– Ó – torpantam meg, abban a pillanatban, ahogy beléptem a lakásba. Claire, Brandon, Celine, Josh és Maggie ugyanis sorfalat alkotva álltak a nappaliban, maguk előtt összefont karral, szörnyen szigorú arccal. Claire-t és Celine-t kivéve, előbbiről egyedül az álmosság tükröződött, utóbbi pedig egyszerűen csak barátságosabb fejet vágott a többieknél, ami meglehetősen fura, hisz Celine-ről van szó. – Ti már ébren vagytok? – ártatlan képet vágva csuktam be magam mögött az ajtót.
– Ja, ébren tartott minket a tudat, hogy eltűntél, és talán egy ismeretlen eredetű zombi felzabált – vetette oda nekem Josh.
– Ami azt illeti, lényegében ez történt – szólalt meg Maggie is. – Csak az ismeretlen eredetű zombit ismerjük, és Jessie Graham a neve.
– Félreértitek – tettem fel a kezem egyből. Ha maradt még valami a becsületemből, itt az ideje megvédeni.
– Nyilván félreértjük, hogy végig nevetgélitek a folyosót hajnali fél hétkor – forgatta a szemét Brandon.
– A szexuális feszültségről nem is beszélve – dörzsölte a tenyerét izgatottan Celine. – Mondjuk az megbocsájthatatlan, hogy elszöktél – köszörülte meg a torkát, miután mindenki megeresztett felé egy „nem ezt beszéltük meg" típusú pillantást. – Oké, ez őrület – lépett ki a sorfalból Celine, és belém karolva szembefordult a többiekkel. – Milli nagylány már. El tudja dönteni, kivel akarja tölteni az idejét. Nem tartozik nekünk magyarázattal – hálásan pislogtam Celine felé, de mielőtt bármit mondhattam volna, a többiek egyszerre kezdtek magyarázni.
– Elég! – rikoltotta el magát Claire. Ő is kilépett a bomladozó sorból, és megfogta a két kezemet. – A baj, Milli, tulajdonképpen... – kezdte a húgom, de befejezni már nem tudta, mert megnyikordult Brandon szobaajtaja. Mielőtt frászt kaptam volna attól, hogy tényleg bujkál itt valamiféle ismeretlen eredetű zombi (amúgy, létezik ismert eredetű zombi is? Azt hiszem, Josh túl sok furcsa sorozatot néz), megjelent a nappaliban egy alak, én pedig kedvet kaptam hozzá, hogy elsüllyedjek, és a pokol bugyraiban falja fel a testemet a tűz. Soha korábban nem éreztem ennyire, hogy tényleg ezt érdemlem. A többiek félreálltak, amikor meghallották, hogy a vendégünk megmutatta magát, és hirtelen mindannyian sokkal érdekesebbnek találták a padlót. Valamiért még el is hallgattak. Azonnal könnyek borították el a szememet, reszketni kezdtem, és komoly esélye volt annak, hogy összeesek. Reméltem, hogy ha így történik, és valami csoda folytán nem halok bele a szégyenbe azonnal, hanem később felébredek, kiderül, hogy mindez egy szövevényes rémálom volt. Annyira csalódott, olyan szomorú, és olyan elképzelhetetlenül lemondó arckifejezéssel találtam szembe magam, ami csak még inkább tudatosította bennem, hogy a világ leggonoszabb embere vagyok.
– Sebastian! – szólaltam meg végre, de már késő volt. A barátom (?) kiviharzott a lakásból, és úgy vágódott neki a szemközti ajtónak, hogy kis híján behorpadt. Ütni és rugdosni kezdte a kemény fát.
– Gyere ki te gerinctelen féreg! – üvöltötte. Kábé eddig bírtam, sírni kezdtem, de annyira, amennyire korábban talán soha. Összekuporodtam a padlón, és csak potyogtak a könnyeim, mintha dézsából öntenék. Annyira szorítottam az öklömet, hogy a körmeim hosszú, véres nyomot hagytak a tenyeremen. Abban a pillanatban szilánkosra tört a szívem.
– Húzzál vissza! – kiáltott rá az ajtót csodálkozva kinyitó Jessie-re Brandon, aki Josh-sal karöltve megpróbálta visszarángatni Sebastian-t a mi lakásunkba. A probléma azzal volt, hogy Sebastian magasabb és erősebb volt, még kettejüknél is, Jessie pedig nem reagált elég gyorsan, ezért a másodperc törtrésze alatt sikerült megismerkednie Sebastian kegyetlen jobbhorgával. Maggie felsikoltott, és a bátyja mellé szaladt, megpróbálva segíteni a srácoknak leállítani őt, de nem volt túl eredményes. Celine folyamatosan káromkodva kapkodta a fejét köztem és a kibontakozó verekedés között, Claire azonban odalépett hozzám, leguggolt mellém, és magához húzott. Azt ismételgette, hogy „minden rendben lesz, Milli", és annyira magabiztosan mondta ezt, hogy egy kicsit még én is elhittem. Mindez addig tartott, amíg a közvetlen szomszédunk fel nem tépte az ajtaját. Egy középkorú fickó volt, pizsamában, baromi dühös arccal.
– Mi a fene folyik itt? – harsogta. Jessie ekkorra eszmélt fel, az orrnyergét masszírozva válaszolt.
– Vissza lehet takarodni a lakásba – hessegette el a férfit, aki természetesen egyből tudta, hogy a lakása tulajdonosával van dolga, úgyhogy nem keménykedett tovább, meghunyászkodva visszacsukta az ajtaját. Jessie összeszedte magát, és mélyen Sebastian szemébe nézett. – Remélem, ettől most helyreállt a tesztoszteronszinted – mondta.
– Ó, ahhoz le kéne tépnem a farkadat és feldugni a seggedbe! – fröcsögte Sebastian, akinek az egyik karját Josh szorította, a másikat Brandon, Maggie pedig halkan, rendszeresen kérlelte, hogy menjünk vissza a lakásba.
– Milli, rád hallgatnak. Mindketten – súgta a fülembe a húgom. És igaza volt. Nem csak abban, hogy talán Sebastian-t és Jessie-t is meg tudom győzni a verekedés feleslegességéről, de abban is, hogy én okoztam ezt a helyzetet, így nekem kell helyrehoznom. Fogalmam sincs, honnan került belém ennyi erő, de talpra álltam, és kiléptem a folyosóra. Brandon és Josh egyszerre kiabáltak rám, hogy menjek vissza a lakásba, mert Sebastian és Jessie is mocorogni kezdtek, ahogy megjelentem.
– Elég ebből – szűrtem a szavakat a fogaim között. Láttam, ahogy Sebastian válla megereszkedik, az izmai elernyednek. Brandon és Josh is észrevették ezt, ezért hátráltak egy lépést, de épp csak annyit, hogy bármikor elérjék Sebastian-t, ha szükséges lenne. Kissé félretoltam Josh-t, és odaléptem a helyére, így a két fiú közé kerülve. – Mi a fenét akartok ezzel elérni? – tártam szét a karjaimat. Egyikük sem válaszolt. – Sejtettem – biccentettem.
– Történt köztetek valami? – kérdezte Sebastian váratlanul. Felé kaptam a fejem, ő pedig olyan mélyen nézett a szemembe, hogy szinte a vesémig belátott. Másodperceim voltak mérlegelni. És egek, sosem voltam jó döntéshozó, nemhogy szorított helyzetekben!
– Nem – mondtam ki végül. Jessie-ből hitetlen horkantás tört fel, mire Sebastian és én is felé fordultunk.
– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar elárulod a szerelmünket, szivi – és ennyi kellett Sebastian-nak. Konkrétan ráugrott Jessie-re, így bezuhantunk a lakásába. Igen, én is. Merthogy, lényegében Jessie előtt álltam. Elsőként ő ért földet, én a könyökömmel a bordái között landoltam, Sebastian pedig a térdével talált bele a gyomromba. Esze ágában sem volt leállni, szinte félresöpört az útjából, és ököllel behúzott egyet a padlón fekvő Jessie-nek. Josh ragadta meg a karomat, és rángatott fel a földről, Brandon és Maggie pedig rátehénkedtek Sebastian-ra, így sikerült leválasztani őt Jessie-ről, akinek, bár folyt a vér az orrából, mégis elégedett vigyorral figyelte, ahogy Sebastian dühöngő oroszlánként viselkedik. Megpróbáltam megint közéjük férkőzni, de Josh maga felé fordított, és olyan szorosan tartott, hogy esélyem sem volt szabadulni. A sírás rázott, amikor Brandon megkérte Josh-t, hogy segítsen neki, így engem átvett az időközben csatlakozó Celine, Brandon, Josh és Maggie pedig visszatoloncolták Sebastian-t a mi lakásunkba. Jessie feltápászkodott a padlóról, és laza mozdulattal elővett egy zsebkendőt, amit az orrához szorított.
– Tökre a te oldaladon álltam, de igazán behúzhattál volna neki egyet – jegyezte meg Celine. Jessie lesajnáló pillantást vetett a barátnőmre, és óvatos vigyorra húzta a száját. Celine eleresztett és egy jelentőségteljes pillantás után visszament a lakásunkba. Bizonytalanul ugyan, de odaléptem Jessie elé, és óvatosan elvettem tőle a zsebkendőt, hogy ellenőrizzem, milyen súlyos a sérülése, de ő elkapta a fejét.
– Menned kéne – sziszegte.
– Ennyi? – ráncoltam a homlokomat. – Ennyi a mondanivalód? – döbbentem le. Jessie ránézett a kezében lévő véres zsebkendőre, aztán vissza rám.
– Szia, Milli – biccentett az ajtó irányába.
– Mi van, ha én akarok mondani neked valamit? – tártam szét a karjaimat. Jessie hitetlenül elmosolyodott.
– Ki vele.
– Azt hiszem, szakítok vele – motyogtam, lesütött szemmel. Jessie felhorkantott.
– Azt csinálsz, amit akarsz – zavartan pillantottam fel rá.
– Tessék?
– Ugyan, Milli, mit akarsz hallani? – rázta a fejét. – Hogy megváltoztattad az életemet? Hogy amióta ismerlek, miattad akarok felkelni minden reggel, és az összes szarságot, ami valaha velem történt, sikerült háttérbe szorítanom miattad? – a hangja dühös volt, de némi szomorúságot is felfedeztem benne, ami újdonság volt vele kapcsolatban. A könnyek újra marni kezdték a szememet.
– Reggel mást mondtál – emlékeztem vissza arra, amikor a London Eye tetején közölte, hogy komoly tervei vannak velem. Jessie erőltetetten nevetett fel.
– Azt hiszed, bármit is tudsz rólam?
– Eddig ezt hittem – bólintottam, és letöröltem egy elszabadult könnycseppet. – De már semmit sem tudok.
– Mondok neked valamit, Balerina – lépett közelebb hozzám, annyira, hogy ajkainkat csak pár centi választotta el. – A férfiak hazudnak. Ő is – biccentett a lakásunk felé, Sebastian-ra célozva. – És én is. Te meg bedőltél mindkettőnknek. Van ilyen. Dolgozd fel. Szia – mutatott az ajtó irányába. Megremegett az ajkam, ahogy igyekeztem összeszedni minden létező gondolatomat, hogy elküldhessem a francba, a szám helyett azonban a kezem győzött, és olyan pofont kevertem le neki, hogy egyből lezsibbadt a tenyerem.
– Akkor én is mondok valamit, Jessie Graham – préseltem ki magamból a szavakat, sokkal nagyobb eredményességgel, mint számítottam rá. – Egy undorító, alantas, gerinctelen féreg vagy. Remélem, hogy belefulladsz az önimádatodba – sarkon fordultam, de mielőtt becsaptam volna magam mögött az ajtaját, még egyszer visszanéztem rá. – Bazd meg magad! De komolyan.

– Nem történt köztünk semmi. Kétszer csókolt meg, az egyik után felpofoztam, a másikat meg azonnal megszakítottam. Tényleg – fejeztem be a kis monológomat a Jessie-vel való kapcsolatomról. A szobámban ültünk a földön, az ágyamnak vetett háttal, csak Sebastian és én. A többiek voltak annyira tapintatosak, hogy elmentek itthonról, és hagyták, hogy kettesben tisztázzuk a dolgokat.
– Mit mondott neked, miután ott maradtál reggel? – kérdezte lehajtott fejjel Sebastian.
– Hogy a férfiak hazudnak, én pedig bedőlök nekik – ismételtem el Jessie szavait. Hatalmas pacsi magamnak, amiért sikerült sírás nélkül kinyögnöm. Sebastian bólintott, mintha csak ezzel mutatná, hogy hisz nekem. Aztán végre rám nézett.
– Kíváncsi vagy, miért vagyok itt? – kérdezte.
– Ki akartál engesztelni, amiért a premieren nem voltál itt? – próbálkoztam, de Sebastian a fejét csóválta, és elővett a farmerja zsebéből egy összehajtogatott papírt. – Mi ez?
– Olvasd el – kérte, mire én kihajtottam a lapot, aminek a fejlécén a bécsi egyetem neve és címere díszelgett. Az első oldal németül volt, úgyhogy grimaszolva pislogtam Sebastian-ra, aki megfordította a papírt. A hátoldalon szerencsére emberi nyelven szerepelt a lényeg.
– Tisztelt Sebastian Reynolds! Ezúton értesítjük, hogy áthallgatási éve lejárt, és ön nem kezdeményezte a program meghosszabbítását, így a következő hónaptól újra a London College of Business hallgatójaként folytatja tanulmányait. Bízunk benne, hogy intézményünkben töltött két szemesztere szakmai fejlődéséhez nagy mértékben hozzájárult. Kérjük, hogy adminisztrációs ügyeit legkésőbb e hónap utolsó munkanapjáig kitöltve és aláíratva adja le a megfelelő egységekben. Üdvözlettel, Wirtschaftuniversität Wien – ahogy az utolsó két szót kimondtam, Sebastian elmosolyodott, nyilván nem volt elégedett a német kiejtésemmel. Hitetlenül eresztettem le a kezemet, benne a papírral. – Hazajössz? – böktem ki az első dolgot, amit a szövegből ki tudtam bogarászni. Sebastian beharapta az alsó ajkát, ahogy válaszolt.
– Igen. Még egyszer vissza kell mennem elintézni a papírjaimat, meg kipakolni az albérletből, de néhány hét, és hazaköltözöm – úgy mondta mindezt, hogy rám sem nézett.
– Mindent elrontottam, ugye? – temettem a tenyerembe az arcomat. Ennek életem legboldogabb pillanatának kéne lennie. Vége a távkapcsolatnak! Feltéve, ha van még egyáltalán bármilyen kapcsolatunk.
– Hé – gyengéden elhúzta az arcom elől a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat. – Eszemben sincs lemondani kettőnkről, Milli. Hazajövök, és elölről kezdünk mindent. Csak mi ketten – olyan megkönnyebbülés áradt szét a testemben, hogy majdnem felrobbantam. Lovaglóülésbe helyezkedtem Sebastian ölében, átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam, azt üzenve neki, hogy benne vagyok. Bármiben benne vagyok, ami kettőnkről szól. És talán már eltemettem ezt az egészet köztünk, az, hogy visszajön Londonba, meglehetősen új lehetőségeket vet fel. Hiszen még nem is alkottunk rendesen egy párt azóta, hogy kiköltöztünk volna a kollégiumból. Lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy a kapcsolatunk csak az akadémián tűnt olyan felhőtlennek. Lehet, hogy menthető minden, és mi tényleg egymásnak lettünk teremtve. Elvégre, szeretem őt. Mindig is szerettem. Most pedig kiderülhet, hogy ez mire elég.

– Amikor azt mondom, hogy új életet kezdtem, azt radikálisan kell érteni, nem úgy, hogy reggelente másmilyen kávét iszok, vagy busz helyett gyalog járok a városban – forgattam a szemem, miközben belekortyoltam a mentes vizembe. Celine közelebb hajolt hozzám, mintha attól tartana, hogy valaki a közelben kihallgat minket.
– És javult köztetek bármi is? – kérdezte, felvont szemöldökkel. Azt hiszem, ez az első olyan eset, amiben Josh és ő tökéletesen egyetértenek. Mindketten alig várják, hogy kiadjam Sebastian útját, pedig alig egy hete költözött haza Londonba.
– A kérdés nem ez – köszörülte meg a torkát Josh is mellettem. – Sokkal inkább az, hogy gondolsz-e még Jessie-re – a név hallatán lesütöttem a szemem, és önkénytelenül is görcsbe rándult a gyomrom. Az igazság az volt, hogy nem tudtam nem Jessie-re gondolni, még úgy is, hogy rohadtul megbántott, megalázott és kihasznált.
– Ha nem rémlene, azért vagytok itt, hogy erőt adjatok, mielőtt bemegyek hozzá felmondani – motyogtam. A társulati próba után megkértem a barátaimat, hogy az Operaház büféjében beszéljünk pár szót, mielőtt bevetem magam az oroszlán barlangjába. Sejthettem volna, hogy a dolog inkább a lelkiismeretem felébresztéséről szól majd.
– Szívesebben adnék olyasvalamihez erőt, ami tényleg a te érdekeidet szolgálja – motyogta Josh.
– Még jó, hogy Sebastian nem akart veled menni – jegyezte meg Celine.
– Ne fesd az ördögöt a falra – húztam el a számat. Reméltem, hogy csak viccel, de Sebastian egyszer megemlítette, hogy talán elkísérhetne engem, és bocsánatot kérne Jessie-től a verekedés miatt. A főnököm stílusát ismerve azonban tuti, hogy abból csak újabb tettlegesség lenne, úgyhogy jobbnak láttam ezt egyedül elintézni.
– Csá – vágódott le az üresen maradt székre Brandon, miközben ledobta az edzőtáskáját az asztal mellé. – Kurvára kösz, hogy megvártatok – pillantott körbe szigorúan.
– Nem tehetünk róla, hogy Harley seggét nyalod – vonogatta a vállát Josh.
– Nem a seggét nyalom, hanem segítettem neki elpakolni néhány tükröt, amúgy pont azért, mert a kisasszony csodásan elintézte Royal Balettes pozíciónkat már az első adandó alkalommal – vetett rám egy szúrós pillantást.
– Azt hittem, az Tina volt – ráncolta a homlokát Celine.
– Ő volt, de Brandon szeret alakoskodni, már hozzászoktam – legyintettem. Brandon felmutatta nekem a középső ujját, mire én kiöltöttem rá a nyelvemet. Mondanám, hogy ez ritka pillanatnak számít, de az igazság az, hogy mi állandóan így kommunikálunk.
– Apropó – köszörülte meg a torkát Josh. – Arról még nem mondtál semmit, hogy mi lesz a lakással.
– Mi lenne? – lepődtem meg teljesen. Láttam, ahogy Brandon elhallgattató pillantásokkal ajándékozza meg Josh-t, ő azonban észre sem vette mindezt. Celine ugyanolyan értetlenül pislogott, mint én. – Miről beszélsz? – hajoltam közelebb Josh-hoz.
– Sebastian Londonba költözött, evidens, hogy együtt fogtok lakni, nem? – tárta szét a karjait Josh.
– Hát, nem tudom – vallottam be őszintén. – Nem beszéltünk még ilyesmiről.
– Ő máshogy vélekedik erről – kortyolt bele Josh a vizébe.
– Mi van? – meredtem rá döbbenten.
– Semmi – morogta Brandon, Josh-t fürkészve.
– Mondott nektek valamit Sebastian? – kapkodtam a fejem kettejük között. Josh Brandon-ra nézett, akiről egyértelműen leolvasható volt az üzenet: fogd be. Josh azonban nem tervezett engedelmeskedni a lakótársamnak.
– Azt mondta, hogy kerestek egy közös lakást, és otthagyod Brandon-t – csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Mikor beszéltünk meg ilyesmit Sebastian-nal, hogy kész tényekkel dobálózik a barátaimnak? Alig voltunk úgy együtt, hogy egy városban tartózkodtunk, nem kéne esetleg a kapcsolatunkat újra alapozni, és utána összeköltözni? Ez kész agyrém.
– Na jó – toltam ki magam alól a széket, miközben a vállamra vettem a táskámat. – Ez őrültség. Nem fogok elköltözni mostanában, ez holtbiztos – szögeztem le. – Később találkozunk – intettem nekik, úgy általánosságban, aztán kiléptem az Operaház épületéből. Az idő ezúttal kegyes volt, ugyanis ragyogóan sütött a nap, így nem bosszankodtam, amikor a busz épp az orrom előtt suhant el. Nem volt probléma megvárni a következőt, mert nem fagytam csonttá néhány perc alatt.
Mindennek ellenére képtelen voltam felfogni, miért beszélt összeköltözésről a hátam mögött Sebastian. Ez nem az a cuki meglepetés, amit a lányok sosem kérnek, mégis állatira vágynak rá. Egek, hisz ez egy hátbatámadással is felér! Konkrétan azt mondta a legjobb barátomnak, hogy magára fogom hagyni az albérletben! Brandon pedig ennek ellenére is szurkolt kettőnknek, mégiscsak ő nézte végig testközelből a szenvedéseimet, így tudta, hogy Sebastian nagyon fontos nekem. És nem akarta, hogy megtudjam, mik a tervei, még akkor is, ha ezzel őt a bizonytalanság sötét szobájába zárom. Mert egyedül biztosan nem finanszírozzák neki a bérleti díj ekkora részét, mint most, egy civilt pedig (vagyis, aki nem társulati tag) tutira nem vehet maga mellé. Tina pedig nem a legjobb választás lenne lakótárs-ügyben, ha hosszútávon a húgom barátja akar maradni.
Nem volt időm sokkal hosszabb eszmefuttatásokra, mert a busz csikorogva lefékezett a háztömbünk előtt, én pedig leszálltam, és a kávézó felé vettem az irányt. Reszketett a kezem és a lábam, a szívem őrült tempót diktált az ötperces séta alatt. Rettegtem. Nem attól, hogy Jessie nem engedi majd, hogy felmondjak. Sőt, nem is attól, hogy találkoznom kell vele. Sokkal inkább attól tartottam, hogy ugyanazt fogom érezni iránta, amit egy hónapja. Egy teljes hónap eltelt anélkül, hogy bármennyit is kommunikáltunk volna. Amikor beviharzott az irodába, én vagy nem voltam bent, vagy annyira lekötött a munka, hogy egyáltalán nem vettem zokon, hogy mennyire hidegen hagyom őt. A házban, a folyosón pedig nem futottunk össze azóta, gyanítom, hogy a lehető legkevesebbre csökkentette a velünk szemben eltöltendő idejét.
Amelia dolgozott aznap délután, vidáman intett, amikor beléptem a helyiségbe.
– Most jössz felmondani? – kérdezte, amikor odaléptem a pulthoz.
– Hű, ennyire azért ne örülj már látványosan – rökönyödtem meg. Amelia legyintett.
– Nem annak örülök. Hanem annak, hogy te legalább megszabadulsz innen – suttogta. Épp végszóra vágódott ki az iroda ajtaja, és kicsörtetett rajta Jessie, kezében egy köteg összefirkált papírral. Olyan volt az arckifejezése, mint egy felszarvazott bikáé, még a testtartása is hasonlított. Izmai megfeszültek, a szeme csillogott a dühtől. És ez csak fokozódott, amikor meglátott.
– Nem megmondtam, hogy a rövidítéseket a kódkönyv alapján használjátok? Egy maréknyi molylepkének több esze van, mint nektek, a kurva életbe – a megrendelőlapokat tartalmazó köteget úgy rávágta a kávéfőző melletti pultra, hogy szinte szétrepült az egész paksaméta. – Fél óra múlva kérem normálisan. Ha nem megy, kérjetek meg egy vendéget – vetette oda gúnyosan, és már vissza is lépett az irodájába. Amelia egy gyors pillantással jelezte, hogy most vagy soha. Cselekednem kellett, méghozzá azonnal.
– Jessie! – kiáltottam utána, mire ő az ajtóból visszafordult. Nem kérdezett semmit, de a tekintete is volt olyan bántó, mint ahogy beszélni tud. – Beszélnünk kell – egy lépéssel közelebb kerültem hozzá.
– Nem hinném – és már be is csukta volna az ajtót, én azonban a küszöbre csúsztattam a lábamat.
– Én meg hinném – közöltem vele ellentmondást nem tűrően. Jessie nagyot sóhajtott, de végül beengedett az irodájába, és látványosan becsapta az ajtót.
– Mit akarsz? – fonta össze maga előtt a karjait. Mélyen a szemébe néztem, vettem egy nagy levegőt, és kimondtam:
– Felmondani – Jessie-t láthatóan meglepte a válaszom, mert néhány másodpercig nem reagált.
– A bájgúnár miatt? Mert nem tetszik neki, hogy itt dolgozol? – vonta fel a szemöldökét végül. Hát, a helyes válasz az, hogy ja, Sebastian erőlteti a felmondásomat, én azonban tudom, mekkorát hibáztam azzal, hogy megcsaltam őt, így ebben a körben nekem nem osztottak lapot. Csinálom, amit kér, és ő ezt kéri.
– Magam miatt. És egy kicsit miattad is – tettem hozzá halkan.
– Miattam? – támaszkodott neki az asztalának Jessie.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet továbbra is neked dolgoznom. Azok után, hogy mi... - kerestem a megfelelő szavakat, de semmi tintaképes nem jutott eszembe arra, hogy megcsaltam vele a pasimat.
– Hogy mi mit csináltunk? – vihogott fel erőltetetten Jessie.
– Igen-igen, tudom – tettem fel védekezőn a kezeimet. – A férfiak hazudnak, én pedig bedőltem neked. Nem felejtettem el, ne aggódj. Néha, lányos képzelgéseimben mégis azt hiszem, nem a nagy semmi miatt aláztam meg Sebastian-t olyan módon, amiről soha nem akartam elhinni, hogy képes vagyok rá – mondtam, Jessie arcát pásztázva. A főnököm beharapta az alsó ajkát, aztán az asztala szélére támasztotta a két kezét is.
– Nyugtasd csak ezzel magad, Balerina – hát, nem pont erre számítottam. Mármint, nem erre számítottam volna, ha bármelyik másik férfiről van szó a világon, nem Jessie Graham-ről.
– Persze – bólintottam keserű mosollyal. – Aláírom most a felmondási papíromat, ráérsz kitölteni – tértem a tárgyra. Jessie egy darabig még farkasszemet nézett velem, végül biccentett egy aprót, kivett az egyik fiókjából egy formanyomtatványt, amibe beleírtam azokat az adatokat, amiket Jessie nem tudhatott, majd aláírtam, és visszaadtam neki. – Nos, egy élmény volt – mosolyodtam el kényszeredetten. Jessie a papírt szorongatva, oldalra döntött fejjel, cseppet sem őszinte mosollyal figyelte, ahogy zavartan az ajtó felé közeledek.
– Ugye tudod, hogy nem törölhetsz ki az életedből egy aláírással? – szólalt meg Jessie. Bár ne tette volna!
– Az utóbbi egy hónapban nem úgy tűnt, mintha annyira a része akartál volna lenni – válaszoltam.
– Miért, mégis mit vártál tőlem? Megjelent a pasid, becsöngetett hozzám, behúzott egy kurva nagyot, aztán alig láttalak! Mit kellett volna tennem, Milli? – Jessie hangja váratlanul változott kétségbeesetté, ami engem is megrendített.
– Hogy mit kellett volna tenned? – ismételtem, hitetlen hangon. Közelebb léptem hozzá, annyira, hogy a cipőink orra már összeért. – Akármit, azon kívül, hogy az arcomba vágod, hogy naiv vagyok, és hogy mindvégig hazudtál nekem. Ezen kívül akármit tehettél volna, Jessie – szűrtem a szavakat a fogaim között. Nem is értettem, miért áll elő most ezzel. Mintha nem tudná, hogy késő. Réges-rég késő. Jessie szemében azonban olyasvalamit láttam, amit talán még soha: szomorúságot. Lassan felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. Automatikusan csukódott le a szemem, egyszerre akartam kiszaladni az irodájából, és megcsókolni őt. Teljesen összezavarodtam. Tudtam, hogy mi a helyes. Felmondani, elfelejteni, hogy Jessie Graham a világon van, és megmenteni a kapcsolatomat Sebastian-nal. Mégsem voltam biztos benne, hogy képes vagyok megtenni. Nem tudtam csak úgy kisétálni innen. És Jessie-nek igaza van. Lehetetlen őt egy tollvonással kitörölni az életemből.
– Nem hagytad, hogy harcoljak érted – annyira halkan beszélt, hogy szinte suttogott. Amikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy ő is a könnyeivel küzd, így gyanítottam, hogy a hangja is amiatt csuklik el. Ettől persze csak még vacakabbul éreztem magam. Mert mindaddig nem probléma a szerelmi bánat, amíg egyedül én szenvedek benne.
– Meg sem próbáltad – feleltem, hátrálva egy lépést.
– Boldog vagy vele? – kérdezte hirtelen. Meglepődtem, percekig csak pislogtam. Nem tudtam, mi lehetne a helyes válasz.
– Persze – válaszoltam végül. Jessie óvatos, hamis mosolyra húzta a száját.
– Hát akkor ennyi – tárta szét a karjait. Beharaptam az alsó ajkamat, és bólintottam egyet. Az egész reflexből jött, nem gondolkodtam előtte. Egyszerűen csak nem akartam megbántani másokat, és ennek az a legegyszerűbb módja, ha kisétálok innen, akármennyire is képtelenségnek tűnik. Hátat fordítottam, és anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, lenyomtam a kilincset, kiléptem rajta, és gondosan visszacsuktam az ajtót magam mögött. A könnyek, amiket az imént gyorsan letöröltem, hamar követőkre találtak, ahogy a hátammal nekidőltem az ajtónak, már patakokban folytak le az arcomon. Amelia kiszúrta, hogy mennyire kiborultam, és mivel egyetlen vendég sem állt sorba, odasietett hozzám, átölelt, és kicsit arrébb húzott az ajtóból. Magához ölelve próbált megnyugtatni, mégis az esett a legjobban, hogy nem kérdezett. Nem mondta, hogy ő előre figyelmeztetett. Hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, és néhány perc elteltével az ajtóhoz kísért.
– Csak, hogy tudd – mélyesztette a lila kötény zsebeibe a kezét. – te voltál a kedvenc munkatársam – mosolyodott el keserűen. A szája ezúttal sötétlila színben pompázott, a haja egyik oldala padlizsánszínű volt, a másik pedig napsárga. Ki gondolná, amikor ránéz erre a lányra, hogy ennyire empatikus és segítőkész?
– Azért néha majd beugrok – ígértem, miközben intettem egyet Amelia-nak, aki biccentett, és már vissza is slisszolt a pult mögé, mert ha Jessie észreveszi, hogy lazsál, kiborul.
Nos, egy dolog biztos. Egy egészen izgalmas és váratlan fejezet ért véget az életemben.
És akkor még a felét sem tudtam.