[19]  Lucius Blake

▄▄▄▄▄

● Coco ●

Hetek óta nem beszéltem Reece-szel.

Elkerültük egymást. Míg ő szabadidejét próbálta minél többször a pályán tölteni, én visszacsöppentem egy hasonló állapotba, ami mindazok előtt történt mielőtt még megismertem volna őket.

Az udvaron ücsörögtem az ebédszünetben, mellettem Lucius elmerült a notesze firkálgatásában, míg Jan egyszerűen magába tömte a maradék szendvicsét. A diákok többsége próbálta magába szívni az ősz utolsó napsugarait és az ebédlő helyett a kellemesen hűvös udvart választották.

Óvatosan lestem a fiúra. Arca elmerült, mély ráncok kotnyeleskedtek a szemöldökei között, lustán rám emelte a szemeit, majd kisöpört egy tincset az arcomból tollas tenyerével.

Egy mosolyt csalva az ajkaimra belekukkantottam a füzetébe, de az abban a pillanatban fagyott oda. Lucius hirtelen akarta a tenyerét a rajzra fektetni, de azok a szürkés szemek már réges-rég lyukat fúrtak az íriszeimbe.

- Talon?

- Nem akarod kicsit hangosabban szétkürtölni az egész világnak? – sóhajtotta gúnyosan, majd a noteszt a táskájába csúsztatva el akart indulni, de még időben kaptam a kezei után.

- Hová mentek? – Jan azonnal közbeavatkozott és kérdőn pillantott fel a bátyjára.

- Szólnál a barátnődnek, hogy hagyjon békén?

- Ha nem vennéd észre még mindig itt vagyok! – ragadtam meg a csuklóját, mikor egyszerűen el akart surranni. Jan kérdőn felvonta a szemöldökét, de én csak lemondóan megráztam a fejemet. – Csak kérdeztem valamit.

- A rajzokról van szó? – Egy könnyed mozdulattal tüntette el a szendvicsét, majd szőke haját egy gyors kontyba tekerve, kék szemeit lassan levezetve bátyja kócos fürtjeiről, tekintete megakadt a fekete oldaltáskában lapuló noteszen. – Nem tudtad, hogy kit rajzolgat?

- Sikeresen elrejtette.

- Békén hagynátok végre? – Csattant fel a fiú és kitörve a markomból heves léptek mellett indult meg a lengő ajtó felé.

Jan lemondóan igazította meg fehér garbóját, de én nem tudtam ilyen könnyedén elfeledni a rajzot. Talon minden egyes vonása tökéletesen visszatükröződött a lapokról, azok a sűrű fellegekként füstölgő szemek, éles szemöldökei. Egyszerűen minden túlságosan élethűre lett ábrázolva.

Mintha az ő ujjai már érintették volna a fiú arcát, a lapokba rejlett bőrének puhasága, a kunkori fürtök selymes tapintása.

- Talon meleg? – Hitetlenül pillantottam Janre. A lány hatalmasra tágult szemekkel nézett felém, míg hosszúkás orrát kissé felhúzta. – Nem gondoltál még bele? Sose látod lányokkal, és egy olyan fiú, mint Talon!

- És Reece? Ő talán nem lehetne pont ilyen okokból kimenően meleg? – vontam kérdőre.

- Elutasított ugye? – Jan hangja egy pillanatra mintha megtört volna. Elkaptam róla a tekintetemet. Gyűlöltem visszagondolni arra az estére, amikor a fiú megalázott. Senkinek sem mondtam el, de Jan talán már túlságosan is ismert ahhoz, hogy titokban tudjam tartani. Kék szemei tőrként hasítottak az arcomba, el akartam fordulni és valami kényelmesebb témával előhozakodni. Mindenre emlékeztem. Reece undorodó szavaira, azokra az átkozott dühös betűkre! Mellkasom csupán a gondolatra is összeszorult. Annyiszor végigpergettem magamban. Ennyire félreértettem volna a szavait? A szemeiben megbújó érzelmeket? Nem értettem volna a gesztusait? Hiszen mindennel azt üzente, hogy ő is akarta!

Azon az éjszakán mégis a legrosszabb módon utasított el. Darabokra szakította a szívemet és egy próbát sem tett azóta azért, hogy valamivel jóvá tegye a tetteit.

- Reece ilyen, Coco. Megvárja, míg mindenki hátast dob tőle, ő pedig a legkegyetlenebb pillanatot választja ki, hogy összetörjön! – Ujjaival kisöpört néhány kókadt tincset az arcomból, míg szemei vészjóslóan villámlottak az emlékek hatására. – Hát most már hiszel nekem? Velem is így bánt, Coco! Azt hittem ismerem, hogy együtt vagyunk, aztán eldobott, mint egy elhasznált rongydarabot! Azt hittem és te is azt hitted, hogy ő más... de mégis ő a legrosszabb mind közül!

Nem akartam elhinni a szavait, de mégis gyógyírként kenegették megtört szívemet. Letöröltem egy könnycseppet, majd barátnőm ölelésébe veszve, hagytam, hogy az utolsó megtört darabkát is összeragasszam a szavaival. Reece volt a legrosszabb mind közül.

Végig ezt mantráztam magamban, míg szemeimmel a kopottas folyosókon vágtam át, hogy beérjek franciaórára. Margaret már felépült a betegségből és megszokottan piszkálgatta a szemüvege elé eső tincseket, míg szemeivel a körmeit leste, miközben Hilary Scott újabb friss pletykákkal bombázta a lányt.

Amint beléptem a terembe, Hilary egy gúnyos mosoly mellett pillantott az üres helyemre, majd tovább ecsetelte a lánynak a múlthéten történt eseményeket. Egy mosolyt passzíroztam ki magamból, amit Margaretnek szántam, de Hilary hirtelen csapott le rám.

- Nos? Zűr a paradicsomban? – Egy hatalmas buborékot fújt epres illatú rágójából, majd felvonta vékonyra szedett szemöldökét.

- Miről beszélsz? – sóhajtottam az asztalra könyökölve. Szájfénnyel borított ajkaira egy ördögi mosolyt varázsolt.

- Reece Snyder lecserélt végre? – Amint kimondta a fiú nevét a gyomrom azonnal apróra zsugorodva várta a magyarázatot. Oldalra döntöttem a fejemet, de mire választ kaphattam volna a tanárnő betipegett a magassarkúján.

Lecserélt volna?

▄▄▄

Haza felé menet hevesen meghúztam táskám pántját, míg szemeim előtt ott kókadoztak a tincseim. Nem bírtam elfeledni Hilary szavait és akárhányszor kántáltam magamban Jan mottóját nem tudtam kitörölni az elmémből a képet. Csupán fantázia az egész. De nem bírtam elhagyni az iskola területét.

Hirtelen fordultam meg. Szívem már a torkomban dobogott, a lábaim viszont egyenesen a baseball pályák felé vezettek.

- Hová mész? – Jan ujjai a csuklóm köré fonódtak. – El akartál kísérni a fiúk edzésére, ugye?

Némán bólintottam. Pontosan tudta miért siettem a pályához.

A kék széksorok pontosan ugyanúgy festettek a késő őszi napsütésben, mint mindig. Jan szemei végig fogságba tartottak, színük teljesen megegyezett a székek árnyalatával, fojtogattak, mintha ez a szín egyenesen mérgezte volna az öntudatomat. Leheveredtem az egyikre, míg szemeimmel egyenesen rettegtem a pályára lesni. Tudtam, hogy ott volt. Hallottam a hangját.

Jan kitárta a történelem könyvét és hátra dőlve, elveszett az aznapi tananyagban. Megdörzsöltem a homlokomat, majd követve a példáját én is előhalásztam a tankönyvemet, ám a szavak nem maradtak meg a fejemben. Erőszakkal tartottam a tekintetemet a fehér lapokon, mikor megéreztem magamon Jan ujjait. A lány megrázta a fejét, de késő volt. A szemeim felvándoroltak és pontosan azokba a mély sötét íriszekbe fúródtak.

Reece némán állt a pálya szélén, arcába mélyen belehúzta a baseball sapkáját, mégis tökéletesen láttam, hogy engem figyelt. Egy pillanat múlva már kocogott is fel a pályára.

- Miért kínzod magad?

Az ajkaimba harapva próbáltam levakarni az arcomról a grimaszt, de egyszerűen beleivódott a bőrömbe.

- Te nem kínoztad, ugyanúgy magadat?

- De most már tudom, hogy feleslegesen csináltam! Nézz rám, Coco! – Megragadta az arcomat, egy keserű mosolyra görbítettem az ajkaimat. – Reece egy makacs tuskó! Pontosan tudom miket mondtam neked délelőtt, de akkor a féltékenység beszélt belőlem! Mindannyian látunk, Coco. Reece érez irántad valamit, csak magának is képtelen bevallani! – Az arcomra simult a tenyere, egy apró mosollyal tűrt egy fürtöt a fülem mögé. – Hagyj neki időt, egyik fiúnak sem tesz jót, ha látja, hogy egy lány isteníti!

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Tedd féltékennyé! – Súgta vigyorogva.

Megforgattam a szemeimet és pillantásom pont akkor vándorolt arra az átkozott pályára, amikor Taylor Wade megragadta az ütőpálcát. Azonnal felpattantam a helyemről és arrébb lökve Jant sietősen akartam elhagyni a kilátót.

- Coco?

- Nem akarok senkit se féltékennyé tenni, Jan! Oké? Megértettem, nem kellek neki! Talán pont így jó ez az egész! A Tayloros ügy után, nem is tudom, hogy gondolhattam egyáltalán Reece-re. – Hevesen szívtam magamba a gyantás levegőt. Jan ujjai a csuklóm köré fonódtak.

- Ne hagyd, hogy Taylor Wade tette befolyásoljon!

- Csak pihenni akarok, fiúk nélkül! Szerelem nélkül. – Némán szemléltem az ujjaimat, felnyújtottam őket egészen az égig, éreztem a köztük száguldó, vágtázó levegőt. A fürtjeimbe kapott, táncra perdített és hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy Jan és én nevetve perdültünk meg a szél karjaiban. Lehunyt szemmel élveztem a gyengéd érintést a bőrömön, de a pillanat ugyanúgy szállt tova, ahogy megérkezett, egyedül a mosolyt hagyta az ajkainkon.

A lány szeretetteljesen vont magához.

A gondolatok, Taylor Wade rút tette is a szellő hátán vágtázott el tőlem, mégsem bírtam szabadulni attól a jég kék tekintettől.

Megmérgezett.

▄▄▄

Sóhajtva dobtam le magamat az ebédlőben Lucius mellé.

- Történelem? – Fel se nézve intézte hozzám a szavait.

- Szerintem egész jól sikerült. Fizika? – A sült krumplimat belemártottam a ketchupba, majd felnéztem a fiúra, aki a fürtjeibe fúrt ujjakkal vont vállat.

- Elbasztam.

- Mit is basztál el? – Jan egy hatalmas robajjal érkezett meg mellém. Szőke fürtjei megint körbelengték az arcát, de ezúttal hagyta, hogy természetes hullámokban omoljanak a vállaira.

- A fizikámat. És hogy álltok a szezonnal? – Egyszerre néztünk Talon és Reece irányába.

Köhintve nyeltem le a krumpli darabot. Talon összeborzolva a hajamat, ledobta magát a fiú mellé, Reece pedig kényelmesen elhelyezkedett velem szemben. Képtelen voltam ránézni.

- Edzünk. De szerintem jól fogunk nyitni. Már csak néhány hónap! Várjátok már? Drukkolhattok. – Talon egy sült krumpli darabot dobott a szájába.

Egy halvány mosolyra húztam az ajkaimat. Jól éreztem magamat velük, mégsem bírtam eltekinteni afelett, hogy Reece itt volt velem. Szembe velem. Gyűlöltem, hogy csak ez járt az elmémben. Hogy nem bírtam kiverni a fejemből.

- Minden okés? – Talon mély hangja szűrődött a dobhártyámba.

- Persze, csak elfáradtam.

- És fiúk? Mentek a Téli Bálra? – Jan az asztalra könyökölt. Úgy tűnt, mintha közte és Reece között sose történt volna meg az a viszály. – Tudom, Lucius, te nem mész. Oliver megy. Ti?

- Nem. – Talon gondolkodás nélkül vágta rá. – Oliver is csak azért megy, mert ott vagy te.

- Ez a végzősök bálja, miért nem mentek el? Utolsó évetek itt az Eastlake-ben, már-már hagyománynak számít. És szerintem lenne néhány vállalkozó, akik elmennének veletek. – Lucius gúnyos nevetése azonnal megszakította Jan szavait. – Coco elmenne veled, Lucius.

- Ugyan már, Jan. – A fiú hitetlenkedve rázta meg a fejét, míg lemondóan intett felém.

- El sem hiszem, hogy ilyen nyomorék barátaim vannak, akik még egy számukra rendezett hagyományos rendezvényre se képesek elmenni! – Sóhajtva mosolyodott el, majd egy apró csókot nyomva a mellénk heveredő Oliver ajkaira, egy ördögi mosolyra húzta az ajkait, megbökte a fiút, aki már réges-rég beletemetkezett az ebédjébe. De feleszmélve le is öblítette a falatot.

- Coco! Pont most kérdezte meg tőlem Richard, hogy van-e párod a Téli Bálra.

Tekintetem azonnal a szőke srác felé vándorolt, akinek a szemei pontosan az én hátamat fixíroztak. Hatalmasat nyelve pillantottam körbe a társaságon, de Reece mélyen a táljába temetkezett. Egyedül Talon vigyorodott el.

- Richardnak tényleg bejössz. – Kontrázott rá a fiú.

- Meg kellene próbálnod vele! – Jan áthajolt barátja válla felett és egy mindent tudó mosolyban részesített, de még időben ráztam meg a fejemet.

- Biztos van egy csomó végzős csaj, aki elmenne vele. – Előhalásztam a kulacsomat és egy hatalmasat kortyoltam a hűs folyadékból, le kellett hűtenem forrongó testemet.

- Csalódott lesz. – Oliver nevetve harapott a csirkéjébe. – Tényleg tetszel neki. Mit mondjak neki? Nemet mondtál?

- Hogy van már párom! – Vágtam rá a hirtelen.

- Igazán? És ki lenne az? – Reece mély hangja kizökkentett a felindulásomból. Az ajkaimba harapva próbáltam valamit kieszelni és minden reményemet a maradék két fiúba vetve meredtem, hol Luciusra, hol pedig Talon szürkés szemeibe. Gyűlöltem, hogy Reece ennyire gúnyosan és lekezelően beszélt velem. De azt tudtam, hogy semmiképp se akartam Richarddal elmenni a bálba.

- Én elviszlek.

- Micsoda? – Reece hitetlenül nézett Talonra, de ő már elégedetten hátravetette magát.

- Hogy is ne vinnék el egy ilyen gyönyörű lányt, mint Coco? – Mosolyodott el.

Hangosan felnevetve kaptam be egy sült krumplit és győzelemittasan néztem Reece pajkosan csillámló fekete gyémántjaiba.

- Mondd, hogy Talon a párom. Mindkettőnknek jót fog tenni egy kis kiruccanás. – Hirtelen dőltem előre, ugyanis Jan áthajolva Oliver felett, hevesen a karjaiba vont.

- Annyira örülök neki, majd válogassunk együtt ruhát! – Halványan bólintottam a szavaira. A lány elkapta rólam az ujjait, majd visszatérve a szendvicséhez egy apró mosollyal figyelte Olivert, aki hatalmas vehemenciával beszélt valamiről, ami éppen aznap történt meg vele.

Csupán arra lettem figyelmes, mikor Lucius megdobott egy papírgalacsinnal. Kérdőn akartam ránézni, de addigra már egy forró tenyér olvadt a sajátomra. Ijedten vesztem el azokba a mély-sötét szemekbe. Richard nem viccelt. Tényleg velem akart elmenni a bálra.

Egy szégyenlős mosoly mellett kapta el az ujjaimról a sajátját, majd gyengéden a hajába fúrva őket lenézett rám. Mintha abban a pillanatban kereste volna a megfelelő szavakat és addig csupán valami hablatyolás szökött ki vékonyka ajkai közül. Az asztal köré csend telepedett, Jan kíváncsian figyelte a szőkét, míg ujjai között a rám hajított galacsint nyomogatta.

- Bocsánat, hogy így rád törtem...

- Semmi baj! – Kényelmetlenül haraptam az ajkaimba, körbe akartam kémlelni a társaságot, de mindenki néma csendben figyelt minket, egyedül Lucius ujjai sercegtek a papírlapon, szemei hol ránk, hol pedig a lapokra vándoroltak. – Segíthetek valamiben?

- A Téli Bálra van már párod? Mert én nagyon örülnék, ha eljönnél velem – fűzte hozzá halkan. A szívem azonnal megszakadt, amint a fiú reményteljes szemeibe pillantottam. A szavak, pedig azon nyomban az ajkaimra fagytak. Hogy sérthettem volna meg ezek után?

- Coco az én párom, bocs Richard, de ezt már lekésted! – Talon bekapott egy falatot és kihívóan meredt a csapattársára. A fiú arca azonnal rózsaszín-árnyalatokba futott, majd valamit hebegve fordult meg és sietett ki a lengő ajtókon. Dühösen meredtem Talonra, de a fiú mit sem sejtő vigyorban részesített.

- Hogy lehettél ekkora paraszt?

- Csak elmondta neki az igazat – szúrta közbe Reece. Pillantásom élesen szökött a fiúra.

- Te maradj ki ebből! – Vágtam rá, de a fiú addigra már besöpörte a cuccait a táskájába.

- Na megyek! Sziasztok!

Meghúzta a pántját és el is tűnt a lengőajtók mögött.

Sóhajtva hunytam le a szemeimet és magamba szívtam a zsíros csirkehústól bűzölgő levegőt, majd megrázva a fejemet bekapva az utolsó falatot én is a táskámba söpörtem a cuccaimat. Intéssel indultam meg az ajtók felé. De ott egy nem várt személybe botlottam. Reece szemei azonnal megakadtak rajtam, a szemeiben égett valami furcsa tűz. Ajkait összeszorítva lágyított a táskájára mért szorításon, majd egy hangos sóhaj mellett a vállára dobta és megragadta a kezemet. Csupán néhány perc volt már a szünetből. A diáksereg lassan vándorolt ki az ebédlőből, elárasztották a folyosókat. Akkor eszméltem fel, mikor szemeim előtt feltűnt egy mocskos mosórongy és a takarító szertárban terjengő vegyszerek szaga az orromba kúszva csábított ki a gondolataimból. Hitetlenül néztem a fiúra, de ő már leheveredett az egyik vödörre és hosszú ujjait nagy vehemenciával fúrta a fürtjeibe.

- Mi a baj? – Egy másodpercre elfeledtem a külön töltött heteket és csak az járt a fejemben, hogy ő rosszul érezte magát. – Reece?

- Sajnálom! – Fekete szemei felnyíltak, hosszú, íves pillái pedig már-már összeragadtak. Elmosolyodva térdeltem elé. – Hiányzol, Coco! Én nem akartam ezt, én nem akarlak elveszíteni.

- Kellett a külön töltött idő. Mindkettőnknek.

A fiú csak egy hitetlen nevetéssel ajándékozott meg, majd egy apró mosolyra húzta telt ajkait. Valahogyan minden egyes tette feldúlta a bensőmet, orkánként szakította szét a szívemet, melyet ez alatt az egy hét alatt akartam rendbe szedni. És akármennyiszer is ismételtem, hogy ő volt a legrosszabb mind közül, egyszerűen nem tudtam hinni benne. Ő volt a legkülönlegesebb, a legcsodálatosabb. Gyűlöltem a magamban lakozó szörnyeteget, ami nem tudott meggyőzni arról, hogy Reece talán nem az volt, akinek hittem. De mindez hazugság volt. Tudtam mélyen, éreztem!

- És ennyi elég volt? – súgta halkan.

- Egy nap is elég lett volna.

- Kerültél! – Kiáltott fel hirtelen. – Kerestelek, de te folyamatosan eltűntél, vagy pedig egy pillantásra se méltattál. Már akkor tisztázni akartam mindent, de... - Magába fojtotta a szavakat. – Barátok?

- Ugyan már, Reece. Mindig is a barátod voltam. Az is vagyok. – Felállva megigazítottam a ruháimat, majd lenézve a fiúra, próbáltam mélyen a szívembe zárni azokat a fránya érzelmeket. Lakattal zártam le a ketrecüket, de mintha még így is találtak volna kiutat, mert akárhányszor ért hozzám Reece, a bőröm sisteregni kezdett, száguldott az ereimben, felfalt. És én nem tudtam, mit tenni ellene.

▄▄▄

Hétvégén anya egy hatalmas tál pattogatott kukoricával egyensúlyozott a konyhába. Arca felderült, ahogy megpillantott minket a kanapén. Összekötötte a fürtjeit, majd közénk fúrva magát azonnal a távirányítóért kapva be is kapcsolta a TV-t.

Indiana Jones.

Anya kedvenc filmje volt. Unottan pillantottam fel a plafonra, mikor meghallottam a jól ismert zenét, de egy szót sem akartam szólni. Olyan régen ültünk így össze, hogy zavarban éreztem magamat, nem akartam, hogy rosszul süljön ki.

Anya mosollyal az arcán figyelte a változó filmkockákat, míg az én ujjaim lassan fonódtak a kukorica darabkák köré, majd unottan a számba dobtam. Apa sóhajtva döntötte hátra a fejét és csupán egy pillanatra ért össze a tekintetünk, engem mégis megnyugtatott az a kettő, szemüveg lencse mögött csücsülő szempár.

Apával mindig olyan más volt a hangulat film nézés közben, nem éreztem erőltetettnek, úgy gondoltam, hogy azokban a percekben mindketten élvezettel figyeljük a képkockákat. És ezen anya utolsó szavai sem segítettek hozzá. Mindig is tudtam, hogy az ő szívéhez örökké közelebb fog állni Amanda, annak ellenére, hogy tudtam: engem is szeret.

Csupán akkor eszméltem fel, mikor már a vacsora asztal körül sündörögtünk. Anya elém helyezte a leveses tálat, valami semmiségről fecsegett. Apa szórakozottan nyomott egy puszit a nő fejére, aki csak pirulva helyezkedett el mellém, zöldesbarna szemei az enyémekbe mélyedtek. Fekete haja egy szoros lófarokba volt fogva, kissé oldalra döntötte a fejét, ujjai ugyan egy pillanatra értek csak az arcomhoz, mégis sikerült kizökkentenie a gondolataimból.

- Jó étvágyat! – súgta halkan, majd bekapta az első falatot.

Így telt a szombat esténk. Nevetéstől fűtötten, egy családban éreztem magamat. Egy igazi családban.

A hetemet pedig egy hatalmas mosollyal kezdtem. A nyakam köré tekert sál mögül lestem az utcára, ahol meg is pillantottam a busz sárgás fenekét. Lekéstem. Szitkozódva kapartam elő a telefonomat és az időre pillantva kidülledt a szemem. Hogy késhettem ennyit? Jan számát keresgélve futottam a buszmegállóba, mikor az emlegetett lány csilingelő hangja beszűrődött a készülékbe.

- Elindultál már? – Sziszegtem halkan.

- Most kanyarodok ki az utcánkról. És látlak is! Lekésted a buszt? – Nevetését hallgatva nyomtam ki a telefont és egy suta intés után huppantam be a meleg Ford üléseibe. A lány egy hatalmas vigyorral köszöntött. Kifogástalanul festett, mint a napok általánosságában. Szőke haja egyenesen verdeste a vállait, míg testét egy bézs kabát fedte. – Nem vall rád, hogy lekésd a buszokat! Sőt még kilencedikben pont emiatt nem akartál velem együtt járni, mert tudtad, hogy lefogom késni minden egyes áldott nap azt a kicseszett járműt! Történt valami?

- Nyugodt családi hétvége. Nem megszokott.

- Meghívnálak hozzánk, de tudod, hogy nálunk annál inkább! – Nevetett fel egy mosollyal a szája szegletében. Vigyorogva ráztam meg a fejemet. – Mr. Bean az ágyamra kakilt.

- Micsoda? – Hangos nevetés tört elő belőlem.

- Pontosan! Ezért vagyok még inkább késésben, reggel mit sem sejtve keltem ki az ágyamból! Észre se vettem, csak akkor mikor Lucius megemlítette, hogy bűzölög a paplanom. – Drámaian megrázta a fejét, kék szemei csak egy szempillantásra szakította le az útról, hogy rám vethessen egy kósza pillantást. Mindentudóan húzta fel a szemöldökét. – Csak nem kiöltöztél?

- Mindig így öltözködöm.

De a lány csak legyintett egyet.

Beérve a suliba a folyosókon már csend honolt, elköszöntem a lánytól és futó lépések mellett siettem biológia órára. Gyűlöltem késni. Ahogy minden szempár lassan rám vándorolt és ezen a tanárnő sem segített. Elnézést kérve temetkeztem a füzetembe.

Már csak ebédszünetben találkoztam Jannel.

Sóhajtva vetettem le magamat melléjük. Talon elmélyülten magyarázott valamit a firkálgató fiúnak. Észre se vették, hogy leheveredtem a fikusz melletti asztalhoz. Csupán akkor emelték rám a szemeiket, mikor korántsem feltűnően köhintettem egyet. Talon zavartan túrt a fürtjeibe, de ádáz mosolyával megpróbált félrevezetni.

- Hát ti? Miről beszélgettetek?

- Erről-arról – motyogta Talon. – Milyen volt a napod?

- Gyors témaváltás! – Mosolyogva könyököltem az asztalomra. Mindketten zavartan tekintettek rám, pedig egyszerűen viccből említettem meg. Mit sem sejtve nyúltam a villámhoz és egy falatot a szájamba csempészve hol az egyik, hol pedig a másik fiúra vándoroltak a szemeim. Tisztán emlékeztem Jan állítására, de egyszerűen nem akartam elhinni. Lehetséges lenne az, hogy Talon meleg volt? Ugyan nem ismertem túlságosan, mégsem bírtam belőle kinézni, nem mintha Lucius különösebben annak festett volna.

A rajz füzetét az asztalra helyezve nyúlt a kulacsáért.

- Miért nézel így? – Összevonta sűrű szemöldökét. Fürkészve figyeltem őket, majd bekapva egy újabb falatot, elhatároztam, hogy kifaggatom Luciust. Őt már túlságosan régóta ismertem ahhoz, hogy ne szúrjam ki azt a picurka változást. – Most elhatároztál valamit? Látom az ádáz csillogást a szemeidben.

- Ugyan már.

- Azt hiszed hazudhatsz nekem? – Súgta kihívóan.

- És te azt hiszed, hogy elrejthetsz előlem bármit is?

Lucius hitetlenül dőlt hátra. Az ajkaiba harapva túrt vállait verdeső hullámos fürtjeibe. Lucius egy gyönyörű fiú volt, tisztán emlékeztem az első pillanatra, mikor megpillantottam. Megbabonázott. És el sem bírtam képzelni, hogy ő és Jan hogyan is lehettek testvérek. Leginkább a hajszín tévesztett meg, de a későbbiekben fény derült Jan hajfestésére.

Voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, hogy szerelmes voltam belé, de az érzelmek egy idő elteltével elhalványultak és csupán annyit láttam az egészből, hogy Lucius az egyik legjobb barátommá változott.

- Iskola után szabad vagy?

- Komolyan mit akarsz tőlem? – nyafogva dőlt hátra. Talon persze csendben evett eközben, de őt sem bírtam szem elől téveszteni. – De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, menjünk az astridba.

- Miért mentek ti az astridba? – Jan és Oliver egyszerre huppantak le mellénk, de egy egyszerű legyintéssel zártam le a témát.

Felpillantva a tálamból a lengő ajtó felé kaptam a szemeimet, de Reece sehol sem volt. Kíváncsian fordultam Talonhoz.

- Reece? – Súgtam halkan. A fiú szürke szemei azonnal rám vándoroltak.

- Az anyja rosszul van. Nem jött suliba. Balhézott a húgával. – Sóhajtva hunyta le a szemeit.

- Beszéltél vele?

A fiú némán bólintott. A szívem azonnal összeszorult a gondolatra, hogy Reece már megint egyedül volt és szenvedett.

A nap végére viszont kaptam tőle egy üzenetet, ugyan nem tartalmazott sok mindent, egyszerűen a hogy létem felől érdeklődött. Pont akkor, mikor az ő élete hevert romokban egy mély gödörben.

Lucius csendben rugdosta maga előtt a kavics darabokat, váll táskája zöld kabátját verdeste, míg szájában egy cigaretta füstölgött. Egy szálat elcsórva tőle én is rágyújtottam. Szükségem volt rá.

- Mi van Reece-szel? Ő írt? – Belerúgott egy kavicsba, ami bukdácsolva csúszott a száraz fűcsomók közé. A hideg szél belekapott a fürtjeimbe, még inkább a sálamba akartam temetkezni, de felszállva a járműre, már nem éreztem annyira fullasztónak a kinti hideget.

- Családi problémák. Nem tudom, hogy segíthetnék neki. Mintha ki akarna zárni ebből az egész dologból, de közbe mégis maga mellett akarna tartani. – Értetlenül szívtam magamba a levegőt. – Nem értem, érted? Konkrétan összezavar! Mintha ő se tudná mit akar, az egyik pillanatban egy egész héten keresztül ignorál, a másikban bocsánatot kér, a harmadikban pedig megaláz!

Lucius kék szemei az enyémekbe mélyedtek. – Fél. Tudod, hogy szar a múltja Coco. Belegabalyodott. Azt hiszi jó, ha távol tart magától, mert akkor nem kerülsz bele ebbe az egész kalamajkába. Tudod kik voltak a szülei? – Megráztam a fejemet. Lucius abban a pillanatban rántott le a buszról és sietősen indult meg a temető felé. Kérdőn figyeltem hullámos fürtjeit, de a következő pillanatban már egy sírkő mellett álltunk. Tisztán emlékeztem rá. Apa mesélt róla nemrég.

Jack Snyder neve cirka betűkkel volt felvésve a kődarabra, míg Lucius előkapva a rajz füzetét egy gyors skiccet készített a sírkőről, majd felvezette ráma a szemeit.

- Jack Snyder. Egy bandaháborúban vesztette el az életét. Mélyen a maffiában lubickol az a család, Coco. Reece bátyja ugyanúgy követte az apja példáját, nyílt titok a család mibenléte. Reece apját a saját házukban ölték meg, a család szeme láttára, egy jelet küldtek, de úgy látszott, hogy Grayson, Reece bátyja nem sokat tanult belőle. – Elindult a temetőben, a hangja gyengéd volt. – Gondolom értesültél róla, hogy a bátyja elutazott és hallottál a gyilkosságról? Nem itt Seattle-ben történt, egy gazdag faszit kinyírtak.

- Honnan veszed, hogy Reece bátyja volt az?

- Reece bátyja Mexikóban van most. – Vágott közbe Lucius. – Talon mesélt egy-két dolgot, aztán elcsíptem néha, ahogy Reece-szel beszéltek. Meg alapvetően mindent megfigyelek, Coco. Művész vagyok. Megfigyelő.

Lehunytam a szemeimet. Emlékeztem Reece bátyjára, az arcára. Hiszen nem tűnt kegyetlennek! Olyan volt, mint Reece, csodálatosnak tűnt. Mégsem volt az. A hirtelen rám háruló tudástól megszédültem, de Lucius ujjai még időben szaladtak a karomra. Hagyta, hogy a karjaiba omoljak. Azonnal megéreztem kellemes illatát, valahogy megnyugtatott a közelsége. Mélyen magamba szívtam az illatát, ujjaimat a tarkójára simítottam. Szükségem volt rá. És csupán ennyi idő múltán éreztem meg azt, hogy mennyire, de mennyire sokat jelentett nekem ez a fiú.

Lucius lehunyt szemekkel ejtett meg egy halvány mosolyt, míg ujjai a fürtjeimben bóklásztak. A mellkasára borulva élveztem az érintését, nyugalommal sűrítette meg a szerveimet és ugyan a fagyos szelek ostrom alá kerítettek, én mégsem éreztem meg a fagyot. Zúgtak az ágak, egy varjú károgva zúgott el felettünk, és hallottam a motor dörmögését az utakról.

- Mi van közted és Talon között? – Ezt már akkor kérdeztem, mikor az utcájukhoz érve megpillantottam a domb alján a saját házunk sziluettjét. Lucius elmosolyodva rázta meg a fejét.

- Tudtam, hogy kérdőre fogsz vonni, de nem mondok semmit. Talon elmondja, ha el akarja.

- Meleg? – Oldalra döntött fejjel pillantottam éles vonásaira, heves állkapcsára, mely úgy zúgott le, mint egy hegyes hegygerinc. Hosszúkás orrán megcsillantak a szürkés fények, pillái mögül lesett fel rám. Nem mondott semmit, de én láttam a szemein.

Az ajkaimba harapva öleltem meg utoljára, majd sietősen szaladtam le a dombról. Éreztem magamon a pillantását és csupán akkor néztem fel a fiúra, mikor ő már eltűnt a házuk vastag falai mögött. 

▄▄▄

Kedveseim!

Megszeretném köszönni a folytonos támogatást, amit kapok tőletek, higgyétek el nagyon sokat jelent!

És ugyan múlt héten nem sikerült összehoznom egy új fejezetet, most egy extra hosszúval jelentkeztem, szóval nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek!

Puszi Kyra!