[11]  Pletykások
▄▄▄▄▄▄

● Coco ●

Talon egy pillanat múlva már meg is jelent a kocsi mellett és hosszú ujjait a fürtjeibe vezetve kitárta nekem az ajtókat. Amint beültem a motor már zümmögött, arcomat az üvegnek döntve sóhajtottam fel. Vártam már, hogy mikor indulunk el, de percek elteltével még mindig csak annyit hallottam, hogy a motor berregett alattunk, de az autó nem indult el.

Kíváncsian pillantottam a vezető ülésre, ahol a fiú, fejét a kormánynak döntve szívta magába a levegőt, izmai megfeszültek. Úgy nézett ki, mint egy megpendített gitár húr. Minden egyes tagja erős feszületben torkollott.

Gondolkodás nélkül értem a hátához. Talon megrezzent és elszakítva szemeit a kormányról felnézett rám. Most először láttam azokban a viharos íriszekben megcsillanni a könnyeket. Ragyogtak bennük a fájdalom égkövei. A kintről beszűrődő fénycsóvák megcsillantak az üveges tekinteten, mintha magának a kétségbeesésnek a szikrái gyúltak volna a szemeiben. Azonnal átmásztam az ülések között és magamhoz húzva a fiút, jó szorosan megragadva a vállait hagytam, hogy a könnyek kitörjenek belőle.

Reece szenvedett, hát hogy is ne szenvedett volna ugyanúgy Talon? Reece-nek tartania kellett magát Tiana kedvéért, Talonnak pedig Reece kedvérét. Mindenki megjátszotta magát, csakhogy a másik jobban érezhesse magát, pedig belülről mindannyian apró szilánkokra törtek, de kívülről ugyanúgy festettek, mint akkor, amikor minden tényleg rendben volt.

Az éjszaka is csendes volt, a motor bőgött, a madarak csendben szunnyadtak, míg itt a kórház mellett megannyi szív tört össze.

A fiú elszakadt tőlem. Ébenfekete fürtjeibe vezette az ujjait és rám emelve a szemeit egy halvány mosolyra húzta az ajkait. Csend volt. És talán mondani akart nekem valamit, ki is találhatta már, hogy mit, de mégsem sikerült neki. Csendben maradt ő is, pontosan ugyanolyan mély csendbe burkolózott, mint a természet körülöttünk. Mert nem kellettek ide szavak, a szemeiben, a gesztusaiban láttam a maga iránt érzett szánalmat, de egyben a hálát, amit felém sugárzott.

Így utaztunk haza.

Az utak üresek voltak, a fények ugyan még beszűrődtek az ablakokon, mégis leparkolva a házunk előtt csak arra voltam figyelmes, hogy az utca már különösen csendbe burkolózott, mintha mindenki nyugovóra tért volna.

Talon egy apró csókot hagyott a homlokomon, majd engedte, hogy elinduljak a kerítések felé. Minden egyes lépésem valami szörnyű ordításnak hangzott. Tudtam, hogy a szüleim őrjöngeni fognak, már réges régen hajnalodott, én pedig egy szó nélkül elmaradtam.

Viszont mikor beléptem a házba csend fogadott. A konyhában pislákoltak az utolsó fénycsóvák, halkan a fogasra akasztottam a kabátomat, míg a cipőimből óvatosan kilépve megindultam a szobám felé. Tudtam, hogy mindketten a konyhában vannak, tudtam azt is, hogy hallották, hogy megérkeztem. Egyikünk se szólalt meg. Én a szobámban voltam, ők pedig a konyhában. Így volt ez tökéletes.

  ▄▄▄  

Jan hétfőn megjelent előttem. Csapzottan festett, arca reszketett az elfojtott dühtől, míg ujjait ökölbe szorítva hitetlenül megrázta a fejét.

- Mégis mikor akartál beszámolni az egészről? A szüleid pénteken sírva hívtak fel minket, hogy nem tudjuk-e véletlenül merre vagy. Anya elmondta az igazat, pedig én mondtam, hogy ne tegye. Ezek után te egész hétvégén egyetlen egy üzenetemre és hívásomra se válaszoltál, sőt még akkor se nyitottál ajtót, mikor pontosan tudtam, hogy otthon vagy! – Ajkai reszketni kezdtek. – Tudod, hogy ezt nem teheted meg velem? És elegem van ebből az egészből, te folyamatosan az új barátaiddal vagy, aggódtam érted, ugye tudod? Mi lett volna, ha ugyanaz történik, mint Amandával? Egyetlen egy kurva üzenetemre se válaszoltál, Coco! Egyetlen egyre sem! És nekem most lett elegem mindenből, ha ennyire nem érdekellek már téged, akkor ennyi. Remélem megértetted, hogy nem akarlak a közelemben látni.

Meg se bírtam szólalni. A lány megfordult és a szemeihez kapva futott el előlem. Az alakja elveszett a tömegben, az ajkaimhoz kapva fordultam el a kíváncsi szemek elől és kitörő könnyeimet próbáltam valahogy eltakarni előlük, de nem ment. Ott álltam szétcsúszó élettel, a könnyeimmel küszködve. Tudtam, hogy az én hibám volt, nem volt mentségem.

Mikor egy ölelés elrejtett a pusmogó szavak elől. Végül is a suli egyik legmenőbb lánya éppen „szakított" a legjobb barátnőjével. És ahogy tudatosultak bennem a szavak, felnéztem Talonra és még több könny verekedte ki magát a könnycsatornáimból, megannyi maszatos vonalakat hagyva maguk mögött.

Arcomat a mellkasába temetve próbáltam elrejtőzni előlük, reszkettem. Még az sem érdekelt, hogy becsöngettek és a diákrengeteg beszivárgott a termekbe.

- Beszélned kell vele, Coco.

- A-azt mondta nem akar látni. – Súgtam a pólójába, mire csak egy apró nevetésre tellett tőle. – Azt mondta, hogy nem akarja, hogy a közelébe legyek.

- És te komolyan tartani akarod magadat hozzá? Ha ennyit jelent neked...

- Jan a legjobb barátnőm! – Kiáltottam fel és kiszakadva a karjai közül konokul meredtem a fiúra, akinek ajkain megint csak ott hánykolódott az a féloldalas mosoly. – Hogy ne jelentene mindent nekem?

- Akkor miért hagyod ennyibe? Mert megkért rá? Hibáztál Coco, mind tudjuk, mondd meg neki az igazat, ne hazudj többet. Ne hazudj magadnak se.

- Miről beszélsz? – susogtam elhaltan.

- Pontosan tudod, hogy kiről beszélek.

- Nem, Talon, te nagyon félreértesz valamit! – ijedten hátráltam el tőle, de ő csak a zsebeibe süllyesztette az ujjait. – Arra akarsz utalni, hogy szerinted hazudok magamnak Reece-szel kapcsolatban? Azt hiszed szerelmes vagyok belé?

- Nem én mondtam, Coco.

Ő ott hagyott engem a kihalt folyosón, nem akartam gondolkodni. Felszaladtam az emeletre és sűrű bocsánatkérések mellett beléptem a terembe, lehajtott fejjel hallgattam tovább a tanár szavait.

Jan elszáguldott mellettem az óra végén, míg a tanárnő rám emelte kék szemeit, nem tudtam semmit hozzáfűzni. Csendben meghúztam táskám pántját és követve a diáksereget a következő órámra, próbáltam minden suttogó szavat kizárni a fejemből, nem figyelni a pletykákra, amik lassan már az én fülembe is eljutottak, pedig minden csak néhány órával ezelőtt történt.

Francia órán, Margaret szokásos kontyba fogott haját birizgálta, míg a helyemen helyet foglaló Hilary Scott ugyancsak hevesen magyarázott valamiről, de amint a közelükbe értem Margaret eléggé feltűnően lökte meg Hilary karját, így csak egyetlen szót tudtam elcsípni, mégpedig a nevemet.

Hilary kíváncsian fordult meg és egy „kedves" mosolyt az ajkaira kanyarítva a helyére perdült, de amint letette a fenekét a székre meg is fordult és az ajkait rágcsálva dőlt a padunkra.

- Talon Dale? Igaz ez? Összejöttél Talonnal, pedig már az egész iskola elkönyvelte melegnek? Szent egek, ha egyszer is egy ágyba bújhatnék azzal a félistennel! – Hilary elpirult az utolsó mondat után, de szemeit le sem tudta hámozni rólam. – És mi történt Jannel? Mindent tudunk, de érdekel, hogy mi az igazság...

- Hilary! – Margaret hirtelen kiáltott fel. – Ne is foglalkozz vele...

- Mégis miről tudhattok ti? – Szemrehányóan meredtem a szőkére, de Hilary fel se fogva a gúnyt megrázta a fejét.

- Az egész iskola rólatok csámcsog.

- És azt hiszed bármit is elmondok nektek? Hogy aztán már csak arra legyek figyelmes, hogy a suli miként görbíti el az igazságot egy óra leforgása alatt? – Szűrtem ki a fogaim közül, ami már Hilary-nek sem tetszett.

- Látom élvezed, hogy végre te is szóba kerültél, nem csak Jan. Talán az iskola arról is tudomást szerzett végre, hogy Janine-nek volt egy barátja, akit talán még ő is szégyellt.

- Hilary! – Margaret nem tudta türtőztetni magát. – Elég volt. Tényleg nem ránk tartozik.

- Nem érdekelsz Hilary. Nem érdekel, hogy a suli mit gondol rólam. – Mélyen a szemeibe pillantottam, mire csak egy gúnyos mosoly csücsült az ajkaira.

- Oh... egyszerű a suli egy ribancnak gondol, miután először Reece Snyder, majd Talon Dale gatyájában keresed a hírnevet. – Susogta cinkos mosolyra kerekítve az ajkait. – Nos az sem érdekel, hogy a suli már Reece Snyder bátyjának a balesetéről is tud?

- Hilary Scott! – Margaret dühösen kiáltott fel, ám én nem tudtam türtőztetni magamat, tenyerem a lány arcán végezte, pont akkor, mikor Mrs. Southgate belépett a terembe.

- Coco Hurley és Hilary Scott! – Hangja villámként csapott a terem zsibogásába. – Azt hiszem az igazgató várja önöket az irodája előtt.

És újabb pletyka indult útnak a francia órán.

  ▄▄▄  

Az igazgató egyértelműen engem ítélt bűnösnek és büntetésemül azt szabta ki, hogy iskola utáni elzárásra ítél egy héten keresztül minden egyes nap. Mivel azt hitte hazudtam neki.

Az ebédszünetben már meg sem akartam közelíteni azt az asztalt. Jan ott ült Oliver Olsen mellett, míg Talon szemei engem figyeltek. Arra ösztönzött, hogy üljek le melléjük, de nem tettem semmit, a tálammal megindultam a fikusz fa melletti asztalka felé, ahol Lucius Blake egymagában firkálgatott valamit a füzetébe, ám megpillantva egy halk sóhajt hallatva becsukta a füzetet.

- Coco Hurley, ugye tudod, hogy az egész iskola rajtad csámcsog és a nem létező barátodon Talon Dale-en, miután átgázolva a barátságotokon Jannel összefeküdtél Reece-szel, majd arra gondoltál, hogyan tedd tönkre az ő barátságukat is és lefeküdtél Talon Dale-lel, aki egyértelműen randizott Hilary Scottal, és a lány megtudva a hírt, hogy lefeküdtél a potenciális barátjával leribancozott, erre te pedig arcon csaptad és egy hét elzárást kaptál.

Dühösen csaptam le a tálcámat az asztalra és reszkető térdekkel meredtem a fiúra, akinek azonnal szánalom gyúlt a szemeiben. Hullámos fürtjeit a füle mögé tűrve megrázta a fejét.

- Ez hozzám is eljutott, pedig egyértelműen senkivel sem barátkozom a suliban. – Belenyomta a villáját a salátába és kérdőn meredt rám. – Valami igaz belőle egyáltalán?

- Összevesztem Jannel, pofon csaptam Hilary-t és egy heti elzárást kaptam emiatt. Ennyi. – Megtörve néztem a hangoskodó asztal felé. Örömmel állapítottam meg, hogy Jan sem tűnt valami vidámnak. – Hogy gondolhatnak ilyesmit rólam? Lefeküdni egyszerre két sráccal, míg egyértelműen szűz vagyok? Szent egek! – Megdörzsöltem a szemeimet. – Hilary meg egyértelműen nem randizik Talonnal.

- Erre magamtól is rájöttem. Egyedül azt gondoltam még igaznak, hogy Reece-szel talán történt valami.

- Azon kívül, hogy az egész hétvégém sutába dőlt azok után, hogy kiderült elütötték a bátyját? És emiatt indult el minden, nem válaszoltam Jannek, mert nem voltak képes kommunikációra. – És az első könnycsepp meg is indult a szememből.

- Aggódott érted, Coco. Nem hibáztatlak egyikőtökét sem... láss csodát. A pletyka újból szárnyra kap. Talon felénk közeledik. – Megrágta a szájába helyezett falatot és unottan felnézett a fiúra, aki egyértelművé varázsolva a célját az asztalunkra helyezte a tálcáját.

Kikerekedett szemekkel meredtem arra az egy darabka rántott halra és a körülötte sündörgő saláta darabokra. Talon Dale otthagyta a baseball csapatot. Már is éreztem, hogy az ebédlőben helyet foglalók kilencven százalékának a tekintete az én hátamra összpontosult.

Talon mindezt lazán kezelte, villájára feltűzött egy paradicsom darabot és kérdőn rám meredve rágcsálni kezdte azt. Lucius hátradőlt a padon és összefonva maga előtt a karját érdeklődve szemlélt minket. Nem voltam biztos benne, hogy Lucius és Talon azóta beszéltek-e egymással most mégis úgy tűnt, hogy talán egy kis intervallumra ugyan, de elásták a csatabárdot.

Próbáltam hasonlóan lazán kezelni a helyzetet és villámmal a tésztában turkáltam, de nem bírtam szem elől téveszteni a tényt, hogy Talon Dale tényleg ott hagyta a baseball csapatot.

- Mit művelsz? – Pillantottam a fiúra. Talon halványan elmosolyodott, mintha már várta volna ezt a kérdést.

- Eszem?

- Ugye tudod, hogy mindenki már így is rajtam csámcsog és ez csak olaj a tűzre? – Villámmal a tészta között turkáltam, Lucius felsóhajtott és előrébb dőlve megrázta a fejét.

- Komolyan érdekel, hogy mit gondolnak a többiek? Nem az a lényeg, hogy akiket te ismersz és akik neked fontosak azok tudják az igazat?

Összeszorítottam az ajkaimat és leejtve a villát felnyitottam a szemeimet, már csíptek a könnyektől. Igaza volt Luciusnak, hogy is ne lenne igaza? De mégis a szavak olyan könnyen hangzottak, de belülről mégis megölt a tudat, hogy az egész iskola ribancnak titulált csupán amiatt, mert összebarátkoztam két híres fiúval.

Talon óvatosan meglökte a vállamat, nem válaszoltam semmit. Csendben figyeltem tovább a spagettimet.

  ▄▄▄  

Az elzáráson egyedül voltam. Amint beléptem a terembe egy idegen tanár fogadott, aki unottan intett a padok egyikére, hogy foglaljak helyet. Mélyen magamba szívtam a levegőt és az ablakon kilesve elcsíptem néhány felszabadult diákot, akik a buszmegállók felé siettek. A vörös Ford tulajdonosa egy heves csókba bonyolódott Oliver Olsennel, végtelennek tűnő percek múltán szakadtak csak el egymástól. Nem láttam rendesen Jan arcát, mégis valahogy összeszorította a bensőmet az a tudat, hogy ő talán végre boldog lehet nélkülem. Hogy nem kell miattam aggódnia, hogy nem kell belebonyolódnia problémáim sokaságába.

Az ajkaimat harapdálva pillantottam fel a nőre, aki az asztalon lapozgatta a magazinját, ő sem akart itt lenni, egyikünknek sem volt ínyére a dolog, mégsem szabadulhattunk el innen. Mélyet sóhajtva vettem elő a tankönyveimet és a házifeladatokba bonyolódva hánykolódtam két órán keresztül.

A végtelenségnek tűnő órák után felnéztem a nyitódó ajtóra. Egy pillanatig csak bambán pislogtam, de mikor felfogtam ki állt a tanárnő mellett azonnal forróság gyúlt a szívembe, ahogy elnéztem kissé görnyedtt hátát és az arcába bukó hullámos tincseket. A nő sóhajtva felnézett a fiúra és egy gyengéd mosoly mellett bólintva hagyta, hogy a fiú megközelítsen.

- A kisasszony köszönettel tartozik az úrnak! – pillantott fel a magazinból majd szedelőzködni kezdett.

- Mit keresel itt? – Szemeimmel Lucius zöld tekintetét lestem.

- Kimentem a segged az egyheti büntetésed alól. – Fogta a tolltartómat és a csatos táskába hajítva felnézett rám. Mikor a tanárnő eltűnt a teremből lazán felkapta a csatokkal kitűzdelt táskámat a hátára és sürgetően meredt rám. – Ismerem, a rajz tanárom és nem hazudok, ha azt állítom, hogy odáig van értem.

- Csinálhatsz egyáltalán ilyet? És az igazgató? – A fiú után siettem míg magamra húztam a kabátomat és toporogva vártam a választ, de ő csak rohant le a lépcsőn.

- Az igazgató leszarja.

Hirtelen ért a kinti hűvös levegő és amint tudatosult bennem, hogy büntetés nélkül maradtam csak úgy kitört belőlem a nevetés és mosolyogva a fiú felé rohanva, magamhoz húztam vékony derekát. Ismerős volt az illata, hogy is ne lett volna az, azok után, hogy a húgával konkrétan elválaszthatatlanok voltunk egymástól. A mai napig? – súgta gúnyosan a benső hangom.

Lucius köhintve dobta a földre a táskámat és kibújva a karjaim közül megindult a buszmegálló felé, ujjait a zsebeibe rejtve. Felkaptam a táskát és az erős szél kereszttüzében a fiú után siettem. Hullámos fürtjei folytonos táncot jártak a szélben, mintha szabadulni akartak volna ők is, akár csak a gondolatai az agyából. Reprezentálták az érzelmeket, melyek benne tomboltak.

Ujjaimat a kabát zsebembe rejtve felnéztem a messzeséget figyelő srácra, meg akartam kérdezni, hogy miért csinálta, de ő egyedül a kanyargós aszfalrengeteget becsülte meg a szemeivel. Szólásra akartam nyitni az ajkaimat, már a torkomon voltak a szavak, mikor egy Audi könnyed lazasággal parkolt le elénk. A sötétített üvegek mögött Talon foglalt helyet, lazán a karfának támasztotta a könyökét és egy szívdöglesztő mosolyt hagyva az ajkain feltárta előttünk az ajtót.

- Milyen volt életed első elzárása? – Talon egy pillanatra rám emelte borús tekintetét, majd vissza is nézett az útra.

- Első és utolsó élményem.

- Sikerült megfűznöd a tanárnőt? – Talon nevetve célozta a szavait Luciusnak, aki csak egy horkantással reagált le minket.

– Hogyne egy portréval tartozom neki.

- Legalább akt? – Nevetett fel Talon, ami az én ajkaimra is egy mosolyt csalt.

- Ha nem vetted volna eddig észre eléggé meleg vagyok ehhez a nőhöz.

Elmosolyodva néztem rájuk, majd kipillantva az ablakon a szívemben megannyi érzés gyúlt. Túlságosan sok volt ez az egész és én nem tudtam nem rá gondolni. 

  ▄▄▄  

Kedveseim!

Itt is lenne az új fejezet! Remélem elnyeri a tetszéseteket! :)

Puszi Kyra!