[15] Földre zúduló könnyek
▄▄▄▄▄▄

● Coco ●

Csendben ültem. Ismertem a két nyomozót, már láttam őket pont azon a napon, amikor Reece bátyját elütötték. Úgy tűnt, mintha szándékosan őket ültették volna elénk abban a pillanatban, mikor a megoldatlan ügy kihallgatottjainak nevei közt ott szerepelt a Snyder vezetéknév.

Egy bő Seattle Mariners póló volt rajtam, míg szemeimmel az előttem ülő férfit néztem. Arca fáradt volt, gondolom nem számított arra, hogy péntek éjszaka szólítani fogja a kötelesség. Erről tanúskodtak a szemei alatt ékeskedő fekete karikák. Álmos tekintettel meredt az elé szórt papírokra, majd belém vájta égetően jeges tekintetét. Végig járta arcom minden egyes szegletét, éreztem, ahogy elidőzött egy kicsit az ajkaim szegletében megbújó sebesülésemen. Sóhajtva vetett egy utolsó pillantást rám, majd ujjaival a magnó felé nyúlva azonnal megnyomott egy gombot. A feszélyező csöndet ezúttal egy sercegés szaggatta fel.

- Nos, Weston Cooper vagyok. – Nyitotta fel a füzetét. – A kihallgatottak szerint, a mai nap nemi erőszak áldozatává vált.

Azonnal belecsapott a lecsóba.

Lehunytam a szemeimet, amint kimondta a nemi erőszak szót ott lebegett a szemeim előtt Taylor Wade bűnös keze.

Ajkaival a bőrömet kóstolgatta. Furcsa érzésem volt, mintha egy pillanatra megszédültem volna, de nem foglalkoztam vele. Csupán egy pohár sört fogyasztottam el és nem értettem, hogy miért állok ingó lábakon és miért engedem, hogy a bizsergés végig vágtázzon a testemen, mikor Taylor a nyakamról az ajkaimra bukott.

Régen csókolóztam fiúval, régen éreztem ezt a vad, de egyben szenvedélyes érzést. És ugyan nem pont Taylor Wade-del akartam átélni ezt újból, mégsem éreztem azt, hogy panaszkodhatnék. Taylor irtó helyes fiú volt, de mégsem az, aki lecsalhatott volna rólam bármit is. De nem akartam megszakítani ezt a csókot, viszont ujjai hirtelen egy kissé erőteljesebben markoltak a csípőmbe.

- Elég! – Nyöszörögtem halkan, mikor egy pillanat alatt eltűnt mellőlem a fiú forró tenyere.

Reece.

Ott állt azzal a zaklatott tekintettel, miközben ajkaival vészes szavakat suttogva lökte a bágyadt fiút a falnak. Pont őt akartam elfelejteni, de ő mégis megjelent, mint valami titokzatos megmentő.

Harag gyúlt bennem, nem értettem miért hazudtoltam meg a saját szavaimat, ami egyértelműen meglepte Taylort is. Reece olyan gyorsan távozott, hogy fel sem bírtam fogni haragos tekintetének a jelenlétét. Szívem zakatolt, nem akartam elhinni. Mintha ez a röpke másodperc megsem történt volna. Homályos tekintettel lestem az üres folyosóra, senki sem volt ennek a szegletének a házban. Taylor közelebb lépett hozzám és ujjait lassan végigjártatta a kulcscsontomon. Reszketeg lélegzetvétel szakadt ki belőlem és Taylor vad szenvedélytől burjánzó íriszeibe pillantottam. ott volt bennük a felszakadozó vágy, bugyogott a kék íriszekben. Ajkai hívogatóan duzzadtak fel, majd egy tincset eltűrve a szemeim elől ajkait lassan az enyémekre illesztette. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, ugyan, magam sem értettem a tetteimet, nem értettem mit kerestem itt, de hirtelen annyira kusza lett minden.

Meg akartam rázni a fejemet, de Taylor szavai belém mélyedtek. Nem akartam gondolkodni, és úgy éreztem ezekben a kétes pillanatokban, hogy nem is bírtam gondolkodni.

- Gyönyörű vagy, Coco! Egyszerűen gyönyörű.

- Ms. Hurley? – Weston mély hangja szakított ki a gondolataimból. Az én hibám volt. Én engedtem meg neki, hogy így bánjon velem. – Elnézést, nem akartam az érzelmeibe gázolni. – Hangjában őszinte megbánás csendült, mire megráztam a fejemet. – Mondja meg kérem, mit tettek magával?

Már az ágyon feküdtem. Először ajkaival feltérképezte a testemet, megcsókolt. Jól bánt velem. Tetszett az érintése, ahogy mutatóujjával lágyan cirógatta meg a hasamat, ahogy semmiségeket suttogva andalította el elborult elmémet. Annyira vészesen el akartam veszni ebben a bűnben.

Taylor ajkai az enyémekre buktak. Minden egyes csókjával még inkább elmerültem ebben a világban, ujjaimat lassan vezettem a hajába és halk hangon engedtem utat az első sóhajnak. Egyszerűen kitört belőlem, és hirtelen már nem járt folyton a szemem előtt az a göndör kobak, az a csintalan mégis hihetetlenül szomorú mosoly. Taylor töltötte ki az elmémet, érzékeim lassan olvadtak katyvasszá és már csak arra lettem figyelmes, hogy Taylor ujjai leügyeskedték rólam a pólómat.

Vad csókokat akart rajtam hagyni, de hirtelen már nem éreztem annyira bódítónak ezt az egészet. Szabadulni akartam, de a fiú halkan duruzsolta a fülembe.

- Taylor! – nyögtem fel halkan. A fiú leszorította az ujjaimat, arca homályosan derengett ebben a félhomályban. – Elég!

De ő nem eresztett.

- Taylor!

- Azt teszem, ami téged is boldoggá tesz, Coco! Lazulj el egy kicsit!

Újabb csókot akart hagyni az ajkaimon, de a félelem ekkor már a testemben lődörgött. Arcom elsápadt.

- Eressz el! – Sírtam fel hirtelen, mire a fiú értetlen szemekkel lesett rám.

- Csak próbáld meg élvezni! Neked segítek – susogta halkan és ujjait lassan a hasamra vezette. Taylor nem eresztett el.

Ugyan nem történt komolyabban semmi és Taylor tényleg nem akart erőszakoskodni, mégis a félelem szorította ki belőlem a könnyeket, amiatt éreztem izgatónak szánt érintéseit fájdalmasnak. Mégis bűnös volt, mert mikor szóltam, hogy hagyja abba, ő nem tett semmit.

- Ms. Hurley, kérem... válaszoljon!

- Először én is akartam – könnyek szöktek a szemembe naivitásom miatt. – De aztán... azt mondtam Taylornak, hogy elég, hogy hagyja abba! Ő azt mondta, hogy nem tesz velem olyat, amit ne akarnék. Nem erőszakolt meg, uram. Csak...

- Erőszakot alkalmazott magán, többszöri felszólítás ellenére sem engedte el. Ms. Hurley, ez nemi erőszak! – Dőlt közelebb. – Miért védi? És mit tud mondani nekem Reece Snyderről?

- Reece csak meg akart védeni, ő nem bűnös.

- Majdnem halálra verte egy csapattársát? Nem lenne bűnös, az ön szavaival élve? – Éreztem a tekinteteket magamon. Reszketve simultam a székembe.

- Reece azt hitte a fiú meg fog erőszakolni, azt hitte...

- És az ön elmondása szerint nem ez történt? Ha jól értem, ön élvezte az erőszakot, amit Mr. Wade irányított maga felé?

- Nem! – csattantam fel mérgesen, ujjaim ökölbe szorultak. – Taylor Wade erőszakos volt velem, nem élveztem! Mégis miket gondol maga rólam?

- Ms. Hurley hiszen ön...

- Gyűlölöm Taylor Wade-et! Gyűlölöm, mert fájdalmat okozott, de részegek voltunk mind, ez nem mentség, de...

- Miért nem akarja, hogy büntetést kapjon Mr. Wade? Mit gondol talán nem teszi ezt más emberekkel is? Más önhöz hasonló védtelen lányokkal? És ha egyszer tovább megy? Ha már nem csak erőszakos szorításról lesz szó, hanem konkrét erőszakos behatolásról?

Fejem zúgott a szavaitól.

- Börtönre nem kerülhet, közmunkát fog kapni. 500 órát. – Dörzsölte meg a szemeit. – Mr. Dale és Mr. Snyder az egyetlen, akik kétségbevonhatóak.

- Ők csak megvédtek minket. Luciust védte meg Talon! Ethan sérülése nem is olyan súlyos, nem látták maguk Lucius arcát? – Csaptam az asztalra, mire a férfi kékes tekintete a füzetről rám vándorolt, majd ökölbe szorított kezemre. Látszott rajta, hogy legszívesebben ő is eltűnt volna erről a helyről. Ki hibáztathatta volna? Péntek éjszaka volt, és ő a családja, felesége vagy barátai helyett egy csapat tinédzserrel foglalkozott.

Ujjaim lassan csusszantak le az asztalról. Hüppögve töröltem meg az orromat.

- Reece ártatlan. Engem védett!

Weston szemei egy pillanatra maradtak csak lehunyva, majd feltárva őket hátrébb dőlt az ülésén és összefonva maga előtt a karját, próbálta valahogy kipislogni a fáradtságot a szemeiből.

Hirtelen kopogtak be az ajtón. Weston hátrakapta a szemeit és értetlenül lesve az ablakokra, amin csupán saját megtépázott külsőmet láttam. Tudtam, hogy ott vannak a szüleim. Tudtam, hogy hallják minden szavamat.

Egy nő sietett be egy laptoppal. Úgy helyezte el a készüléket az asztalon, hogy még csak esélyem se legyen egy pillantást vetni a videóra. Valamit súgott Westonnak, mire a férfi sóhajtva merítette ujjait a fürtjeibe és elindított rajta valamit. Hangtalan volt minden. Az ajkaimat harapdálva meredtem Weston arcára, de a férfi végig tartotta a póker arcát, majd mikor észrevette, hogy tekintetem még mindig rajta csimpaszkodik és, hogy körmeim egyre inkább belemélyedtek az asztalba, lehajtotta a laptop fedelét és egy halvány mosolyt eresztett meg felém.

- Felvételt kaptam Mr. Wade és Mr. McAdams viselkedéséről. Akar még valamilyen információval szolgálni, Ms. Hurley? – dőlt előre, mire hevesen megráztam a fejemet. – Akkor távozhat is.

Reszketeg lélegzetvételek után ingó lábakkal indultam meg az ajtó felé, mikor Weston hangja újból felcsendült.

- És nyugodjon meg, mindent megteszek a barátainak érdekében.

Hálásan lestem a férfi szemeibe.

▄▄▄

Anya hűvösen pillantott rám, mikor már a szobámban ücsörögve próbáltam megemészteni a mai napon történteket. Felnéztem rá.

- 17 éves vagy Coco! 17! Hogyan gondolhatsz mégis szexuális aktusra? – Arca eltorzult az elfojtott dühtől, majd egy hatalmasat csapott az asztalomra. – Azt hiszed ezentúl elengedünk az iskolán kívül bárhova is? És ki volt az a néger fiú? Hmm? Akit annyira védtél? Szerelmes vagy belé? – Ordította és közelebb lépve dühösen arcom vágott. Könnyek csípték az arcomat, a megaláztatottság lassan csúszott szét az ereimben. – Soha nem mehetsz a közelébe, megértetted? Soha a büdös életbe!

- Azt hiszed megszabhatod kivel barátkozzak? – susogtam halkan. Anya megdermedt a mozdulataiban és csalódottan meredt rám.

- Amanda sosem mondott volna ilyet...

- Mert Amanda kibaszottul jobb gyerek volt, mint én, nem igaz? – Kiáltottam rá. Apa léptei visszhangzottak a folyosóról. Már nem próbáltam visszatartani a könnyeimet. – Az áldott jó gyermeketeket mégis elvitte a halál! Miért nem tudjátok elviselni, hogy csak én maradtam rátok? Igen hibáztam ma! De ahelyett, hogy megvigasztaltál volna te csakis azzal törődtél, hogy én egy olyan színű fiút kedvelek, aki megölte Amandát! És már megint Amanda! Mindig ő! – arcom grimaszba futott. Dühösen töröltem meg a szemeimet. – Fogd fel, hogy ő már halott!

Erős pofon csattant az arcomon.

- Pusztított volna el téged a sors, nem pedig őt! – Sziszegte anyám és zokogva kifutott a szobámból.

Elsápadtam.

- Ava! – ordította apám, de lentről már csak egy ajtó csapódás jelezte, hogy anya elhagyta a házat.

Élettelenül lerogytam az ágyamra és könnyekkel küszködve néztem fel apára.

- Igaz ez?

Apa hevesen rázta a fejét, míg összeroskadva elém a tenyerei közé kapta az arcomat. – Hogy gondolhatsz ilyet, Coco? Te vagy a mi reménysugarunk! Anyád meggondolatlan volt, megbocsáthatatlan, hogy ezt kimondta! – Szemüvege mögül lesett rám, míg egy őszülő barna tincset arrébb tűrve, hagytam neki, hogy a testéhez láncoljon. – Ha neked sokat jelent a fiú, nem tilthatlak el tőle, drágám. Megmentett, hálásak vagyunk neki! Megmentette a mi kis reménységünket!

▄▄▄

Valahogy a hétfői nap túlságosan hamar ért el hozzánk és én arra lettem figyelmes, hogy csendben rugdostam magam előtt egy darabka kavicsot és szemeimmel az egyre csak közelgő buszt figyeltem. Minden megszokott volt.

A hűs novemberi levegő már nem csak beleivódott a kabátomba, hanem a bőrömet és merészen csipkedte. A fák lombjai lustán dülöngéltek a szellő hűvös marka alatt. Olyan fakó volt most még az ég is, csak néhány varjú sietett el a fellegek alatt, hangos szavaival felriasztva a reggel még félálomban elmerülő embereket. Lehajtott fejjel kullogtam fel a járműre és az egyik üres ülést elfoglalva kipillantottam az ablakon.

Nem bírtam megfeledkezni róla. Ott motoszkált az elmémben, éreztem a bőrömön az érintését és akárhányszor mostam meg magamat szappannal, mintha a bűn már a véremben csordogált volna. Mintha egy címke lett volna a mellkasomra feszítve. Egy senkinek éreztem magamat. Tekintetemet le sem szegtem a tájról, a susogó ágakról, a néptelen utakról. Csend volt, még a pöfögő busz sem tudta megszakítani azt a sivárságot, ami az utcákat uralta. Vagy csak bennem tombolt ez a sivárság.

A bőrömet figyeltem a külvilág helyett, azt a bőrt, amit a fiú érintése mocskolt be. Vagy talán én véstem magamra a szavakat. Ócska semmiség.

Erősen lehunytam a szemeimet és próbáltam kizárni a gondolatokat, próbáltam elfeledni, bizonygatni, hogy nem történt semmi, hogy a fiú csókjai nem változtattak egy darab ronggyá, hogy még voltam valaki. De nem bírtam elszakadni tőle, mert anya szavai mélyen a szívembe ásták magukat. Jobb lett volna nekem a föld alá süllyednem.

Amint az Eastlake ajtajához értem máris megpillantottam az első kíváncsi tekintetet. Mindenki engem figyelt. A szajhát. Taylor Wade, Reece Snyder és Talon Dale. Hallottam, hogy összesúgtak mögöttem, hallottam a szavakat, pedig próbáltam kizárni őket.

Némán tettem meg az utat a szekrényemig. Belesűrítve a felszereléseket, meghúztam táskám szíját és kétégbeesetten néztem szét a vad diákseregtől tomboló folyosón, de nem ütköztem másba csak vádló és megvető tekintetekbe.

- Coco? – A hang irányába fordítottam a fejemet és kiszúrtam Margaret arcát. Közelebb lépkedett és egy tincset birizgálva felnézett a szemeimbe, mintha ő is félt volna tőlem, attól, hogy velem látja majd az egész iskola. – Minden rendben? Hallottam egy-két dolgot, de már nem tudok miben hinni! Csak mondd meg, hogy minden oké és hogy ez a Taylor-os ügy egyáltalán nem igaz!

Taylor Wade.

- Nem igaz. Semmi sem igaz belőle Margaret, de ismered őket. Egy csókból már mik nem születtek – halkan nevettem el magamat. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott és egy óvatos érintést megejtve el is sietett a folyosón.

Összeszedve magamat megindultam az irodalom termem felé, de hirtelen pattantam neki egy mellkasnak. Felvezettem a szemeimet a jól ismert sárga pulcsin és megállapodott a tekintetem azon a kiismerhetetlenül sötét csodákon.

Csak őt akartam elfeledni!

A fiú kissé lejjebb hajolt és kíváncsian fürkészte az arcomat. Azóta nem beszéltem vele. Göndör fürtök buktak az arcába, ahogy megejtett egy féloldalas mosolyt már nem is tűnt minden annyira fakónak, annyira szürkének. A sárga pulcsiba fúrtam az arcomat és mélyen magamba szívtam kellemes pézsma illatát, ami egy jellegzetes férfi dezodor illattal társult. Reece ujjai a derekamra tévedtek és egy halk nevetés mellett szorított magához. Nem volt másra szükségem.

- Hogy vagy?

- Mindenki ezt kérdezi tőlem – súgtam halkan elhúzódva tőle. Zavartan léptem egyet hátra és a szekrénynek vetve a hátamat megpróbáltam úgy beszélni vele, hogy ne kelljen a szemeibe lesnem.

- Coco...

- Én tudom legjobban, hogy mi történt, Reece! Megoldom, nem volt semmi komoly!

- Nem lett volna? – kiáltott fel sértetten.

- Nem! – pillantottam hirtelen rá és hagytam, hogy a naiv harag szerteszét szedje a gondolataimat! – Nem! Miért nem érted meg?! Nem, nem, nem!

- Azt hiszed nem láttam a kurva könnyeidet? – Kiáltotta el magát mérgesen. – Nem láttam, hogy kapálóztál annak a fasznak az érintései...

- Hagyd abba! – Ordítottam el magamat!

Befogtam a füleimet és mit sem törődve a csengővel, könnyeimmel küszködve törtem magamnak utat az udvar felé. Amint megérintette a fagy a bőrömet a könnyek elapadtak, sápadtan szemezgettem a messzeségbe fodrozódó fenyő rengeteggel és a pálya szélén sorba álló lányokkal. A hajamba kapott a szél, fagyos ujjak tapogattak, de nem érdekelt. Szükségem volt a hűs levegőre, ki kellett tisztítanom az elmémet, mert a gondolatok hihetetlen lassan boncolták fel az emlékeket, minden egyes jelenettel egy újabb késszúrást ejtve fonnyadt szívemre.

A fiú ujjai egy pillanatra fonódtak az ujjaimra, éreztem a forróságot, ami belőle áradt, ám nem tudtam elnézni a hullámzó rengetegről. A levegőben ott fodrozódott a jellegzetes gyanta illat. Pihe könnyű érintése először az ajkaimra szállt, lágy csókot lehelt rájuk, megvigasztalta reszkető szívemet.

A fiú ujjai ugyanígy hatottak fakuló érzékeimre. Összefonódó ujjaink között ott tekergett a forró melegség, éreztem, hogy az ő testéből az enyémben szállt. Hiszen az ujjaink egymáséba kulcsolódtak, bőre az enyémnek feszült, a torkom megtelt az érzelmeimmel és már nem éreztem azt a gyilkos érzést magamban. Nem voltam senki. Ha Reece az ujjaimat cirógatta akkor nem lehettem láthatatlan, ha bőrünk között pattogtak a szikrák, ha éreztem lüktető pulzusát az ujjbegyeimen, melyek megpihentek hatalmas markában arra várva, hogy ha már az ajkunk nem legalább a bőrünk csókot csenhetne a másiktól, akkor nem lehettem egy senki. Hiszen annyira vágytam rá, hiszen csak arra lett volna szükségem, hogy Taylor vad érintései helyett Reece ujjai kergessék ki belőlem a romlottság keserű egyvelegét. Tudnom kellett, hogy csókol, hogy Taylor kegyetlen csókjait az övével űzzem ki magamból. Őt akartam.

De egyedül annyit kaptam, hogy a bőrünk egymáshoz simult. Ő nem érezte azt, amit én és a romlottság csak tovább mérgezett.

Elléptem tőle és egy utolsó pillantást vetve a burjánzó rengetegre elindultam a kapu felé, hogy egy kis késessel ugyan, de megjelenjek az órán.

- Coco!

Nem szóltam semmit. Elindultam és nem válaszoltam.

▄▄▄

Meghúztam táskám pántját és egy hatalmas sóhaj után felpillantottam az ebédlőbe nyíló lengőajtóra. A gyomrom egy pillanat alatt zsugorodott össze, nem éreztem késztetést arra, hogy a vádló tekintetektől füstös ebédlőbe lépjek, mégis a gondolat, hogy talán valakinek feltűnhetett az, hogy még nem voltam az ebédlőben. És miért érdekelt téged ez?

Fáradtan megdörzsöltem a homlokomat és egy gyors fordulatot akartam tenni, de tekintetem beleütközött Jan jegeskék szemeibe. A szekrénysor mellett álldogált összefont kézzel és valószínűleg végignézte a vívódásomat. Újból csak egy fordulatot akartam tenni, de a lány hihetetlen gyorsan taszította el magától a falt és gyors léptekkel akart megközelíteni. Nem vagy rá készen! Menekülj!

Ijedten rántottam meg a táskámat, de az egyetlen út menekülési útvonal az ebédlőbe nyílt. Jan pedig miére kétszer átgondolhattam volna, megragadta a csuklómat és maga felé rántott.

- Azt hiszed nem vettem észre, hogy egész nap kerülsz? – Hangja azonnal közénk csapott. – Coco...

De nem éreztem magamat annak a Coconak, aki mindig is voltam, gyenge mása egykori énemnek.

- Mi történik veled?

- Nem tudom – suttogtam halkan és könnyeimet nyelve próbáltam megemberelni az érzéseimet. Hol volt az igazi énem? Talán Taylor csókjai szívták ki belőlem azt, aki egykoron voltam? Talán anya szavai döngölték földbe és temették el Amanda mellé? Pontosan úgy, ahogy azt ő akarta.

Mit számított nekem az, hogy Taylor mit tette velem, egyedül anya szavai hasították ketté azt az énemet, ami még erőteljesen próbált meg küzdeni a rám háruló hatások ellen. Meg akartam menteni, de anya szavait nem tudta kivédeni. Meghalt. Ahogy azt ő akarta.

- Kérlek... minden rendben?

Nem tudták miért váltam ezzé a valamivé. Csupán annyit észleltek belőlem, hogy Tayloros ügy után, mintha kicseréltek volna.

- Nincs semmi rendben, Jan! Semmi! – Lenéztem a padlóra, majd újból fel rá. – Csak engedj most el, egyedül kell lennem.

- Nem engedhetem, Coco! Azok után, ami történt...

- Nem tudod mi történt velem, Jan! Fogalmad sincs! Kérlek hagyj elmenni!

Jan összeszorította az ajkait és megrántva a táskáját elindult az ebédlőbe, csupán annyit hallottam meg, hogy egy pillanatra elárasztotta az üres folyosót a bentről kiszűrődő zsivaj, majd minden elhalt megint. Sose éreztem magamat ennyire egyedül.

▄▄▄

Amint kiléptem az utolsó órámról láttam Jant Oliver mellett, de a lány nem nézett rám. Mindent ugyanúgy csináltam, az egyetlen különbség az volt, hogy kiérve a parklóba azonnal megpillantottam anyát, aki feszes háttal szemlélte a suliból kifelé áramló diáksereget.

Barna haját egy lófarokba kötötte, majd pillái alól lesett rám. Nem bírtam arra késztetni a lábaimat, hogy meginduljak felé. Percekig csak figyeltem az arcát, ahogy az érzelmek lassan beleivódtak a ráncaiba, ahogy a szellő megráncigálja a tincseit. Megfordultam és elindultam a buszmegálló felé, de nem bírtam figyelmen kívül hagyni, hogy a hangos cipőkopogás követett engem és végül egy reszkető kéz szorított rá a vállamra.

- Coco. – A hangja ugyancsak remegős volt, pontosan annyira, mint a vállamat szorongató ujjai. – Coco.

- Mit akarsz?

- Coco, szállj be a kocsiba, kérlek. Beszélnem kell veled! – Államat megragadva vonta magára a figyelmemet, de legszívesebben rá se pillantottam volna a vonásaira. Túlságosan hasonlítottam rá, sötétebb bőrében, a szemében melyben ott tündököltek a fülöp vonások. Nem akartam rá hasonlítani, le akartam magamról kaparni ezeket! Nem akartam az lenni számára, akit belém képzelt. – Coco! Kérlek! – Csak ekkor szúrtam ki a szemeiben megbújó könnyeket. – Akkor hallgass meg!

- Miért?

- Annyira sajnálom! – Ujjai az arcomra vándoroltak, de lerázva magamról az érintéseit hátráltam egy lépést.

- Miért? – susogtam halkan.

- Szeretlek, Coco! Annyira megijedtem azon az estén, azt hittem elveszíthetlek... azt hittem egyedül maradunk apáddal. – Újból felém nyúlt, de a könnyek már nem csak az ő szemeit díszítették. Fátyol mögül lestem a nőre, akinek ujjai könyörögtek azért, hogy megérinthessenek, csakhogy érezhesse. Itt voltam. Vagy talán már nem én voltam itt, csak az a reszkető test, amely félt az érintéstől. – Te vagy a legfontosabb nekem, csak jót akarunk neked, Coco. De te folyamatosan megszeged azt, amit mondok... hát nem érted? Félek, hogy elveszítelek, hogyan bízhatnék meg bárkiben is azok után, hogy elszakították tőlem Amandát? Hogyan engedhetném meg bárkinek is, hogy egy ujjal hozzád érjenek? Szeretlek Coco! Az egyetlen reményem, ami kitaszított a sötétségből. Nem gondolkodtam, Coco – könnyeket szórtak a szavai, arca elsápadt, bőre nem tündökölt abban a megszokott barnássárga színben. Eltűntek a vonásai, csak egy összetört külsejű nő állt előttem. Haja az arcába zúdult. – Gyűlölöm magamat a szavaimért, Coco. Csak bocsáss meg nekem! Az anyád vagyok Coco, és amíg nem tudsz...

- Nem mondhatod meg nekem kivel barátkozzak!

A nő szemei kikerekedtek, körbe pillantott. Követtem a tekintetét és megakadt Janen, aki az autója mellől figyelt minket, de kiszúrva a tekintetünket azonnal elsüllyedt az ülésben.

- Ígérd meg, hogy nem fogod kifogásolni, hogy kivel barátkozok! Ígérd meg! – Anya megrázta a fejét, de a földre zuhanó könnyei elárulták.

- Megígérem. 

▄▄▄

Kedveseim!

Eltűntem, tudom, majdnem egy hónapra. De hihetetlenül kimerített ez az egész március, de remélem, hogy áprilisban jobban alakulnak a dolgok! :D

Nyugodtan bekukkanthattok az új történetembe, A Bóbiták hajnala, csak hogy egy kis önreklámot is beszorítsak ide.

Nos remélem tetszik majd a fejezet! 

Puszi Kyra!