[16]  Viszonzatlan pillantások

▄▄▄▄

● Reece ●

Az edzés nem a szokásos mederben folyt, mindenki érezte, hogy a hangulat megváltozott. Ugyan, amint a markomban fogtam a labdát az agyam kikapcsolt és csak a játéknak éltem, mégsem bírtam megfeledkezni arról, hogy Taylor valamilyen szinten a barátom volt. Ennyire nem ismertem volna a saját barátaimat?

Megtöröltem a homlokomat és magamba szívva a levegőt egy hatalmasat lendítve dobtam el a labdát, Talon egyszerűen kapta el. A játék elgyengített, csupán akkor eszméltem fel, mikor a karom már sajgott a dobásoktól és Lane edző a helyemre állította Richardot.

Fáradtan túrtam a hajamba és leheveredve a kispadra azonnal az üvegért kaptam. Szemeimmel a játékot figyeltem. Imádtam minden egyes pillanatát, de a gondolatok nem hagytak szabadulni. Láttam magam előtt Coco arcát, láttam azokat az átkozott könnyeket és ezek után ő akarta bebeszélni nekem azt, hogy jól érezte magát?

Az edzésnek hamar vége lett.

Otthon pedig újból csak annyi fogadott, hogy Tiana a szobájában magolta az anyagot, addig bátyám megint felszívódott.

Ledobtam a földre a táskámat és megindultam húgom szobája felé. Mint mindig, a lány most is egy hatalmas pólót húzott magára, míg lábait egy kockás pizsama alsó fedte. Óvatosan pillantott fel rám, majd egy apró mosolyra húzva az ajkait felállva az ágyról azonnal megindult felém.

- Csináltam ebédet. Molly anyja mutatott néhány könnyebb receptet. – A konyhába sietett. – Kérdezgetett felőletek, hallott Grayson balesetéről és felajánlotta, hogy szívesen segítene nekünk! – Egy pillanatra vezette rám a szemeit, majd öntött egy pohár narancslevet és letelepedett mellém. – Mit gondolsz?

- Mégis miben tudna segíteni? – Felszúrtam egy csirkedarabot a villámra. Tiana azonnal lehajtotta a fejét és hagyta, hogy a göndör fürtök a szemei elé zúduljanak. Az ajkaiba harapva emelet rám újból éjsötét szemeit és megvonta a vállát.

- Nem tudom. De kell a segítség, Reece!

- Tiana...

- Anya nem fog kijönni a rehabról egy ideig, évekig bent fogják tartani, Reece. Te elmész...

- Nem megyek sehova, Tiana! – Szúrtam közbe. A lány egy pillanatra megfagyott a mozdulataiban és arcát felém fordítva vonta össze a szemöldökeit.

- New Yorkba akartál menni. – Suttogta halkan, a poharat az asztalra helyezve felállt a helyéről. – Ez az álmod.

- Ti meg a családom vagytok, nem hagyhatlak itt.

A lány szemei azonnal könnybe lábadtak és hevesen megrázta a fejét, közelebb lépve megragadta a tenyeremet. Ajka egy pillanatra rezdült csak meg.

- De...

- Itt kell maradnom, Tiana. Így lesz a legjobb.

▄▄▄

Felnéztem a mennyezetre, majd visszavezettem a szemeimet a tanárnőre, aki egy elegáns kosztümben állt meg a tábla előtt és hosszú ujjaival óvatosan ragadta meg a krétát, csakhogy egy pillanatra se érhessék el a porszemcsék a ruháját.

Amint kicsöngettek mindent belesöpörve a táskámba kitörtem a folyosóra és egyetlen egy lányt kerestem a szemeimmel, pontosan tudtam, hogy most végzett fizikával. Meghúzva a táskám pántját áttörve a tömegen azonnal kiszúrtam. Jan lassan ment mellette, míg valamiről elmélyülten magyarázott, de amint megpillantottak a jegeskék szemei, arca egy grimaszba futott. Coco pedig abban a percben emelte rám csillámló szemeit.

Ajkait egy halvány mosolyra húzta és elköszönve a lánytól megindult felém.

De nem tudtam megfeledkezni róla, akármennyire kényszerítettem magamat nem tudtam elfeledni a pillanatot. Coco úgy akart tenni, mintha mindaz, amit láttam, ami azon a napon történt sosem létezett volna. El akarta feledni, megpróbált minket is belekényszeríteni ebbe a szerepbe, de egyszerűen nem ment.

Csillámló tekintettel nézett fel rám, majd megvonva a vállát megindult a szekrénysorok felé. A szavak a torkomon akadtak, egyetlen egy fránya szó sem bírt kiszökni az ajkaimról, mintha megnémultam volna. És az emlékek csak áttörték az elmémet. Nem velem történt meg, akkor miért érzem magamon azokat a mocskos szavakat? Miért érzem én, hogy minden diák a suliban megvető tekintettel méreget?

Csendben siettem a lány után. Nem voltam biztos a szavaimban, most az egyszer éreztem meg először azt, hogy féltem a válaszától.

- Coco?

Mikor megállt a kék szekrénye előtt kérdőn rám emelte a szemeit. – Igen?

- Fél tizenegyre érted megyek.

- Holnap suli, Reece.

- Csak egy kis időd adj nekem! – Súgtam oda neki, mire egy halvány mosoly mellett megfordult és megvonta a vállát.

- Ha egy percet is késel visszamászok az ablakon.

- Sikerülni fog nélkülem? – Kiáltottam utána, mire a válasza csak egy harsány nevetés volt.

- Ezek után etess be engem azzal, hogy csak a barátod. – Hirtelen meredtem Talonra, aki unottan tekerte a nyaka köré a sálját. – Komolyan? Fél tizenegyre beszervezel egy találkozót vele és még el is kobozod a bátyád kocsiját? Rád se ismerek.

- Coco a barátom, megérted ezt te valaha?

Talon lemondóan megrázta a fejét, de az ajka szegletében mégis megjelent egy apró mosoly és haját hátra csapva elindult a kijárat felé. Mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Maga Taylor Wade is, a fiú ott állt előttem. Megdörzsölte a homlokát és hirtelen meredt a szemeimbe. Arcát ellepték a lilafoltok. Egy féloldalas mosolyt megeresztve indult meg felém. Fáradtság vegyült a tartásában, tekintete mérgező volt.

- Reece Snyder? Hiányoltalak a kórtermemből. – nevetett fel halkan, majd az ajkaiba harapva szisszent fel, mikor fel akarta emelni a kezét. A mosoly lassan olvadt le az ajkairól és a szemeiben már nem tükröződött más csak harag. Kék szemeiben dúlt a vihar, a kétségbeesett düh, az erő, amivel a kettő érzés egymással vetekedett. Mint az őrjöngő óceán és a sziklaszirt küzdelme. Végtelen. Halk nevetés tört elő az ajkaiból, a szemei üvegesen meredtek hol rám, hol pedig az ökle alatt recsegő szekrényfalra. Hosszú fekete szempilláin megcsillantak a könnyek, a tehetetlenség könnyei, melyek forró lávaként szántották fel lilás árnyalatokkal telehímzett bőrét. Én tettem ezt vele. Én dörzsöltem le az arcáról a gőgöt, a bűnt. – Tönkretettél. Mindenem megvolt Reece. Minden kurva dolog stimmelt az életemben! Tönkretetted, tönkretettem a saját életemet! Én voltam az, nem is te! Én! Én!

Arca elsápadt, ökle véresre dörzsölődött, lehunyta a szemeit és felnézve megrázta a fejét.

- Nem akartam ezt, Reece! – súgta oda halkan megdörzsölve a szemeit. – Nem akartam, hogy mindenki gyűlöljön. Azt hittem...

- Azt hitted élvezi? – Egy pillanat volt az egész, ujjaim csak egy pillanatra ragadták meg a gallérját, de Taylor meg se mozdult, mintha a gondolat felették volna az ép eszét.

- Azt hittem tetszik neki – susogta halkan és egy pillanatra se hederített oda, amikor valaki erőteljesen meglökte a táskáját. Nem az a fiú volt, aki az eset előtt volt.

- Ha azt mondta elég, hogy gondolhattad, hogy tetszik neki?

- Azt hittem élvezni fogja! Kurvára nem szoktam ahhoz, hogy a lányok elutasítjanak! Élveznie kellet! – Rázta meg a fejét, de az arcom egy pillanat alatt torzult el és a fiú csökönyös pólóját a markomba szorítva kényszerítettem, hogy kék szemei mélyen az enyémbe mélyedjenek. Egy halk hörgés szakadt fel belőle, de senki se volt már a folyosókon, egyedül egy takarító tengődött a folyosó végén, de ő se hederített ránk. Taylor egyedül volt.

- Ha még egyszer a közelébe mersz férkőzni...

- Bocsánatot kell tőle kérnem! – Erőteljesen ellökte magát tőlem és mérgesen beletúrt a hajába. – Nem érdekelsz Reece, zúzd szét a bőrömet még egyszer, de bocsánatot fogok tőle kérni!

- Miért?

- Mert nem akartam ezt. – Az ajkaiba harapott és ujjaival az egyik bevarrt sebhez ért. Felszisszenve bicegett a szekrénysorokhoz, velem párhuzamosan állt meg. – Nem haragszom rád, én is ezt tettem volna a helyedben.

Felhorkantva eresztettem ki ökölbe szorított ujjaimat és rá se hederítve akartam megindulni a kijárat felé, de Taylor utánam nyúlt, ujjaival a csuklómhoz ért.

- De Luciusért nem fogok bocsánatot kérni!

- A helyedben csendben maradnék, Wade.

- Nem érdekelsz! Hát nem érted? Erőszakos volt Ethannel! – Kiáltott rám és ujjaimat megragadva lökött a falnak. – Nem érdekel, hogy a saját csapattársad...

- Gondolkozz Wade, szerinted Ethan nem tudta volna eltaszítani Luciust? Láttad már azt a fiút?

Taylor abban a pillanatban eresztett el, szemei vészesen villámlottak, mintha nem engedte volna eddig a tudatába ezeket a gondolatokat. Megrázta a fejét és egy utolsó gyilkos pillantás után egy lépést tett előre.

- Ott leszek a csapatban, Snyder. Nem úszod meg.

A fiú felhúzta magára a kabátját és bicegve indult meg kifelé egy utolsó pillantást se vetve felém. Tehetetlenül figyeltem az öklömet, amin a sérülések hasonlóan Wade arcához, gyógyulóban voltak. Hinnem kellene neki?

Mély sóhajtás után siettem ki az udvarra és szemeimmel azonnal a vörös Cadillac felé vettem az irányt. Grayson szemei minden mozdulatomat követték egészen odáig, míg feltárva az anyósülést be nem huppantam a ropogós bőrülésbe. Azonnal az orromba férkőzött az ósdi, régi bőr és az olaj felejthetetlen párosa. A fiú egy pillantást vetett csak rám, majd gyújtást adott a motornak és kihajtott a parkolóból, magunk mögött hagyva az Eastlake romlott környezetét.

Grayson csendben vezetett, akkor sem szólalt meg, mikor a híd előtti dugóban valaki bepofázott nekünk, akkor sem mikor megérkezve Tiana sulijához kérdőn rá meredtem. Fogai között egy fogpiszkálót rágott, míg arcát csakis a sárgás festésű ajtókon tartotta. Állkapcsa megfeszült és alig láthatóan, de egy izzadtságcsepp magányosan csorgott le sötét bőréről egészen az álláig, ahol azonnal elkeveredett a borostájával. Ajkait végül halkan szólásra nyitotta és felém nyúlva, feltárva az egyik fiókot azonnal az ölembe pottyant egy pisztoly.

Megdermedtem. Kintről láttam, hogy a környezet alkalmazkodott az állapotomhoz és sötét szürke fellegeket sodort felénk, miközben a fák ágait vadul szántották fel a hűs óceáni szelek. Hatalmasat nyelve ragadtam meg a fegyvert, nem mertem a fiúra nézni főleg akkor, mikor kiszúrtam azt a vörös foltokkal tarkított pongyolát, amit még sebtében toloncolt bele fiókba.

- Mi ez? – suttogtam halkan. A hangom reszketett. A fiú nem nézett rám, monoton mozdulatokkal rágta a fogpiszkálót, míg a kormányt szorító ujjai már kezdtek elfehéredni. – Mi ez, Grayson?

Csak ekkor vettem észre, hogy a sötét kabátja alatt húzódó atlétát befedték a vörös vércseppek, elfehéredve tuszkoltam vissza a helyére a pisztolyt és hátravetve a fejemet megpróbáltam kitépni a hajamat, de nem sikerült. Embert ölt volna?

- Mi faszért kussolsz? – Ordítottam rá, hangom a végére elcsuklott és felhúzva a lábaimat, összeroskadó elmémet a térdeimre fektettem. Nem bírtam tovább, a gondolatok áttörték a gátat, eltorlaszolták az elmémet és arra lettem figyelmes, hogy megannyi gyenge könnycsepp végezte a térdemen elárasztva a nadrágomat. – Tönkre teszel minket, Gray.

- El kell mennem, öcskös.

- Nem...

- El fogok menni.

- Nem! – Keltem ki magamból és megragadva az ajtókilincset feltépve azt azonnal a kinti levegőre sietettem. A fagyos ujjak kisimították a szemeimből a könnyeket és elveszetten meredtem a sárgás falakra. Tiana ott volt és mit sem sejtett az egészről. Zsebeimbe csúsztattam a kezeimet és az előttem húzódó végtelen betonrengetegre meredtem, majd a parkoló túloldalán hullámzó fenyvesekre. Hűs volt az idő, a sötét szürke fellegek pedig úgy táncoltak felettünk, mintha magukat már a hópelyheket szórnák ránk. És igazam volt. Egy pillanat kellett ahhoz, hogy kiszúrjam az első hópihét a kabátom ujjára szállni. Grayson léptei a fülemben visszhangzottak.

- Figyelj ide, nincs sok időm. Öcskös... kérlek! Hallgass meg! Nem örökre megyek el, csak hónapra vagy talán kettőre, még nem tudom, de visszajövök! – Megragadta a vállamat, de én egy egyszerű mozdulattal töröltem le magamról az ujjait. – Kérlek, Reece! Nézz rám!

- Hova mész? – az ajkaimba harapva néztem még mindig az épület mögött húzódó hegységeket és a hulló pelyheket.

- Nem mondom meg, jobb, ha nem tudod.

- Miért mész el? – Lassan mozdultam meg. De azt kívántam bárcsak ne láthattam volna a szemeiben tükröződő fájdalmat. – Mikor fajultak el ennyire a dolgok, Grayson?

- Nem tudom, öcskös. – A férfi, aki apró darabokra hullott. Ujjaival azonnal a szemeihez nyúlt, de a belőle feltörő nyöszörgést nem tudta elrejteni, a földre hulló cseppeket sem. – El fogok menni, még ma éjszaka. A kocsi itt marad, minden rendben lesz. Senki sem tud semmit, nem is gyanakodnak, de azt mondta Little Jack, hogy jobb, ha most lelépek egy kis időre, míg minden rendeződik. Pénzt fogsz kapni, havonta egy ezrest. Megérte.

- Mit tettél? – Szenvtelen volt a hangom, mintha nem is én beszéltem volna, hanem valamilyen szellem. Grayson makacsul megrázta a fejét és a szájába tuszkolva a fogpiszkálót hevesen megfordult.

- Mindegy...

- Rohadtul nem mindegy! – kiáltottam rá, de a fiú azonnal megragadta a kabátomat.

- Mindegy, mert azt mondtam! Érted, öcskös? Mindegy! Láttad a fegyvert, láttad a vért, szerinted disznót lőttem vele? – Sziszegte az arcomba elfojtott haraggal. – Nem vagy te buta fiú, Reece, ne félj. Pontosan az történt, amire gondolsz!

- Azt hiszed bármi pénzért is megérte?

- Anyád a rohadt rehabilitáción ül, felemészti a pénzünket, Tiananak egy kurva elit iskolába kell mennie, neked egyetemre kell a pénz, azt hiszed nem nyírnám ki ezer ember életét értetek? – Ujjai a kabátom kapucnijáról az arcomra tévedt. Már láttam a ráncaiban felhalmozódó érzelmeket. Ő nem volt gyilkos. Ő túl érzékeny volt, hiszen megsiratott egy rigót! Hogy tehette volna pont ő ezt? – Most pedig figyelj rám, Reece. A te kezedben van a család sorsa, a pénz megvan hozzá, mindenre neked kell figyelned. Neked kell Tianaért menned, neked kell fizetned a rohadt számlákat! Értesz engem? Neked kell anyáról döntened. Ne aggódj, vissza fogok jönni érted. De most el kell mennem!

- Nem teheted ezt...

- Mindent megtettem, Reece. Belőlem nem telik ki több. - Összeérintette a homlokunkat. – Hívni foglak, nem fogok eltűnni. Új életet kezdek egy új helyen. A ti sorsotok tiszta lesz. De nem lehetsz felelőtlen, itt nem csak a te jövőd áll, öcskös! Fogd meg ezt! – A kezembe nyomott egy jogosítványt. – Érvényes, az egyik helyen csináltattam. Most már a tied a kocsi. Tiana ma nem tudhat meg semmit, csak azután mondhatod el neki, miután holnap már elmentem. Viseld a gondját!

- Miért köszönsz el így? Mintha nem lenne holnap? Mintha örökre elmennél? – Meg akartam fogni az ujjait, de a fiú addigra már néhány lépéssel tőlem az erdőt szemlélte.

- Nem tudom mi lesz, öcskös. Csak bízz a szavamban.

Az épület ajtaja feltárult és azonnal megláttam Tianat, kapucniját a fejére húzva sietett felénk. Grayson mélyen magába szívta a levegőt és a karjaiba kapva a lányt felhúzta a kapucniját. Könnyes szemek meredtek rá.

- Most már nem lesz baj, Tiana. – A lány sírva roskadt az ölelésébe, míg én értetlenül figyeltem őket. Nem értettem semmit.

- Köszönöm! – súgta halkan. – Köszönök mindent!

▄▄▄

Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még láttam Graysont az ajtóban, ahogyan a füléhez emelte a telefont és mondott valakinek valamit. Egy éjsötét kocsi jelent meg a Cadillac mellett. Grayson nem köszönt el. Egy hónap. Én hinni akartam neki, minden szavában bízni akartam, de mikor már nem láttam a sötétben felvillanó fényszórókat a szívem egy pillanat alatt telt meg fájdalommal. Tiana hirtelen jelent meg mellettem, ujjait az ajtóhoz szorította majd felnézve rám erősen összeszorította az ajkait.

- Elment, igaz?

Nem válaszoltam csak bólintottam. Elment.

▄▄▄

Tiana halkan pihegett mellettem, míg én a lassan kattogó órát figyeltem.

23:47.

Elkeseredetten meredtem rá, visszatükrözte a kintről beszökő fénycsóvákat. Egy utolsó pillantást vetve a lányra lomha mozdulatokkal indultam meg a nappali felé. Tudtam, hogy már késő, tudtam, hogy Coco már réges rég visszamászott az ablakon, mégis megragadtam a Cadillac kulcsát, felhúztam magamra a kabátomat és kulcsra zárva az ajtót a kerítés előtt ácsorgó autóra esett a pillantásom. A semmiből kaparta elő ezt az autót. Úsztunk az adósságokban, de apa megvette ezt az autót, így akarta kifejezni a szeretetét anya iránt. Minden pénzét elherdálta és végül ő is ugyanott végezte, ahonnan a pénzt előhalászta.

Magamba szívtam a levegőt és gyújtást adva a motornak meg is indultam a jól ismert kivilágított utcán. Láttam a mozgó árnyékokat, a garázsokban megbújó titkokat. A látszat néha csalt, azt hitték az éjszaka nyugodt volt, de a homály mögött még erőteljesebben zajlott az élet.

Az úton viszont alig volt néhány autó, átvágtam a sárgás félhomályon és amint megpillantottam a házat a szívem kihagyott egy ütemet. Coco ablakán nem szűrődött ki fény, függönyök takarták el a falakat. A fényszórókat kikapcsolva szálltam ki az autóból, a fagyos levegő azonnal a bőröm után kapott. Átlépve egy befagyott tócsán továbbra is az ablakot fürkésztem. Hinni akartam abban, hogy még nem aludt el, hogy várt rám, hogy a kételyek miatt nem jött álom a szemére.

Látnom kellett őt.

Nem értettem magamat. Nem értettem a testemet, nem értettem miért akartam annyira megpillantani azokat az ádáz szemeket. Meg akartam érinteni a bőrét, látni akartam őt igazi valójában. Szükségem volt rá.

Egy apró kavicsot megragadva óvatosan megcéloztam az üveget, halk koppanás után pedig lomhán visszazuhant a zöldes pázsitra. A fények felvillantak és abban a percben fel is tárult az ablak, majd kitekintett rajta a lány. Szemei megakadtak rajtam, megfeszült vállai egy pillanat alatt lazultak el és mit sem törődve a faggyal, kibújt az ablakon és néhány kótyagos mozdulat után egy hatalmas huppanással terült el előttem.

A lány megborzongott, mikor jéghideg ujjaim felforrósodott bőréhez értek, de nem tudtam elereszteni. A testemben forrtak az érzelmek, hallottam magamban Grayson utolsó sóhaját, láttam a szemeim előtt az elhaló fényszórókat, majd amikor az utolsó fénycsóva is elvesztve egykori fényét, sötétségbe merült el az utca.

Ajkai elnyíltak, míg az én szemeim túlságosan sokáig időztek el fedetlen kulcscsontján. Arcomat azonnal elhúztam tőle, de az ujjaimat nem bírtam lehámozni a bőréről.

- Késtél.

Ennyit mondott, a félhomályban ugyan nem láthattam élesen a vonásait, mégis éreztem, hogy elpirult.

- Meg fogsz fázni – súgtam halkan.

- Nem válaszoltál.

- Nem kérdeztél semmit.

Coco felhorkantott és megdörzsölve a karjait vacogva sietett az autóhoz, azonnal feltártam az ajtókat és feljebb tekerve a fűtést figyeltem, ahogy zokniba bújtatott lábait az öle alá vonja, majd hagyta, hogy tekintete felvándoroljon egészen a szememig.

- Miért késtél? – Ujjaival végigsimított a fiókon, pont ott, ahol, nem rég még egy végzetes fegyver lapult, tudtam, hogy fivérem a gyilkosság minden nyomát eltüntette, mégis felgyorsult a szívverésem. – Baj van? Olyan furcsán nézel ki, mintha feldúlt volnál. – Szemei egy pillanatra visszavándoroltak rám, majd újból a szélvédőre emelte őket. – Vártam rád, majdnem megfagytam és utána még vissza is másztam az ablakomon, egyedül. A szüleim felébredtek, megkérdezték mit csináltam. Csak annyit mondtam, hogy szellőztettem, mert nem tudtam aludni, elfogadták. Most megint csak alszanak én pedig annak ellenére, hogy megfogadtam, hogy nem fogok veled egy hétig beszéni, mégis itt ülök az autódban. Tehát lennél végre velem őszinte! Miért késtél, Reece?

- Tiana nem bírt elaludni. – Homlokomat az ablaknak döntöttem.

- Sose vagy velem őszinte.

Ujjai megragadták a kilincset és kilépett a fagyos hidegbe, megborzongott és futó lépésekkel indult meg az ablak felé. Kitörtem az autóból és nem törődve semmivel, megragadtam a csuklóját és magamhoz húztam. Bőröm felizzott, ujjai a húsomba mélyedtek, míg azok az ijedt zöldesbarna szemek elveszetten meredtek rám. Arca halvány színekbe pompázott. Belebújt a kabátomba és reszkető testét az enyémhez préselve szívta magába az illatomat.

- Grayson elment, Coco. Nem tudom mennyi időre, de el kellett mennie. Tiana álomba sírta magát, nem hagyhattam volna egyedül és tudom, hogy szólnom kellett volna, de nem bírtam. – Remegő ujjai az arcomra vándoroltak, ajkai elnyíltak. Úgy nézett ki, mint egy virágzó rózsa. A szirmok szétnyíltak, finom puhaságukat még szabad szemmel is érezhette, simogatták a tekintetemet.

De ekkor már nem voltak gondolatok, ujjaim lenge pólója alá simultak és felforrósodott bőrét érintették az ujjbegyeim. A csók mámorító érzése ott lappangott a gondolataim legmélyén, az ajkunk már majdnem összeért, mikor az utcavégén felvonyított egy kutya. A lány összerezzent és ijedten hátrált ki az érintésemből, tenyerem tehetetlenül érzékelte, hogy a selymes bőrt felváltotta a csípős hideg marka.

Hatalmasat nyelve meredtem a szemeibe, de ő könnyektől maszatos arccal ragadta meg az ereszt és egyetlen egy szót sem szólva már be is mászott az ablakon. Egyszer sem nézett vissza.

Azon a napon senki sem nézett vissza rám. Elmenekültek előlem, mintha én magam lettem volna az ördög önmaga. Sötétség ragadta el a szívemet, míg ujjaimat tehetetlenül a zsebeimbe gyűrve sétáltam vissza az autóba.

A Cadillac éhezett a benzinre, vészjóslóan villogott, ahogy felértem a főútra. Egy villogó benzinkút neonfényei megtörték a csendes éjszakát. Bekanyarodva gyorsan megtankolva a földet pásztázva siettem a kasszához.

Meglepetésemre egy lány állt a pult mögött, könyökét az asztalnak támasztva nézett ki az ablakon, de kiszúrva engem felcsillantak fekete szemei és kihúzva magát, egy zavart mosolyt megejtve nyúlt a számomért.

Gyorsan kiadta az összeget, befizetve a kezembe nyomta az aprót, de nem bírtam eltekinteni afelett, hogy ujjai súrolták a tenyeremet.

- Máskor is várunk vissza! – dalolta halkan.

Ernyedten bólintottam és megindultam kifelé és most rajtam volt a sor, hogy egy pillantást se vetve hátra eltűnjek a vörös Cadillac ropogós ülései mögött.

Hiszen nem is volt csúnya lány, sőt egy menetre egészen megfelelt mégsem bírtam megtenni. Szükségem volna rá?

Talán. De egyedül Coco vad szemei szikráztak a szemeim előtt, és csak annyi, ahogy a bőröm óvatosan az ő bőréhez simult, az ajkai közöl kiszökő forró levegő, a testemhez simuló teste.

Ő barátod! De a hang egyre csak halkabb és halkabb lett, már nem éreztem annyira aljasnak a gondolatot. Eljátszottam azzal, hogy Coco ajkai az enyémek között, hogy apró teste az enyém alatt volt. Arcom felizzott, éreztem, ahogy egyre csak szorosabban szorultak a kormány köré az ujjaim. De leparkolva a házunk előtt a homályos gondolatok eltűntek, elseperte őket a szél.

A kulcsot az asztalra hajítva indultam meg a szobám felé.

Minden tönkre ment körülöttem. Ez volt az utolsó évem, ekkor kellett volna legjobban teljesítenem, de nem ez történt. A jegyeim egyre csak romlottak, egyedül a pályán való teljesítményem volt elfogadható. De az álmaim elhalványultak. A csillagászat elmerült a végtelen nappalban, én pedig tehetetlenül figyeltem őket a partról. Figyeltem, ahogy a nap lassan lesöpörte őket onnan, az éjszakai homály eltűnt, csupán a fény maradt. Az igazság. A realitás. Egyedül a valóság. 

▄▄▄

Kedveseim!

Itt is lennék az új fejezettel!

Mivel az utóbbi időben, kissé szétcsúsztam, gondoltam itt az idő arra, hogy valamiféle szabályszerűséget teremtsek magamnak! És úgy döntöttem, hogy megpróbálok  minden héten egyszer a hétvégén feltölteni egy új fejezetet, nem tudom garantálni, hogy biztosan menni fog és lehet az egy hétből kettő lesz, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ne várakoztassalak benneteket ennyire! 

Köszönök mindent!

Puszi Kyra!