[22] A szerelem nem bűn
▄▄▄▄▄▄

● Talon ●

Ujjaim a baseball ütő szára köré fonódott, szemeimmel Reece-t figyeltem, aki egy gúnyos mosolyra görbítette az ajkait, majd meglendítette a labdát. A fehér golyó hihetetlen sebességgel száguldott felém, de még időben lendítettem meg a botot és a labda tehetetlenül csapódott a hálóba. Az ütéseket gyakoroltuk. Lane edző igencsak a szívére vette a csapat sorsát az elkövetkező szezonra.

Fáradtan vezettem ujjaimat fekete hajamba, de szemeimmel folyton felpillantottam az üres lelátóra. De ő sehol sem volt. Megdörzsölve a homlokomat, már csak annyit éreztem, hogy Reece megveregette a vállamat.

Annyi éven át éltem abban a tudatban, hogy az, ami bennem éledezett nem volt más mint az ördög vére. Az ereimben csörgedezett és minden egyes nap egyre inkább megmérgezte a szerveimet.

Féltem, sőt rettegtem attól, hogy a szüleim valaha tudomást szereznek róla. Én megpróbáltam. Annyi lánnyal próbáltam meg, de senkinél se éreztem semmit, nem hozott lázba egy szép arc, egy karcsú alak, de annál inkább lázba hozott az a vézna fiú.

Reece mosolyogva csapott a vállamra. Ő sosem ítélt el, bármi történt ő mindig mellettem volt.

Az edzésnek hamar vége lett. Az öltözőbe menet Reece valami hülyeségről beszélt, nem bírt foglalkoztatni, csakis az kegyetlen tekintet burjánzott a gondolataim között.

- Hallottad?

- Tessék? – Átkaptam magam felett a pólómat, egy kósza pillantással mértem fel Reece alkatát. Az izmai megfeszültek, amint áthúzta a pulcsiját a feje fölött, majd egy szemforgatással belehajigálta a cuccokat a táskájába.

- Mindegy, látom nem egészen jársz itt. – Reece egy kacsintás mellett szlalomozott ki mellőlem.

- Csak nem egy csaj csavarta el Talon Dale fejét? – Richard nevetve ordította át az öltözőt, fogalmam sem volt, hogy hallhatta meg Reece szavait.

Annyiszor játszódott le ez a jelenet már előttem, hogy néha már én is elhittem, hogy normális vagyok. De mégis, mikor tegnap kimondtam, életemben először Coco-ék előtt az igazságot, mintha egy mázsás súly gördült volna le a vállaimról. Fellélegeztem. Nem éreztem azt, hogy a torkomban ott élősködne egy gombóc, ami annyi éven keresztül emésztette fel az igazságot.

Megráztam a fejemet, de a fiúk tovább csesztettek, mindaddig míg ki nem érve az öltözőből a zaj elcsendesült. Reece vörös Cadillacje már eltűnt a parkolóból, viszont a fekete Audi kerekeinek dőlve Lucius Norton Blake elveszett noteszének a lapjai között, ujjai serényen jártak, míg a toll hangosan sercegett a megsárgult papírlapokon. Feje előre dőlt, míg a fekete fürtök az arcába zúdultak. Amint meghallotta a lépteimet gyorsan felkapta a fejét és elmosolyodott.

Lucius arcán ritka szépség volt a mosoly, hosszú ujjaival hátra túrta a fürtöket, míg én előhalásztam a kulcsokat, de még sietősen átnéztem a válla felett és vetettem egy pillantást a rajzra. A csapatot ábrázolta. Reece dobta az égbe a labdát, míg én háttal neki, erősen szorongattam az ütőt.

- Ott voltál? Nem is láttalak. – Az autó egy kattanással jelezte, hogy nyitva van. Lucius hátradöntötte a fejét, de nem állt fel az abroncsok mellől.

- Láttam, hogy kerestél. Figyeltelek titeket, egy csomó vázlatot készítettem. Utolsó lapjai a füzetnek. – Lekonyultak az ajkai. Egy apró mosolyt ejtettem meg. Már hetek óta emlegette, hogy a lapok egyre csak fogyatkoztak. – Mindegy. Merre megyünk?

Gyorsan pattant fel a földről, le se porolva a nadrágját, lazán bedobta magát az anyós ülésre és kíváncsian meredt rám.

- Titok? – Beindítottam a motort, mire a fiú csak egy szánakozó sóhajt hallatott.

- Ugyan, már Dale. Ne játszunk ilyet. – Egy lesajnáló pillantást vetett rám. – Szóval?

- Én ilyet játszok. Meglátod. Nemsokára ott leszünk.

Lucius konokul megrázta a fejét, viszont hazudhattam volna, de hihetetlen boldogság járta át a testemet. Az út viszont egy órába telt, mi mégsem bírtunk betelni az idővel, folyamatosan elmerültünk a szavakba és már csak arra lettünk figyelmesek, hogy a hatalmas felhőket a napsugarak megannyi színbe festették be. A fenyőfák fekete sziluettje megtört a napsugarak kókadozó fényeiben, melyek utolsó erejükkel törtek maguknak utat a fellegekben.

És megérkeztünk. Sosem éreztem azt, hogy különösebben vonzottak volna a csendes tájak, és a szép kilátások, ez mégis egyike volt a kedvenc helyeimnek. Még Reece-szel fedeztük fel. Egyszerű volt, nem éppen a romantikus óceánpart, nem is húzódott felettünk semmilyen csillagos ég. Egyedül a fenyvesek ölében húzódott egy aprócska tisztás, messziről még látni lehetett a Space Needle alakját, a hegyek fehér orma pedig kitűnt a távolban. Minden megbújt a fenyőfák gyantás illata mögött, talán az óceánpart se lett volna messze innen, de az ezerszínben tündöklő ég most mégis annyira megváltoztatta ezt a környezetet.

Lucius nevetve rázta meg a fejét, mosolyogva nézett rám, a füzetet ott hagyta az ülésen, míg ő megindult felém. Sosem szoktam meg azt az érzést, mikor jéghideg ujjai lassan a nyakamra fonódtak. Zöld szemeiben ott lobogott a buja szenvedély, a hajába túrva húztam magamhoz. Az ajkai egy szempillantás alatt az enyémekre fonódtak. Már nem gondolkodtam. Csak azok a makacsul sokat akaró ajkak töltötték meg az elmémet.

Hogy szokhattam volna meg ezt?

Hogy fogadhattam volna el?

Csendben dőltem a motorháztetőnek, míg az ő szenvedélyét lassan felváltotta valami gyengédség. Átfonta a kezeit a nyakamon és óvatosan simogatta a pihéket a tarkómon, míg az én kezeim keskeny derekára simultak. Lélegzete a számba olvadt, ágyékát éreztem magamon. Éreztem a vérünkben csörgedező elfojtott érzelmeket, minden úgy akart kitörni belőlünk, mint egy gejzírből a forrongó víz. Lüktetett bennem a vágy, az izgatottság, de ugyanabban a pillanatban rettegtem tőle, féltem mert sosem éreztem ilyet, sosem akartam ennyire valakit. Az egész életemnek az ura voltam, de amint megjelent Lucius, olyan erővel és magabiztossággal vette át tőlem a gyeplőt, hogy pislantani se volt időm.

- Ezért hoztál ide? – Súgta miközben ujjai már feltűrtek a pólómat és gyengéden cirógatták a bőrömet. A szavak a torkomon akadtak. Gyengének és sebezhetőnek éreztem magamat. Hatalmasat nyelve éreztem meg, hogy arcomat lassan elborította a vörösség. Meg akartam rázni a fejemet, de Lucius a tenyerei közé kapta az arcomat. – Ki gondolná, hogy Talon Dale elpirulhat?

Vörös ajkai duzzadtak voltak.

Nevetve ráztam meg a fejemet. – Nem ezért, csak...

- Előttem ne szégyelld magad, Talon – súgta halkan.

- Én nem vagyok olyan, mint te. Én rettegtem ettől az egésztől, folyamatosan attól féltem, hogy valaki észreveheti! – Fakadtam ki, de egyszer sem eresztettem el a tekintetét. – Még mindig azt érzem, bűn, amit teszek.

- Ez vagy te, Talon. Bűn lenne az, hogy szeretsz valakit?

Sosem mondtam ki a szeretni szót, de mi nem lett volna egyértelműbb annál, hogy szeretem őt?

- Én nem ismerem ezt az egészet.

- És szerinted én igen? – Lucius nevetve szakadt el tőlem, utána akartam kapni. – Előtted összesen két fiúval csókolóztam, mit gondolsz rólam?

- De te olyan más vagy...

- Mert elfogadom magamat. Mert elfogadom, hogy ez az, ami én vagyok, hogy ez az, amit szeretnék! Mikor egy lánnyal dugtál érezted ezt? – Nem fordult meg, az eget kémlelte.

- Sosem éreztem még ezt, Lucius. – Hátulról öleltem magamhoz. Felnevetve fordult meg.

- Mert akkor nem magad voltál, abba beleszoktál. De ezt kell megszoknod, ez vagy te. Nem akarom, hogy mellettem szégyelld magad, nem akarom, hogy gátlásaid legyenek, ez vagy te Talon! Ha akarsz engem, neked kell megtenned az első lépést. Én nem foglak bántani! – Ujjai az ajkaimra simultak.

Tomboltak az érzelmek. Szét robbantam, olyan más volt előtte állni. Lassan hajoltam az ajkai elé, a csók mámorító volt, magamhoz akartam szorítani, csakhogy soha az életbe ne kelljen eleresztenem őt. Lucius ujjai úgy dolgoztak, mintha éppen rajzolna, serényen, és gyönyört hagytak maguk után. Ő gyógyított meg. Ő volt a gyógyír.

▄▄▄

Olykor szüksége van az embernek a kikapcsolódásra, hogy mikor újból belesodródik a mindennapok forgatagába, legyen mire emlékezni. Legyen miután vágyakoznia.

Mikor beléptem a házba hallottam anya hangos zokogását, míg apa dühösen csörtetett el mellettem, kalapját a fejére tűzve pillantott rám.

- Cornelia! Nézd csak! Megérkezett a romlott fiad! – Apa dühösen csapta be maga mögött az ajtót. Elkeseredetten dobtam le magamról a cipőket és megindultam az ebédlő felé, nem tévedtem. Anya tehetetlenül roskadt az asztalokra, míg Amanda csendesen sürgött körülötte. Az ezüstpohárban már meg is pillantottam a whisky sötét színét. Amanda hirtelen pillantott rám, megrázta a fejét. Anya meg sem hallotta apa szavait, nem is sejtette, hogy itthon vagyok. Megfogadtam a tanácsát, csendben siettem fel a lépcsőre, míg az elmémben apa szavai csengtek. Romlott volnék?

Csak egy órát ültem az asztalom előtt, kezeimben Luciusnek vett fekete jegyzetfüzetet forgatva. Pontosan akkor, mikor anya hálószoba ajtaja becsukódott, Amanda feltárta az enyémet. Barna szemei szeretetteljesen simultak az arcomra, óvatosan tekintett le a kezemben szorongatott füzetre. Túlságosan lefárasztott az a néhány pillanat, időm se volt elrejteni.

Amanda közelebb lépkedett hozzám és egy lagymatag csókot hagyott a homlokomon.

- Ne is hallgass az apádra, Talon. Te egy csodás fiú vagy. – Mintha belelátott volna az elmémben, a kétes gondolatokat kikapkodta az agyamból. Egy fáradt mosolyra húztam az ajkaimat. A notesz kiesett az ujjaim közül és én beleborultam Amanda karjaiba. – Ne érezd...

- Amanda...

- Tudom, Talon! – A markába szorította az arcomat. Barna szemei könnyektől csillogtak. – De te így vagy csodálatos, sose feledd! Te így vagy Talon Dale.

Nem akartam elfeledni, emlékezni akartam rá, de mégis elfelejtettem, minden egyes nap elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy ki vagyok, megjátszottam magamat. Rettegtem attól, hogy csalódást okozhatok édesanyámnak, ő már így is túl sok terhet viselt a testén, nemhogy még engem is szégyelljen.

Hívőnek neveltek. És akárhányszor kapcsolt el anya a hírekről, ahol valami kapcsolat volt a melegekkel, akárhányszor hangoztatta, hogy ez a sátán műve, sose értettem meg. Isten miért engedi, hogy az emberek gyűlöljék egymást? Miért engedi azt, hogy valakit bőrszín, hogy valakit szexualitás miatt ítéljenek el? Miért engedte, hogy ez az érzés beleolvadjon az emberek szívébe, hogy a vérünkbe csörgedezzen az elítélés?

Féltem magamtól, nem értettem anno, miért nem akartam lányokkal randizni, nem értettem engem miért érdekeltek mindig a fiúk, miért találtam tizenöt évesen az egyik felsőbb éves sportolót helyesnek?

Elterültem a puha matracon, szemeimmel a plafont figyeltem. Kintről beszűrődött ugyan a hold és az éjszakai lámpások fénye, mégis olyan sötét volt minden. Emlékezni akartam a csókra, azon belül is Lucius érintésére, de nem ment.

Saját magamat emésztettem már évek óta, ebbe szoktam bele. Nem volt innen kiút. Anya sose hinné el, hogy örökre pár nélkül maradjak, azt viszont nem nézné tétlenül, hogy a fia rossz utakra tér. Mégis mi lett volna a helyes megoldás? El kellene hagynom őt? Hogy az utolsó mentőoszlop az életében darabokra zuhanjon, hogy egyedül éljen ebben a gyönyörű épületben? A gyűlölet emésztené fel magát. Öngyilkos lenne talán.

Elszörnyedve túrtam a hajamba.

Az első könny még bátran csúszott ki a szemeimből, még merészen szántotta fel a szárazságot. Lentről hallottam azt, ahogy Amanda elhagyta a házat, hallottam, ahogy az autó felbúg és a nő elveszik a sötét utcákon.

Feltártam az ajtót és csendesen sétáltam anya hálószobájába. A puha szőnyegen megannyi bontott üveg hevert, míg a levegőt megtöltötte az alkohol részegítő szaga, minden egyes bútor magába szívta már. Bűzlött a ház a romlottságtól.

▄▄▄

Szerettem volna elhinni azt, hogy az életem tökéletes volt, mint amilyennek talán a hétköznapokban látszott. Dühített a tudat, de egyben megnyugtatott a lenéző és közben irigykedő tekintetek serege. Megbújtam ezekben, megszoktam őket, már-már nem is reagáltam rájuk. Könnyű volt addig élnem, míg az egyetlen ember, aki előtt önmagam lehettem Reece volt. De megjelentek ők. Reece szívét elrabolta Coco, Lucius húga, Jan, aki talán egy fél évig az elkerülendő kategória volt számunkra, most mégis itt voltam előttünk, meztelenül, ismertek engem, legalábbis valamennyit belőlem.

Először féltem, de el kellett eresztenem a szerepet, a megszokást, ami a menedékemmé vált. Ki akartam húzni a gimnáziumi éveimet ebben a színdarabban, de tévedtem.

Érezni kezdtem, felnyíltak a szemeim, már nem éreztem azt, hogy bujdosnom kell, hogy el kell rejtenem önmagamat. Nem csak én éreztem, hogy valami közeledett, egy új fejezet, ami túlságosan türelmetlen volt, ahhoz, hogy kivárja a szezon végét, hogy a markunban tarthassuk a meghívót arra az egyetemre, amire mindig is vártunk. A változás szele túlságosan hamar jött. Összeroncsolt mindent, csak azért, hogy az újjá születés még megrázóbbá válhasson. Össze kellett törnünk ahhoz, hogy megérezhessük milyen érzés elfeledni a múltat, milyen érzés szabadnak lenni.

Akkor fogtam fel igazán, mikor apa a házunk nappalijában állt, anya a tenyerei közé temette az arcát, míg apa csendesen malmozott az ujjaival. Azt hittem történt valami a családunkkal. Apának rengeteg ismerőse volt, voltak köztük igazgatók, rendőr-parancsnokok, pontosan ezért kaptuk meg az értesítést mi, nem pedig a Snyder család.

Egy mosoly volt az arcomon. Egész nap a Téli Bálról beszéltek a lányok, fel voltak dobva. A boldogságukból valami belém is szállt, de az pont abban a pillanatban semmisült meg, amikor apa szemei rám tévedtek.

- Annyira sajnálom, Talon. – A hangja elcsuklott.

- Miről beszélsz?

Anya megragadta a férfi kezét, kék szemeit rám vezette és óvatosan felállt ülő helyzetéből.

- Kaptunk egy értesítést Reece bátyjáról. – Ujjai az arcomra simultak. – Graysont megölték.

És a változás szele elért minket. 

▄▄▄

Kedveseim!

Sajnálom a hosszabb késést, de ezentúl tényleg megpróbálok hetente résszel szolgálni!

Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész, még korábban ígértem egy Talonos fejezetet, szóval meg is érkezett végre-valahára! :)

És ha van kedvetek még tőlem olvasni nyugodtan kukkantsatok be A Bóbiták Hajnala című  történetembe! :D

Puszi Kyra!