[05] Vigaszt nyújtó üzenet
▄▄▄▄▄▄

● Coco ● 

Arcomba kotorta a hajamat a szél. A mélabús táj pontosan azt a hangulatot tükrözte, ami mélyen a testemben sopánkodott. A szürke gomolygó fellegeket, a faágak csupasz meztelenségét és messze táncoló fenyvesek sistergését. Olyan ismerős volt! Mintha láttam már volna azt az arcot, minden vonás olyan ismerősnek tűnt.

Lehajtott fejjel siettem fel a lelátóra, ahol Jan mosolyogva figyelte az éppen edző társaságot, de amint meglátott az a mosoly leolvadt az ajkairól.

- Minden rendben?

Az ujjaimat birizgálva húztam mosolyra az ajkaimat, de ezek után már nem bírtam koncentrálni gondolataim közt az az arc sóvárgott. Tudnom kellett kicsoda ő.

  ▄▄▄  

Janine a házunknál dobott ki, mosolyogva intettem neki, mire ő is megeresztett egyet, de ahogy ő is én is tudtam, hogy egyáltalán nincs rendben semmi. Amint beléptem a házba megcsapott az otthon andalító illata, lerúgtam magamról a cipőmet és mosolyogva kukkantottam be a konyhába, de anyu helyett egy cetli fogadott a hűtőszekrényen.

„Elmentem, kaja a hűtőben. Szeretlek!"

Értetlenül összevontam a szemöldökömet, anya sosem járt el sehova.

Sóhajtva siettem a hűtőhöz, kinyitottam és azonnal a szemeim elé került a barnás csirkehús. A mikróba dugtam és unottan csattogtatva a rágómat feltettem egy kannát tele vízzel. Volt valamire szükségem, ami valahogy eltereli a figyelmemet arról az arcról.

Amint forrni kezdett a víz, a kanna sípolva adta tudtomra, hogy a teát lefőzhetem, sietve tártam fel a szekrényt és valami gyümölcsös tea után kutattam, de a szekrényben egyetlen egy filtert sem találtam. Mérgesen túrtam a hajamba és gyorsan a mikróhoz szaladva kivettem a csirkét és kikapcsolva megelégedtem egy instant kávés zsacsival.

A ház kongott az ürességtől, egyszerűen körbeölelt a nyugtalanító csend. Sehol sem volt egyetlen egy kacagó szó vagy egy felhevült szócsata. Sivárság.

És az arc még mindig előttem derengett, mint egy el nem múló rémálom.

Viszont nem maradhattam sokáig a gondolataimmal, mert apa alig pár óra elteltével, miközben én a biológia házim felett ültem, megérkezett. Hatalmas robajjal tárta fel szobám ajtaját és egy elragadó mosollyal nyomott egy puszit az arcomra.

- Mi újság? – Miközben kisietett az ajtómon még visszaordította ezt a kérdést. Megforgatva a szemeimet léptem ki az ajtómból és lenézve a lépcsőn lefelé siető szülőmre megvontama vállamat, ugyan ő ezt nem láthatta. – Coco kérdeztem valami!

- Minden rendben, apa. Semmi extra, ma lementünk Jannel és megnéztük a baseballos fiúk edzését, az új barátja a csapatban játszik. – Óvatosan elemeltem egy szőlőszemet a tányérról és a mosogatóhoz sietve leöblítettem majd a számba dobva apa szőkés tincseit figyeltem. Megigazította a szemüvegét és barna szemeivel fogva tartott egy pillanatig.

- Jó fiú?

- Nem ismerem annyira.

Apa bólintott, majd a csirke köré ülve ő is falatozni kezdett.

- Tudod aggódom egy kicsit – hirtelen szólalt meg. Tekintetét felemelte és megfeszítve a vállait lenézett a tányérjára. – Janine folyamatosan pasizik, de te még egy fiút sem mutattál be nekünk. Biztos minden rendben van, Coco?

- Más apák örülnének, hogy nem környékezik meg a lányát fiúk – nevettem fel halkan, de a tekintetemet még mindig nem emeltem fel az asztalról. Apa sóhajtott és ujjait az enyémekre fonva leszegett vállal emelete fel az államat.

- Pontosan tudod, hogy nem érdekelnek mások, csak azt akarom, hogy ne élj a múlt árnyékában.

- Ehhez ennek semmi köze! – Gyorsan rugaszkodtam el a földről és egy mosolyt erőszakoltam az ajkaimra. Tudniuk kellett, hogy nem rettegek semmitől, hogy a múlt nem kísért engem. – Csak még nem találtam meg a megfelelő fiút, ennyi. Ha nem baj most felmegyek tanulni!

Azzal a lendülettel hagytam el a sárgás fényekkel beborított ebédlőt, magam mögül még hallottam azt a felhangzó fáradt sóhajt, de nem bírtam rá figyelni. Tényleg minden rendben volt velem és a múlt nem erőszakolt rám semmit. És pont ez volt a baj.

  ▄▄▄  

Kihúztam a szekrényemből a matek füzetemet, miközben félszemmel Oliver Olsent figyeltem. Jan egyszerűen eltűnt és sehol sem találtam, ugyan utolsó mentsvárként tekintettem a fiúra mégis felé vettem az irányt.

A fiú félkézzel szorította magához a táskáját míg másik kezével erősen rávert a mellette haladó vállára, aki csak még hangosabban kezdett el kacarászni.

- Oliver? – Hangomra azonnal megtorpant és kérdőn meredt rám, mintha egy pillanatra tudatlanság csillámlott volna a szemeiben, de azonnal feleszmélt. – Találkoztál már Janine-nel?

- Ja, reggel behoztam suliba, de azóta nem láttam.

Bólintottam és sóhajtva hagytam ott a fiút. Nem értettem mit evett rajta barátnőm, de rábíztam a döntést.

A színes kavalkádban sodródva figyeltem az elsuhanó szőkeségeket, de egyikben sem ismertem fel barátnőmet. Valamiért valami rossz érzés uralkodott el rajtam. A suli sodródó diákserege elborított, nem láttam már azokat a megfakult, vakolattól málló falakat, sem a hatalmas négyzetalakú ablakokat a folyosók végén. Elborítottak. Nevetés hangozott fel mindenfelől, valakik meglökdöstek, úgy éreztem kiszorítják belőlem a levegőt.

Minden felbolydult egy pillanatra, összemosódtak az arcok, az ajkak mozgása elhalt. Csak az az egyetlen sikoly, ami azon a felvételen elhangzott. A dördülés és a néma csend. Valamiért a zsigereimben éreztem ezeket a hangokat, egymás után. Sosem éreztem ilyet még akkor sem mikor először láttam az esetet. Nem éreztem mást csak végtelen félelmet. Nem ismertem őt, nem tudtam gyászolni, csak a szívem fájt, hogy elragadták tőlem azelőtt mielőtt még jobban a szívembe zárhattam volna őt.

Aztán megéreztem a levegőt. Füleim ugyan még sípoltak, a tömeg már egyáltalán nem tűnt fullasztónak, csak figyeltem azokat a sötéten patakzó fürtöket, melyek kissé világosabb, de úgyszint sötét bőrére csordultak.

Valahogy sosem vettem észre, hogy milyen gyönyörűen íveltek a pillái.

- Coco?

Gyorsan ráztam meg a fejemet és mit sem törődve az előző bugyuta gondolatommal mélyen a fiú szemeibe nézve összevontam a szemöldökömet. Nem értettem, hogy ő mégis, hogy került ide mellém, és azt sem, hogy én hogyan keveredtem a kékes árnyalatú zörgő szekrények elé. A fiú megrázta a vállamat, hatalmasat pislantva kaptam a táskám után, de Reece egyszerűen lemutatott a sárgacsempén heverő táskámra.

Ugyanúgy nézett ki, mint mindig, a textílen megannyi kitűző, melyek valamilyen híres ember ékes szólásait tükrözték, vagy egyszerű napi jótanácsokkal látták el az embert, de mellettük az anyagon megannyi hímzett virág kúszott fel a pántokig. Bomladozó szirmok, éledező rózsabimbók. Mint egy hímes tavaszi mező.

Felnéztem újból a fiúra, akinek kíváncsi tekintetét egy unott váltotta fel, megigazította a táskáját és egy utolsó pillantást fecsérelve rám el is tűnt a tömegben, meg sem várva azt, hogy egy halk köszönömöt elmormolhassak neki.

Megragadtam a táskámat és a vállaimra helyezve hátradobtam a hajamat. Megigazítottam a farmeremet majd elindultam a biológia terem felé. Amint beléptem a nyüzsgő terembe szemeimmel kiszúrtam Margaretet, aki szokásos kontyát csavargatta és kacagva hallgatta Hilary Scott szavait. A szőke lány egészen rádőlt a padomra és mit sem törődve velem tovább csacsogott a hétvégi buliról.

Ugyan már egy ideje megtörtént a buli, a suli még mindig ezen rágódott.

- Hallottad, hogy Lucius Blake és Ethan McAdams csókolóztak? – Hirtelen csaptam le a táskámat az asztalra, mire a lány rám emelte kék szemeit és bájosan mosolygott.

- Komolyan? – Margaret kapott az alkalmon és közelebb húzódott a lányhoz. Már értettem, hogy miért nem láttam Janine-t egész nap. – Ezt nem hiszem el, Ethan meleg?

Hilary kuncogva bólogatott, majd, amikor belépett Ms. Anton elnémult és ugyanolyan bájos tekintettel figyelte a nőt, mint előbb engem.

Az óra szörnyen lassan telt, a percek vánszorogtak, a füzetemben a vázlat pedig egyre csak nőtt, míg végül felhangzott az a jól ismert csengő. Kiszakítottam magamat a padból, besöpörtem mindent a táskámba és futó lépések mellett siettem el a teremből kifelé igyekvő diákok előtt. Látnom kellett Jant, tudnom, hogy ő és Lucius megvannak. Azonnal meg is láttam őket az udvarra vezető ajtón túl, ahogy az egyik fa árnyékában veszekednek.

Kitártam az ajtót és meghúzva magam mögött táskám pántját lefékeztem előttük. Jan rám kapta könnyes szemeit, míg Lucius unottan meredt hol rám hol pedig a húgára, ajkai szegletében egy gúnyos mosollyal.

- Nem hiszem el! Érted? Nekem erről egy szót sem szólt! – Sipította Jan és lesöpörte a könnyeit az arcáról. – Nem szólt, pedig a húga vagyok! És most az egész iskola ezen a képen rágódik!

- Jan ez az ő élete! – szóltam közbe halkan és sóhajtva leültem Lucius mellé. – Minden okés?

- Coco, engem pont nem érdekel, hogy ez a rengeteg bárgyú liba min rágódik, nekik az a lényeg, hogy legyen valami pletyka, amit tovább szövögethetnek. Eddig sem voltak barátaim és most sem lesznek. Ez az utolsó évem itt, hagy okozzak egy kis örömet ezeknek az idiótáknak! – Lucius felállt, megigazította a táskáját és egy laza mozdulat mellett beletúrt hullámos fürtjeibe. Éles állcsontját összeszorítva veregette meg Jan vállát, aki mérgesen fordult el tőle. – Akkor ebédnél!

- Azt hiszed leülök melléd ezek után? – Vágott vissza Jan összefonva maga előtt a karjait.

- Szerintem magadnak tennél jót, hogyha nem azok mellett az agyrohasztó ribancok mellett építenéd le magadat, de a te dolgod!

Ezzel a kedves mondattal tűnt el a rengetegben. Jan meghallva a jelzőcsengőt megragadta a kezemet és bevonszolt maga után a suliba.

- Szerinted minden rendben lesz? Mármint érted, lehet csak nem mutatja ki, hogy fáj neki. – Neki dőlt a szekrénynek és egy hamis mosolyt az ajkaira varázsolva intett egyet a mellettünk elhaladó lányoknak.

- Lucius más, őt tényleg nem izgatja ez az egész. Én csak Ethant sajnálom.

És végszóra meg is pillantottuk Ethant, akinek vállain a sportolókra méltó bomberdzseki feszült, de magabiztos tekintetét felváltotta valami egészen más. A diákok összesúgtak mögötte, míg ő összefont kezekkel sietett ki aza ajtón, egyenesen a pályák felé.

- Gondoltad volna róla, hogy meleg? Szegény Trisha! – suttogta egy lány a barátnőjének.

- Meg is értem, hogy vele járt Ethan, tényleg egy pasira hajaz!

Mind ketten felkacagtak, majd eltűntek az egyik teremben.

Jan sóhajtva túrt szőke hajába és hitetlenkedve nézett szét ebben a rothadó közösségben.

▄▄▄

A nap végén kihalásztam a cuccaimat a szekrényből, míg Jan a rágóját csattogtatva dőlt a mellettünk elhelyezkedőkre. Szőke haja testnevelés óra után már összefogva maradt, néhány tincs ugyan az arca elé bukott. Mosolyogva becsaptam a szekrényajtót és elindultam a lengőajtók felé.

Követve Jan példáját én is összefűztem a fürtjeimet. Kint az idő egészen megváltozott a szombathoz képest. A fagyos szél körbefonta Seattle utcáit és a kék ég helyett valami borús szoknyájú fellegeket söpört felénk. Összehúztam magamon a kabátomat és lassú léptek mellett indultam meg a parkoló végében szobrozó piros Ford felé. Jan valamiről mesélt, de nem bírtam a szavaira koncentrálni, valamiért mindvégig éreztem azt a szorító érzést a mellkasomban, mintha egy marok szorulna a torkom köré.

- Janine!

A szorítás egy pillanat alatt foszlott semmivé, ijedten kaptam hátra a fejemet, ahol Oliver Olsen és Talon Dale közeledett felénk. Megforgattam a szemeimet és folytatva az utamat a kocsi felé, meg sem próbáltam kihallgatni, hogy miről volt szó.

Unottan dőltem a kocsinak, majd a vállam felett hátra pillantva el is szörnyedtem a látványra, Oliver és Jan egymás szájából szívták ki a levegőt.

- Egyáltalán nem egy romantikus látvány, igaz?

Felnéztem Talonra, aki nyugodtan ácsorgott mellettem, szürke szemei valahogyan tükrözték a felhők vad táncát. Egy apró mosolyt megejtve bólintottam, valahogy annyira nem ragadott meg a kép. Lenéztem az ujjaimra, majd újból a fiúra, aki cseppet sem zavartatta magát.

- Mire vársz?

- Reece-re. – Pillantott rám azok mögül a sűrű pillák mögül, majd megejtett egy apró mosolyt. – Itt is van! Ha akarod haza dobhatlak, szerintem Jan és Oliver még ellesznek egymással egy ideig, legalábbis addig biztos, amíg Reece ide nem vánszorog hozzánk.

Igaza volt.

Hát hogyne tudta volna Talon Dale, hogy Jan mindezt csak azért csinálta, hogy valamilyen módon féltékennyé tegye Reece-t? Hogyne sejthetné ezt maga Reece is?

Lesütöttem a szemeimet, mély levegőt vettem és egy apró bólintás mellett elindultam Jan felé.

- Baj, ha Talon hazadob? – Jan egy pillanat alatt szakadt el Olivertől, szemöldöke felszökött és egy sejtelmes vigyor mellett paskolta meg a vállamat. Eleresztette a fiút, majd megölelgetve sipított a fülembe.

Félreértette. Janine már annyira rám akart tukmálni egy fiút, hogy bárkivel, akivel szóba álltam és hímnemű volt, szerinte ő a potenciális pasi jelöltem volt. Gyűlöltem. Nem akartam barátot és ezt neki pontosan tudnia kellett volna. Bólintva siettem el mellőle, míg szemeimmel felmértem a parkoló túlsóvégében álló Audit, és a mellette szobrozó két fiút.

A fenyvesek illata megküzdött a kocsik kipufogójának gázával, ujjaimmal a táskám pántját szorongatva pillantottam a sűrű bozótba, ahol az avart megannyi sárgás tűlevél alkotta. Még mielőtt baljós gondolatok születhettek volna a fejemben, gyorsan elkergettem őket és mit sem szólva a sötét bozóthoz megtorpantam a két fiú előtt.

Hirtelen már nem is értettem mi történt az életemmel, alig pár napja gyűlöltem őket, mert megbántották Jant, de azóta annyiféle érzés tört utat a szívembe, már nem is tudtam mi az igazság. Egy apró mosolyra görbítettem az ajkaimat és helyet foglalva a hátsó ülésen, próbáltam annyira meghúzni magamat, hogy még egy pillantást se vethessenek rám.

Az út csendben telt, ugyan a rádióból valami country zene szólt és a fiúk csevegése valahogy megtörte a monoton utat, én megpróbáltam egy szót sem szólni hozzájuk. És mikor leparkoltak a házunk előtt bele se gondoltam, hogy milyen következményekkel fog ez járni. Láttam a függönyt, láttam, hogy megmozdult, de nem tulajdonítottam ennek túl nagy figyelmet. Csendben ballagtam be a házba, nem szabadulva attól a fullasztó érzéstől.

Amint átléptem a küszöböt anyába botlottam.

És mindent megértettem.

- Ki volt az a fiú, Coco?

Ledobtam a táskámat. Annyira figyelmen kívül akartam hagyni a kérdést! El akartam mellette sietni, de ujjai a vállamba kaptak.

- Ki volt az a fiú, Coco? – Nem kiabált, az nem illett volna anyához. – Ki volt az a néger fiú, Coco?

- Senki anya, nem volt ott semmilyen néger fiú. – Suttogtam halkan szemeimmel pöttyös zoknimat szemlélve.

- Szerinted nem láttam? Mit mondtam neked a négerekről? – Maga felé fordította az arcomat és dühtől fűtött szavait az arcomba köpte. – Talán elfelejtetted, hogy mi történt Amandával? Talán nem hallod te is minden este azt a dördülést, ami véget vetett rövid életének? Egy ugyanolyan néger fiú ölte, meg, mint akivel te egy kocsiban...

- Elég!

Kiszakítottam magamat a karmai közül és könnyektől terhes arccal meredtem a szemeibe. Szívem hevesen dübörgött a mellkasomban, ők sosem értették meg a szavaimat. Nem figyeltek rám akárhányszor siettem megmagyarázni nekik az egész történetet. Ők egy színt hibáztattak, nem az emberiséget, nem azt az egyetlen embert, aki ezt tette. Ők a négereket gyűlölték, amiatt, amit millió ember meg sem tett. Általánosítottak.

És gyűlöltem ezt. Minden egyes porcikámmal ez ellen akartam küzdeni, de ők ketrecbe akartak zárni, azt akarták, hogy gondolkozzak úgy, ahogy ők, saját maguk klónjává akartak változtatni. Mert nem bírták elereszteni Amandát.

Letöröltem a könnyeimet az arcomról. Mellkasom hevesen hullámzott, míg anya megvető pillantásokkal jutalmazott.

Mindennél jobban akartam azt, hogy a nővérem még velünk legyen. Öt évet kaptam, és abból az öt évből nem maradt már más, csak néhány megfakult emlékkép, mely minden egyes nap elteltével veszített a valóságosságából és úgy tűnt, mintha a fantáziám szülte volna őket.

Letöröltem az arcomra száradt könnycseppeket és felnézve a nőre, hirtelen megszakadt a szívem. El sem tudtam képzelni, hogy nekik milyen érzés volt elveszíteni a lányukat. Tizennégy évig a gyermekük volt, szerették, mindent feláldoztak volna érte, és elég volt egyetlen egy görbe este ahhoz, hogy egy fiatal élet megszakadjon.

Akkor még nem értettem, hogy mit jelent a halál, akkor még nem értettem, hogy a szüleim miért sírnak minden este, hogy Amanda hova tűnt ilyen hirtelen, hogy mi lett a családunkkal. Még emlékeztem a mosolyára, ahogy arrébb tűrte az enyémeket és nevetve puszilt homlokon, de a hangja. Olyan fakóvá vált, már nem bírtam felidézni a csengését, csak az arcát láttam, hangtalanná vált a lány.

Megfordultam és kiléptem az ajtón, anya utánam iramodott, de már nem bírt érdekelni. Egyedül akartam lenni, elveszve a gondolataimban.

- Janine-hez megyek, anya! – Fordultam meg mérgesen és mélyen a szemeibe néztem.

- Azt hiszed, tudok neked hinni ezek után? – Szemgödreiben megannyi könnycsepp gyűlt össze. – Coco azonnal visszamész a házba és elmondod ki volt az a fiú!

- Nem érted, hogy senki sem volt? Egyik osztálytársam, pontosabban Talon Dale barátja, akik hazadobtak, ennyi! – Kitártam a kaput és futóléptekkel céloztam meg a kereszteződést ugyan hallottam, hogy anya utánam kiáltott mégsem bírtam ráfigyelni, zúgtak a tagjaim.

Jan nem lakott messze, sőt alig két utcányira tőlünk, de most nem bírtam volna szembe állni vele. Ő tud mindenről, látta, hogy hogyan törtem darabokra, mikor szüleim megmutatták nekem azt a videót. Nem ismertem Amandát, nem tudtam ki is volt ő valójában, de mindennél jobban hiányzott az életemből, azt akartam, hogy velem lehessen, hogy igazi nővér és húg kapcsolat lehessen közöttünk. De az élet igazságtalan volt vele.

Öt éves voltam mikor Amanadát lelőtték egy sikátorban, pont azután, hogy felhívta anyát, hogy jöjjön érte. Egyedül volt az utcán, mikor egy fiatal sötét bőrű fiú pattant elé, kezében reszketett a fegyver, arcát egy maszk takarta. Minden sötét volt a felvételen, de az tökéletesen látszott, hogy a lány meg akarta nyugtatni a fiút, de ő nem hallgatott rá, kiabáltak, ám az utcán senki sem sietett a segítségére. Amanda első bulija volt ez, a barátai pedig matt részegen táncoltak a szórakozóhelyen, mikor ő úgy döntött, hogy hazamegy. Ki gondolta volna, hogy ez az egyetlen döntés meg fogja változtatni annyi ember életét? A fiú és Amanda tovább viaskodtak, mikor a reszkető kézben eldördült a fegyver és az addig hevesen küzdő lány egyszeriben összeesett, mint egy zsák krumpli, eldőlt. Az élet kiszállt belőle. A kisfiú elmenekült és a szüleim csak egy holttestre leltek a klub előtt, senkinek sem tűnt fel a vörös vér, amely folyamokba rendeződve csörtetett végig a bűnös utcán, az emberek nem hallották a fegyver dördülését, csak egyetlen egy kamera vette fel a történéseket, de a rendőrök sosem leltek rá a gyilkosra. Az ügy megoldatlan maradt, a megsebzett szívekben pedig minden egyes nap csak gyűlt és gyűlt a harag és a fájdalom, gyűlöltek olyan embereket, akik meg sem érdemelték ezeket az érzelmeket. Egyetlen egy olyan fiú volt, aki igen, de ő eltűnt. Sose tudtuk meg ki volt a gyilkos.

Arcomat a sálamba temettem és megindultam a domboldalon, mellettem megannyi szépen felépített ház, csupa gyermekes család. Néhány kutya ugatott a kerítések mögül, valahonnan gyerek kacaj hallatszódott, minden olyan idilli volt. Mint egy tökéletes festmény, minden passzolt mindenhez.

Talán csak az időjárás tükrözte a hangulatomat, a sűrű szél felborzolta az üres utcákat, eljátszadozott a zászlokkal, a csupasz faágakkal kacagott a természet, még ebben a rútul csupasz valójában is.

Telefonomat előhalászva pörgettem le a névjegyzéken, de senkivel sem akartam közülük találkozni, valami mégis arra ösztökélt, hogy felmenjek a facebook oldalamra és az ismerőseim között megtaláljam azt a nevet, ami valamiért vonzott magához.

Rákattintottam a profiljára. Profilképén hatalmas mosollyal vigyorgott a kamerába, végig pörgettem a képeit, majd kilépve a zsebembe tűrve a telefont megindultam a közelünkben lévő kis játszótér felé. Pontosan olyan üres volt, mint amilyennek gondoltam. Sóhajtva telepedtem le a hintára és újból előhúzva a telefonomat, megint csak rámentem a fiú profiljára.

Mit gondolna, ha a semmiből ráírnék? Rányomtam az üzenetküldése gombra és meg is jelent előttem a billentyűzet és a Messenger fehér platformja.

Végül bepötyögtem egy esetlen köszönést.

szia

hello

A válasz meghökkentően gyorsan jött, egy apró mosolyra görbültek az ajkaim és tovább figyeltem azt a rövid kis hellót. Képes volt már csak ez az egy üzenet is kiszakítani a valóságból, ahonnan annyira gyáván menekültem.

minden rendben?

Ennyire nyilvánvaló lett volna, hogy valami nincs rendben velem? Egy ideig bámultam a rövid üzenetet, egészen addig, míg a képernyő lassacskán le nem zárult.

minden oké

mit csinálsz?

beszélgetek

Hitetlenül megráztam a fejemet, míg a mosoly továbbra is ott bukdácsolt az ajkaimon. Nem értettem, hogy miért írtam neki, nem értettem magamat, de nem bírtam lezárni a beszélgetést, kellett valaki, aki kiszakított a mindennapok rengetegéből.

én is beszélgetek

Az ajkaimba harapva megráztam a fejemet, de a három kis pont azonnal megindult.

jó fej?

mármint akivel beszélgetsz?

kicsit beképzelt, de már nem az, akinek egyszer hittem

jó vagy rossz irányba változott?

jó

hé, minden okés? biztos valami szörnyű oka lehet annak, ha rám írtál

A mosoly lelohadt az ajkaimról és azonnal lezártam a képernyőt. Csüggedten néztem a homokot, amely ráragadta cipőmre, de nem érdekelt. Reece anélkül tapintott olyan dolgokba, hogy ismert volna. A telefonom megrezdült, sóhajtva pillantottam az üzenetre.

akkor jól gondoltam

hol van ilyenkor jan?

a pasijával

de azt hiszem most nincs rá szükségem, egyedül akartam lenni

jan csak feleslegesen aggódna, pedig tényleg nincsen semmi baj

csak rosszul jöttek ki a dolgok, tudod, szülők meg ilyesmi

akkor miért írtál rám, ha egyedül akartál lenni?

nem tudom, reece

kérdezhetek valamit?

honnan ismerted a bátyámat?

ismerős volt, ennyi.

most mennem kell

szia

  ▄▄▄  

Kedveseim!

Itt is közölném, hogy még élek és, hogy bocsánatot szeretnék kérni a rengeteg késésért, de az iskola teljesen elszívja minden időmet, de gondolom ez veletek is így van! :(

De ne bánkódjunk, itt is van az új fejezet, ami nagyon remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket! 

Puszi Kyra!