűnei megsötétítik a lelkét. Gyerek volt. Az apja nyomdokaiba akart lépni. Számára ez a megoldás létezett csak, ő nem tudta, hogy az élet másból is állhat. Ezt nevelte bele az élet, ezt látta, ezt szokta meg! Senki sem tett érte semmit. Ott hagytuk őt, hagytuk megrohadni a bűneinek a mocskában, hogy megfulladjon abban a vérben, amit ő folyatott maga köré, végül az utolsó csepp a saját vére volt. Megfulladt. Talán apa halála is megviselte.

Ujjaimmal anya kezét szorongattam. Valamit súgott nekem, de nem bírtam felfogni. Nem bírtam értelmezni a szavait. A karjaiban rántott magába az álom.

Tiana csendben ücsörgött az matracon, mikor felébredtem. Anya mellette ült, arca valamelyest szebb színt vett magára. Őt mikor kobozza el tőlem a világ?

Az ujjaim csendesen mélyedtek a takarómba. Felnéztem a plafonra. A tegnap, mintha meg sem történt volna, elmém óvón akarta körém zárni a gondolatot, Grayson él. De mikor Tiana kisírt szemei az enyémekbe mélyedtek már meg sem próbáltam javítani a helyzeten. Elvették tőlem. Ő annyi életet pusztított el, hogy sorban az övé következett.

Őszintén nem akartam megszólalni, valahogy a szavak itt nem álltak helyet. Csendben akartam figyelni a plafonon futó repedéseket, elmerülni a klóros szagban, csakhogy ne érezhessem a szívemet felszakító fájdalmat, csakhogy ne fulladjak meg a saját érzéseimben.

Úgy akartam tenni mintha még aludnék, nem voltam kész, tudtam, hogy meg kell vigasztalnom a húgomat, az anyámat. Magamra kellett rángatnom a felnőtt férfi szerepét. Miközben nem éreztem magamat másnak, csak egy elhagyott gyermeknek. Könnyek folytak ki a szememből, némán fúrtam a fejemet a párnámba, nem akartam látni őket, el akartam veszni a fájdalomban, az önző gyászban. És ha neki jobb ott, ahol most van? Ha végre nyugodtan hunyhatja le a szemét ott? Önzőn a saját gyászomra kell gondolnom? Grayson annyi éven keresztül gyötrődött egymagában, nem volt olyan ember, aki igazán ismerhette volna mindazt, ami megemésztette a lelkét. Egyedül volt, előttünk élte azt a szerepet, amit ráaggattunk. Talán a halál nem volt kegyetlen hozzá, óvón húzta a karjai közé, lehunyta a szemeit, a lelke elhagyta a testét. Talán annyi év után, Grayson abban a pillanatban boldog lehetett.

A fájdalom mégsem enyhült bennem.

Hiányzott.

Átkozottul hiányzott, sosem engedtem meg magamnak, hogy elmondjam neki, mennyire, de mennyire hiányzott nekem ő. Tehetetlenül fúrtam az arcomat a párnába, de hirtelen éreztem meg egy forró tenyeret az arcomra simulni. A sötétségbe óvatosan kúszott be valami forróság. Felismertem anya érintését. Óvón hajtotta a fejemet az ölébe, könnyei lemosták rólam a gyász ruháját, nem volt ebben más csakis a tiszta szeretet. Felpillantottam a szemeibe. Arca nyugodt volt, a szemeiben viszont egyszerre pillantottam meg a boldogság és a szomorúság vegyes könnyeit.

- Most már sosem hagylak el téged, kisfiam! – Forró szavak kúsztak a dobhártyámba. Belefúrtam a fejemet az ölébe és hagytam, hogy a sötétség újból elragadjon.

- Grayson teste holnap fog megérkezni. – Tiana csendben malmozott az ujjaival, míg a szavak érzések nélkül hulltak ki a szájából. A kerteben ücsörögtünk, anyát kivizsgálták. Húgom ébenfekete szemei óvatosan kúsztak fel a hatalmas fa kérgére, azon túl csakis a szürke fellegek lebegtek felettünk. A fürtjei lomhán csúsztak a vállára, szemeiben megcsillantak a könnyek, melyeket mohón nyelt el. – Mi lesz anyával, Reece? – Nem mert rám nézni. Feszes volt a tartása, de ezekben a szavakban volt minden egyes igaz érzelme. A fájdalom csendben emésztette fel. – Meghal? Ő is? – Reszketegen hunyta le a pilláit, hangja vékony volt, talán utolsó erejével akarta tartani magát. – Lehetséges az, hogy én nem fogom bírni? – Lehajtotta a fejét és az első könnycsepp vadul vágtázott le sötét bőrén. Ujjaival meg sem próbálta letörölni. Ő volt az egyetlen, az ajkai elnyelték. Tiana az asztalon pihentette remegő kezeit. – Apa, most Grayson, holnap anya. Szerinted lehetséges, hogy valakinek annyira fáj, hogy ő is belepusztul ebbe az egészbe?

Lenéztem a halkan motoszkáló fűszálakra a lábam alatt. Tiana hangja őszinteségtől csöpögött. Az ajkaimat harapdáltam, most én nem mertem rá nézni. Minden egyes szava bennem kongott és nem tudtam másra koncentrálni, minthogy magamban tartsam azokat az átkozott könnyeket. Tehetetlenül dörzsöltem meg a szemeimet.

- Lehetséges, Tiana. – Felnéztem rá.

A lány szemei üvegesen tapadtak rám, meg akarta rázni a fejét. Talán más válaszra várt.

- De te erős vagy. És ha bármikor azt fogod érezni, hogy te nem bírod tovább. Én melletted leszek, annyi szeretetet fogok neked adni, hogy megroskadsz tőle. Ha kell minden űrt betöltök! De egyvalamit jegyezz meg, Tiana. Vésd jól az eszedbe, hogy te sosem leszel egyedül. – A kezét szorongattam. Tiana összeszorította az ajkait.

- Ha te is meghalsz... ha te is meghalsz... akkor... egyedül leszek. – Reszketve ejtette ki a szavakat, kitépte a markomból a kezét. – Ha te is itt hagysz, EGYEDÜL LESZEK!

- Most sem vagy egyedül! Grayson itt van, Apa itt van, anya is én is! Az egész család együtt van, Ti! Emlékezz, Ti. Emlékezz, amikor apa kint tanított engem baseballozni, hogy Grayson mennyire gyűlölte, hogy jobb vagyok nála, hogy te, hogyan szaladtál ki a kertbe és ugrottál apa karjaiba, emlékezz vissza anya hangjára, ahogy azt kiabálja, hogy ebéd! Emlékezz az illatokra, az ölelésekre, a csókokra, a viccekre! – Húgom erőteljesen hunyta le a szemét, a könnyek makacsul martak a szemeibe. – Ez itt van velünk, Tiana. Itt él benned, ez nem holmi mese! Ez az igazság, Ti. Ők sosem fognak elhagyni. Mindenki gyászolja a szeretteit, hogy is ne tennénk azt? Grayson szeretett minket, szerette a családját, de ez a világ nem az övé volt. Higgy nekem, ő most boldog...

- Dajka mesék! – Kiáltotta mérgesen. – Nem hiszek neked!

- Grayson most boldog, Tiana! – A karjaim közé kaptam apró testét. Remegve tört ki belőle a zokogás. Arcát a vállamba temette és apró, vékony kezek ölelték körbe a vállaimat. – Boldog. Végre boldog lehet, Tiana! És akármikor érzed azt, hogy hiányzik csak emlékezz vissza. Hidd el nem szégyen elmerülni az emlékekbe, sőt. Ez az igazi gyógyír, visszaemlékezni a nevetésére, a sírásra, elfogadni a tényt, hogy csak ez maradt meg nekünk. Mindig hiányozni fog, de lesznek olyan idők, amikor el fogod fogadni, és boldogan fogsz rá gondolni – súgtam halkan.

- Te már elfogadtad? – remegve simult a karjaimba.

- Nem. – Hunytam le a szemeimet.

Tiana kint ücsörgött még mindig a kertben, anya csendben kötögetett, egyikőjük sem beszélt, a szél szórta közéjük a szavakat.

Az orvos csendben rendezgette az iratait, majd amint megkaparintotta, amire szüksége volt, felpillantott rám. Arca azonnal egy fájdalmas grimaszba futott, láttam az együttérzést, de leginkább a feszült szánalmat, sajnálatot.

- Mr. Snyder...

- Csak Reece. – Ujjaimmal a karfára szorítottam. Az orvos bólintott, majd a dossziét az asztalra helyezve összekulcsolta rajta az ujjait.

- Ahogy gondolom már értesült róla, az anyja rossz állapotban került hozzánk. A rehabilitáció és a gyász felemésztette a testét, de azt hiszem, valamilyen csoda folytán gyógyulni kezdett. – Pilláim lecsukódtak és mélyen a tüdőmbe szívtam a levegőt. – A Hospice minden halálosan beteg ember számára van fenntartva, de azt hiszem az utóbbi felmérések azt mutatják, hogy az édesanyja már nem beteg. Meggyógyult. – Egy mosoly született az ajkain. – Tudja egy orvosnak az a dolga, hogy meggyógyítsa a betegeket, de vannak olyanok, akiken már egyetlen gyógyszer sem tud segíteni. És tudja mi a legcsodásabb? Én tehetetlen vagyok, de az önök kezében valami egészen más gyógyír lapul. Ne féljen használni. Részvétem, ami a bátyjával történt, de azt hiszem ezentúl jobb kezekben lesz önöknél. A hétvégéig még elvégzünk néhány vizsgálatot, de ha minden így megy, a hölgy visszaköltözhet haza. Minden jót, Mr. Snyder! –Elindultam az ajtó felé, de nő hangja felcsendült. Akár egy andalító ima. – Ha azt hiszi innen már nincs kiút, csak pillantson fel az égre, hunyja le a szemét, hagyja, hogy a friss levegő átjárja a tüdejét és kezdjen el hinni! Mert nincs olyan állapot, ahonnan ne lehetne kijutni. Talán egyedül nem is megy, de maga nincs egyedül, sose feledje, Mr. Snyder. Egy ember sosincs egyedül.

Kedveseim!

Majdnem egy hónapos kihagyás után végre megérkeztem az új fejezettel! Ígérem összeszedem magamat! :D

Hihetetlenül hálás vagyok nektek és köszönöm szépen, hogy itt vagytok nekem!

És már csak négy rész plusz az epilógus, szóval már nincs sok hátra, de remélem elnyeri majd a tetszéseteket!

Puszi Kyra!