[08]  Elmaradt ima
▄▄▄▄▄▄

● Reece ●

Egy pattogatott kukoricával a kezemben pillantottam a még sötét mozi képernyőjére, míg mellettem Coco hangosan szürcsölte a kóláját. Arca izgatott grimaszba futott és el is felejtette az alig pár perce lezajlott csetepatét a szüleivel.

Felé nyújtottam a popcornt, mire egy hatalmasat markolva majszolgatta a ropogós kukoricaszemeket. Elnevettem magamat, mikor egy vajas darab az ajkai helyett az ölébe pottyant. Szomorúan meredt a szemre, de tekintete azonnal felvándorolt a képernyőre, mivel megkezdődött a film.

Nem tudom mit néztem, sőt nem is nagyon érdekelt. Agyam már akkor kikapcsolt, mikor megpillantottam azokat az elnyűtt fekete-fehér képkockákat és azok alján felvillanó feliratot. Valahogy nem kötöttek le a filmek, de Coco egyszerűen elmerült bennük, nem érdekelte, hogy mögöttünk az egyik pár már majdnem lefeküdt egymással, sőt az előttünk ülő horkoló öregpár sem izgatta. Mintha a film már az első pillanattól kezdve magába bolondította egy másik világba.

De én nem bírtam ilyen könnyen szabadulni a sajátomtól. Éreztem, hogy zsebemben óvatosan megrezdült a telefon. Ügyelve, hogy a lány észre se vegye belenyúltam a zsebembe, gyorsan feltártam a képernyőt, de szívem azonnal nyugodtabban vágtázott, amint észrevette, hogy valamilyen ismeretlen lány írt rám egészen „véletlenül".

Szórakozottan csúsztattam a zsebembe és tovább bámulva a képsorokat, hagytam, hogy ez a popcorntól fűtött levegő, legalább egy kis időre is ugyan, de távol tartson az aggályoktól. Nem sikerült neki.

Minden gondolatomban ott volt Tiana és Grayson, anyukám szenvedő arca. Felrémlettek előttem reszkető tagjai, melyek homályosan elmerültek a tudatlanság medrében. Apám arca villant fel. Egészen véletlenül történt, de azonnal eszembe jutott az az este, mikor megölték. Csupán hárman voltunk a házban, mind aludni készültünk.

Pontosan emlékeztem minden mozzanatára.

Ahogy betörték az ajtókat, ahogy anyám reszkető alakja a földre hullott, amint szembe nézett egy puskacsővel. Grayson Tianat védte, míg én esetlenül szorítottam hátamat a hűtőszekrénynek. Nem minket akartak, apát akarták megölni és amint megjelent a férfi a fegyver eldördült és néma homály zengte be a szobát. Vér tapadt a bőrömhöz, mocskos, de egyben forró vér csordult le a homlokomról, gubancos fürtjeimben ott táncoltak a piros foltok.

Coco ujjai a tenyerem köré fonódtak és az emlékkép apró darabokra esett szét. Egy ideig tétlenül figyeltem az ujjai közt szorongatott markomat, majd egy halk sóhaj mellett a bársony ülésekbe dőlve lehunytam a szemeimet. Nem érdekelt, hogy egy filmen voltam, hogy a képkockák rengetegébe kellett volna lubickolnom. Meg kellett szabadulnom ettől a fojtogató érzéstől, mely mérges kígyóként szorította a nyakamat.

Pontosan nem emlékeztem, hogy hogyan kerültem a hűs levegőre. Egy elhagyatott padon ültem, míg a hűvös, késő esti szellő belekapott a fürtjeibe és tébolyultan ráncigálta őket, de ez a vadság segített valahogyan kimászni abból a vérmesen mély gödörből. Ugyanilyen szenvedéllyel patakzott végig a fák kérgein, kecses táncot járva a fűszálakkal, de amint a bőrömhöz ért érezte a bennem tomboló félelmet.

- Régen szerettem az estéket. – Halk hangja betöltötte a csendet, amit a szellő halk suttogásán kívül semmi sem fedett el. – Apával sokszor ültünk ki a kertbe egy pokrócra és merültünk el a csillagokban. Amanda legtöbbször csak kinézett az ablakon és arról panaszkodott anyának, hogy teljesen elvetemültek voltunk apával, de tudod én szerettem azokat az estéket. Ahol nem volt más csak a szél, néhol tücsök ciripeltek, de ha nem figyeltél rájuk egyszerűen elmerültek az éjszaka vad csendjében. Olyan sötét volt akkor, de egyszer sem féltem, nem ijedtem meg a fekete homálytól.

- Most miért félsz tőle? – lenéztem rá. Arca nyugodt volt, ugyan néhány kósza érzelem még elfedte azokat a lágy vonásokat. Hirtelen pillantott fel rám és egy apró mosolyra húzva ajkait, olyannak tűnt ebben a sötét félhomályban, mint egy démonokkal küzdő angyal.

- Már nem érzem azt a biztonságot a sötétben. Már nem érzem, hogy valaki vigyázna rám, Reece.

- Én sem érzem.

Coco mosolya szende volt és egyben mélységesen szomorú. Lehajtott fejjel vette tudomásul a szavaimat majd a vállamra hajtva a fejét az ajkai közé csippentette a szívószálat és hangosan szürcsölve valamivel kellemesebbé varázsolta a szűkmarkú éjszakát.

  ▄▄▄  

Amint beléptem a házba, szembe kerültem a húgommal. Grayson hangosan horkolt a kanapén, magához szorítva egy díszpárnát. A tv halkan duruzsolt. Tiana felém kapta a szemeit és óvatosan intve egyet vissza is ejtette azt a kanapéra. Összeborzolva a haját a fürdőbe sétáltam. Éheztem a víz érintésére. Amint beléptem a zuhanyzókabinba, leszedtem magamról a ruháimat és megengedtem a forró vizet. Imádtam az érintését, ahogy fürge ujjakkal végigsiklott a testemen lesöpörve azt a rengeteg érzelmet és koszt, ami azon a napon érte a testemet. Azt akartam, hogy az emlékeimet is vigye magával a lefolyó, de a portól maszatos vízen nem láttam mást a csempéken. Homlokomat a fehér csempéknek döntve szívtam magamba a párás levegőt. Szükségem volt erre, szükségem volt valakire, aki képes kirángatni ebből az állapotból.

Mi történhetet? Miért éreztem folytonosan ezt a szorító érzést a mellkasomban? Mi történhetett azon kívül, hogy felfüggesztettek egy hétre a baseballtól?

Megismerted Cocot!

Ki ez a lány?

Magamra rángattam egy tiszta alsót és egy pólóval a kezembe megindultam a nappali felé, ahol az éles fények még mindig viaskodtak a retinámmal. Tiana arrébb csusszant és egy kis helyet szorítva nekem, arcát a vállamra hajtva kifújta a benne rekedt levegőt.

- Grayson ökle megint véres volt.

Tiana hangja egészen halk volt, úgy tűnt mintha meg sem szólalt volna, de én éreztem forró leheletét és azt a megannyi gomolygó érzelmet ebben a roppantul gyengéd hangban.

- Ismered Graysont, Tiana. – Magamhoz szorítottam. – Végtelenül hangulatember, ha haragszik valamire, máris a falban végzi az ökle.

- Azt mondod? – Tiana nem volt buta lány, csak naivan hinni akart abban, amit köré építettünk.

- Semmi többet ne láss bele, mind tanultunk a múltból.

Tiana bekuckózta magát és csendben tovább bámulta a műsort. Hazudtam neki, és a legfájdalmasabb mindebben az volt, hogy egyikünk sem tanult a múltból, pedig a szemünk láttára omlott szét a világunk. Mi mégsem tudtunk tanulni belőle, sőt mintha ugyanazokat a hibákat halmoznánk fel magunk mögött.

A lány hamar álomba merült, így karjaimban tartva, pici halványlila szobájába fektettem. Meg akartam őket óvni a világtól. Magamat is feláldoztam volna érte, de nem tudtam egyedül küzdeni a sorsunk ellen, nem tehettem mást, mert Grayson nélkül egyikünknek sem lett volna jövője. Az ő mocskos pénze éltetett minket, az adott ételt minden nap ennek a lánynak, az épített fedelet fölénk.

Az alvilág elvette a családunkat, tönkre tett minket, de ugyanabban a pillanatban valami mocskos dolgot adott a kezünkbe, amiért még mocskosabb dolgokat kért cserébe.

- Alszik? – Grayson a konyhapultnak dőlve itta ki poharának utolsó cseppjeit, míg megtörölve gyöngyöző homlokát a karkötője felett ki is szúrtam azokat az átkozott sebeket. Magamba szívtam a levegőt és bátyámra meredtem. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint hajdan az apánk, csupán bőrének színe volt egy árnyalattal világosabb, de erős, kegyetlen vonások uralták az arcát, elkötelezettség és egyben végtelen mennyiségű félelem. Rövid hajára simította ujjait és felnézve rám halkan elkáromkodta magát. – Nem akartam, hogy lássa, egyszerűen ő mindent kiszúrt, Reece! Mindent a legapróbb részletig. Szerinted nem tudja, hogy az éjjeli szekrényemben egy szaros fegyver van?

- Megmondtam, hogy tüntesd el onnan! – sziszegtem.

- És emlékszel arra, amikor apának ugyanezt mondta anya, még anno? Apa el is rakta a fegyvert, hagy ne mondjam mi lett a következménye!

- Ha kilépnél...

- Hát még mindig nem érted, öcskös? – ezúttal már semmi él nem volt a szavaiban, csupán a maró gúny mely erős savként mérgezett meg. – Az alvilágból való egyetlen kifelé tartó út a halál, egyenesen a pokolba van címezve a jegyem. – Gúnyos kacaj szökött elő az ajkai közül.

- Hülyeség.

- Azt hiszed? Akkor mondd meg, öcskös. Szerinted miért törtek apa életére? Hmm? Hát sose mondta el neked a drogos édesanyánk, hogy ki akart szállni? Ki akart, meg is tette, ez volt a banda válasza. Megölték, pontosan nekünk célozva azt, hogy ha már egyszer megérintetted ezt a földet, nem menekülhettél belőle. Futóhomokként lep el, mert tudod, kibaszottul tudod, hogy a mocskos halál el fog érni előbb vagy utóbb! És tudom, hogyha meghalok még egy kibaszott sírkőre sem lesz pénzetek, nem, hogy eltartsátok magatokat! Ez a tudat gyilkol Reece, nap mint nap, amikor tönkreteszek egy életet, tudom, hogy ezt értetek teszem és abban reménykedek, hogy Isten megbocsátja bűneimet, ha látja, hogy nem csak rossz van bennem.

Grayson arca reszketett, fehér szemeiből könnyek szöktek elő és alig egy pillanat kellett, hogy a férfi darabokra zuhanjon és a csempére dőlve eressze ki magából az érzelmeit. Széles vállakkal akarta takarni a bensőjét, hiszen csak egy gyerek volt még ő is. Egy elveszett kisfiú, akit megfosztottak a családtól, akinek kezében túl korán landolt egy fegyver. Elvenni egy életet. Egy Isteni döntést egy gyermekre ruházni. Tudtam, hogy ölt már. Tudtam, annak ellenére, hogy sosem mondta ki.

A halott lelkek képeit látta néha álmában, ahonnan izzadva és remegve kelt fel.

De nem bírtam elítélni.

Mások Tianat bántották, azért, mert a fejükben a fekete bőrszín és bandák egybeolvadtak. Tagadni sem bírtam volna, hogy ez hazugság lenne. Hisz ebben éltem, egyrészt miatta tették tönkre a lány életét.

- Rossz ember vagyok, öcskös?

- Nem vagy az.

Grayson lomhán bólintott. Már nem volt önmaga. Komótosan a szobájába lépdelt és alig pár perc elteltével már hallottam is a horkolását. Rossz ember vagyok, öcskös?

Kezemben forgattam a baseball labdát míg szememmel apát figyeltem, aki a markára igazította a kesztyűt, amint készen volt mélyen a szemembe nézett és kihívóan felvonta a szemöldökét.

Éles és egyben tébolyult vonásai voltak, csupa markáns izom, vonal. Mint egy szobor, amit egy kezdő szobrász faragott mégis ezekben a vonásokban volt a legtöbb érzelem.

- Na dobod a labdát, öcskös? – ordította át a kertet és nevetve pozícióba vágta magát.

- Le ne szakadjon a kezed! – nevetve kiáltottam vissza, mire a férfi hangosan felnevetett.

Mélyen magamba szívtam a levegőt és egy nagy lendítés után el is dobtam a labdát, ami tökélesen szállt apa felé. A férfi hangosan felordított mikor a labda kiesett a kezéből. testemben büszkeség áradt szét, és nevetve szaladtam oda a földön fetrengő apukámhoz.

- Szent egek, öcskös! Hát neked acélból van a kezed? Ilyen jobbosa még Babe Ruth-nak sem volt!

- Apa! – Egy éles hang szelte át a levegőt. Tiana nevetve szaladt ki az ajtón, míg anya felnevetett a képünk láttán. – Apa nézd meg mit csináltunk anyával!

Apa összeborzolta a hajamat és elém dobva a kesztyűt futó lépések mellett sietett Tiana felé, a karjai közé kapta és egy cuppanós puszit hagyva annak arcán el is tűntek a házunkban.

Követni akartam őket, de meghallottam valamit.

Sírást.

A kerítés mellől szűrődött be és amint oda értem, meg is pillantottam Grayson reszkető alakját, ahogy egy halott rigó mellett guggolt. Hosszú, göndör fürtök kúsztak a szemei elé, míg azok hűségesen ontották magukból a könnyeket. Szemeinek fehér része megegyezett az elefántcsont szokásos színével, éles pupillák szűrődtek ki belőle.

Grayson teste görnyedt volt, vastag ajkai reszkettek, ahogy ujjai közé fogta a rigó pihe könnyű tollait. Értetlenül figyeltem az állat gyönyörű sárga csőrét, majd tovább vezettem szemeimet a bátyámra.

- Mi történt, Gray? – Hátba veregettem, de közben egy pillanatig se vettem le a szemeimet reszkető markáról, melyben már most elveszett a rigó halovány teste.

A fiú zokogva szipogott, arca dús fájdalmakkal volt tele.

- M-meg-megöltem.

Halk szavak voltak ezek. Összevontam a szemöldökömet és újból a rigóra tévedt a tekintetem. Megráztam a fejemet, de Gray akkorra már felállt és dühöngve dobta a testet a földre.

- És? – szúrtam közbe, míg mutatóujjammal a tollakat babráltam.

- Megöltem Reece! – Harag bújt meg heves mozdulatai mögött, egy pillanatig tartott a kitörése, majd újból zokogva esett térdre és pityeregve kapta markába a kis rigót. Arca sápatag volt. – Rossz ember vagyok öcskös?

Mindketten gyermekek voltunk, elvetemült fiatalok, akik folyamatosan butaságot tettek, de Grayson már akkor is más volt, a lelke gyengéd volt és ezt a gyengédséget szerette volna durva tettek mögé rejteni, csakhogy senki se tudhassa valójában ki is ő.

  ▄▄▄  

A 10 kilométer semminek sem tűnt. Egy pillanat volt az egész, az egyikben az erdőbe futottam, míg a másikban lomhán torpantam meg Lane edző előtt és minden színészi képességemet bevetve próbáltam elrejteni előle, hogy az életem csupán még pocsékabb lett, mint volt.

- Mondja Snyder, minden rendben van magával? – Egy pillanatra tekintett csak föl, de a szavaiban éreztem, hogy nem hitt a színjátéknak.

- Persze Lane edző! – Megigazítottam a sapkámat és rásandítva megtorpantam mellette. – És sajnálom a múlt heti...

- Ugyan. Nekem nem számít más, csakhogy maga jól érezze magát a pályán, Snyder. És ez csak úgy valósítható meg, ha maga száz százalékban csak a baseballra koncentrál, ha a lábát a pályámra teszi. – Megveregette a vállamat és tovább diktálta az adatokat, de a szavak összefolytak előttem.

Pontosan ugyanabban az ütemben telt el, mint a futás. Semminek éreztem. Az egyik percben még Talon szavát hallgattam, míg a másikban más Oliver Olsen várt rám edzés után az öltöző előtt. Minden összemosódott, úgy éreztem, hogy nem vagyok önmagam. Mintha valami rémes dolog közeledett volna, feldúlva mindent, mint egy orkán, de a végső csapás előtt hagyva egy kis szusszanásnyi időt, csakhogy kialakuljon a remény aziránt, hogy van esély arra, hogy a katasztrófa nem fog bekövetkezni.

Nem voltam önmagam. Akkor sem mikor Talon megtorpant mellettem és szó nélkül taszított az autójába.

- Mi történt? Egész nap rád sem ismerek. – Hátradobta a táskáját, míg a kulcsot a lyukba dugva óvatosan hátradőlt.

- Semmi sem történt. És pont ez zavar, Talon! Nincs semmi, olyan mintha a vihar előtti csend még inkább elhúzódott volna.

- Nincs semmilyen vihar előtti csend! – Gyújtást adott a motornak és megrázva a fejét el is indult a kapuk felé. Arca eltökélt volt, mintha nem csak engem, hanem legfőképp saját magát akarta volna arról meggyőzni, hogy tényleg nem volt semmiféle csend. Arcomat az üvegnek döntve sóhajtottam fel. – Egyszerűen már elfelejtetted, milyen egyszerű fiatalnak lenni.

- Tudtam valaha milyen?

Talon nem válaszolt, hagyta, hogy a kérdés közöttünk körözzön. Egyikünk sem volt biztos a válaszban.

- Egyébként anya egészen hiányol már, rég látott és aggódik miattad. – Talon hirtelen váltott témát. Kihúzta magát, minden olyan hegyes volt, az érzelmek eltompultak csupa halvány kavalkád.

- Üdvözöld a nevemben.

- Üdvözöld te. Most magunkhoz megyünk.

- Talon! Nem szükséges, tényleg minden rendben van velem. – De a fiú ezúttal már nem válaszolt.

Windermere. Csupa gazdag család, egy biztonságos környezetbe zárva. Talon is ebben élt. Egy olyan világból tört ki, ahol minden tökéletes volt, egyetlen egy félresikerült tett sem következhetett be. Talon mégis úgy érezte, folytonosan ott zakatolt magában a kétely. Ő, hogy sikerülhetett félre ebben a mintaideálban?

Leparkolva hátra nyúlt a táskájáért és kipattanva az autóból meg is indult a ház felé, hátra se pillantva rám. Pontosan tudta, hogy jobban ismertem ezt a környezetet, mint a sajátomat. Sóhajtva követtem a fiú lomha mozdulatait, mikor is az ajtó kitárult.

Talon egy pillanatra se torpant meg bennem viszont azonnal felgyulladtak a lángok. Édesanyja kifogástalanul festett. Nem zavartatta, hogy a saját házában volt. Egy elegáns kosztümöt viselt, alatta, egy kékes árnyalatú inggel, amit egy vászonnadrágba tűrt. Vékony és magas volt, igazi modell alkat, hosszú szőke haja loknikba volt rendezve, melyet egy laza fonatba csavart. Kék szemei egészen elütöttek a fiúétól, az övéi leginkább a habzó tengerre hasonlítottak, míg Talon tekintete rút szürke volt.

- Reece! Édesem milyen jó téged itt látni! – A nő egy szőrös mamuszban sietett ki elém és egy halvány csókot hagyva fia homlokán hozzám sietett és karjaiba kapva megölelgetett.

- Magát is, Cornelia!

Cornelia egy bájos mosolyt villantott és ellépve tőlem, megragadva az ujjaimat, Talon után bevonszolt a házba, ami máig úgy festett, mint egy luxus villa. Csupa letisztul drágaság, elegancia. Egy olyan ház volt ez, amit eladva egy életre nem ütköznék gondokba.

Talon ledobta a táskáját, majd a cipőjét és visszapislantva ránk megforgatta a szemeit, de éreztem, tudtam, hogy örült ennek a képnek. Őt is szerették a szüleim, anyám rajongott érte, viszont az élet nem csak engem szemezett ki magának.

Amint a bútorra helyezett kis szoborra esett a tekintetem, ami egy keresztre feszített Jézust ábrázolt, felgyúlt a szívemben a fájdalom. Óvatosan a fiúra sandítottam, aki a tarkóját vakargatva várt be minket.

- És mi újság a suliban? – Cornelia az asztalhoz vezetett minket, ami már csak ránk várt. Négy személyre terítettek. – Amanda drágám, elég lesz három személyre megteríteni. Gabriel ma nem jön haza. – A nő halovány mosolyra húzta szájfénnyel dúsított ajkait és a vállaimra simította az ujjait, gyönyörű arany gyűrűk keretezték a vékony, csontos ujjakat.

- Már megint? – dünnyögte Talon, ahogy elhaladt mellettünk és a konyha mellett mosdóban megmosta a kezeit, követtem őt.

- Üzleti ügyei vannak, Talon!

Cornelia kihúzott háttal foglalt helyet a fehér asztal előtt és felnézett a sürgő szobalányra.

- Köszönöm, drágám.

Talon és én egymással szembe foglaltunk helyet, míg a nő az asztalfőnél. Ránk emelte kék szemeit.

- Nem válaszoltál a kérdésemre, Talon. Hogy telt a suli?

A kanál hozzáütődött a porcelán tányérnak. Mindketten felém kapták a szemüket, Cornelia elnézően helyezte a szájába a csirkefalatot, míg Talon unottan hátradőlt és a tányérjára csúsztatta a szemeit.

- Szerinted? Mindig ugyanaz a válaszom, anya. Ha egyszer legalább vennéd a fáradtságot és meghallgatnád a szavaimat tudnád.

Lehunytam a szemeimet. Cornelia ajkain még mindig ugyanaz a szende mosoly játszott, mintha még ezeket az éles szavakat sem hallaná meg.

- Talon! Kincsem...

- Nem vagyok annyira éhes, baj lenne, ha mi most elmennénk? – A fiú szó nélkül állt fel és egy pillantást vetett rám. Szemeiben sanda fájdalom gyúlt. Azonnal leraktam a kanalat és mit sem törődve korgó gyomrommal el akartam indulni utána. – És elfelejtetted az imát, anya.

- Szentséges egek! – Cornelia elsápadt és az ajkaihoz illesztve a szalvétát azonnal hátradöntötte a széket, amin helyet foglalt. Heves mozdulattal dobta el a kezéből és mintha mi sem történt volna megigazított az egyik tökéletes tincsét és megrázta a fejét. – Ugyan, ez csak egy ima, Talon. – Üvegszemeiben könnyek ragyogtak, ahogy felénk kapta a szemeit. A márvány csempén megindult felénk és egy halovány csókot hagyva fia homlokán megfordult és halvány léptek mellett elhagyta a helyiséget.

Talon a földre hajította a táskáját és haragosan meredt a szemeimbe.

- Ugye milyen elbaszott minden? Mindenem megvan, minden itt heverhetne előttem, ha nem lettem volna ennyire elfuseráltan elcseszett! – Dühösen súgta a szavakat, koromfekete tincseibe kapva emelte rám elhűlt szemeit, míg óvatosan eldőlt az ágyán, hagyva, hogy a kintről beszűrődő napsugarak elárasszák a szobát egy egészen kellemes érzéssel.

- Nem vagy elcseszett.

- Nem elcseszettség az, ha az egyetlen ember, akit valaha vonzónak találtam az maga Lucius Blake?

Ledobtam a táskámat a pelyhes szőrszálakkal tarkított szőnyegre, míg félszemmel felnéztem a fiúra, aki teljesen összezuhanva ült az ágyán, szemeivel vakon követve azt az egyszem pókhálót, ami a sötét falakon felkúszott egészen a fehér plafonig.

- Komolyan? Lucius Blake? Nem is egy Reece Snyder, vagy egy Oliver Olsen?

Talon hitetlenül felnézett rám és egy nevetés hagyta el a száját.

- Oliver Olsen a legátlagosabb kinézetű fiú, akit az egész Eastlake Gimnázium falain belül láthatsz.

- Egészen komolyan? Mert a lányok nem egészen így gondolják. – Löktem meg a vállát és mellé heveredve én is elkezdtem figyelni a pókhálót. – Csak figyelj, Lucius Blake még benne is lehet a pakliban. Láttad magad is a képet, totál meleg.

- Reece...

- Most miért? – Pillantottam rá, mire ő egy újabb hitetlen nevetést hallatott ezúttal viszont megbújt benne valami csipetnyi gúny is. – Nem lehetsz te is boldog egyszer?

- Mert, ha az egész suli megtudná az igazat és utána anyám is, akkor szerinted boldogabb lennék, mint ebben az elcseszett helyzetben?

- Nem fulladnál bele a hazugságokba.

- Mert te sem úszol bennük, igaz?

Sóhajtva hajtottam a térdemre a fejemet. Igaza volt. Mindketten mélyen lubickoltunk a szőnyeg alá sepert problémákban.

Talon mélyen magába szívta a levegőt és egy gyors pillantást vetve rám megrázta a fejét és az előző pozíciót elfoglalva felnézett a plafonra. Mindenki, mindenki elhitte azt, amit láttatni akartunk. Hogy is érthették volna meg ezeket a problémákat? Hogyan is lehetne azt felfogni, hogy a mindig humoros Reece Snyder igazából egy elcseszett család tagja, hogy a dús gazdag Talon Dale a saját démonjai emésztik fel, mielőtt még kitudódhatna a titka. A titkunk. Mert ugyan nem voltunk egyedül, talán ott voltunk a másiknak, de a tényen ez nem változtathatott semmit.

Talon anyja egy mély hitű katolikus volt. Homofób. Nem mintha ez a két szó egy és ugyanazt jelentené, de Cornelia hitt benne, hogy maga az ördög férkőzött ezekbe az emberekbe, akik Isten akarata ellen cselekedtek. Hisz maga Isten teremtette a két nemet, hogy kiegészítsék egymást, a bűn, maga a mocskos fogú kígyó férkőzött azokba a testekbe, akik azonos neműbe szerettek. És ezek mellett kellett volna tökéletes fiúnak nevelkednie Talonnak.

Mit tehetett volna? Szerette az anyját, hogyne szerette volna. És mi rosszabb annál, mikor azt látod, hogy a legfontosabb személy az életedbe, hirtelen cserben hagy?

Ujjaimmal a fehér szőnyeg rojtja között babráltam. Nem akartam látni az ujjaimat, nem akartam részese lenni ennek a rút világnak, ahol a gyűlölet csak úgy burjánzott az emberekben. Békét akartunk, de ilyen mély elutasítás mellett, hogy lelhetnénk a lelki békénkre? Hogy találhatnánk meg az aranyközéputat, mikor szélsőséges érzelmek alapozzák meg az életünket. A világ fekete vagy fehér. Nincsenek benne színek, fakó. Sehol egy cseppnyi árnyalt látásmód. Jó és rossz. Igazság és hazugság. Hűséges és áruló. 

  ▄▄▄  

Kedveseim!

Végre itt is van az a várva várt téli szünet, ami ha jól hiszem, mindenkinek nagyon jól jött már!

Megígérem, hogy a téli szünet során még hozni fogom a folytatást. 

És vélemények? Talont kicsit jobban is megismertük  :)

Kellemes Karácsonyt Mindenkinek!

Puszi Kyra!