[14]  Elvadult érzelmek
▄▄▄▄▄▄

● Reece ● 

Hálaadás.

Együtt kellett volna lennie az egész családnak és ez csak arra emlékeztetett leginkább, hogy az anyám egy kórházi teremben tengette az ünnepét, míg az apám már alulról szagolta az ibolyát.

Tiana a nappaliban ücsörgött, míg én tehetetlenül meredtem bátyámra, aki a konyhapultnak dőlve dörzsölte meg a szemeit.

- Be kellene mennünk anyához?

Megvontam a vállamat, nem tudtam megfelelő választ adni erre a kérdésre.

- Nem tudom, Grayson. Hogyan reagálna rá? – sóhajtottam és követve a példáját én is a homlokomat dörzsölgetve álltam tétlenül a konyha repedezett csempéin.

- Már nem gyerek, Reece. Örülni fog neki. – A kulcsot a markába kapta, különös pillantással jutalmazott meg, majd egy fáradt és hihetetlenül göcsörtös mosolyra görbültek az ajkai. – Tudod, öcskös, büszke vagyok rád. – Értetlenül meredtem sötét szemeibe, mély nevetés hagyta el a száját. – Szemtanúja voltam életed első bűntettének. – Zavartan sütöttem le a szemeimet, de egy mosoly az én ajkaimra is felkúszott. – Máskor talán nem egy poros útra kellene vinned az autót, minden mocsok rajta maradt.

- Bocs...

- Ugyan, öcskös. – Rekedtesen megveregette a vállamat.

Évek óta ez volt az első testvéries párbeszédünk. Felkaptam magamra a kabátomat és követtem Graysont, aki a cipős szekrény fiókjában kereste az öngyújtóját, mikor pedig rátalált követett engem a verandára és mindketten az egyik üres műanyagszékre vetettük magunkat.

Az utca végéről hallottam néhány sipító gyermek kacajt, majd meg is láttam a biciklin száguldó szomszéd kisfiút. Nevetve intett nekünk, majd a mögötte loholó gyermek is intett egyet és el is tűntek a kerítés mögött. Grayson meggyújtotta a cigarettáját, arca valahogy másnak tűnt, mintha végre egy kis része megnyugodott volna, vagy talán csak a nikotin nyugtatta meg háborgó bensőjét.

- Ki a csaj? – Reszelős hangja csapta meg a fülemet, mire újból csak egy értelmetlen tekintetett kapott tőlem. Bátyám hangosan felnevetett, sosem láttam ennyire önfeledtek. – Ugyan már, nem tudsz beetetni azzal, hogy nincs csaj a hátterében!

- Félreérted.

- Lehet ezt félreérteni? Te, pont te szegnéd meg a törvényt azzal, hogy jogsi nélkül vezetsz csupán mert ehhez van kedved? Ugyan már! Valami csaj van minden mögött. Ilyenek ezek a ringyók. Elveszik az eszedet, egyik pillanatban úgy tűnik ő a mindened, fel sem fogod mit teszel meg érte, a második pillanatban pedig arra leszel figyelmes, hogy egy másik faszt szopogat. – Nevetségesen hosszú ideig tartotta magában a füstöt, majd kifújva azt megrázta a fejét. – Őrült voltam, mikor összejöttem azzal. Mindegy is. Ki a csaj?

- Ő a barátom. – Hallottam magamat kívülről és már magam is elszégyelltem magamat attól, amit mondtam.

- A barátod egy csaj? – Hitetlenül kapta rám a szemeit. Megrázta a fejét, majd a földre hajítva a csikket rátaposott. Felpattant a helyéről. – Ne etess ezzel a faszsággal!

- Ő csak egy barát, Grayson! – Sóhajtottam fáradtan. – Ejthetnénk a témát?

- Csak aggódom, öcskös. 19 éves vagy és alig látom, hogy lenne egy csajod is. Figyelj én megértem, ha a másik...

- Nem vagyok meleg, te idióta! – Meglöktem a vállát, mire bátyámból kiszakadt egy sóhaj. – Nincs időm erre.

- Nincs időd dugni?

Az orrnyergemet masszírozva ráztam meg a fejemet.

- Egyszerűen nem az én stílusom meghúzni minden második csajt, aki szembe jön velem az utcán.

- Csak aggódom, öcskös. Ennyi az egész.

▄▄▄

Tiana csendben lépdelt mellettünk a hatalmas épület felé. Mégis ki tölti a Hálaadását egy rehabilitációs osztályon? Sóhajtva ragadtam meg húgom vállát, aki erre egy mosolyt villantott felém és magához szorította a sütisdobozát. Anyának sütött. A kedvenc diós sütijét.

Megközelítve az intézet fotocellás ajtaját eluralkodott rajtam a rémület. Féltem, hogy talán ugyanúgy végződik ez a találkozás, mint a múltkor. Levegőért kapkodva a levegőn. Arcomat újból megdörzsölve hagytam, hogy vezessen a lány, aki valamiért nem is tűnt ijedtnek. Tiana volt a legbátrabb közülünk. Grayson a recepcióssal beszélgetett, aki felpillantva ránk, azonnal tárcsázott egy számot. Csak pár pillanat kellett ahhoz, hogy meglássak egy kezelőt, aki egy halvány mosollyal az arcán üdvözölt minket.

Magam elé húztam a lányt, aki lelkesen hallgatta a nővér szavait. Azt mondta jól érzi magát, hogy ma már a levegőn is szellőzött. Azt mondta javul az állapota. De a szavak hatására nem csökkent az a vad vágta a szívemben.

Ott voltunk. És ott volt ő is.

Az ágyán ült, csuklóját nem takarták láncok. Bőre ugyan lila volt még. Tiana óvatosan dugta be a fejét az ajtón, mire anya csak pislantott egyet. Mintha nem hitte volna el, hogy itt vagyunk mellette. A nő arca sápadt volt, bőre lötyögött rajta, mintha nem is az az életerős nő lett volna, aki egykoron volt. Szemei megfakultak, ajkai cserepesre száradtak, még a haja is elfehéredett. A sírás kerülgetett.

Ujjaimmal a falat támasztottam, nem bírtam rávenni magamat, hogy meginduljak felé. A földbegyökereztek a lábaim.

Az életemben minden rosszkor esett szét, Grayson már idős volt ahhoz annyira, hogy kevésbé viseljék meg a történtek, Tiana pedig túl fiatal volt, hogy megértse, mi történik a családunkkal. Egyedül én voltam abban a sebezhető korban, amikor minden összedőlt.

Lehajtottam a fejemet és a markomban szorongatott kis csokorra esett a pillantásom. Nem érdemelte meg a megbocsájtást.

- Reece? – Reszketeg hangja nem is hasonlított egykori énjéhez.

Annyira szerettem őt! Mindenemet képes lettem volna érte feláldozni, de ő ott hagyott minket megposhadni a mocsárban.

- Kisfiam?

Lassan emeltem rá a szemeimet. Arca nem az övé volt. Mélyen magamba nyeltem a gondolatokat, csak lépkedtem az ágya felé és óvatosan lehajolva hozzá egy apró puszit helyeztem el ráncos bőrén. Ajkai reszkettek, míg ujjai sebesen vágtattak a hajamba. Magához ölelt.

- Minden rendben van, Reece? – Könnycseppek ezrei szelték át arcát, míg egy mosoly mellett remegő kezei közé kapta az arcomat. Ez nem ő volt.

- Hoztam neked virágot!

Örömteli jajszó hagyta el az ajkait és mosolyogva kapott a krizantém csokor után.

- A kedvencem! Köszönöm szépen! – Tiana kivette a kezéből és a vázába helyezve egy csaphoz vonulva meg is töltötte vízzel.

Két órát lehettünk bent nála. Anya csendben feküdt az ágyon és hallgatta a szavainkat, leginkább húgomét, aki mosolyogva ecsetelte el a mindennapjait. Kihagyta belőle Grayson sérülését, azt, hogy bántalmazták a suliban, azt, hogy el akart szökni. Ahogy megfogalmazta a szavait, már nem is tűnt szörnyűnek ez az élet. Átlagos volt! És én mennyire, de mennyire át akartam élni ezt az átlagos életet!

▄▄▄

Mikor hazaértünk Talon szavai keringtek bennem, felhozakodott egy ötlettel és én gondatlanul beleegyeztem. Már akkor tudtam, hogy hiba volt, mikor a játszótéren iszogattuk el a whiskyt, mikor megláttam Coco szemeit, ahogy lassan Lucius karjaiba csimpaszkodik, mikor lesütötte a szemét.

- Érzel valamit? – Susogtam a szellő kereszttüzében. A lány ajkai elváltak egymástól. Mindenki más már messze járt az utcán, egyedül ketten voltunk a kiüresedett járdán.

- Nem. A barátom vagy, ennyi az egész. Többet...

- Miért hazudsz? – szakítottam félbe a lányt, aki hatalmasakat pislogva nézett rám. Láttam rajta, hogy magában vívta a harcot. Hogyne láttam volna azt az ártatlan szemlesütést pont azok után, hogy megtagadtam a pletykákat? Coco az ajkaiba harapott, pontosan abban a pillanatban mikor egy lépést tettem felé.

- Nem hazudok. – De már a saját a hangja is meghazudtolta önmagát. Karistoltak belülről az érzelmek, csak figyeltem ezt az ártatlan arcot, amiről sütött a kétségbeesés. Ő a barátod Reece! És ha csupán egy pillanatra is az ajkaira vándoroltak a szemeim, azonnal visszavezettem tekintetemet az íriszeire. Elveszett volt. Tudnom kellett az igazat.

- Most is a szemembe hazudsz, Coco. Mondd el az igazat. Érzel valamit irántam? – susogtam halkan. Hallanom kellett. A nyelvemen voltak a szavak: szerelmes vagy belém? Megrémisztett ezt a szó. Coco a barátom volt. Ujjaim akaratlanul mozdultak és megérintettem selymes bőrét. Arca megrándult, de mintha pont ez az egy érintés kellett volna ahhoz, hogy a szemeibe visszaköltözzön valami él, valami szenvedély, ami folyamatosan benne tombolt.

- A barátom vagy Reece. Nem több és nem kevesebb.

Ennyit mondott, majd egy tincset a fülei mögé tűrve elindult az üres utcán. Már eltűntek előlünk. Csak figyeltem a mozdulatait, ahogy kényszeredetten összébb húzta magán a kabátját és megindult lefelé az utcán, hátra se pillantva.

Azonnal bűntudat mardosta a lelkemet, de nem bírtam arra gondolni, hogy a lány talán többet is érzett irántam, mint puszta barátságot. Lehetséges lett volna ez? Kukába vágni egy ilyen kapcsolatot egy ingó lábakon álló valamiért?

A többiek Jan háza előtt vártak be minket. A lány a lépcsőn heveredett le és kérdőn meredt hol rám, hol pedig barátnőjének az arcára, mintha ki akart volna belőlünk olvasni valamit.

- Tudom, hogy nem pálya, de Oliver írt, hogy bulit szervez holnap. – Talon szürke szemei megtaláltak maguknak és felvonta a szemöldökét, mintha némán várt volna tőlem választ.

- Jót tenne, azt hiszem – motyogtam miközben félszemmel Jant lestem. A földet bámulta. – Jan te mész? – Csupán azért kérdeztem, mert, ha Jan ment talán Coco is vele tart. Megtört szemekkel pillantott fel rám.

- Szakítottunk Oliverrel.

- Engem biztos nem látnak szívesen, szóval akár ki is hagyhatom! – Törte meg a csendet Lucius, hitetlenül meredtem rá. – Smároltam egy focis sráccal, az egész suli miattam cseszteti szegényt, nem hiszem, hogy az egész sport közösség szívesen fogadna, nem mintha bántana a dolog.

- Ethan is akarta a csókot, nem? – Talon hangja rekedtesen szántotta át a levegőt.

- Mit számít az, ha most már mindenki úgy tudja, hogy leerőszakoltam a nyelvemet a torkán?

A fiú szürke szemei sötéten villogtak, túlságosan ismertem már a fiút és, ahogy megmozdult a gigája sejtettem, hogy min törte a fejét.

- Ha Lucius megy, akkor megyek én is. – Coco leheveredett Jan mellé. A szőke kételkedve meredt a lányra, majd egy kis mosoly mellett megbökte a derekát.

- Azt hiszed ez arra fog ösztönözni, hogy menjek?

- Én vagyok Oliver exe. Kinek van mégis a legszarabb helyzete? – nevetett fel keserűen, majd megrázta a fejét. – Egyértelműen azért szervezi a bulit, hogy felszedjen valakit.

- Mondjuk téged? – Súgta oda halkan Coco, de még pont meghallottam. Jan egy halk kacajt hallatott, majd megvonta a vállát.

- Ha nem küld el akkor benne vagyok.

Egyedül Lucius volt az, aki még nem egyezett bele, figyeltem az arcát, mire hirtelen felindulásból legyintett egyet. Beleegyezésnek vettük.

▄▄▄

A másnap este hirtelen loholt utánunk. Szemeimmel az Audi sötétített ablakán lestem ki, miközben félfüllel még elkaptam Talon dumáját, de valahogy most mégsem tudott arra ösztönözni, hogy figyeljek rá. Bennem csengtek Grayson szavai, igaza volt. Olyan rég voltam együtt egy lánnyal, hogy már megszámolni sem tudtam a napokat. Sóhajtva döntöttem hátra a fejemet, mikor Talon hirtelen felém kapta a fejét.

- Miért szenvedsz ennyire látványosan? – Hangja szemtelen volt. Megforgattam a szemeimet és a hajamat megigazítva rá néztem. – Amióta beültél ebbe a kocsiba, folyamatosan nyögdécselsz! Coco?

- Miért gondolja mindenki azt, hogy Coco és köztem van valami? – fakadtam ki értetlenül, míg az autó lassan leparkolt Janék háza előtt.

- Mert nem vagyunk hülyék?

- Kurvára nincs köztünk semmi! Talon ő a barátom...

- Azután is csak a barátodnak fogod hívni, miután megpillantod? – Nevetett fel gúnyosan.

Kipillantottam az ablakon, pontosan arra irányítva a szemeimet, amerre a Talon szemei ragadtak le. Tudtam, hogy az ő tekintetét elsősorban a virágosinget magára rángató Lucius akasztotta meg, de az én szemeim óvatosan váltak le róla és először Jan szőke loknijain akadt meg, majd Cocon. Hazudhattam volna, de már belefáradtam. Coco sosem volt csúnya lány, sőt elég szépnek találtam és ebben a sárgaruhában még inkább megragadta a figyelmet. Az édes napsárga szín valahogyan annyira elütött a sötét Seattle-i utcától, ahogy magától az évszaktól is, de ő mégis tündöklött.

- Elragadta a szavakat? – susogta a fiú egy gúnyos hangnemet megragadva, de egyszerűen megráztam a fejemet.

- Coco a barátom, Talon. Értsd meg.

Talon végül megrázta a fejét, összevont szemöldökei mögül lesett rám és a kormányra szorítva az ujjait, hagyta, hogy a szavait elnyeljék a többiek moraja. Gyorsan pattantak az autóba. Ugyan Jan és Coco folyamatos cseveje ott szánkózott az autó hátsóülésein én mégsem bírtam megszólalni, ahogy a mellettem ülő fiú sem.

Arca grimaszba futott, majd egy sanda pillantás vetve a visszapillantó tükörből az utcákat leső fiúra, a testtartása csak egy pillanatra is, de mégis megfeszült. Ő adott nekem tanácsokat, mikor maga sem bírta átlépni a határokat, amiket maga tákolt össze. Félelemmel kötötte össze a darabokat, még csak esélye se lehessen áttörni a falakat.

Amikor Oliver Olsen monumentális épületéhez értünk, meg sem lepődtem, hogy már kintről is dobhártyaszaggató zene uralta a külső kertet, majd meglátva a tuja bokrok ágai közt csókolózó párokat, már is elment az étvágyam ettől az egésztől.

Talon lazán leparkolt a többi kocsi mellé és beletúrva a tincseibe elindultunk a hatalmas mahagóni ajtók felé. Barátom lustán nyitott be, egyáltalán nem volt meglepő, amit bent találtam. Az Eastlake High kilencven százaléka már a kanapék közt rázta a csípőjét, míg mások az árnyékos sarokban próbálták lerángatni egymásról a gatyát.

Oliver azonnal kiszúrt minket és a karjain csimpaszkodó Hilary Scottot lerázva kissé imbolygó léptekkel ugyan, de megindult felénk. Nem vette észre a háttérben meghúzódó lányt, de mikor már mellettem állt a kaján vigyor lecsusszant az ajkairól és értetlenül összehúzta a szemét. Mintha nem hitt volna annak a kettő üvegesen kék szemnek, amik a lány képét tárták elé.

Jan egy halvány mosolyt erőltetett az ajkaira, majd a felénk közelgő Hilary-ra is vetett egy gyilkos pillantást. A szőke lány csücsörítve kapaszkodott bele Oliver karjába, de abban a pillanatban eresztette el a szédelgő csajt, aki esetlenül rogyott előttünk térdre.

Olsen csak egy pillantásra sem méltatta, mintha tényleg csak egy szajha lett volna. Talon sóhajtva nyújtotta a kezét Hilary-nek, aki könnyeit törölgetve tápászkodott fel a földről.

- Tudod mit, Oliver? Kapálózz csak a lány után! Nem vetted még észre, hogy Janine Blake-nek csakis Reece fasza kell? Szánalmas vagy! – Kiáltotta könnyes tekintettel.

Talon megveregette a vállaimat és lassan elhúzott a jelenettől, csak egy pillantást vetettem a mögöttem állókra. Coco észrevétlenül otthagyta őket a kapuban és Lucius mellé érve szorongva lejjebb húzta a szoknyáját.

- Reece Snyder? Téged még látni lehet ilyen bulikon? – Ordította valaki a tömegből. Néhányan meg is indultak felém esélyt sem adva arra, hogy Coco mellé siethessek.

Taylor Wade szaladt elém, kezében kettő piros poharat szorongatva, az egyiket az én markomba nyomta, míg a másikat Talonéba helyezve beletúrt a hajába és egy csábos mosolyt villantva a felénk közelgő vörös lányra, meg is indult utána a konyhába.

Így telt az este, mikor már a negyedik piros poharat ürítettem ki érdeklődve pislantottam a mellettem ülő lányra. Arca hibátlan volt, mégis annyira ismeretlennek tűnt. Homályos tekintetemet ráfüggesztettem és egy kissé imbolyogva ugyan, de egy tincset arrébb tűrve az arcából továbbra is figyeltem, ahogy vörös ajkai hízelgően formálják meg a szavakat, amikre még józanul sem figyeltem volna fel.

- Kérdeztem valamit! – Dőlt közelebb és egy barna tincset a füle mögé tűrt, édeskés illata az orromba kúszott, míg a lány ujjai a tarkómra csusszantak.

Olyan rég éreztem ezt a bizsergést!

Lehelete megcsapta az arcomat, mikor egy ismerős nevetés csapta meg a fülemet. Egy pillanatra fordultam csak meg a tengelyem körül, és máris észrevettem Taylor Wade-et, aki egy túlságosan ismerős testet láncolt a sajátjához.

Coco Hurley.

- Reece? – A lány sértetten próbálta magára vonni a figyelmemet, de nem tudtam elszakadni a képtől. – Reece? Most komolyan?

Felpattant a helyéről és egy utolsó pillantást se vetve rám hagyta el a kényelmes ülőgarnitúrát, míg én megindultam a konyha felé, hogy egy újabb vodkás poharat ürítsek ki.

Ott hagyod a lányt Taylor Wade karjaiban? Hagyod, hogy megbassza az egyik emeleti szobában és aztán otthagyja, mint egy elhasznált fruskát?

Tisztán élt az emlékezetemben a kép, miszerint Taylor az este elején még valami vörös csibe után kergetőzött. Lehajtva az italt, összeszorított szemekkel próbáltam kizárni a fejemből a képet, mikor a fiú túlságosan erőszakosan csókolta meg a lány fedetlen kulcscsontját.

Coco már egy felnőtt lány, vagyis közelgett a 18 évéhez, tudott vigyázni magára. És ha akarja? Ha akarja azt, hogy Taylor Wade megbassza az egyik emeleti szobában, miért avatkoznék közbe?

De valahogyan nem engedett a tudat. Mégis, hogy érhetett a lányhoz?

Egy mély lélegzetet véve visszasiettem, átvágva a tömegen már meg sem éreztem az elfogyasztott alkohol ízét. Tudnom kellett, hogy Coco józan. Hogy felméri-e a helyzetét? És ha az a pöcsfej kihasználja, hogy részeg?

Visszaérve viszont a páros már sehol sem volt. A szívem hihetetlenül gyorsan szökött a torkomba, éreztem a félelem és az aggodalom fémes ízét, öklöm magától szorult össze és felrohanva az emeletre azonnal benyitogattam a szobákba. De ők csak a folyosón voltak. A lány hosszúkás lábai Wade csípőjét ölelték körbe, míg fejét hátravetve élvezte, ahogy az a pöcsfej a nyakát csókolgatta.

És én ezt nem tehettem volna meg vele? Ő kell neki?

De a gondolatot egy pillanat alatt űztem el. Coco felnyüszített. Annyit mondott, hogy elég, de mikor a fiú nem tágított egy pillanat alatt termettem mellette és Wade gallérját megragadva a másik falhoz vágva mélyen a szemeibe pillantottam. Szívott. Éreztem a szagán, láttam a szemein. Értetlenül összehúzta a szemöldökeit, majd erőszakosan arrébb lökött magától.

- Mi a fasz bajod van? – A harag már az ereimben bugyogott.

- Azt mondta elég! – Meglöktem a vállát. – Mit nem értesz azon, hogy elég? – Üvöltöttem az arcába, de Wade csak egy gúnyos mosolyt villantott és szépen faragott arcával mögém lesve leplezetlenül végigmérte a csajt.

- Ugyan már, Snyder!

- Mit művelsz, Reece? – kérdezte halkan Coco és ujjait a vállaimra simította. – Mit keresel itt?

- Ez a fasz...

- Én is akartam! – Kiáltott közbe a lány és erőteljesen megrázva a fejét! – És ha abba akartam volna hagyni szóltam volna neki! Meg tudom magamat védeni!

- Azt mondtad elég! – Rivalltam rá, mire arca elsápadt.

- Azt mondtam, hogy még, Reece!

A szavak a torkomon akadtak míg én homályos tekintettel meredtem a lány zöldesbarna szemeibe. Még?

- Egyáltalán mit keresel itt, haver?

Haver. Ha lehetett volna az öklömmel téptem volna szét az arcát, amiért annyi lány rajongott. És nem volt különb Coco sem. Ő is beállt a sorba, akik félrevetve mindenüket önkényesen vetették magukat a karjába, hogy a bugyijukat egy ilyen mocskos bulin lecsábítsák róluk. Taylor nevetve paskolta meg a hátamat, míg félkézzel a falnak támaszkodott.

- Olivert kerestem.

- Nem tudtad? Már leléptek Jannel, az ősök szobájában dugnak. – Cocora sandítottam, aki megrázta a fejét. – Keress magadnak valakit, akin kiereszted a gőzt, tiszta feszültség vagy.

De meg sem szólalva hagytam őket az emeleten és roskadozó gondolatokkal siettem ki az utcára. Arcomat a tenyereimbe temetve szorítottam össze a szemeimet. Miért zavart ennyire annak a gondolatnak a létezése, hogy Coco éppen Wade-del dug az egyik szobában? Még? Ezt mondta volna? Csak elképzeltem azt, hogy igazából egy fáradt elég hagyta el azokat az ajkakat?

Csalódottság szította fel a bensőmet, mikor megpillantottam Luciust.

Arcát a térdeire támasztva reszketett. Mellé támolyogtam.

- Blake?

- Mit akarsz? – Pillantott fel rám. A szavak a torkomon akadtak. Lucius arca péppé volt verve, ingjén a virágminták között megannyi csinos kis vércsepp tündökölt, hangja elhalt volt, szemei könnyektől csillogtak. – Húzz el a picsába, Snyder!

- Reece? – Talon hangja beleolvadt a fülembe. – Hallod...

De a szavak meg akadtak a torkán, akárcsak nekem is. Értetlenül borult a fiú elé és ujjait Lucius arcára helyezve óvó szemekkel vizslatta a sérüléseket, míg teste pillanatok alatt keményedett meg.

- Mit művelsz? – súgta halkan Blake és Talon eltökélt arcát nézte. – Mindenki itt van...

- Ki tette ezt?

Lucius gúnyosan megrázta a fejét.

- Ki tette ezt veled? – szűrte ki a fogai közül, de Lucius hallgatott.

- Mit érnénk el vele? Hülye vagy, Dale! Itt mindenki láthat, mit művelsz, elment az eszed? A saját csapattársad ellen támadnál csupán miattam? Ne nevettess!

- Ki művelte ezt veled? – Súgtam halkan.

- Taylor Wade és Ethan McAdams.

Talon megfordult, utána iramodtam, de a fiú rohant. Átverekedett a tömegen, eltűnt a szemeim elől és csupán arra lettem figyelmes, hogy szemeim kiszúrják a véres baseball ütőt, amivel valószínűleg bekerítették Luciust. És most ez a fiú dugja Cocot?

Nem foglalkoztam a vészharanggal azonnal felrohantam az emeletre és berúgva az ajtót alkoholtól mámoros elmém szétcsúszott a kép láttán. Coco sírva ütött egyet a fiú mellkasára, de ő nem állt meg, ujjai a lány melleit szorongatták melltartójának anyagán keresztül. Mit is érhetett volna? Wade erősebb volt a lánynál, sokkal erősebb.

Hogy hagyhattam őt itt?

- Reece! – Kiáltott fel Coco és a fiú pillanatnyi értetlenségét kihasználva kiszakadt a karjai közül és nem foglalkozva hiányos öltözetével a mellkasomra dőlt és hangos zokogásba kezdett.

- Snyder! – Taylor kissé zavartan tápászkodott fel az ágyról és sejtelmes mosollyal akart megközelíteni. Megmozdultam. A lány karjaiból kiszakadva ragadtam meg a fiú gallérját és a földhöz vágva azonnal ököllel ütni kezdtem a fejét. Köhögve próbált belém rúgni, de az öklöm minden egyes csapásnál egyre inkább szétszaggatta a bőrét, hallottam orrának reccsenését, de nem bírt foglalkoztatni.

Tenyere a lány mellét szorongatta, míg erőszakosan harapdálta a bőrét.

Elsötétült előttem a világ és csak a bőr halk szakadása szűrődött a fülembe, mikor valaki rám vetette magát. Feltárva a szemeimet Oliver Olsen eltökélt szemei mélyedtek az enyémekbe, míg én zihálva ernyedtem el. Fejem zsibogott.

- Mi a fasz van veletek? Talon Ethant verte péppé, te pedig Taylort! Az isten verjen meg benneteket! – sürgetve pillantott Janre. – Él?

- Lélegzik.

- Hívd a mentőket!

- Mi történt itt? – susogta a lány értetlenül nézve először a barátnője maszatos arcára. – Miért sír a bátyám? Miért néz ki az arca úgy, mint Taylornak?

A földön fetrengő fiúból hörgés szakadt fel.

- Hívd már a kibaszott mentőket! – Ordította Olsen, de Jan kezei túlságosan reszkettek.

Oliver elengedett, már éppen újból a féreg felé akartam vetni magamat, mikor egy újabb test fogott le.

- Sittre mész, Snyder! Türtőztesd már magadat! – Nelson volt az, a kávézóból. Nana a szája elé kapta a kezeit, míg Oliver idegesen beszélt a mentősökkel. – Babe, küldj el mindenkit a házból! Ide rendőrök fognak jönni!

A mentősök azonnal megérkeztek. Kikérdezték, hogy mi történt, de mikor észrevették a véres baseball ütőt az üres nappaliban, majd Lucius megviselt testét, az én véres ökleimet és a zokogó lányt, egyszerűen a lassan érkező rendőrökre hagyták a dolgot.

- Mit tettél, Reece? – Nana leült mellém és megragadta vértől maszatos kezeimet. – Mit csinált Taylor?

- Meg... meg akart erőszakolni... - Coco hangja elveszett volt, ahogy könnyektől maszatos arcát felemelte. – Reece megvédett.

A lány mellém dőlt és arcát a mellkasomba fúrva meg sem szólalt addig, míg a rendőrök meg nem érkeztek. 

▄▄▄

Kedveseim! 

Végre újult erővel vágok neki az írásnak! Köszönöm szépen az eddigi szép szavakat és támogatást, nagyon jól esik minden egyes szót, amit leírtok nekem! Ezért nem tudok nektek elég hálás lenni!

Annyi kérdésem lenne, hogy abban benne lennétek, hogy lenne egy fejezet, majd a jövőben, Talon szemszögéből? 

Remélem elnyeri nektek ez a fejezet a tetszéseteket, ebben azért már sokkal több minden történik, mint eddig!

Puszi Kyra!