[03] Elkezdődött
▄▄▄▄▄▄

● Coco ● 

Dübörgött az ereimben a zene. Lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy a mennydörgő basszus beleivódjon a bőrömbe, Jan felsikított mikor kedvenc dalát nyomta be a dj. Arcomra egy bugyuta vigyor kenődött, miközben azért imádkoztam, hogy valamilyen gondatlan, részeg fiatal nehogy megtapossa meztelen talpamat.

Jan megtiltotta, hogy bármilyen cipőt felvegyek, szerinte a tökéletes Moana jelmez csak akkor teljes, ha a talpaimat nem fedi semmiféle lábbeli. Őrültség volt, de beleegyeztem. Még a küszöbön hagytam a cipőmet, amiben elsétáltam idáig.

A hűvös csempe valahogyan megnyugtatott, hisz valahogyan sikerült lehűtenem forrongó testemet. Hirtelen egy tapogató marok simult arra az aprócska bőrfelületre a hasamnál, amit nem fedett anyag. Arcomról leolvadt a mosoly. A szorítás egyre csak erősödött a derekam körül, szívem hirtelen lódult meg. A nyakamba temette az arcát és valami izgatónak szánt szavakat súgott a fülembe. Megmerevedtem, el akartam magamtól lökni, de talán ezt valami másnak értelmezte, mert kíváncsi ujjai elindultak a hasamtól lefelé. Bűnösek voltak ezek az ujjak.

Mérhetetlen düh lett úrrá a testemen és mielőtt még meggondolhattam volna magam, megfordultam a karjaiban és egy hatalmas pofon csattant a tapizó arcán. Nem ismertem a srácot, de megelőzve a bajt ijedten slisszoltam el a táncoló testek ernyedt tömegétől és levegőért kapkodva siettem ki az udvarra.

A hűs, már-már csípős levegő azonnal megtámadott, követte az előző srác érintéseit, de ez nem volt visszataszító. Próbáltam rendezni a lélegzetvételeimet, összehúztam magam körül a karjaimat. Körbe néztem. A hűs medence körül senki sem téblábolt, ugyan néhányan a ping-pong asztal körül tolongtak a hatalmas kert nagy része üres volt.

Lábujjaim belekaptak a zöldfűszálakba, míg valamilyen esti szél kerekedett a kertben és a csupasz faágakat táncoltatva eljutott hozzám is. Megborzongtam.

A medence mellett egy kifeküdt csillag hevert a földön. Azonnal felismertem a fiút. A bulin különböző vicceket fűztek a jelmezéhez, amit persze Reece büszkén viselt magán és egy-egy kába dülöngélése után vadul ordította el magát, hogy ő most egy hullócsillag. Persze a részeg tömeg jót kacagott a poénon.

Sóhajtva leheveredtem mellé és megbökdöstem a vállát. A fiú tovább szuszogott, valaki a sörpongosok közül felém füttyentett, de rájuk se hederítve próbáltam valahogy felébreszteni a kába fiút. Nem sok sikerrel.

Legszívesebben itt hagytam volna a hűs fűszálak ölelésében, de én is éreztem, hogy ez a csípős levegő, ilyen csupaszon még a vesztemre válhat és nem akartam azt, hogy Reece miattam tüdőgyulladást kapjon. Talán az alkohol fűti a testét?

Végül köhögve felnyíltak a szemei. Valahogyan sosem vettem észre, hogy ilyen hosszú pillák keretezték volna a szemeit. Azonnal eszembe jutott barátnőm, aki valahol a táncolók között élvezte a tapogató érintéseket. A macskanő szerkója hatalmas sikert aratott a fiúk körében, csupán egyetlen egyet kivéve, pontosan azt aki most teljesen kábán terült el a földön és prüszkölve dörzsölgette a szemeit.

Felnézett rám. Ezt az értetlen szemeket sajnos már túl sokszor láttam. Reece felkönyökölt, majd a tenyerein megtámaszkodva felült. Arca grimaszba torzult a gyors mozdulatok hatására, de egy kis idő elteltével kisimultak a vonásai és újból megajándékozott azokkal az értetlen szemekkel.

- Coco – segítettem ki a fiút. Nagyokat pislogott.

- Nincs kokóm.

Hitetlenül felnevettem és az eddigi feszes tartásom ellazult. Reece tényleg jó részeg lehetett.

- Kár. – biggyesztettem le az ajkaimat. De Reece-nek még így sem esett le. Bambán pislogott fel rám, tökéletesen láttam, hogy dolgoznak a fogaskerek az agyában. – Istenem Reece, ez a nevem. Coco.

- Még sosem hallottam. – Megdörzsölte a szemeit. – Nem te voltál a lány Jannel? Aki lábonrúgta tegnap?

Elfojtottam a vigyoromat. – De én volnék ő, Coco. Jan sosem mesélt rólam?

- Jan sosem mesélt semmiről. – Újból elterült a földön. Arca egy pillanatra merengővé vált, rajongással mustrálta a csillagokat. Fürtjei elterültek a kusza fűszálak között.

Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy beképzelt, szívtelen állat. Reece ebben a pillanatban egészen gyermeki volt, dús ajkai elnyíltak, míg homályos szemeit az égen tartva felnyúlt a csillagokhoz. Talán csak meg akarta őket érinteni? Részegebb volt, mint gondoltam.

Sóhajtva a fenekem alá igazítottam a szoknyámat és a bojtokat piszkálgatva egy pillantást vetettem én is a csillagokra. Szerencsénk volt, hogy az erős markú szél nem vonszolt maga után néhány esőfelhőt. Pontosan emiatt, az ég tiszta volt.

- Látod azt a hét fényes pöttyöt?

- Több millió fényes pöttyöt is látok – meredtem értetlenül rá. Reece óvatosan felült, majd köhintve egyet, felmutatott az égre. Hitetlenül pásztáztam a csillagokat és próbáltam bevetni a csillagászati tudományaimat, amit még kiskoromba apa traktált belém, de egyetlenegy csillagkép se volt ismerős. Csupán egy hatalmas kékséget láttam rajta megannyi fényes pöttyel. – Feleslegesen mutatsz az égre, attól még nem fogom tudni, hogy te mire gondolsz. – Sóhajtottam fáradtan. Reece közelebb csusszant, azonnal az orromba kúszott tömény alkohol szaga, de nem akartam már ezzel is fárasztani. Fejemet arra irányította, amerre a mutatóujja mutatott. És meg is pillantottam. Ugyan ezer másik csillag is ékeskedett körülötte, ez a hét egészen kitűnt belőlük. Nem is értettem, hogy nem vehettem észre.

- Az az Androméda. Ismered a történetét? – Gyorsan rám kapta a pillantását, arca közel volt az enyémhez. Némán megráztam a fejemet. Reece elmosolyodott, ajkai szegletében bujkált az a csalafinta kis vigyor, ami engem is mosolyra késztetett. – Ha hiszed, ha nem, a görög mitológia egyik szereplőjéről Andromédáról kapta a nevét.

- Ki gondolta volna? – Nevettem fel közben a hét vigyorgó csillagot néztem.

- Androméda egy halandó királyi pár gyermeke volt, szépsége még a nimfákat is verte...

- Coco? – Egy vékonyka hang vágott közbe.

Megráztam a fejemet és a pillanatnyi idillikus hangulatom azonnal tova szállt, Reece sóhajtva elterült a földön, míg én kíváncsian hátranéztem. Janine bosszúsan kapkodta a szemeit köztem és exe között, aki újból elmerült a csillagok szépségében. Melle alatt összefont karjait széttárta és mérgesen becsörtetett a házba.

Szép volt Coco! Harsogta egy hang a fülembe. Azonnal felpattantam, mire Reece halkan búgó hangja felhangzott.

- Mindig ezt csinálta, azt hittem legalább mostanra kinőtt belőle.

- Ez is csak a te hibád! – fröcsögtem sértetten és már megint léptem volna, de a hang újból felzendült. Megforgattam a szemeimet és csípőre tett kézzel figyeltem a fiút.

- Mert mégis mi rosszat tettünk? Érteném az egészet, ha éppen smároláson kapott volna minket, de csak egy kicseszett csillagképről meséltem! – A fiú felült és megfordult, lehúzta a kapucniját és megannyi göndör fürt szökkent elő. Mint egy kisbirka. – Hozzád se értem, de Jan persze ezt az egészet úgy állítja be, mintha a világ legnagyobb bűnét követted volna el. Kapja be.

- Kapd be te, Reece! – Felmutattam a középsőujjamat, mire a fiú hitetlenül felnevetett.

- Éppen téged védelek...

- Senki se kérte, hogy megvédj!

Dühösen elcsörtettem a helyszínről és barátnőm után kezdtem el kutatni, mikor Margaret ijedten megragadta a kezemet.

- Coco, itt vannak a szüleid.

Ez volt a végső csapás. Összehúztam a szemeimet és megfeledkezve Janről követtem Margaret alakját, aki úgy mozgott az izzadt testek között, mint egy jaguár. Szemüvegét kontaktlencsére cserélte, míg megszokott kontya helyett begöndörítette a fürtjeit. Egészen csinos volt ebben az angyalkás szerkójában.

- Jan mondta, hogy keresselek meg és adjam át, hogy a ház előtt várakoznak a szüleid. – Margaret megtorpant az ajtóban. Arcára egy grimasz ült ki, amint megérezte a hűvös szellőt. Még gyorsan visszarohantam a cipőmért és a kabátomért, majd megindultam a jól ismert fekete Jeep felé, ami a tuja bokrok mögött parkolt. Meg sem próbáltam megkeresni barátnőmet és tisztázni vele a helyzetet. Haragudtam rá is, Reece-re is mert igaza volt és legfőképp a szüleimre, akik szégyentelenül beállítottak ide, tönkre téve a már így is pocsék bulimat.

Anya a kocsi előtt állt, csípőjét nekidöntötte az autónak, míg szemével a részeg fiatalok dülöngélését szemlélte. Biztos voltam benne, hogy meglepődött, mikor egészen józanul megálltam előtte, összehúzva magamon a kabátomat. Cipőm a kezembe volt, tehát tekintete megakadt mezítelen talpamon. Összehúzta szépen kiszedett szemöldökét.

- Mit mondtam neked a bulikról? – Hangja szigorú volt, nem mosolyodott el. Összeszorította az ajkait és dühösen pillantott a szemeimbe. – Mégis, hogy gondoltad, hogy egy levélben fogsz minket tudósítani arról, hogy eljössz ide? A város másik felébe, miközben részegre iszod magadat velük? – Beletúrt hullámos fürtjeibe és sóhajtva a derekára simította tökéletesen manikűrözött ujjait. Pont ez volt a pillanat, mikor sikerült rávennem magamat, hogy a szemeibe pillanthassak. Csupa mérhetetlen fájdalom kóválygott benne, ráncaiban megültek az éveken át tartó gyász halvány jelei. 12 év szenvedése.

Hatalmasat nyelve lesütöttem a szemeimet.

- Nos semmi felháborodott szó? Nem akarsz saját magad védelmére kelni? – Kiáltotta tehetetlenül, mintha vitát várt volna tőlem. De már nem volt erőm vitázni.

Eszembe jutottak az emlékek, azok az emlékek, amelyeket próbáltam jobb színben feltüntetni, hogy csak mosolyogni tudjak rajta, de nem ment. A jó érzésekkel szemben mindig megjelentek a fojtogató rosszak. A hiány. Nem emlékeztem rá annyira, de pont ez emésztett fel. Azelőtt vették el tőlem, mielőtt még jobban megismerhettem volna. Mielőtt jobban emlékezhettem volna rá.

- Sajnálom anya.

- Coco. – Az ölelésébe szorított. – Ha megkérdeztél volna minket elengedtünk volna úgy, hogy apád érted jön, amikor felhívod, de ha így egy fránya levelet hagyva magad után! Szándékosan teszed ezt?

- Dehogy! – Hevesen megráztam a fejemet és letörölve néhány sós cseppet, megráztam a fejemet. Anya ugyanolyan bűnbánó, szomorú arccal meredt rám, ami még inkább ketté tépte a szívemet.

Anya kisimított egy tincset a szemeim elől és szomorkodva lebiggyesztette az ajkait.

- Nem haragszom. Nem haragszom. – Könnyek szöktek a szemeibe és erősen megragadta az arcomat, mintha nem hitte volna el, hogy előtte állok. Vagy talán mást látott ezekben a zöldesbarna szemekben? – Csak menjünk haza!

Így is tettünk.

Beültem a kocsiba. Anya beindította a motort, bekapcsolta a fényszórókat és azonnal szembe találtuk magunkat néhány részeg fiatallal, akik a tujás bokrok mellett tántorogtak. Anya lehunyta a szemeit, a motor zúgott. Magam hallottam azokat az átkozott gondolatokat a fejében, láttam, hogy szemei előtt újból lejátszódik egy megrögzült jelenet. Ugyanilyen részeg fiatalokkal volt tele az a terület is.

A sulistársaim kíváncsian méregették a sötétített üvegeket, de a kocsi még mindig nem mozdult. Fel akartam ajánlani neki, hogy szívesen elvezetek helyette, de ittam. Anya sosem engedett volna a volán mögé ittasan.

Homlokomat a hűs üveghez szorítottam és próbáltam rendezni a lélegzetvételeimet. Igaza volt anyának, a helyzet rémisztően hasonló volt. Rémálmaimban játszódott le az a jelenet. A dörrenés, az elhaló sikoly majd az élettelen test puffanása, amint a földhöz csapódott.

Akkor is egy buliból tartottak haza, részeg fiatalok kóvályogtak. Ugyan a kellemes utcai látkép helyett egy sötét sikátor volt a képeken, az érzés mégis a szívembe vájta magát. Anya vállaira simítottam a tenyeremet. A nőből felszakadt egy reszketeg lélegzetvétel, majd lábát a gázra helyezve elindultunk.

Visszanéztem Talon Dale hatalmas szürke házára, amit csinos kis platánfák kereteztek. Olyan gyönyörű volt, a szürke szín elegánsan passzolt a fehérhez, az utcának a lámpafénye is kecsegtetően simult ezekhez. Lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy anya elvezessen minket a gazdag Windermere fényűző negyedétől és visszatérjünk a komótosan sötét utakra. Szemeim Seattle kivilágított utaira terelődött. A kacskaringós betonrengeteg.

Lehunyt szemekkel kuporodtam össze a hátsóülésen. Nem akartam semmire se gondolni, legszívesebben elbújtam volna a takarómba, eltűnve a világ éhes szeme elől.

Otthon csend fogadott, lassan felmásztam az emeletre. Becsuktam magam mögött az ajtót és levetve a ruháimat egy kinyúlt pólót magamra rángatva elterültem a matracomon. Letöröltem egy könnycseppet az arcomról és sóhajtva temetkeztem a párnáim közé. Nem foglalkoztam azzal, hogy anya és apa valamiről diskuráltak még a folyosón, én elbújtam a szobám rejtekébe.

  ▄▄▄  

A hétvége ugyanebben a melankolikus hangulatban telt el.

A suliban ücsörögve megindultam az ebédlő felé és közben elcsíptem néhány harsány történetet a hétvégi bulival kapcsolatban. Kitártam a hatalmas ajtókat és azonnal elfogott az iskolai ebédszünetek hatalmas dorbézolása, lehajtott fejjel és a táskámba kotorászva indultam meg az asztalunk felé, de Janine még sehol sem volt. Sóhajtva vezettem körbe a tekintetemet, semmi kedvem sem volt barátnőm nélkül csatlakozni a pom-pom lányok pletykáló társaságához. Janine mellett még valahogyan elbírtam viselni őket, de nélküle kész katasztrófa lett volna. Próbáltam hullámos hajammal valahogyan takarni az arcomat, de az ő szemük szörnyen éles volt. Mielőtt még megszólalhatott volna valaki megindultam az egyetlen ismerős arc felé, aki egyedül ücsörgött a házi pálmafa alatti asztalnál, beletemetkezve a vázlatfüzetébe.

Lehuppantam elé, mire egy ismerős barna tekintet fogadott. Lucius megforgatta a szemeit és állát továbbra is a tenyerén megtámasztva figyelte, ahogyan a barna zacskómból elővarázsolom a pulykahúsos szendvicsemet.

- Megkérdezzem, hol hagytad a húgomat? – Hullámos barna fürtök hullottak az arcába, egészen hosszúra nőttek már a kunkori fürtök, éles állkapcsát verdesték, míg íves ajkait összeszorítva szemeit a mellette heverő menzás kajára vezette. Egy kis csirkehús és néhány szem sültkrumpli. Elcsórtam tőle egy szemet és a pulykás szendvicsembe harapva szemeimet a rajzra fektettem, de a fiú mielőtt még elemezhettem volna a rajzot, gyorsan rátapasztotta a kezeit és nem megszokott feszültség lett úrrá a testén. Összevontam a szemeimet és kérdőn figyeltem megfeszült vállait, de ő rám se nézve lapozott egyet. A krumplit ropogtatva nyúlt zsíros ujjaival a toll után és felnézve rám elindította az első vonalat.

- Engem akarsz lerajzolni? – Közelebb hajoltam hozzá.

- Nem, a pulykás szendvicsedet, sokkal izgatóbb látványt nyújt, mint a te megtört képed. – Arcom elsápadt, de Lucius megvonta a vállát. – Senki se veszi észre, kellőképen eltakarja a sminked. – Lehajtottam a fejemet. Lucius az arcomat elemezgette. – De már így is rengetegszer lerajzoltalak, egyszer sem zavart. Köze van ennek ahhoz, hogy Janine ránk se pillantva ült le a „barátnőihez"?

- Hosszú.

- A bulin is feldúlt volt, de nekem úgy tűnt talált egy kis megnyugvást Oliver Olsen hatalmas szájában. – Fűzte hozzá szűkszavúan. Felvontam a szemöldökömet. Jan nem is említette, hogy bátyja is ott volt a bulin, sőt azt sem, hogy valaha is tetszett volna neki Oliver Olsen.

Hátranéztem a vállam felett. A hatalmas aulában is kiszúrtam Jant, megint kifogástalanul nézett ki. Szőke haja egyenesen hullott a vállaira, míg egy fehérgarbót tűrt farmerszoknyájába. Lisa az egyik csaj valamit magyarázott neki, amire ő hatalmas nevetésbe kezdett és a suli ebédlőjének különböző asztalai mögött helyet foglaló tinédzserek tömege pillantott felé. Egy krumplit majszolgatott, majd az ajtó kitárult. Az Eastlake High egy erősen sportokra orientálódott iskola volt, tehát rengeteg sportoló foglalt helyet az ebédlőben, mégis talán köztük is a legerősebbek a baseballosok voltak.

Azaz Reece Snyder, Talon Dale és a többi fiú.

Az ajtó kicsapódott. Egy pillanatra mindenki a nagy társaságra pillantott. A fiúk lökdösődve özönlöttek be az aulába, mind izzadtak voltak, tincseik nedvesen tapadt a testükhöz. Egy pillanat volt csupán és a suli nagyrésze visszatért az ebédjükhöz, de néhányan azért sóvárogva vetettek egy-egy pillantást a fiúkra, akik elfoglalták a számukra üresen hagyott hosszúkás asztalt és egymáson átbukdácsolva el is helyezkedtek.

Szemeim viszont megakadtak Janen, aki felállt az asztaluktól és Oliver Olsen elé lépve lekapták egymást a suli színe előtt. Azonnal morajlás gyúlt a tömegben. Állam a padlón koppant, Lucius megforgatta a szemeit és a csirkéjét rágta.

- Sosem értettem, hogy miért rajonganak érte az emberek. Olyan átlagos.

Rosszul esett, hogy legjobb barátnőm nem szólt nekem erről az egész Olsenes ügyről. Ennyire haragudott rám?

Másrészt egy parányit örültem az ügynek, épp ideje volt annak, hogy tovább lépjen a Reece-es kapcsolatból.

- Kiről beszélsz? – Visszanéztem a fiúra. Elfogyasztotta az ebédjét és rám kapta sötét szemeit.

- Janine-ről.

- Átlagosnak hívod a húgodat? Nem kéne pont neked tudnod, hogy ez az a kép, amit az embereknek mutat? – Az asztalra könyököltem, Lucius megvonta a vállát és állát rátámasztotta a vázlat füzetére. Hosszú fürtjei a szemei elé kókadtak.

- Pont ezért, ha legalább az lenne, aki veled érteném miért vannak érte oda, de ez az egész iskola előtt, főleg az exem előtt smárolok dolog annyira klisés. Csak nézd, már át is költözött az asztalukhoz.

Megfordultam és igaza volt. Jan egy futó pillantást vetett rám, majd Oliver mellé ülve elnevette magát. Reece vele szemben foglalt helyet. Ismertem Jant, és tudtam, hogy Oliver csak azért kell neki, hogy valahogyan megpróbálja féltékennyé tenni Reece-t. Miért nem fogadja el, hogy a fiút már egy fikarsznyira sem érdekelte?

Pont ezt a pillanatot választotta Reece arra, hogy azok a sötét szemek kiszúrjanak engem. Elmosolyodva intett egyet, Jan is a fiút nézte. Tudta, hogy nekem intett.

- Értem. Akkor emiatt kellett egész szombat este a dugásukat hallgatnom? Mert Reece Snyder szemet vetett rád? – Nem intettem vissza, egyszerűen megfordultam és úgy tettem, mintha ez meg sem történt volna.

Mégis, hogy lehet, hogy emlékszik rám azok után, hogy annyira részeg volt?

- Nem vetett rám szemet, Lucius.

Ujjaimmal a barna papírzacskót gyűrtem és felnéztem a fiúra, aki megvonta a vállát, de ajkai szegletében ott bujkált egy kis gúnyos vigyor. Megráztam a fejemet és megettem az utolsó falatot, a morzsákat a zacskóba söpörve azonnal fel akartam állni, a fiú felsóhajtott.

- Most is téged néz, Coco. Elkezdődött...

- Semmi sem kezdődött el, Lucius! Foglalkozz a saját dolgoddal! – Csattantam fel és meg sem várva a válaszát kisprinteltem az ebédlőből.

Szívem összeszorult a gondolatra, hogy valahogyan is megbánthatom Jant. Összeszorítottam a markomat. Nem veszíthettem el őt, semmiképpen sem. Ő volt az egyetlen olyan barátom, aki azután is velem volt, hogy a baleset megtörtént. Ugyan őt a történtek másirányba változtatták meg, egymás mellett maradtunk.

De lehet, hogy pont emiatt válunk most el? Mert már túlságosan különbözünk?

Neki dőltem a szekrényemnek és kitárva az ajtaját arcomat beletemetve egy mély sóhajt hallatva betömtem a zacskót és zihálva fújtam ki a levegőt.

- Coco?

Egy vékonyka hang hallatszott fel mellettem. Megmerevedtem és mélyeket lélegezve megfordultam. Janine összefonta maga előtt a karjait és egy halvány mosolyra görbítette a száját.

- Annyira sajnálom! – Fakadtam ki, de Jan idejében szorította magához a testemet. – Én tényleg nem érzek...

- Én vittem túlzásba, most már tudom. Részeg voltam, Coco, és látni azt, ahogy teljesen egy ilyen kis idillikus gömbben, romantikusan sugdolóztok! Szörnyen esett, mert köztem és közte sose volt ilyen... izé! – Eltolt magától és szőke haját nyaggatta remegő ujjaival. – Miután elmentél rosszul éreztem magamat, Reece megkeresett és annyira furcsa volt, mert olyan más volt akkor. Beszélgettünk, elmondta, hogy tényleg semmi nem volt köztetek és hogy keresselek meg és kérjek tőled bocsánatot. Igaza volt, de te már elmentél akkora. Ma is beszélni akartam veled, de ez az egész Olsenes ügy.

Ujjait tördelve emelte rám a szemeit.

- Maradt még egy húsz perc a szünetből, nem ülnél mellém az asztalukhoz? Nélküled olyan rossz.

Halványan elmosolyodtam és a karjaimba kapva őt megölelgettem. Egyáltalán nem volt kedvem csatlakozni a baseballos fiúk társaságához, de voltak olyan dolgok, amiket meg kell tennünk a másikért, mégha semmi kedvünk se volt hozzá. Önzetlennek kell lennünk, mert valamelyest erre is épül a barátság. Kiállni egymás mellett, ott lenni, ha a másiknak szüksége van ránk.

Egy mosolyt megejtve becsaptam magam mögött az ajtót és követtem a lányt, akinek egyetlenegy pillanat is elég volt ahhoz, hogy egy boldog mosollyal az ajkain közelítsük meg az asztalt. Sokan figyeltek minket, köztük a pálmalevelek alatt ücsörgő Lucius is. Nevetve rázta a fejét, mire egy apró mosoly az én ajkaimra is szökkent. Jan lehuppant Oliver mellé és kedvesen megpaskolta azt a kevéske kis helyet maga mellett.

Egy gyenge vigyor mellett helyet foglaltam. A fiúk többsége észre se vette az érkezésemet, de egy bizonyos fiú mégis kiszúrta. Az asztalra könyökölt és oldalra döntött fejjel bámult.

Erre Talon is felkapta a fejét és felém nézett.

Összevont szemöldökkel kapkodtam köztük a szemeimet.

- Eltévedtél? – Reece szórakozottan kémlelt.

- Szívesen elkísérlek innen, még mielőtt kapcsolatba kerülsz ezekkel. – Talon Dale hátradőlt a székében, szavait nekem címezte. Reece elnevette magát. – Jobban tennéd, hogyha tényleg csatlakoznál ahhoz a fiúhoz a pálmánál.

Szürke szemei Luciusra pillantottak. Követtem a tekintetét, a fiú szedelőzködni kezdett, a tálcát az egyik kiskocsiba helyezte, majd beletúrt a hajába és kisétált az aulából.

- Lucius az.

Talon felém kapta a szemeit. – Hogy tudsz beszélni is? Azt hittem néma vagy.

Reece rosszallóan megrázta a fejét, de azért elnevette magát.

- Nem pazarlom a szavakat feleslegesen – az ajkaimba haraptam és követve a példájukat én is az asztalra könyököltem.

- Tehát meg sem próbálsz megismerni, csak skatulyába teszel, mert itt ülök ezekkel az idiótákkal és azt a sportot űzőm, amit ők? – Talon oldalra döntötte a fejét. Hasonlóan Luciushoz, neki is gúnyos mosoly ült a szájában. – Akkor ki is itt a slampos én vagy te?

- Egyértelműen én. – Az ujjaimra helyeztem a pillantásomat, válaszommal meglephettem a fiút, mert ajkai egy kicsit elnyíltak. – Talán tényleg nem kellene megítélnem másokat a pletykák alapján, de ha az ember annyi idegent lát összetörni néhány csábos mosolytól? Ha éppen egy ilyen személy a legjobb barátnőm? Mit tehetnék?

Reece megforgatta a szemeit. – Meglátni az igazat, nem pedig vakon hinni másoknak. Lehet, hogy pont az, amit látsz, nem is pontosan az, aminek látszik.

- Lehet.

- Coco? – Jan kiszakított ebből a beszélgetésből. Egyértelműen nem hallott semmit sem, mert egészvégig Oliver ajkain csüngött. – Minden rendben?

Halványan bólintottam.

- Nem lenne kedved délután megnézni a fiúk edzését? – Reménykedve lesett rám, mire halványan bólintottam.

A jelző csengő pont ekkor harsant fel. Az asztalnál ülő társaság egyszerre nyögött fel, mindenki szedelőzködni kezdett. Megfordultam, hogy felvegyem a táskámat, de Talon Dale felém nyújtotta. Izmos karjain duzzadtak az izmok, míg fehéringjét könyökéig feltűrte.

Megköszöntem. Bólintott, majd nevetve megindult Reece után. A hátára csapott. Zajongtak. Pontosan azt a képet mutatták, amit láttatni akartak. De kigondolta volna, hogy miközben valaki erre a hosszúkás asztalra pillant, nem csak egy klisés baseball csapatot lát? Talon szavai bennem csengtek. Utána néztem és egy apró mosoly szökött az ajkaimra.

Nem csalódhat az ember mindig. És ahogy elnéztem őket Reece-szel már nem azt láttam bennük, mint alig pár perccel ezelőtt. Jan mellém vetődött.

- Nos te és Talon Dale? Látom van ám ízlésed a pasik terén! – Kuncogta a fülembe.

Jan sajnos nem látott át azon, amin mutatni akartak magukról. Felsóhajtottam.

- Semmi sem történt! – Ránéztem. Ajkait összeszorította. Olyan furcsa volt ez az arckifejezése és hirtelen megértettem, hogy egy pillanatra én sem láttam át azon, amin mutatni akart.

- Oh ugyan ne tagadd! Szerinted nem láttam semmit?

Nevetve megráztam a fejemet. 

  ▄▄▄

Láthatóan sokkal hosszabbak itt a részek, amit remélem nem bántok! Pont emiatt lehetséges  az, hogy a fejezetek kissé lassabban fognak érkezni!

 És mit szóltok eddig a történethez? 

Köszönöm az eddigi támogatást, remélem valahogyan még fenntartom az érdeklődést ezzel :D

puszi: Kyra